Déry Tibor – A ló
II.
Bent az óvóhelyen már az esti lefekvéshez készülődtek. A szokatlan zaj hallatára a férfiak nagyobb s a nők kisebb része kitódult az előtérbe, majd libasorban, kíváncsian nyújtott nyakkal elzarándokoltak a szenespince elé. A légóparancsnok, a menet élén lépkedve, itt hirtelen megállt, s feje fölé emelte kis, fekete petróleumlámpáját. Kétoldalt az árnyékok, élénken hadonászva, leszakadtak a falakról, s egymás tövébe átnőve, mint egy bonyolult bokor gonoszság, mozdulatlanul meglapultak a padlón. A pince boltíves, sötét mennyezete alatt, a falak rácsukódó keretében, megjelent a ló kivilágított, széles fara.
Egy asszony halkan sikított, a férfiak nevettek. Az ősz bajszú, köpcös házfelügyelő hasát fogta jókedvében. Valaki keresztet vetett. A légóparancsnok, Pignitzky számvevőségi tanácsos, még magasabbra emelte lámpáját, s előrehajolva – mintha nem hinne a szemének – a ló vastag, szőke farkára szegezte ámuló tekintetét.
– Hogy reszket szegény! – sóhajtotta egy idősebb asszony. A ló, mintha megértette volna, hátra fordította fejét, nagy, barna szeme megcsillant a lámpafényben.
– Ezt jól megcsinálta, János bácsi! – mormogta a légóparancsnok. – Minek hozta ezt ide?
Az öregember keze fejével letörölte homlokáról az izzadságot. – Ha künn hagyom, agyonüti a gránát – felelte csendesen. Senki sem szólt. Az emberek hallgatva néztek maguk elé, elsötétülő szemmel s kegyetlen összecsikorduló fogakkal; úgy festettek, mintha az állat kövér, verejtékes farát vizsgálgatnák a zsigerek vadságának s a krisztusi szeretetnek kettős szenvedélyével. A ló hátraforduló fejével szelíd, hívogató pillantásokat vetett feléjük.
– Milyen jól ég most ez a kis lámpa – mondta váratlanul egy sovány asszony -, milyen fényesség lett itt!
– Az igaz, hogy odakünn elpusztult volna – morogta a házfelügyelő elgondolkodva. Mari néni, egy csizmadia özvegye, előrelépett, s egy apró, félénk mozdulattal végighúzta ráncos tenyerét a ló tomporán. Férjétől örökölt pápaszeme, melyet csak kegyeletből viselt teljesen ép, egészséges, öreg szemén, szigorúan megvillant a lámpafényben.
– Vigyázzon, meg ne rúgja!
– Öreg ez, nem árt már a légynek sem – véleményezte Andrási úr, egy sánta pincér. A biztatásra az öregasszony még közelebb húzódott az állathoz.
– Hol szedte fel, János bácsi? – kérdezte a házfelügyelő.
Az öregember a keze fejével újra megtörölte esővizes, izzadt homlokát, majd szúrós, hideg szemével lassan végigmérte a hirtelen feléje forduló, lámpafényes arcokat.
– Nem szedtem fel, jött ez magától – mondta. – Egy sajtüzletben állt, a pult mellett, s onnét nézett ki az utcára. Szemben már égtek a házak, a kövezetet szétverte az akna, közepén meg egy kilőtt tank füstölgött. Alighogy észrevett, kijött az üzletből, s utánam eredt. Tele van ott holttesttel az utca, én voltam az egyetlen élő ember, hát hozzám csatlakozott az ártatlan.
– Szólt hozzá? – kérdezte Mari néni.
Az ember megrázta a fejét.
– Nem szóltam én – mondta.
– De hogy került az üzletbe? – kérdezte egy asszony.
– Azt nem tudom – felelte mogorván az öregember. – Meg azt sem tudom, hogy miképp jött le itt a lépcsőn, amikor mind a két szemére vak.
– Vak? – sóhajtotta Mari néni.
Egy pillanatra csend lett. A légópince felől hangos, vidám gyereksivalgás hallatszott ki a folyosóra, s közvetlenül nyomában, mint egy bosszús, sióni intelem, egy távoli bombarobbanás fojtott morgása. A ló széles fara alig észrevehetően megremegett.
– Fél! – kiáltotta szívére szorított kézzel Sovány Juli, a házmesterné kegyelemkenyéren tartott, árva unokahúga. – Jaj, Istenem, hogy fél!
Egy mellette álló, nagy mellű, hatalmas termetű asszony a szemét törölgette; a ló farkának szőke csillogása az öregedő szív furfangos, bonyolult áttételén felidézte saját, régmúlt, szöszke gyerekkorát. Az érzelgősség egy szempillantás alatt végighúzta csiklandó villanyos fésűjét a nők szívén, szemük könnybe lábadt, hajuk felbomlott, orruk kivörösödött; a hátraforduló lófej dióbarna, szelíd tekintete, mint egy fordított Gorgó, vízzé változtatta őket.
– Azért sem kergettem vissza – mondta az ember lassan -, mert ha a gránát meg is kíméli, reggelre biztos levágná valamelyik bitang csavargó.
– Nem is volna rossz egy kis rostélyos – hallatszott a háttérből egy rekedt férfihang. Pignitzky tanácsos hirtelen hátrafordult.
– Hát nem bánom, maradjon – mondta kissé recsegő hangján. – Majd meg kell fordítani, hogy fejjel álljon kifelé. Vezessék ki az előtérbe, az elég nagy, ott meg bír fordulni, aztán faroltassák ide vissza, s kössék a szenesajtó kilincséhez. Juli, te majd kitakarítod utána a szemetet, kétszer napjában, reggel meg este.
– Igenis – mondta Sovány Juli.
– De mivel fogják etetni? – kérdezte egy asszony.
– Odakünn is éhen pusztulna szegény – sóhajtott Mari néni.
– Majd felszolgálok neki egy kis füvet a Szabadság térről – ajánlkozott a sánta pincér, aki az irgalom pillanataiban is lehetőleg mestersége útmutatásai szerint igyekezett az emberiséget szolgálni.
– Majd csak kerül valami – mondogatták az emberek.
Miután ilyeténképp a vendéglátás kérdése érdemben elintéztetett, a menet visszaindult a légópince felé. Sovány Juli előreszaladt: még meg kellett melegítenie a házmesterék vacsoráját s megvetni az ágyakat. Futtában megbotlott egy kiálló kőben, s halkan jajgatva hasra vágódott.
Mari néni, a csizmadia szemüveges özvegye, a menet legvégén ballagott egy másik özvegyasszony mellett, aki a közeli Nádor utca úri házaihoz járt mosni. A két öregasszony jól megértette egymást. Termetre egyformán alacsonyak, cingárok és szívósak, ha egymás mellett megálltak beszélgetni, mintha két vékony kis gyertya lobbant volna fel ide-oda hajladozó lángocskájával a nagyvilág meredek kupolájú, huzatos, sötét termében. Ami kis fényük volt, azt nemcsak az érthetetlen éjszaka, szerényen és bölcsen inkább egymás kivilágítására fordították.
– Maga is észrevette, ugye, lelkem? – kérdezte a mosónő. Mari néni megállt, s feléje fordította a megboldogult pápaszemének szigorú villogását.
– Mit vettem észre, Daniskáné? – kérdezte szelíden.
– A fényt – felelte a mosónő suttogva.
Mari néni szótlanul bólintott: fogalma sem volt, hogy milyen fényről van szó.
– Emlékszik, ugye, lelkem – folytatta özvegy Daniskáné -, hogy mielőtt visszaindultunk, Pignitzky tanácsos úr, kezében a lámpással, hirtelen hátat fordított a lovacskának. Olyan alacsonyan tartotta a lámpát, hogy a szép, nagy termetével teljesen elállta a világosságot. De a lovacska mégsem tűnt el a sötétben – folytatta a mosónő, még jobban lehalkítva hangját -, mert a fény ott maradt a feje körül. Nem hittem a szememnek, többször is odanéztem, de olyan fényesség ragyogott körülötte, mintha egy csillag gyúlt volna ki a feje fölött. – Mari néni hallgatott.
– Amikor megsimogattam – mondta egy idő múlva -, a bőre bársonyos volt, mint a frissen kinyílt árvácska.
Forrás: Déry Tibor: Alvilági játékok, válogatott novelláka.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.05.26.