(Tomas G. Teskey DVM, USA, AZ)

Eddigi tapasztalataim szerint a gyógypatkolás és a javító patkolás ellentmondásos kifejezések. Öt évvel ezelőtt megfigyeltem és kelletlenül állatorvosi támogatást nyújtottam egy herélt eseténél, melynek mindkét elülső patacsontja annyira lesüllyedt, hogy áttörte a talpat. Ebben a késői állapotban végül is a mezítlábas rehabilitációs program mellett döntöttek. Hét hónappal később ezt a heréltet lovagolták úgy, hogy a gyógyulási időszak alatt egyszer sem erősítettek semmit „védelmi” céllal a lábára. Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy az ú.n. EDSS (equine digital support system) rendszer alkalmazásával 1-2 év a gyógyulási idő, kb. 50 hasonló eset alapján, melyekben számos kovácsmester működött közre.

Észrevettem, hogy ezek a lovak új patákat növesztettek, de az EDSS eltávolítása után sem voltak képesek normálisan használni ezeket az új patákat. Miután tanulmányoztam a mezítlábas szaruszabályozási technikákat, rájöttem a problémára: az egészséges lovak inkább függenek a szarutok egészségétől, mint a talpak támogatásától, így világossá vált, hogy, mivel az EDSS, vagy más patkolási eljárások a szarunövekedést támogatják, mely elsősorban a talpi rész megerősödését támogatja, és figyelmen kívül hagyja a lovak azon szükségletét, hogy erős szaru és irha lemezeket fejlesszenek. Gyorsan rájöttem, hogy a mezítlábas szaruszabályozási technikák, a patacipők használata és a paták normális élettani működésének biztosítása lehetővé teszik a ló számára, hogy szilárd és erős lábszerkezeteket fejlesszenek.

Az ú.n. „gyógypatkolás” ellenjavallt számukra. A természetes módon való gyógyítás minimálisra csökkentette a felesleges szövetgyarapodást és az anyagcsere folyamatokra gyakorolt megterhelő hatásokat, melyeket egyébként a lónak el kell szenvednie. Ily módon a paták visszanyerték normális formájukat és rövid idő alatt felülmúlták patkolt társaikat – valóban egészségesek lettek.

Az EDSS és más patkolási eljárások alkalmazói gyakran ragaszkodnak ahhoz, hogy a laminitis-szel és patagyulladással rendelkező lovak sarkait fel kell emelni az élettani magasság fölé. Bízom benne, hogy ez a sajnálatos eljárás hamarosan megszűnik, mert a patairha még inkább terhelés alá kerül és ischemiás (elégtelen vérellátás) lesz, ha a sarkak magassága meghaladja az élettanilag megfelelő paramétereket. Az a nézet, mely szerint a mély újhajlító ín feszültségét csökkenteni kell annak érdekében, hogy meggátoljuk a patacsont további elválását, téves. Matematikai egyenletek és szerkezeti modellek mutatják, hogy a ló súlya által a normálisnál magasabb sarkak miatt a pataízületekre gyakorolt nyomás, és nem a mély újhajlító ínakra gyakorolt nyomás az, mely a patacsont rotációjához vezet. A patagyulladással rendelkező lovak többségének eleve olyan deformált sarkaik vannak, amik túl hosszúak. Ezeknek a sarkaknak a még magasabbra emelése ellenjavallt és káros. A túlzottan magas sarok megfosztja a lovat a természetes pata erejétől és tulajdonságaitól és ellentétes a pata normális biomechanikájával. Csökkent keringést, érzéketlenséget, súlyos pataszűkületet, a patacsont romlását és az irha lemezeinek növekvő elválását okozza. A mély újhajlító ín sebészeti átvágása további sérülésekhez vezet, mivel szükségtelenül megszakítja a lábvégi rész dinamikai támogatásának anatómiailag egyik legfontosabb összetevőjét. A patagyulladással rendelkező lovak jól kezelhetők megfelelő szaruszabályozással, a patacipők józan használatával és kemény, rázkódást nem okozó talajon való járással. Az EDSS rendszer kifejlesztőinek szándéka és az, amit az EDSS-t használó kliensek tapasztaltak, messzemenőkig nem egyezik.

Számos olyan példával is találkozunk fiatal lovak esetében – 2 évestől tizenéves korig -, melyeknek patahengeres típusú fájdalmai, klasszikusan „patahenger-szindrómájuk” van. Az ilyen lovak megfelelő mezítlábas kezelés mellett teljesen egészségesek lesznek egy olyan korban, amikor a hagyományos állatorvoslás szerint az ilyen típusú betegség nem gyógyítható. A „patahenger” típusú problémák teljesen hiányoznak olyan lovak esetében, akiket születésük első napjától kezdődően az optimális pataforma figyelembevételével körmölnek és lehetőségük van a szabad mozgásra. Ahelyett, hogy megvizsgálnák ezeket az önmagukért beszélő példákat és tanulmányoznák a kórtörténeteket, a legtöbb gyakorló orvos továbbra is gyógyszereket, speciális patkókat és sebészeti megoldásokat alkalmaz a „gyógyítás” megkísérlésére. Minden ilyen lónál megfigyelhető a paták nyilvánvaló deformitása. A gyógyszerek és felírt patkók semmiben sem segítenek a lónak egy jobb pataforma kialakításában. Nagyon szomorú az a helyzet, mikor jelentős összegeket költenek olyan félrevezető „terápiás”, vagy „javító” kezelésekre, melyek ellentétesek a pata fiziológiájával és csak arra szolgálnak, hogy a tovább rontsák a ló állapotát.

A patkó nélküli rehabilitációról szóló esetek növekvő száma és a mezítláb dolgozó lovak meggyőző teljesítménye elbűvölő és lenyűgöző.

Egyes állatorvosok, akik lovagolnak és patkolnak, a patkó nélküli lovaglás „lehetetlenségeit ” említik. Csak azt tudom erre mondani, hogy mind a saját, mind más lovak ezrei képesek erre, hetente mérföldek százait teszik meg sziklás talajon, fém patkók nélkül. Nyilvánvaló, hogy a domesztikált lovak patái a vadlovakéval megegyező állapotúra fejleszthetőek. Öt rövid évvel ezelőtt, mikor még nem volt tudásom a megfelelő pataformáról és annak funkciójáról, ennek a tudásnak a hiánya miatt képtelen voltam a súlyos lábbetegségekkel rendelkező lovakat meggyógyítani. A patkolás és az abból következő egyre növekvő mértékű pataelváltozás volt, ami ezeknek a lovaknak végül is az elmúlását okozta. Ráeszméltem, hogy többé nem tudom jó lelkiismerettel tovább folytatni a fém patkó használatát a pata egészségének javítása érdekében akkor, amikor elsősorban maga a fém patkó okozza a problémákat. Most, ha hasonló problémával rendelkező lovakat látok, azok rövid időn belül javulást mutatnak. A természetes pataformáról és annak funkciójáról szóló ismeretek vitathatatlanok. A pataelváltozások megelőzésére és a deformált paták rehabilitációjára bármikor használható és a kulcsa a pata teljes egészségének. Pete Ramey, egy másik felvilágosult „korábbi kovács” sem használ többé fém patkókat. Ezt írja: „Az a cél vezérel minket, hogy a patkolatlan lovak szárnyalják túl korábbi patkolt önmagukat. Ezen képesség sokkoló következetességgel a patában rejlik, mely minden nap ámulatba ejt.”

A másik gyakori, téves megállapítás szerint a patkó a szerszámmal és a lovas súlyával megnövekedett súlytöbblet, a keményebb talaj és lovaktól manapság elvárt extrém sportok miatt szükséges. Ezen állítások mindegyike cáfolható, sorrendben az élettani, evolúciós és történelmi tényekkel. Például, a vadonban a vemhes kancák patája tökéletesen képes alkalmazkodni a magzat növekvő súlya által okozott súlytöbblethez. A lovak különböző talajokon fejlődtek, a sivatagos területeket is beleértve, ahol a kemény talaj természetes. A lovas háborúskodások, mint „extrém sport” 2500 évig patkó nélkül zajlottak. Ennek az időszaknak az utolsó 200 évében a lovak további plusz súlyként hordozták a fegyvereket és egyéb felszereléseket.

A súlyviseléssel kapcsolatban észre kell vennünk, hogy a fém patkók a pata talpi részét megfosztják annak súlyviselő, boltozatos formájától a lefelé nyomódó patacsont ellenében. Gyakran félreértelmezzük a patkolt lábak talpán lévő zúzódásokat, hogy azokat a talajon lévő kövek okozzák. Ezen zúzódásos tünetek a patát alulról ért sokkból származnak, melyet a talpi részen tapasztalható szövetelhalás követ, mely ütéseknek elkerülhetetlenül ki van téve a patacsont és alul a megmerevedett talpi rész. A patacsont hegyén található zúzódások rámutatnak a kórtanra és az okát is megjelölik: túlzottan magasra hagyott sarkok. Egy másik példa a „ringbone” (= kóros csontszövet felszaporodás a párta felett a csüd tájékon, mely inkább a mellső lábakat éri) szinte járványszerű jelenléte a praxisomban lévő patkolt lovaknál. Súllyal, vagy súly nélkül, a patkolt paták nem képesek az élettani tágulásra és csavarodásra, ezzel a láb középső és felső részén lévő ízületeket és további ízületeket természetellenes nyomatékkal terhelik. Adjuk még hozzá ehhez a stresszhez a nagymértékben megnövekedett rázkódási erőt a patkó irányából és a terhet felülről, elkerülhetetlenül következik, hogy a felhelyezett patkók a betegségek receptjei.

A mozgásról való gondoskodás fontos része a mezítlábas kezelés programjának.

Ideális esetben a lovunk egész nap más lovak társaságában olyan talajon tölti életét szabadon, mely legalábbis részben megfelel annak, amin egyébként a lónak dolgoznia kell. Városi környezetben, ahol a szabadtartás és az egész napos szabad mozgás nem megvalósítható a helyhiány miatt, ebben az esetben is sokkal jobb megoldás a mezítlábas tartás, mint a patkolás. Minden lovat száraz és jó vízelvezetésű aljzaton kell tartani függetlenül attól, hogy istállóba bezárva, vagy több hektárnyi legelőn van tartva. Azon lovak esetében, akik bezárva élnek, azonban kötelező a száraz aljzat. A napi lovaglás, vagy a kézen való mozgatás különösen kritikus fontosságú az istállózott lovak esetében. Hasonlóan, az istállózott lovaknál a gyakoribb szaruszabályozás is alapvetően fontos, hogy megelőzzük a pataegyensúly felborulását, a repedéseket, fertőzéseket és túlnövekedést. A fizikai bezártság nem teszi szükségessé a patkolást, de szükségessé teszi a paták rendszeres és lelkiismeretes ápolását és a kemény talajon történő lovaglás esetében a patacipő használatát. Ha egy istállóban tartott lóról levesszük a patkót és a fentiek szerint kezeljük, egészséges maradhat. Néhány egyszerű változtatás válik szükségessé, hogy ezen célt elérjük.

(folytatása következik)

2017.08.15. Írta: Tomas G. Teskey DVM, USA, AZ
Frissítve: 2022.09.06.

(Tomas G. Teskey DVM, USA, AZ)

Környezetemben és szerte a lovas „iparágakban” a patkolt lovakat hosszú ideje úgy jelenítik meg, mint amelyek „magasabb szintű” törődést, „jobb” táplálást, tartást és kezelést igényelnek, mint mezítlábas társaik. Ennek ellenére praxisomban 70%-kal több lábsérülés és egyéb lábbetegség jelentkezik a patkolt lovak között.

A patkolt pata nem képes megfelelően eloszlatni a rázkódási és csavarodási erőket. Ezek az erők valójában roncsolják a patát és negatívan hatnak felfelé a lábszárban károsítva olyan szöveteket, melyek nem arra fejlődtek, hogy ellenálljanak az ilyen irányú igénybevételnek és stressznek. Az okozott kár a ló izmaiban és csontjaiban megjósolható és elkerülhetetlen. A mindennapi klinikai gyakorlatban előforduló gyakori pataelváltozásokat sok állatorvos normálisnak tekinti. A függőlegesen hengeres szarutok magas beszűkült sarokkal, a hosszú pata, a lapos, ovális talp és a relatívan vízszintes pártaszél azonban gyakori és súlyos deformitásokat jelentenek.

A normál patának lejtős, kúp alakú formája van alacsony, szétnyíló sarkakkal, rövid eleje, boltozatos, kerek talpa 30 fokos pártaszéllel. Sok állatorvos manapság genetikai hibának tartja a gyenge formájú és állapotú patákat, ragaszkodva ahhoz, hogy az ilyen pata csak patkóval védhető meg a további állapotromlástól. Domesztikált lovaink gyenge lábainak oka azonban egy egyszerű környezeti tényezőre vezethető vissza: mind a ló, mind a paták hiányt szenvednek megfelelő mozgásban. A csikókat gyakran születésüktől fogva puha talajú helyre zárják ahelyett, hogy hagynák őket kemény talajon mozogni. A csikó patája születésekor nem a természetes használat által formált, ez a folyamat életének első napjától kezdődik. Bár tudjuk, hogy a csonttömeg 4-5 éves korukig gyarapodik, sok lovat már 1-2 éves korában megpatkolnak. Számos felnőtt ló „ülőmunkával” (= krónikus mozgáshiány) tölti életét megfelelő szaruszabályozás nélkül, vagy rendszeresen patkolva. Ezen variációk bármelyike pata rendellenességeket és a lóhoz képest kicsiny patákat eredményez.

A lovak ritkán örökölnek gyenge lábakat. Életük során alakul ki a gyenge, sorvadt lábuk a helytelen szaruszabályozás, az összeszorítás és a patkolás következményeképpen. Megfigyeléseim szerint „genetikailag kis-lábú”, deformált patákkal rendelkező szülőktől gyönyörű, megfelelő méretű patával rendelkező csikók születnek, melyek változatlanok maradnak, ha fiatal koruktól megfelelő szaruszabályozást, mozgáslehetőséget kapnak és mezítláb tartják őket.

A fém patkók gyengítik a szarutokot. A gyengítés azzal az eljárással kezdődik, amikor a patát előkészítik a patkó felhelyezésére módosítva annak erős, természetes formáját. A normális pata semmilyen felületen nem lapos. Természetesen formálódott boltozatos negyedekből áll, mélyített saroktámasztókkal és talppal. Ezek a fontos alakok azonban eltűnnek a patkó biztonságos felhelyezésének előkészítése során. Egy mezítlábas lónak, melyet úgy körmölnek, mintha patkót helyeznének rá, természetellenes pataformája lesz, feszes testtartása és nem megfelelő patafunkciója. Az így körmölt ló tulajdonosának az az érzése támad, hogy lova „nem képes patkó nélkül létezni”.

A természetellenesen nagy nyomás a sarkakon és a talpon károsítja a patát, a lábszár részeit és az egész testet. Azzal, hogy patkót helyezünk fel, tovább károsodik a pata azáltal, hogy a külső fal érintkezésbe kerül a patkóval. A pata külső fala elsődlegesen védelmező funkcióra fejlődött ki és nem a súly viselésére. A külső falon keletkező megnövekedett rázkódás és állandó nyomás gyakran látott repedéseket és görbületeket okoz a szaru csöveiben és megszakítják a külső fal természetes elmozdulását a belső falhoz viszonyítva. A belső fal alsó pereme mentén átfúrt fém szögek közvetítik a megnövekedett és káros rázkódási erőket a patkótól ezeken a területeken keresztül.

A külső felületek ily módon való áttörése a szarutok falának mechanikai megszakítását, a patairha bizonyos mértékű leválását, szaprofitikus (elhalt szöveteken tenyésző) baktériumok és gombák behatolását és a pata extrém hőmérsékletnek való kitevését eredményezi. Továbbá, a patkók gátolják a pumpáló rendszert, mely elősegíti a patában a teljes keringést, így csökkentik annak ütődés-elnyelő képességét. Azt is könnyű megérteni, hogy ez az ischemia (elégtelen vérellátás), hogyan hat a normál szarunövekedésre és az anyagcserére. A vértolulásos fiziológiai állapot atipikus, gyengülő növekedési erélyt eredményez, mely súlyos pata deformitásokhoz és láb problémákhoz vezet, melyekkel naponta találkozunk a klinikai gyakorlatban.

A patkók olyan hatásosan korlátozzák a ló érzékelését, hogy használatuk automatikusan kizárja, hogy a lovat egészségesnek minősítsük bármely jármódban is. A meghatározás szerint az egészséges ló mentes minden fájdalomtól, képes megfelelő élénkséggel és lendülettel lépni, ügetni és vágtázni – béklyótól megszabadított lábakon.

(folytatása következik)

2017.08.07. Írta: Tomas G. Teskey DVM, USA, AZ
Frissítve: 2022.09.06.