Déry Tibor – A ló
III.
Viharosnak ígérkezett az éjszaka, az ostromlók alighanem rohamra készülődtek. Az előtérben cigarettázó férfiak rosszkedvűen nyelték a füstöt, a félénkebbje rövidesen be is húzódott a biztonságosabb óvóhelyre. Mint gonosz, fekete gyöngyszemek a konokság fonalán, véget nem érő sorban peregtek le a pince csigalépcsőjén a belövések tompa robbanásai; a szomszéd ház tetején felállított légvédelmi üteg szünet nélkül ugatott, s ha olykor két sorozat között egy pillanatra csend támadt, nyomban felhallatszott a tetők fölött keringő vadászgépek földietlenül durva zúgása s gépágyúiknak fogcsattogtatása. Az egyik közeli robbanásra a lépcső mellett pipázó öreg hordár rosszul lett, kihányta vacsoráját, s bement az óvóhelyre, lefeküdni.
Odabenn, a mécsesek meg-megránduló fényénél az emberek lassanként elcsendesedtek, s megkezdték barátkozásukat a közelgő éjszakával. Az állapotos fiatalasszony a tűzhely mellé húzta zsámolyát, ráállította a vedret, s fölé hajolva, gyors kézzel beszappanozta fejét; mellette egy asszony fazékból, friss meleg vízzel locsolgatta szappanhabos, csillogó, hosszú haját, mialatt egy másik asszony a sütőben két törülközőt melegített számára, hogy meg ne fázzék. A szomszéd ágy előtt Sovány Juli leguggolva az öreg trafikosnénak a cipőjét fűzte ki. Mari néni a sarokba húzódott, a mécses fénye alá; hála fiatalosan ép szemének, még lefekvés előtt megfoltozhatja özvegy Daniskáné kegyetlenül elrongyolódott alsószoknyáját. A fekete hajú, sápadt lány a bibliával kezében elszenderedett, szomszédja, az egyik bejáróasszony, már halkan hortyogott. Az elülső pincében azonban bútorokat tologattak; az öreg hordár, akinek ágya a szellőztető alatt állt, helyet cserélt a katonazubbonyos fiatalemberrel; nem mert többé a szellőztető alatt aludni, amióta a robbanás megnyomta érzékeny gyomrát. Nem járt rosszul; a pincér mellé került, aki ugyan éjszakánként úgy mekegett álmában, mint egy egész farkas üldözte, havasi kecskenyáj, de reggelente még mindig szalonnával kínálgatta jobb és bal oldali szerencsés szomszédjait.
Az ágyközi beszélgetések mindjobban elhalkultak, az öregebbek lassanként átsimultak az éjszakába. Egy idő óta a robbanások is mintha elhalkultak volna, olykor egy-egy percre már teljes csendbe merült a pince. De az egyik hosszabb szünetben váratlan hang látogatott be az előtér felől: odakünn a ló hangosan, élesen nyerített.
Mari néni felkapta fejét, s tenyerét füle mellé illesztette.
– Uramisten, ez éhes! – kiáltotta a várandós fiatalasszony, s egy gyors mozdulattal felült az ágyban, melyben állapotára való tekintettel egymagában alhatott. Sovány Juli, aki épp a házfelügyelőék cipőit tisztogatta, ijedtében szája elé kapta kezét; a cipőkenőcs egy része az orra hegyére illeszkedett, s ott szemérmetlenül csillogni kezdett. Özv. Daniskáné keresztet vetett, Kovács úr tüsszentett.
– Ez alighanem az ajtó előtt áll, s bebocsátást kér! – morogta a házfelügyelő. Az egész pince lélegzetét visszafojtva fülelt: néhány pillanatnyi néma csend után kintről újra felhallatszott a magányos, szelíd nyerítés.
– Vacsorát kér! – kiáltotta Sovány Juli, s meglepetésében kiejtette kezéből a házfelügyelő cipőjét. Az állapotos fiatalasszony mezítláb kiugrott az ágyból, özv. Daniskáné is kikászálódott piros-fehér kockás dunyhája alól, egy perc alatt az egész pince talpon termett. Pignitzky tanácsos, a légóparancsnok, fénylő szájjal s bosszús homlokkal, mint a rossz idő fababája, kilendült a fülkéből.
– Micsoda felfordulás van itt? – kérdezte ingerülten.
– Összedűlt a ház?
– A ló be akar jönni, tanácsos úr – magyarázta Mari néni izgatottan.
– Biztos ágyba akar feküdni – morogta a légóparancsnok. – Tudtam, hogy bajom lesz vele. Most hova igyekeznek?
– Meg kell etetni szegényt – mondta az öreg mosónő.
– Ki tudja, mióta nem evett!…
Pignitzky legyintett: karjának vastag árnyéka, mint Káin testvérgyilkos furkója, fenyegetően felszaladt a homályos pincefalra. A következő pillanatban fülsiketítő dörrenés rázkódtatta meg a vörös téglapadlót.
– Le kell vágni – mondta a tanácsos, mire átmenetileg megsiketült fülébe újra visszatért az élet, s a szívébe beállt görcs is alábbhagyott. – Úgysem tudjuk itt eltartani.
– Isten őrizz! – kiáltotta Mari néni fenyegetően. – Szó sem lehet róla! – mondta a várandós fiatalasszony is, s egy védekező mozdulattal szemére tapasztotta kezét. Egy öreg takarítónő hirtelen hangos zokogásban tört ki. Időközben a férfiak is felcihelődtek; a sánta pincér botjával hadonászva, vérvörös arccal megfenyegette a légóparancsnokot.
– Abból ugyan nem eszik! – rikoltotta dühtől kicsorduló vékonydad hangján. – Hogy egy ártatlan állatba, aki idemenekült segítséget kérni, belevágja a kését!… Abba másnak is van beleszólása! – Az öreg hordár, aki még a kihányt vacsora emlékét sínylette, helyeslőn bólintott.
– Kár is volna egy ilyen drága állatért! – mondta a nyugdíjas postás, mialatt özv. Daniskáné mögött elindult a pince dupla faajtaja felé.
A lovat valóban az előtérben találták, de nem egyedül; János bácsi állt mellette, s a szögre akasztott viharlámpás fényében egy vödör langyos vízből a sebeit mosogatta. Az állat büszkén, felvetett fejjel, mozdulatlanul állt, és szelíd, dióbarna szemével egyenesen szembenézett az ajtón kitóduló tömeggel, amely önkéntelenül megtorpant, majd egy lépést visszakozott. – Ez ugyan nem vak – mondta Mari néni magában, mialatt berzenkedő orral aprókat szippantott a nedves, gőzölgő állati bőr nyers szagából.
– Meg akarnók etetni – jelentette be özv. Daniskáné hangosan.
Az ember nem felelt, a ló hátát vizsgálgatta. Csak most látszott meg, hogy már tisztára csutakolta az egész állatot.
– Nem kellene megetetni, János bácsi? – ismételte özv. Daniskáné félénken.
– Jókor jut eszükbe – morogta az ember. – Mit hoztak neki? – Az állat bőre oly szépen, fiatalosan fénylett a petróleumlámpa csöpp világában, hogy Mari néni önkéntelenül behunyta szemét. – Én egy karéj kenyeret hoztam – közölte.
– Én is azt – csatlakozott a nyugdíjas postás.
– Én egy kockacukrot.
Csend támadt, az emberek összenéztek.
– Sokra megyünk vele – dörmögte János bácsi. Bablevest nem eszik a ló, sem szalonnát, sem mézet! Az ősz bajszú, tüdőbajos fodrászsegéd két szalmazsákja közül felajánlotta az egyik tartalmát; városi ember volt, nem tudhatta, hogy a ló is csak fekvésre, nem étkezésre használja a szalmát. – Nincs senkinek egy kis kukoricája? – kérdezte a katonazubbonyos fiú.
– Nekem van egy fél zsákkal – mondta az egyik mosónő. – A fiam hozta Törökbálintról, de libát már nem tudtam venni hozzá. Fönn van az emeleten.
Este tíz óra felé az orosz messzehordó ütegek nagyobbára elhallgattak; csendes, csillagos éjszaka borult a városra. Minthogy az öreg mosónő mégsem mert felmenni az emeletre, János bácsi maga vágott neki az útnak. A hátsó lépcsőn ment, ez jobban megvédte az aknatűz ellen; a nyitott folyosóra érve pedig hirtelen nekirugaszkodott, s futva tette meg az utat az öregasszony lakásáig. A zsák kukoricát azonban nem találta meg, az ágy alatt is hiába kereste, csak néhány lehántott csutkát szedett össze a kamra egyik sarkában.
A szoba ablaka a Duna-part egyik keskeny mellékutcájára nyílt; ha az ember kihajolt rajta, tekintete a holdfényes folyamra s a túlsó parton a kupolákkal koronázott sötét Várhegyre esett. A süvítő, hideg szél apró, ezüstös hullámokat bodorított a Duna színén, s egy-egy hevesebb lökésével meglengette a szoba faláról lelógó, kitépett, aranyvirágos kárpitot. A Mátyás-templom, mint egy nyíl, amelyet a hegy lőtt ki magából, sötéten igyekezett a holdfényes ég felé, alatta a házak, melyekben az ostrom óta kialudt minden emberi öntudat, világtalan szemekkel nézték a magára hagyott folyót. A város megnőtt és szétburjánzott a holdvilágban, mint egy fegyelmezetlen rémkép, melynek dadogásából csak egy érthető hang vált ki: egy-egy távoli puskalövés ropogása. A Parlament mögül a Duna egy égő ház veres visszfényét úsztatta a Lánchíd felé.
Az öregember megborzongott, s visszahúzódott az ablakból. Egy ideig állva maradt, s fejét vakargatva, mozdulatlanul nézett maga elé. Olyasféle fáradtság fogta el, mintha egy rejtvényen elmélkedett volna, amelyről kiderült, hogy nincs megfejtése. Körülnézett a homályos szobában, majd a falhoz lépett, s egy ingerült mozdulattal lerántotta a huzatban lengedező, kitépett kárpitdarabot.
Kifelé menet az ajtóban szembetalálkozott az öreg mosónővel.
– Jaj, úgy megijedtem, hogy valami baja történt – mondta ez lihegve. – El nem tudtam képzelni, hogy miért marad el olyan soká, hacsak valami bántódása nem esett útközben. Azért is jöttem fel, pedig úgy féltem, hogy el is estem a második emeleten. Újabb lövések hallatszottak a Duna-part felől, majd egy géppisztoly szakadozott kereplése.
– Ez meg mi? – kérdezte a mosónő ijedten. – Ilyen közel vannak már az oroszok?
Az öreg vállat vont. – Dehogy! – mondta rosszkedvűen. – A zsidókat gépfegyverezik a Duna-parton.
– Uramisten, micsoda világban élünk… – sóhajtott az öregasszony.
Forrás: Déry Tibor: Alvilági játékok, válogatott novellák.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.05.26.
