Déry Tibor – A ló
II.

Bent az óvóhelyen már az esti lefekvéshez készülődtek. A szokatlan zaj hallatára a férfiak nagyobb s a nők kisebb része kitódult az előtérbe, majd libasorban, kíváncsian nyújtott nyakkal elzarándokoltak a szenespince elé. A légóparancsnok, a menet élén lépkedve, itt hirtelen megállt, s feje fölé emelte kis, fekete petróleumlámpáját. Kétoldalt az árnyékok, élénken hadonászva, leszakadtak a falakról, s egymás tövébe átnőve, mint egy bonyolult bokor gonoszság, mozdulatlanul meglapultak a padlón. A pince boltíves, sötét mennyezete alatt, a falak rácsukódó keretében, megjelent a ló kivilágított, széles fara.

Egy asszony halkan sikított, a férfiak nevettek. Az ősz bajszú, köpcös házfelügyelő hasát fogta jókedvében. Valaki keresztet vetett. A légóparancsnok, Pignitzky számvevőségi tanácsos, még magasabbra emelte lámpáját, s előrehajolva – mintha nem hinne a szemének – a ló vastag, szőke farkára szegezte ámuló tekintetét.

– Hogy reszket szegény! – sóhajtotta egy idősebb asszony. A ló, mintha megértette volna, hátra fordította fejét, nagy, barna szeme megcsillant a lámpafényben.

– Ezt jól megcsinálta, János bácsi! – mormogta a légóparancsnok. – Minek hozta ezt ide?

Az öregember keze fejével letörölte homlokáról az izzadságot. – Ha künn hagyom, agyonüti a gránát – felelte csendesen. Senki sem szólt. Az emberek hallgatva néztek maguk elé, elsötétülő szemmel s kegyetlen összecsikorduló fogakkal; úgy festettek, mintha az állat kövér, verejtékes farát vizsgálgatnák a zsigerek vadságának s a krisztusi szeretetnek kettős szenvedélyével. A ló hátraforduló fejével szelíd, hívogató pillantásokat vetett feléjük.

– Milyen jól ég most ez a kis lámpa – mondta váratlanul egy sovány asszony -, milyen fényesség lett itt!

– Az igaz, hogy odakünn elpusztult volna – morogta a házfelügyelő elgondolkodva. Mari néni, egy csizmadia özvegye, előrelépett, s egy apró, félénk mozdulattal végighúzta ráncos tenyerét a ló tomporán. Férjétől örökölt pápaszeme, melyet csak kegyeletből viselt teljesen ép, egészséges, öreg szemén, szigorúan megvillant a lámpafényben.

– Vigyázzon, meg ne rúgja!

– Öreg ez, nem árt már a légynek sem – véleményezte Andrási úr, egy sánta pincér. A biztatásra az öregasszony még közelebb húzódott az állathoz.

– Hol szedte fel, János bácsi? – kérdezte a házfelügyelő.

Az öregember a keze fejével újra megtörölte esővizes, izzadt homlokát, majd szúrós, hideg szemével lassan végigmérte a hirtelen feléje forduló, lámpafényes arcokat.

– Nem szedtem fel, jött ez magától – mondta. – Egy sajtüzletben állt, a pult mellett, s onnét nézett ki az utcára. Szemben már égtek a házak, a kövezetet szétverte az akna, közepén meg egy kilőtt tank füstölgött. Alighogy észrevett, kijött az üzletből, s utánam eredt. Tele van ott holttesttel az utca, én voltam az egyetlen élő ember, hát hozzám csatlakozott az ártatlan.

– Szólt hozzá? – kérdezte Mari néni.

Az ember megrázta a fejét.

– Nem szóltam én – mondta.

– De hogy került az üzletbe? – kérdezte egy asszony.

– Azt nem tudom – felelte mogorván az öregember. – Meg azt sem tudom, hogy miképp jött le itt a lépcsőn, amikor mind a két szemére vak.

– Vak? – sóhajtotta Mari néni.

Egy pillanatra csend lett. A légópince felől hangos, vidám gyereksivalgás hallatszott ki a folyosóra, s közvetlenül nyomában, mint egy bosszús, sióni intelem, egy távoli bombarobbanás fojtott morgása. A ló széles fara alig észrevehetően megremegett.

– Fél! – kiáltotta szívére szorított kézzel Sovány Juli, a házmesterné kegyelemkenyéren tartott, árva unokahúga. – Jaj, Istenem, hogy fél!

Egy mellette álló, nagy mellű, hatalmas termetű asszony a szemét törölgette; a ló farkának szőke csillogása az öregedő szív furfangos, bonyolult áttételén felidézte saját, régmúlt, szöszke gyerekkorát. Az érzelgősség egy szempillantás alatt végighúzta csiklandó villanyos fésűjét a nők szívén, szemük könnybe lábadt, hajuk felbomlott, orruk kivörösödött; a hátraforduló lófej dióbarna, szelíd tekintete, mint egy fordított Gorgó, vízzé változtatta őket.

– Azért sem kergettem vissza – mondta az ember lassan -, mert ha a gránát meg is kíméli, reggelre biztos levágná valamelyik bitang csavargó.

– Nem is volna rossz egy kis rostélyos – hallatszott a háttérből egy rekedt férfihang. Pignitzky tanácsos hirtelen hátrafordult.

– Hát nem bánom, maradjon – mondta kissé recsegő hangján. – Majd meg kell fordítani, hogy fejjel álljon kifelé. Vezessék ki az előtérbe, az elég nagy, ott meg bír fordulni, aztán faroltassák ide vissza, s kössék a szenesajtó kilincséhez. Juli, te majd kitakarítod utána a szemetet, kétszer napjában, reggel meg este.

– Igenis – mondta Sovány Juli.

– De mivel fogják etetni? – kérdezte egy asszony.

– Odakünn is éhen pusztulna szegény – sóhajtott Mari néni.

– Majd felszolgálok neki egy kis füvet a Szabadság térről – ajánlkozott a sánta pincér, aki az irgalom pillanataiban is lehetőleg mestersége útmutatásai szerint igyekezett az emberiséget szolgálni.

– Majd csak kerül valami – mondogatták az emberek.

Miután ilyeténképp a vendéglátás kérdése érdemben elintéztetett, a menet visszaindult a légópince felé. Sovány Juli előreszaladt: még meg kellett melegítenie a házmesterék vacsoráját s megvetni az ágyakat. Futtában megbotlott egy kiálló kőben, s halkan jajgatva hasra vágódott.

Mari néni, a csizmadia szemüveges özvegye, a menet legvégén ballagott egy másik özvegyasszony mellett, aki a közeli Nádor utca úri házaihoz járt mosni. A két öregasszony jól megértette egymást. Termetre egyformán alacsonyak, cingárok és szívósak, ha egymás mellett megálltak beszélgetni, mintha két vékony kis gyertya lobbant volna fel ide-oda hajladozó lángocskájával a nagyvilág meredek kupolájú, huzatos, sötét termében. Ami kis fényük volt, azt nemcsak az érthetetlen éjszaka, szerényen és bölcsen inkább egymás kivilágítására fordították.

– Maga is észrevette, ugye, lelkem? – kérdezte a mosónő. Mari néni megállt, s feléje fordította a megboldogult pápaszemének szigorú villogását.

– Mit vettem észre, Daniskáné? – kérdezte szelíden.

– A fényt – felelte a mosónő suttogva.

Mari néni szótlanul bólintott: fogalma sem volt, hogy milyen fényről van szó.

– Emlékszik, ugye, lelkem – folytatta özvegy Daniskáné -, hogy mielőtt visszaindultunk, Pignitzky tanácsos úr, kezében a lámpással, hirtelen hátat fordított a lovacskának. Olyan alacsonyan tartotta a lámpát, hogy a szép, nagy termetével teljesen elállta a világosságot. De a lovacska mégsem tűnt el a sötétben – folytatta a mosónő, még jobban lehalkítva hangját -, mert a fény ott maradt a feje körül. Nem hittem a szememnek, többször is odanéztem, de olyan fényesség ragyogott körülötte, mintha egy csillag gyúlt volna ki a feje fölött. – Mari néni hallgatott.

– Amikor megsimogattam – mondta egy idő múlva -, a bőre bársonyos volt, mint a frissen kinyílt árvácska.

Forrás: Déry Tibor: Alvilági játékok, válogatott novelláka.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.05.26.

Déry Tibor – A ló
III.

Viharosnak ígérkezett az éjszaka, az ostromlók alighanem rohamra készülődtek. Az előtérben cigarettázó férfiak rosszkedvűen nyelték a füstöt, a félénkebbje rövidesen be is húzódott a biztonságosabb óvóhelyre. Mint gonosz, fekete gyöngyszemek a konokság fonalán, véget nem érő sorban peregtek le a pince csigalépcsőjén a belövések tompa robbanásai; a szomszéd ház tetején felállított légvédelmi üteg szünet nélkül ugatott, s ha olykor két sorozat között egy pillanatra csend támadt, nyomban felhallatszott a tetők fölött keringő vadászgépek földietlenül durva zúgása s gépágyúiknak fogcsattogtatása. Az egyik közeli robbanásra a lépcső mellett pipázó öreg hordár rosszul lett, kihányta vacsoráját, s bement az óvóhelyre, lefeküdni.

Odabenn, a mécsesek meg-megránduló fényénél az emberek lassanként elcsendesedtek, s megkezdték barátkozásukat a közelgő éjszakával. Az állapotos fiatalasszony a tűzhely mellé húzta zsámolyát, ráállította a vedret, s fölé hajolva, gyors kézzel beszappanozta fejét; mellette egy asszony fazékból, friss meleg vízzel locsolgatta szappanhabos, csillogó, hosszú haját, mialatt egy másik asszony a sütőben két törülközőt melegített számára, hogy meg ne fázzék. A szomszéd ágy előtt Sovány Juli leguggolva az öreg trafikosnénak a cipőjét fűzte ki. Mari néni a sarokba húzódott, a mécses fénye alá; hála fiatalosan ép szemének, még lefekvés előtt megfoltozhatja özvegy Daniskáné kegyetlenül elrongyolódott alsószoknyáját. A fekete hajú, sápadt lány a bibliával kezében elszenderedett, szomszédja, az egyik bejáróasszony, már halkan hortyogott. Az elülső pincében azonban bútorokat tologattak; az öreg hordár, akinek ágya a szellőztető alatt állt, helyet cserélt a katonazubbonyos fiatalemberrel; nem mert többé a szellőztető alatt aludni, amióta a robbanás megnyomta érzékeny gyomrát. Nem járt rosszul; a pincér mellé került, aki ugyan éjszakánként úgy mekegett álmában, mint egy egész farkas üldözte, havasi kecskenyáj, de reggelente még mindig szalonnával kínálgatta jobb és bal oldali szerencsés szomszédjait.

Az ágyközi beszélgetések mindjobban elhalkultak, az öregebbek lassanként átsimultak az éjszakába. Egy idő óta a robbanások is mintha elhalkultak volna, olykor egy-egy percre már teljes csendbe merült a pince. De az egyik hosszabb szünetben váratlan hang látogatott be az előtér felől: odakünn a ló hangosan, élesen nyerített.

Mari néni felkapta fejét, s tenyerét füle mellé illesztette.

– Uramisten, ez éhes! – kiáltotta a várandós fiatalasszony, s egy gyors mozdulattal felült az ágyban, melyben állapotára való tekintettel egymagában alhatott. Sovány Juli, aki épp a házfelügyelőék cipőit tisztogatta, ijedtében szája elé kapta kezét; a cipőkenőcs egy része az orra hegyére illeszkedett, s ott szemérmetlenül csillogni kezdett. Özv. Daniskáné keresztet vetett, Kovács úr tüsszentett.

– Ez alighanem az ajtó előtt áll, s bebocsátást kér! – morogta a házfelügyelő. Az egész pince lélegzetét visszafojtva fülelt: néhány pillanatnyi néma csend után kintről újra felhallatszott a magányos, szelíd nyerítés.

– Vacsorát kér! – kiáltotta Sovány Juli, s meglepetésében kiejtette kezéből a házfelügyelő cipőjét. Az állapotos fiatalasszony mezítláb kiugrott az ágyból, özv. Daniskáné is kikászálódott piros-fehér kockás dunyhája alól, egy perc alatt az egész pince talpon termett. Pignitzky tanácsos, a légóparancsnok, fénylő szájjal s bosszús homlokkal, mint a rossz idő fababája, kilendült a fülkéből.

– Micsoda felfordulás van itt? – kérdezte ingerülten.

– Összedűlt a ház?

– A ló be akar jönni, tanácsos úr – magyarázta Mari néni izgatottan.

– Biztos ágyba akar feküdni – morogta a légóparancsnok. – Tudtam, hogy bajom lesz vele. Most hova igyekeznek?

– Meg kell etetni szegényt – mondta az öreg mosónő.

– Ki tudja, mióta nem evett!…

Pignitzky legyintett: karjának vastag árnyéka, mint Káin testvérgyilkos furkója, fenyegetően felszaladt a homályos pincefalra. A következő pillanatban fülsiketítő dörrenés rázkódtatta meg a vörös téglapadlót.

– Le kell vágni – mondta a tanácsos, mire átmenetileg megsiketült fülébe újra visszatért az élet, s a szívébe beállt görcs is alábbhagyott. – Úgysem tudjuk itt eltartani.

– Isten őrizz! – kiáltotta Mari néni fenyegetően. – Szó sem lehet róla! – mondta a várandós fiatalasszony is, s egy védekező mozdulattal szemére tapasztotta kezét. Egy öreg takarítónő hirtelen hangos zokogásban tört ki. Időközben a férfiak is felcihelődtek; a sánta pincér botjával hadonászva, vérvörös arccal megfenyegette a légóparancsnokot.

– Abból ugyan nem eszik! – rikoltotta dühtől kicsorduló vékonydad hangján. – Hogy egy ártatlan állatba, aki idemenekült segítséget kérni, belevágja a kését!… Abba másnak is van beleszólása! – Az öreg hordár, aki még a kihányt vacsora emlékét sínylette, helyeslőn bólintott.

– Kár is volna egy ilyen drága állatért! – mondta a nyugdíjas postás, mialatt özv. Daniskáné mögött elindult a pince dupla faajtaja felé.

A lovat valóban az előtérben találták, de nem egyedül; János bácsi állt mellette, s a szögre akasztott viharlámpás fényében egy vödör langyos vízből a sebeit mosogatta. Az állat büszkén, felvetett fejjel, mozdulatlanul állt, és szelíd, dióbarna szemével egyenesen szembenézett az ajtón kitóduló tömeggel, amely önkéntelenül megtorpant, majd egy lépést visszakozott. – Ez ugyan nem vak – mondta Mari néni magában, mialatt berzenkedő orral aprókat szippantott a nedves, gőzölgő állati bőr nyers szagából.

– Meg akarnók etetni – jelentette be özv. Daniskáné hangosan.

Az ember nem felelt, a ló hátát vizsgálgatta. Csak most látszott meg, hogy már tisztára csutakolta az egész állatot.

– Nem kellene megetetni, János bácsi? – ismételte özv. Daniskáné félénken.

– Jókor jut eszükbe – morogta az ember. – Mit hoztak neki? – Az állat bőre oly szépen, fiatalosan fénylett a petróleumlámpa csöpp világában, hogy Mari néni önkéntelenül behunyta szemét. – Én egy karéj kenyeret hoztam – közölte.

– Én is azt – csatlakozott a nyugdíjas postás.

– Én egy kockacukrot.

Csend támadt, az emberek összenéztek.

– Sokra megyünk vele – dörmögte János bácsi. Bablevest nem eszik a ló, sem szalonnát, sem mézet! Az ősz bajszú, tüdőbajos fodrászsegéd két szalmazsákja közül felajánlotta az egyik tartalmát; városi ember volt, nem tudhatta, hogy a ló is csak fekvésre, nem étkezésre használja a szalmát. – Nincs senkinek egy kis kukoricája? – kérdezte a katonazubbonyos fiú.

– Nekem van egy fél zsákkal – mondta az egyik mosónő. – A fiam hozta Törökbálintról, de libát már nem tudtam venni hozzá. Fönn van az emeleten.

Este tíz óra felé az orosz messzehordó ütegek nagyobbára elhallgattak; csendes, csillagos éjszaka borult a városra. Minthogy az öreg mosónő mégsem mert felmenni az emeletre, János bácsi maga vágott neki az útnak. A hátsó lépcsőn ment, ez jobban megvédte az aknatűz ellen; a nyitott folyosóra érve pedig hirtelen nekirugaszkodott, s futva tette meg az utat az öregasszony lakásáig. A zsák kukoricát azonban nem találta meg, az ágy alatt is hiába kereste, csak néhány lehántott csutkát szedett össze a kamra egyik sarkában.

A szoba ablaka a Duna-part egyik keskeny mellékutcájára nyílt; ha az ember kihajolt rajta, tekintete a holdfényes folyamra s a túlsó parton a kupolákkal koronázott sötét Várhegyre esett. A süvítő, hideg szél apró, ezüstös hullámokat bodorított a Duna színén, s egy-egy hevesebb lökésével meglengette a szoba faláról lelógó, kitépett, aranyvirágos kárpitot. A Mátyás-templom, mint egy nyíl, amelyet a hegy lőtt ki magából, sötéten igyekezett a holdfényes ég felé, alatta a házak, melyekben az ostrom óta kialudt minden emberi öntudat, világtalan szemekkel nézték a magára hagyott folyót. A város megnőtt és szétburjánzott a holdvilágban, mint egy fegyelmezetlen rémkép, melynek dadogásából csak egy érthető hang vált ki: egy-egy távoli puskalövés ropogása. A Parlament mögül a Duna egy égő ház veres visszfényét úsztatta a Lánchíd felé.

Az öregember megborzongott, s visszahúzódott az ablakból. Egy ideig állva maradt, s fejét vakargatva, mozdulatlanul nézett maga elé. Olyasféle fáradtság fogta el, mintha egy rejtvényen elmélkedett volna, amelyről kiderült, hogy nincs megfejtése. Körülnézett a homályos szobában, majd a falhoz lépett, s egy ingerült mozdulattal lerántotta a huzatban lengedező, kitépett kárpitdarabot.

Kifelé menet az ajtóban szembetalálkozott az öreg mosónővel.

– Jaj, úgy megijedtem, hogy valami baja történt – mondta ez lihegve. – El nem tudtam képzelni, hogy miért marad el olyan soká, hacsak valami bántódása nem esett útközben. Azért is jöttem fel, pedig úgy féltem, hogy el is estem a második emeleten. Újabb lövések hallatszottak a Duna-part felől, majd egy géppisztoly szakadozott kereplése.

– Ez meg mi? – kérdezte a mosónő ijedten. – Ilyen közel vannak már az oroszok?

Az öreg vállat vont. – Dehogy! – mondta rosszkedvűen. – A zsidókat gépfegyverezik a Duna-parton.

– Uramisten, micsoda világban élünk… – sóhajtott az öregasszony.

Forrás: Déry Tibor: Alvilági játékok, válogatott novellák.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.05.26.