Lev Tolsztoj – Holsztomer, egy ló története 5.
A holdvilágos udvar közepén ott állott a tarka ló hórihorgas, aszott alakja, hátán a magas nyereg, égnek meredő kápájával. A lovak mozdulatlanul, mély hallgatásba merülve állták körül, mintha csak valami újat, hihetetlent hallanának tőle. És csakugyan, új volt és váratlan, amit megtudtak.
ELSŐ ÉJSZAKA
– Igen, én Ljubeznij I. és Baba fia vagyok. Családfám szerint Muzsik I. a nevem, de közönségesen csak Holsztomernek neveznek, hosszú, dús farkamról, amelynek nem volt párja egész Oroszországban. Nálam előkelőbb származású ló az egész világon nincsen. Sohasem mondtam volna meg nektek. Minek? Hiszen úgysem ismertetek volna fel, mint ahogy Vjazopuriha sem ismert fel, pedig velem volt Hrenovojéban, mégis csak most ismert rám. Ti talán még most sem hinnétek el, amit mondok, ha nem volna itt Vjazopuriha, aki tanúskodik mellettem… Nem, sohasem mondtam volna el nektek. Nekem nem kell a lovak részvéte, sajnálkozása. De ti akartátok így. Igen, én vagyok az a Holsztomer, akit mindenfelé keresnek és nem találnak a szakértők, én vagyok az a Holsztomer, akit maga a gróf is ismert, és azért távolított el a ménesből, mert megsértettem kedvencét, Lebegyet.
Amikor megszülettem, nem tudtam, mit jelent az, hogy tarka. Azt hittem, hogy én ló vagyok. Emlékszem, a szőrzetemre vonatkozó első észrevétel mélyen megrendített engem és anyámat. Nyilván éjszaka születtem; reggelre anyám szépen lenyalogatott, és talpra álltam. Emlékszem, hogy mindegyre kívánkoztam valami után, és mindent roppantul csodálatosnak és ugyanakkor módfelett egyszerűnek találtam. Istállónk hosszú, meleg folyosóról nyílt, rácsos ajtóval, amelyen keresztül ki lehetett látni a nagyvilágba.
Anyám emlőjét nyújtotta, de én még olyan ártatlanka voltam, hogy orrommal hol mellső lábai között, hol a jászol alatt böködtem. Egyszer csak anyám hátranézett a rácsos ajtóra, lábát átemelte rajtam, és félreállt. A napos lovász nézett be reánk a rácson keresztül.
– Nini, a Baba megellett – mondta, és félretolta a reteszt. Belépett a friss alomra, és átölelt engem.
– Nézd csak, Tarasz – kiáltotta -, milyen tarka ez a csikó, akár a szarka!
Ijedten bontakoztam ki karjaiból, és térdre rogytam.
– No, te ördögfióka! – nevetett a lovász.
Anyám nyugtalankodni kezdett, de nem igyekezett engem megvédeni. Csak felsóhajtott, és még jobban félrehúzódott. A lovászgyerekek mind körém sereglettek és nézegettek; az egyik elszaladt a főlovászért. Valamennyien nevetve szemlélték tarka foltjaimat, és különféle fura neveken szólongattak. Nemcsak én, de még anyám sem értette e szavak jelentését. Sem családomban, sem távoli rokonságomban soha nem fordult elő tarka ló. Nem gondoltuk, hogy ebben valami rossz van. Testalkatomat, erőmet pedig már akkor is mindenki magasztalta.
– Nicsak, milyen fürge – mondta a lovász -, megfogni is alig bírom!
Kis idő múlva odajött a főlovász, és ő is elcsodálkozott tarkaságomon; sőt szinte elkeseredett.
– Ugyan mire jó az ilyen torzszülött? – mondta. – A tábornok úr úgysem fogja megtartani. Hej, Baba, Baba, te aztán felültettél engem! – fordult anyámhoz. – Még ha hókát ellettél volna, de egy ilyen tarkát!…
Anyám mit sem válaszolt erre, csupán mélyen felsóhajtott, mint ahogy szokása volt hasonló esetekben.
– Vajon miféle ördögre ütött ez? Hisz olyan, mint egy paraszt! – tűnődött tovább a főlovász. – A ménesben nem maradhat. Szégyen, gyalázat! Pedig szép állat, igazán szép! – mondta a főlovász és ugyanezt mondták a többiek is, miközben nézegettek. Néhány nap múlva eljött maga a tábornok, megszemlélt, és ismét valamennyien sopánkodtak és korholtak engem meg anyámat szőrzetem színe miatt. “Pedig szép állat, igazán szép” – hajtogatta mindenki, aki csak látott.
Tavaszig az állásokban laktunk valamennyien, mindenki külön-külön az édesanyja mellett; csak nagy ritkán, amikor a hó már olvadásnak indult az istálló napsütötte födelén, engedtek bennünket anyánkkal együtt a tágas udvarra, amelyet friss szalmával hintettek föl erre az alkalomra. Ott ismerkedtem meg közelebbi és távolabbi rokonaimmal. Láttam, amint az ajtón át előrejöttek csikajukkal az akkori idők híres-nevezetes kancái: ott volt az öreg Golanka, Muska, Szmetanka lánya, azután Krasznuha és Dobrohotyiha, a hátasló – mindezek a hírességek ott gyülekeztek fiaikkal, élvezték a napocska melegét, hemperegtek a szalmán, és szaglászták egymást, csakúgy, mint a közönséges lovak. Sohasem fogom elfelejteni ezt a látványt, az udvart, amelyen a kor legszebb kancái tartottak gyülekezőt! Bizonyára furcsálljátok, tán el sem hiszitek, ha mondom, hogy akkor én is fiatal voltam és szilaj. Pedig így volt! Ott volt velünk maga Vjazopuriha is, akkor még elsőfű, nyírott sörényű csikó – kedves, vidám és fürge lovacska; de ne vegye sértésnek, ha azt mondom: ma közöttetek ritka előkelőségszámba megy, de akkoriban bizony egyike volt nemzedékünk leggyengébb lovainak. Ezt ő maga is megerősítheti.
Tarkaságom, amely az embereket annyira bosszantotta, módfelett tetszett a lovaknak. Valamennyien körülvettek, gyönyörködtek bennem, és játszani kezdtek velem. Már-már elfelejtettem az emberek bíráló szavait, és boldognak éreztem magam. De csakhamar megismerkedtem a szomorúsággal, és oka ennek édesanyám volt. Amikor megindult az olvadás, a verebek csiripeltek az eresz alatt, és a levegőben már érezni lehetett a tavaszt, anyám teljesen megváltozott irányomban. Egész lénye megváltozott; hol minden ok nélkül játszani kezdett, hol ide-oda futkosott az udvaron, ami egyáltalán nem illett tiszteletre méltó életkorához; hol elgondolkozott, és fájdalmasan nyerített, hol harapdálta és rugdosta kancatestvéreit, hol engem szaglászott, és elégedetlenül prüszkölt, hol meg átfektette fejét unokahúgának, Kupcsihának vállán, sokáig elgondolkozva vakargatta hátát, és eltaszított engem emlőitől. Egyszer aztán bejött a főlovász, kötőféket tett rá, és kivezette az istállóból. Anyám felnyerített, én válaszoltam neki, és utánavetettem magam, de ő még csak vissza sem nézett rám. Tarasz, a lovász, mindkét karjával átfogott engem, mialatt kivezették édesanyámat. Én kitéptem magam karjai közül, felborítottam Taraszt, de az ajtó már bezárult, már csak anyám egyre távolodó nyerítését hallottam. És nyerítésében már nem éreztem hívást; ez a nyerítés már egészen más érzelmeket fejezett ki. Hangjára távolról hatalmas, erős hang válaszolt; mint utóbb megtudtam, Dobrij I.-é volt ez a hang, aki két lovásszal oldalán érkezett, hogy anyámmal találkozzék.
Nem emlékszem, Tarasz hogyan és mikor távozott mellőlem; túlságosan szomorú voltam. Éreztem, hogy mindörökre elvesztettem anyám szeretetét. Lám, mindez azért történt, mert tarka vagyok – gondoltam, visszaemlékezve az emberek szavaira; és úgy elfogott a keserűség, hogy térdemet, fejemet az istálló falába vertem, mindaddig, amíg elöntött a verejték, és összeestem a kimerültségtől.
Egy idő múlva anyám visszajött. Hallottam, amint szokatlan furcsa ügetéssel szalad végig a folyosón állásunkig. Amikor belépett az ajtón, nem ismertem meg, annyira megfiatalodott és megszépült. Körülszaglászott engem, prüszkölt és nyihogott. Hangjából, arckifejezéséből láttam, hogy már nem szeret. Elmesélte, hogy Dobrij milyen szép, és ő mennyire szereti. Találkozásaik megismétlődtek, anyámmal pedig egyre jobban elhidegültünk egymástól.
Nemsokára kiengedtek bennünket a legelőre. Ettől fogva új örömöket ismertem meg, amelyek kárpótoltak anyám elvesztett szeretetéért. Voltak barátnőim és társaim. Együtt tanultunk füvet enni, úgy nyeríteni, mint a nagyok, fölemelt farokkal apró körökben körülugrálni anyánkat. Ezek boldog idők voltak. Mindenki elnézőn bánt velem, mindenki szeretett, gyönyörködött bennem, és jóindulattal szemlélt, akármit csináltam. Nem sokáig tartott. Valami rettenetes történt velem… – A herélt mélyen, fájdalmasan felsóhajtott, és eltávolodott a többiektől.
A hajnal már rég kigyúlt. Megnyikordult a kapu. Nyesztyor lépett be rajta. A lovak széjjelszéledtek. A csikós megnyergelte a tarkát, és kihajtotta a ménest.
További részek:
<< Holsztomer 1.
<< Holsztomer 2.
<< Holsztomer 3.
<< Holsztomer 4.
Holsztomer 5.
>> Holsztomer 6.
>> Holsztomer 7-8.
Forrás: csicsada.freeblog.hu
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva
