Árvay Mária – Dorka karácsonya
– Az alábbi történet szereplői nem valós személyek – csupán a szívükben rejlő gondolatokat szeretnék tolmácsolni az olvasóknak! –
A 14 éves, születése óta vak lány élete gyökeresen megváltozott, amikor elkezdett lovagolni. Szülei a televízióban látták több alkalommal is, milyen boldogságot ad a lovaglás egészséges és sérült embereknek egyaránt, s Dorka gyenge önbizalmára, kudarcokkal teli életére, igazán jó hatással lenne már, hogy bekopogtasson hozzá a siker, a boldogság!
Hosszas keresgélés után, a szülők rátaláltak egy csendes, nyugodt, szép környékre, ahol az oktató vállalta a vak lány lovagoltatását:
„Próbáljuk csak meg, ismerjük meg egymást, a lovaglás öröme mindenkié, a lehetőséget mindenkinek meg kell kapnia!” Közben Dorka vállán nyugtatta a kezét, s megsimogatta. A kislány mosolygott – talán itt még szeretni is fogják?
– Hogy hívnak? – kérdezte a kedves női hang a kislánytól.
– Kovács Dóra, Dorka vagyok.
– Micsoda egybeesés! – kiáltotta az oktató. – Én is Dóri vagyok, de nem ez az érdekes. A lovacska, akit kiválasztottam neked, szintén, Dóri! – Tehát, Dóri, Dórival lovagol Dórin, de jó! Mégis, a névazonosság elkerülése végett, legyen a lovacska Dóri, az oktató Dóra, s a kis lovasunk Dorka. Megállapodtak abban is, hogy tegeződhetnek, látta Dóra, hogy a kislánynak szüksége van erre a közvetlenségre, valami feszültséget látott a gyerek arcán, majd kideríti, mitől!
Másnapra beszélték meg az első óra időpontját. Az oktató már messziről köszöntötte a kislányt:
– Szia, Dorka, már vártalak!
– Igazán? – gondolta a kislány, de jó ezt hallani!
– Gyere, bemutatom neked Dórit, a négylábú pajtásodat!
A ló, egy 19 éves, sötétpej, kisbéri kanca, nyugodtan állt, megérezte, hogy most valami különös dolog történik. Az oktató gyengéden végigfuttatta a kislány kezét a ló nyakán, oldalán, sőt, még az orrát is megmutatta neki, ahonnan kellemes, meleg levegő áradt.
– Milyen érdekes, gondolta a ló, ennek a kislánynak az érintése más, mint a többieké, milyen kedves és gyengéd. Majd, ha a hátamra ül, nagyon vigyázok rá, mert érzem, hogy szeret!”
– Milyen jó puha és bársonyos a szőre, olyan dajkálnivaló! – mondta Dorka!
– Majd meglátod, nagyon jó barátok lesztek, – mondta kedvesen az oktató.
Nem volt könnyű Dorkának nyeregbe szállni, de a szülők és az oktató segítségével, no meg Dóri mozdulatlan ácsorgásának köszönhetően, sikerült! A helyes ülés és az egyensúly megtartása végett, különböző gyakorlatokat kellett végezni, s Dorka ekkor esett kétségbe, de nem sokáig. Az oktató malomkörzést kért tőle.
– Barátság, nesze neked, itt a vége! Gondolta Dorka. Fogalmam sincs, hogy kell csinálni, milyen mozdulatot kérnek tőlem! Ismét rám förmednek majd, mint annyiszor a tornaórákon, ha nem tudok valamit—megint jön a kiabálás, a méltatlankodás, a szidás. „Már megint mit szerencsétlenkedsz!” – hangzik majd, s a könnyek- mint annyiszor – újból kibuggyannak majd szegény kislány szeméből, mert már megint ügyetlennek, esetlennek tartják. – S valóban amint ezeket végiggondolta, a könnyek ott csillogtak Dorka szemében.
– Mi a baj, kincsem? – kérdezte meglepetten az oktató.
– Nem tudom, hogy kell csinálni a malomkörzést, de kérlek, ne kiabálj velem!
– Kiabálni, én?! – De szívem! Eszem ágában sincs. Megmutatom neked, ahányszor csak kell, s majd meglátod, menni fog! – Ez így is történt, sok más mozdulatot is megmutogatott neki Dóra, s türelemmel, végtelen szeretettel magyarázott, s amint valamit jól csinált Dorka, rögtön dicsérte is!
– Jaj de szép! – „Azaz! Azaz!” – „Nagyon ügyes vagy, gratulálok!”
– Ezek szerint tényleg jól csinálom? De jó! Nem is vagyok annyira buta és ügyetlen, ezek szerint! – gondolta Dorka. – Közben a kislány feszültsége oldódott, elmesélte a tornaórákon átélt kudarcokat.
– Sajnos a tanárod viselkedésén változtatni nem tudok, viszont Dóri segítségével meglátod, nagyon sok mindent megtanulsz majd, s lesznek sikerélményeid, amik segítenek legyőzni a félelmedet, szorongásaidat!
Dóra cserébe elmesélte a lovacska történetét. Dóri régebben sok versenyen vett részt, méghozzá, díjugratáson, akadályokat ugrott át, sok érmet szerzett gazdájának. Miután a versenyből kiöregedett, s már nem tudták hasznát venni, elhanyagolták, nem gondozták már olyan gyöngéden és odafigyeléssel, szeretettel, mint azelőtt. Ezt szegény Dóri is megérezte, bánatos volt, alig evett. – „Ennyit ért a sok vidám együttlét, a siker, az érmek, hányszor jártam a gazdám kedvében, ez a hála? Most már rám semmi szükség?!” – Végül is hirdetést adott fel a gazdája, hogy eladná, ha lesz, aki megveszi.
– Amikor megláttam – mesélte Dóra, rögtön megszerettem. Megéreztem benne azt a vágyat, hogy szeretetért, élelemért, menedékért cserébe, a kedvemet keresi majd, s adni akar valamit az embereknek, hiszen ő „Isten ajándéka”, ahogyan ezt a neve is mutatja!
Ez így is történt, sok szeretgetés, gondoskodás, odafigyelés után Dóri ismét rátalált a régi önmagára. Most kisgyerekek, vagy olyan kezdő lovasok lovagolják, akiknek óriási szükségük van a ló finom mozgására, nyugodt vérmérsékletére. Érzi, hogy szükség van rá, fontos másoknak, hogy szeretik.
– Dorka, mindenkire szükség van, Rád is, mert mindannyian tudunk adni a másiknak olyan értékeket, ami a másikból hiányzik- mondta az oktató.
– Értékeket, én?
– Persze! Például, azt a belülről fakadó szeretetet, rajongást és lelkesedést, ahogyan itt lovagolsz! Te belülről látod szépnek a dolgokat, látom rajtad. Az alatt az idő alatt, amit együtt töltöttünk, mindezt észrevettem rajtad, arra születtél, hogy keresd a szépet, a belső szépet, a jót!
– Köszönöm! – mondta meghatottan a kislány.
Sok részlet most nem érdekes, mert az elbeszélésből regény kerekedne. Lényeg az, hogy Dorka egyre ügyesebben lovagolt Dóri hátán, már lépés közben nem is kellett kapaszkodnia. Dóri, pedig annyira figyelt kis lovasára, hogy rögtön megállt, ha a kislány megbillent a nyeregben, s nagyon óvatosan lépkedett, figyelte lovasát, füleit felé fordítva.
Karácsony előtt pedig már elkezdték tanulni az ügetést, ami teljesen más mozdulatsort kívánt a lovastól. Dorka már nem esett kétségbe, tudta, hogy oktatója segít neki, vigyáz rá, megbízhat benne és drága négylábú barátjában. Ha érez is félelmet időnként ügetés közben, lesz majd elég bátorsága, s a végén már élvezni is fogja, ami be is következett.
Dóra így dicsérte: „Nagyon szép volt, az arcod kisimult, látszik, hogy most már élvezed, szemmel jó nézni!”
Itt a karácsony, s Dorka azon gondolkodott, hogyan tudná meghálálni mindazt a sok jót, amit itt kapott. Törte a fejét, szüleivel járta az üzleteket, nézegették a karácsonyi ajándékokat. Mit is adhatna kedves oktatójának? Édesanyja egyszer csak a kezébe adott valamit.
– Na, mi ez? – kérdezte.
– De ismerős! Mintha egy lovacska lenne, csak kicsiben.
– Bizony, méghozzá kulcstartó! – mondta az édesanyja. Dóra biztosan fog neki örülni, praktikus és szép.
– Remek! – mondta Dorka, de még nem az igazi.
– Tudod mit? Veszünk egy szép képeslapot is, Braille-be (a vakok írásával) ráírsz valami szép idézetet, s majd én fölé írom, hogy el tudja olvasni, s a kulcstartóval együtt odaadod neki, jó?
– De jó lesz, anya! – Majd kérlek, figyeld az arcát, mit szól hozzá.
– Rendben.
A képeslapra, az alábbi írás, és idézet került: „Oktatómnak szeretettel Dorkától, 2010. december”
„Aki a lovakat szereti és tiszteli, minden bizonnyal jó ember. De akit a lovak szeretnek és tisztelnek, az biztosan az…” (Kovács Zsuzsa)
Karácsony előtti utolsó alkalommal Dorka izgatottan adta oda az ajándékokat oktatójának azzal a kéréssel, hogy a borítékban lévő meglepetést csak szenteste nézze meg. A kulcstartó nagyon tetszett Dórának, mosolyogva köszönte meg a kislánynak, egy puszi kíséretében. – Nekem is van ám egy meglepetésem a számodra! – s Dorka kezébe adott egy csomagot. Ezt majd 24-én, este bontsd csak ki, jó?
Eljött a várva várt pillanat: Dorka szüleitől sok szép ajándékot kapott: meleg pulóvert, egy szép hajdíszt, s mindenekelőtt egy lovas DVD-t, Fekete szépség címmel, amit tudták, a kislány, nagyon megszeret majd, így is lett, kedvenc filmjei közé tartozik. Dorka illedelmesen megköszönt mindent, még énekeltek is együtt karácsonyi dalokat, de már alig várta, hogy oktatója ajándékát kibonthassa.
Amikor végre megszabadította a sok csomagolópapírtól, felkiáltott örömében:
– „Kazetta!!!”
Szaladt be vele a szobájába, gyors mozdulatokkal rakta be a magnójába, s elindította a készüléket. Meglepetésében nagyot kiáltott, mikor oktatója hangját hallotta meg a kazettáról:
„Szia, Dorka! Gondoltam, kazettára beszélek neked, mert érzem és tudom, a hangok milyen fontosak neked! Az a két–három hónap, amit együtt töltöttünk sok mindenre ráébresztett. Először is a lovardám nélküled már nem lenne ugyanaz, mint eddig volt!
Sőt, azt gondolom, sok-sok ember tanulhat Tőled. Sok, gyerek és felnőtt jelentkezik, hogy szeretne lovagolni tanulni, látom, hogy félelmüket hogyan próbálják leküzdeni. Mellettük látlak Téged és mindig azt érzem: csodálatos az, ahogyan tudod élvezni a lovaglást, a szabadságot. Soha ne felejtsd el: a lovaglás nem a hallás, a látás művészete, hanem a lóval való minél tökéletesebb együttmozgás művészete. Ebben nem a látásnak van nagy szerepe, hanem a kifinomult érzésnek, amellyel rá tud a lovas hangolódni lovának mozgására, érzéseire. Úgy gondolod ebben is lemaradásod van? Pont ellenkezőleg látom: a Te együtt léted a lóval, sokkal látványosabb számomra, s azt látom, hogy nem csak Neked, de a lónak is élményt szerez. Meglátod, sokat leszünk még együtt, s nagyszerű dolgokat csinálunk majd, a 3 Dóri!
Nagyon büszke vagyok rád! Legyél magadra te is az!”
Még sok minden elhangzott a kazettán, de az utolsó mondat Dorka szívéig hatolt. Valaki büszke rá! Pont őrá, fontos valakinek? Rá is szükség van, vele is lehet dicsekedni? Majd, ha ismét valaki rámordul valamiért, ha újból ráripakodnának, nem törik el a mécses, hanem kigyullad a szívében és ezt sugározza felé:
„Nagyon büszke vagyok rád! Legyél magadra Te is az!” Ez ad majd neki erőt a hétköznapi akadályok leküzdésére.
Könnyes szemmel, de boldogan hallgatta meg újra és újra a kazettát, másnap reggel ezzel ébredt, s szívébe beköltözött a boldogság.
Karácsonyeste ígéretéhez híven, Dóra, bár izgatott volt, nem nyitotta ki a borítékot, csak a többi ajándékkal együtt. Meghatottan forgatta a kezében a képeslapot, még sohasem látott Braille-írást, s a könnyeivel küszködve olvasta a nyomtatott betűkkel írt idézetet.
– Valóban olyan jó lennék? Egyedül nem lennék képes ilyesmire! Szaladt ki Dórihoz az istállóba. Nyakát simogatva beszélni kezdett hozzá: – „Drágaságom! Pontosan egy éve volt karácsonykor, hogy ide kerültél hozzám! Azóta olyan ajándékot adtál a lovasoknak, ami nem mindennapi dolog: a mozgás örömét, az összekapcsolódás szoros kötelékét ló és lovas között, a belőled áradó szeretetet, nyugalmat és békességet, s most az utolsó pár hónapban, visszaadtad egy vak kislánynak az önbizalmát, az önmagába vetett hitét. Neked, annak idején oxerekkel, meredekkel, hármas kombinációkkal kellett megküzdened, neki pedig az élet adta akadályokkal, de most már sikeresen veszi majd, ha továbbra is segítünk neki, igaz Paci Doki!? Dóri a gazdáját bökdöste orrával, megértően horkantott, gyengéden a hajába fújt, s közben valami finomságot várt.
– Jól van, nem felejtkeztem meg rólad, Dorka nevében is adok neked valami finomságot, mert a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül kívánjak neked a nevében is boldog ünnepeket valami csemegével.
A ló elégedetten ropogtatta a feléje nyújtott almaszeleteket, s az oktatónak az jutott eszébe, hogy a kislány, ugyanúgy vágyik a dicséretre, szeretetre, mint a ló a jutalomfalatokra. Hogy csillog Dorka szeme, akárhányszor csak egy kicsit is buzdítja, biztatja, s ez így van jól. Dorka a lovaglás örömét tapasztalja meg így, s ezáltal, egy másik világ nyílik meg előtte, ahol megnő az önbecsülése, ahol azt érzi, szükség van rá, emberszámba veszik. Felidézte magában, hogy örült Dorka egy-egy simogatásnak, futó érintésnek. Hát persze, Dorka életéből hiányoznak a szemkontaktusok, a bizalmas tekintetváltások, a kedves, vagy éppen pajkos nézések. Csupán a hangok maradtak meg neki, s az érintés, persze nem tolakodóan, csak lazán, természetesen. A kettejük kapcsolata valahogy ettől még meghittebbé vált. Mintha Dóri ezt igazolni akarná, ismét gazdájához dörzsölődött, s simogatást kért tőle, amit meg is kapott!
A távolból, halkan egy dalfoszlány hallatszik ígéretesen:
„Glória szálljon a mennybe fel,
Jöjjön a Földre a béke!
És az emberi szívbe a jóakarat!
Ámen!”
Árvay Mária
Kép: Canva
Frissítve: 2023.05.30.
