Lev Tolsztoj
Holsztomer, egy ló története 7-8.
7
HARMADIK ÉJSZAKA
Az újhold keskeny sarlója megvilágította Holsztomer alakját az udvar közepén; a ménes ismét köréje sereglett.
– Annak, hogy nem a grófé, nem is Istené, hanem a főlovászé voltam, legmeglepőbb következménye számomra az lett – folytatta elbeszélését a tarka ló -, hogy gyors járásom, amelyet az emberek máskor legfőbb érdemünknek tekintenek, elűzetésem okául szolgált. Éppen Lebegyet hajtották körbe, amikor a főlovász megérkezett velem Cseszmenkából, és megállt a pálya mellett. Lebegy elhaladt mellettünk. Jól ügetett, de mégiscsak hencegett, parádézott; nem volt meg benne a fürgeség, amelyet én kifejlesztettem magamban, amíg elértem, hogy abban a pillanatban, amikor egyik lábam a földet éri, már rugaszkodik is el a másik; a legkisebb energia sem fecsérlődik el, hanem minden erőm előrehaladásra szolgál. Mondom, Lebegy elment mellettünk, és én utánarugaszkodtam. A főlovász nem tartott vissza. “Próbáljuk ki az én tarkámat is!” – kiáltotta, és amikor Lebegy másodízben hozzánk ért, nekiengedett engem is. Lebegy akkor már teljes sebességgel haladt, és ezért az első körben elmaradtam, de már a másodikban közeledtem hozzá, már utolértem kocsiját, őt magát egyenlítettem… és elhagytam! Másodszor is megpróbálták: ugyanez történt. Én voltam a gyorsabb.
Ettől valamennyien megrémültek. Elhatározták, hogy eladnak minél hamarabb, minél távolabbi vidékre, hogy híre se menjen a dolognak. “Ha a gróf úr megtudja, baj lesz!” – mondta a tábornok. És eladtak egy kupecnek, mint rudaslovat. A kupecnél nem maradtam sokáig. Egy huszártiszt vett meg, aki lovat vásárolni járt hozzá. Mindez olyan igazságtalan volt, olyan kegyetlen, hogy örültem, amikor elkerültem Hremonovjéból, amikor örökre megváltam szülőföldemtől és mindattól, ami valaha kedves volt nekem. Túlságosan nehéz volt a szívem, amíg régi társaim között éltem. Rájuk szerelem várt, kitüntetések, szabadság; reám munka és megaláztatás, megaláztatás és munka, életem végéig. És mindez miért? Mert tarka voltam, és ezért valaki lovának kellett lennem…
Azon az estén Holsztomer nem jutott tovább elbeszélésében. Olyan esemény történt, amely izgalomba hozta az egész ménest. Kupcsiha, a vemhes kanca, aki eleinte Holsztomer elbeszélését hallgatta, egyszer csak elfordult, és lassan visszament a pajtába. Ott olyan hangos nyögésbe fogott, hogy valamennyi ló felfigyelt rá; lefeküdt, felállt, majd ismét lefeküdt. Az idősebb kancák mindjárt megértették, hogy mi baja Kupcsihának, de a fiatalok izgalomba jöttek, otthagyták a tarkát, és a beteget vették körül. Reggelre megvolt az új kiscsikó; bizonytalanul, ingadozva állt vékony lábacskáin. Nyesztyor odahívta a főlovászt, Kupcsihát csikajával együtt elvitték az istállóba, és a ménest nélküle hajtották ki.
8
NEGYEDIK ÉJSZAKA
Este, amikor becsukták a kaput, és mindenki elcsöndesedett, a tarka ló így folytatta:
– Mialatt kézről kézre adtak, sok alkalmam volt megfigyelni az embereket és lovakat. Két gazdámnál töltöttem hosszabb időt: a hercegnél, aki huszártiszt volt, később pedig egy öregasszonynál, aki a Szent Miklós temploma mellett lakott.
A huszártisztnél töltöttem életem legszebb éveit.
Habár ő az oka pusztulásomnak, habár ő maga soha senkit és semmit sem szeretett, én szerettem és szeretem őt – éppen ezért. Nekem éppen az tetszett benne, hogy szép, boldog, gazdag, és senkit sem szeret. Tudom, ti megértitek ezt a magasztos érzést, amelyet csak mi, lovak ismerünk! Hidegsége, kegyetlensége, alárendeltségem érzése különös erőt adott szeretetemnek. “Ölj meg, hajszolj halálra – gondoltam néha, legjobb időnkben -, csak annál boldogabb leszek!”
A kupectől vásárolt engem, akinek még a főlovász adott el nyolcszáz rubelért. Azért vett meg, mert a világon senkinek nem volt tarka lova. Akkor voltam a legjobb formában. Szeretőt tartott. Onnan tudom, hogy mindennap elvittem őt hozzá, és néha kettejüket együtt is vittem.
Szép volt a szeretője, szép volt ő maga is, még a kocsisa is szép volt. Mind a hármukat szerettem ezért. Jó dolgom volt mellettük. Akkoriban ez volt életem rendes menete: reggel megjelent a lovász, és lecsutakolt; nem a kocsis maga, hanem a lovász. Fiatal fiú volt, akit gazdám a parasztok közül választott ki. Kinyitotta az ajtót, kiszellőztette a lószagú párát, kihányta a trágyát, aztán levette rólam a pokrócot, és jól végigkefélte az egész testemet, majd a vakaróval megtisztított a portól, amely fehéres csíkokban hullott a patkótól elkoptatott padló deszkáira. Tréfásan megmartam ruhája ujját, kapáltam lábammal. Azután odavezetett a hidegvizes csöbörhöz, és elgyönyörködött munkája eredményében: fényes-tarka szőrömben, széles patájú lábamban, amely egyenes volt, mint a nyílvessző, ragyogó tomporomban és hátamban, amelyen akár aludni lehetett volna. A magas rácsba szénát tett, a tölgyfa jászolba zabot. Azután bejött maga Feofan, a kocsis.
Gazdám és kocsisa hasonlítottak egymáshoz. Egyik sem félt semmitől, egyik sem szeretett senkit magamagán kívül, és ezért mindenki szerette őket. Feofan vörös ingben járt, bársonynadrágban és ujjasban. Be szerettem őt, amikor ünnepnapon, szokása szerint kipomádézva, parádéban bejött az istállóba, és elkiáltotta magát:
– No, te vén dög, hát veled mi van? – és a villa nyelével megbökött, de sohasem annyira, hogy fájjon, hanem csak úgy tréfásan. Azonnal megértettem a tréfát, fülemet hegyeztem, és fogam csattogtattam.
Volt egy fekete ménünk, párba való. Esténként néha együtt fogtak be bennünket. A mén nem értette a tréfát, gonosz volt, mint az ördög. Egymás mellett álltunk az istállóban, és akárhányszor komolyan összemarakodtunk. Feofan nem félt tőle. A fekete mén néha egyenesen nekitámadt, mintha agyon akarná taposni; de hiába, Feofan csak megkerülte, és rátette a kötőféket. Egyszer, amikor párba voltunk fogva, elragadtuk a kocsit a Kuznyeckij moszton. Sem gazdám, sem Feofan nem ijedtek meg; nevettek, rákiáltottak a járókelőkre, visszatartottak, befordultak… így senkit sem tapostunk el.
Az ő szolgálatukban vesztegettem el legjobb képességeimet, és életem felét. Ők rontottak el azzal, hogy rosszkor itattak, ők tették tönkre lábaimat… És mégis, mindennek ellenére ez volt életem legszebb ideje!
Tizenkettőkor bejöttek értem az istállóba, felszerszámoztak, megkenték patáimat, megnedvesítették üstökömet meg sörényemet, és befogtak. Szánunk nádfonatú volt, bársonyüléssel, a szerszám apró ezüstcsatokkal ékes; a gyeplőszár selyem, sőt egy időben szattyánbőrből fonott! A szerszám olyan volt, hogy mire valamennyi csat meg szíj rendben a helyére került és meg volt húzva, nem lehetett megkülönböztetni, hol végződik a szerszám, és hol kezdődik a ló.
Befogni a színben szoktak, elég lazán. Azután kijön Feofan, hátulsója szélesebb, mint a válla, széles piros öve hónaljáig ér; megvizsgálja a szerszámot, felül, megigazítja kaftánját, lábát beilleszti a kengyelbe, mond valami tréfásat, mindig vállára akasztja az ostort, de úgyszólván sohasem érint meg vele, legfeljebb csak a rend kedvéért, és azt mondja: “Indulj!” És én táncolva, minden lépésemet cifrázva, megindulok a kapun kifelé; a szakácsné, aki azért jött ki, hogy kiloccsantsa a mosogatóvizet, megáll a küszöbön; a paraszt, aki éppen fát hord az udvarba, kimereszti szemét. Kifordulunk, felhajtunk és megállunk. Kijönnek a lakájok, odajönnek a kocsisok. Megkezdődik a beszélgetés. Mindenki vár. Néha három óra hosszat állunk a kapu előtt; közben megindulunk, pár lépésnyire megfordulunk, és ismét megállapodunk.
Végre mozgolódás az előszobában, kiszalad az öreg, pocakos Tyihon, frakkban: “Gyerünk!” Akkor még nem volt divatban az az ostoba mondás, hogy “előre”… mintha az ember nem tudná magától, hogy haladni előre kell és nem hátra. Feofan csettint, felhajt a kapu elé; és kilép a herceg, gyors léptekkel, hanyagul, mintha nem lenne semmi csodálatos sem a szánban, sem a lóban, sem Feofanban, ki úgy dülleszti mellét és feszíti karját, hogy azt sokáig amúgy sem lehet kibírni. Kijön a herceg csákóban, köpenyben, szürke hódprémes gallérban, amely félig eltakarja pirospozsgás, fekete szemű, szépséges arcát – pedig ezt az arcot sohasem lenne szabad eltakarni. Kijön a herceg, kardját csörtetve, nagy sarkantyúpengetéssel lépked a szőnyegen, mintha sietne, és ügyet se vetne se rám, se Feofanra, holott őrajta kívül mindenki bennünket néz, bennünk gyönyörködik. Feofan csettint, belefekszem a szárba, és méltóságteljesen, lépésben előállunk. Rásandítok a hercegre, meghajtom finom fejemet, ápolt üstökömet… A herceg jókedvében van; néha még tréfálkozik is Feofannal. Feofan válaszol, szép fejét alig-alig fordítva hátra; és karját meg sem mozdítva, alig észrevehetően, de számomra érthetően rándít a gyeplőn, megindulok, és trapp, trapp, trapp… egyre gyorsabban és gyorsabban, minden izmom remeg, felhányom a sáros havat a kocsi elejére, amint száguldok. Az az ostoba szokás sem divatozott akkor, hogy a kocsis azt kiabálja: “Ó-óó!” – mintha fájna valamije, ahelyett hogy érthetően mondaná: “Félre, vigyázat!” – “Félre! Vigyázat!” – kiáltja tehát Feofan, és az emberek kitérnek, megállnak, és nyakukat nyújtogatják, úgy bámulják a gyönyörű lovat, gyönyörű kocsisát és gyönyörű gazdáját.
Különösen szerettem trappereket utolérni. Ha néha-néha Feofannal messziről megláttunk egy-egy hozzánk méltó fogatot, akkor viharsebességgel nekiiramodtunk, és lassan egyre közelebb és közelebb jutottunk vetélytársunkhoz. Már a szán hátuljára hányom föl a havat, már egy vonalban vagyok a benne ülővel, és feje fölött prüszkölök; már a marvánkossal, a patkóhámmal vagyok egy vonalban; és most már eltűnik szemem elől a fogat, csupán magam mögött hallom egyre halkuló zaját. És a herceg, Feofan meg én – mind a hárman hallgatunk, és úgy teszünk, mintha csak egyszerűen mennénk a magunk dolga után, mintha észre se vennők azokat, akik véletlenül utunkba kerülnek lassú lovaikon.
Szerettem utolérni a jó ügetőt, de szembetalálkozni is szerettem vele; egy pillanat, egy hang, egy szemvillanás – és már el is váltunk, ismét röpülünk tova, ki-ki a maga útján…
Megnyikordult a kapu, felhangzott Nyesztyor és Vaszka hangja.
ÖTÖDIK ÉJSZAKA
Az időjárás megváltozott. Az ég beborult; reggel harmat sem hullott, rekkenő volt a hőség, és csíptek a szúnyogok. Amint hazahajtották a ménest, a lovak a tarka köré gyűltek, aki ekként fejezte be élettörténetét:
– Életem e boldog korszaka hamarosan véget ért. Csupán két évig élhettem így. A másik tél végén értem meg életem legnagyobb boldogságát, és nyomában legnagyobb szerencsétlenségét. Nagyböjt előtti héten történt. Az ügetőversenyre vittem ki a herceget. A versenyen Atlasznij és Bicsok is indultak. Nem tudom, miről beszéltek odabenn a sátorban. Csak annyit tudok, hogy a herceg kijött, és azt parancsolta Feofannak, hajtson be a pályára. Emlékszem, hogy bevezettek a pályára, és felállítottak; mellém pedig felállították Atlasznijt. Atlasznij versenyszánban, én meg, ahogy voltam, városi szánban. A fordulóban elhagytam Atlasznijt. Hahota és elragadtatott kiáltások fogadtak.
Amikor körülvezettek, emberek tömege kísért. Öten is akadtak, akik ezreket kínáltak értem a hercegnek. De ő csak nevetett, hófehér fogsorát villogtatva.
– Nem – mondta -, ez nem ló, hanem jóbarát. Aranyhegyekért sem adom oda. A viszontlátásra, uraim! – Azzal felhajtotta a takarót, beült a szánba:
– A Sztozsinkára!
Szeretője lakott ott. Már repültünk is.
…Ez volt utolsó boldog napunk. Megérkeztünk hozzá. A herceg “enyém”-nek nevezte őt. Ő pedig beleszeretett valaki másba, és elment vele. A herceg ott, a lakásán tudta meg. Öt óra volt. A herceg ki sem fogatott; indult utána. Ami még sohasem történt meg; ostorral hajszoltak, vágtába kényszerítettek; s én először életemben megbokrosodtam. Elszégyelltem magam, és helyre akartam hozni hibámat, de egyszer csak meghallottam, amint a herceg olyan hangon, amelyet még sohasem hallottam tőle, elkiáltja magát: “Üsd, vágd!” És csattogott az ostor, és a bőröm vágta, én pedig vágtatni kezdtem, hogy lábam a szán vasát rúgta. Huszonöt versztányira a várostól utolértük őt. Odáig vittem gazdámat; de egész éjszaka remegtem, és egy falatot sem bírtam enni. Reggel vizet adtak; megittam, és soha többé nem lettem az, aki voltam. Megbetegedtem. Gyötörtek, megnyomorítottak – az emberek úgy mondták: gyógyítanak. Patáim leváltak, lábaim megdagadtak és meggörbültek, mellkasom behorpadt; mindenképpen leromlottam, legyengültem. Eladtak egy kupecnek, aki murokkal, miegymással etetett, és valamit csinált belőlem, ami egyáltalán nem hasonlított ugyan ahhoz, ami voltam, de mégis megtéveszthette a hozzá nem értőt. Sem erő, sem gyorsaság nem volt már bennem. A kupec ezenfelül még azzal is gyötört, hogy amikor vevő jelentkezett, bejött hozzám az istállóba, és hatalmas ostorával addig ütlegelt, ijesztett, amíg teljesen meg nem vadultam. Akkor megtörölgette a korbácsütések nyomait, és kivezetett a vevő elé.
A kupectől egy öregasszony vásárolt meg. Örökké a Szent Miklós-templomba járt, és verte a kocsisát. A kocsis nálam az istállóban sírta ki magát. És én megtanultam, hogy a könnynek kellemes, sós íze van. A vénasszony azután meghalt. Számtartója magával vitt falura, és eladott egy boltosnak. A boltosnál agyonettem magam búzával, és még jobban megbetegedtem. Eladtak egy parasztnak. A parasztnál szántottam, enni alig kaptam, és az ekevas elvágta a lábam. Ismét beteg lettem. Cigány szerzett meg cserén. Rettenetesen megkínzott, és végül eladott a vásáron az itteni ispánnak, méneshajtónak. És most itt vagyok…
Valamennyien hallgattak. Az eső szemerkélni kezdett.
Frissítve: 2023.04.28.
Fotó: Canva
