Lev Tolsztoj – Holsztomer
Egy ló története 2.
Amikor kiértek a folyóhoz, amelynek partján a ménes legelni szokott, Nyesztyor leszállt a lóról, és lenyergelt. A ménes eközben már lassan széledezett a friss, harmatos réten, amelyről pára szállt fel, éppen úgy, mint a rétet körülölelő folyóról.
Nyesztyor levette a kantárt a tarka lóról, megvakarta a nyakát, amire a tarka hálája és elégedettsége jeléül behunyta szemét. “Ezt szereti a vén dög” – mondta Nyesztyor. Pedig a tarka egyáltalán nem szerette ezt a vakarást, és csak tapintatból tett úgy, mintha kellemes volna neki. Helyeslése jeléül megcsóválta fejét. De Nyesztyor – aki nyilván úgy gondolta, hogy a túlságos bizalmaskodás hamis képzeteket támaszthat a tarkában saját jelentőségéről – teljesen váratlanul és minden ok nélkül eltaszította magától a ló fejét, meglóbálta a kantárt, és csatjával fájdalmasan megütötte a ló sovány lábát. Azután egy szót sem szólt többé, csak felment a dombocskára, a fatönk mellé, ahol rendesen üldögélni szokott.
Nyesztyornak ez a cselekedete elbúsította a tarka lovat, de nem mutatta csalódását. Lassan legyintett egyet szőrevesztett farkával, azután szaglászva, és mintegy szórakozásból tépegetve a füvet, lement a folyóhoz. Ügyet sem vetett rá, mit művelnek körülötte a reggeli napfényben örvendező fiatal kancák, elsőfű és szopós csikók. Tudta, hogy mindennél egészségesebb – főként az ő korában – előbb éhgyomorra egy jót inni, és csak azután enni. Ezért kiválasztotta azt a helyet, ahol leglejtősebb és legtágasabb a part, ott megnedvesítette patáját, lábát bokáig, bedugta pofáját a vízbe, és szakadozott ajkain szívni kezdte a vizet. Lassan megtelő bendőjét ide-oda mozgatta, és ritkás, tarka, kopott hegyű farkával csapkodott élvezetében.
A sötétpej fiatal kanca, nagy verekedő, aki sohasem hagyott békét az öregnek, és mindig kellemetlenkedett neki, most is odament hozzá, mintha inni akarna ő is, de valójában csak azért, hogy felkavarja a vizet az orra előtt. De a tarka már eleget ivott, és mintha észre sem venné a kanca gonosz szándékát, csendesen kihúzta az iszapból besüppedt lábait, megrázta fejét, és félrehúzódva a fiataloktól, nekiállt az evésnek. Lábait különféle módon kímélve, óvatosan, nehogy a füvet fölöslegesen letapossa, és anélkül, hogy egyszer is kiegyenesedett volna, pontosan három óra hosszat evett. Annyira jóllakott, hogy hasa zsákként lógott le sovány, kiálló bordáiról. Azután megállt, súlyát pontosan elosztotta mind a négy fájós lábára, hogy lehetőleg minél kevésbé fájjon, különösen a jobb mellső, amely gyengébb volt a többinél – és elaludt.
Van magasztos öregség, van utálatos, és van szánalmas öregség. Van olyan, amely egyszerre utálatos is, meg magasztos is. A tarka ló öregsége ehhez a fajtához tartozott.
Hatalmas állat volt, legalább tizenhat markos. Színe szerint sötéttarka; legalábbis régen az lehetett, mert fekete foltjai most piszkos sötétbarna színűvé fakultak. Testét három fehér folt tarkázta. Egy a fején, orra oldalától nyaka közepéig. Hosszú sörénye, amelybe itt-ott bogáncs ragadt, néhol fehér volt, néhol sötétbarnás. A második folt jobb oldalán húzódott végig hasa közepéig; a harmadik pedig tomporán, magába foglalva farka tövét, és leért combja közepéig. Ritkás, vedlett farka fehér-tarka volt. Nagy, nehéz, csontos feje mély szemüregeivel és lelógó fekete ajkával, amelyen régi szakadás nyoma látszott, mélyen lecsüngött ösztövér nyakán, amely a soványságtól meggörbült, és olyan volt, mintha fából faragták volna. Szakadt ajka mögül kilátszott feketés nyelve, és rágásban elkopott alsó fogsorának csonkjai. Leffedt füleit – az egyik hasadt volt – csak nagy ritkán mozgatta meg lustán, hogy elhessegesse a tolakodó legyeket. Üstökéből egy megmaradt hosszú csimbók csüngött le füle mögé; födetlen homloka árkolt és borzalmas volt. Széles nyakáról a bőr zacskókban lógott szügyére. Nyakán, fején az erek csomósan dagadtak ki, a csomók megrezzentek a legyek érintésére. Arcának kifejezése szigorú és türelmes, elmélyedt és szenvedő volt.
Mellső lábai térdben megroggyantak, mindkét patáján daganat éktelenkedett. Pókos lába – az, amelyet félig fehér folt tarkázott – térde táján ökölnyire dagadt. Hátsó lábain valamivel jobban állt ugyan, de combjáról régen lekopott a szőr, és már nem nőtt ki újra. Lábai aránytalanul hosszúnak tetszettek aszott testéhez képest. Sovány bordái annyira kirajzolódtak bőre alatt, hogy szinte úgy tetszett, mintha bőre rászáradt volna a bordákra. Nyakát, hátát régi ütlegek nyomai éktelenítették el, hátul pedig még friss, dagadt és gennyedző fekély látszott. Szőrtelen fekete farka, amelyen kirajzolódtak az egyes csigolyák, hosszan és csaknem meztelenül csüngött alá. Sötétbarna tomporán, farka táján, fehér szőrrel benőtt tenyérnyi sebhely volt, amely mintha régi harapás nyoma lett volna, lapockáján pedig egy másik, vágott seb. Hátsó lába, farka tisztátalan volt az állandó hasmenéstől. Rövid szőre borzasan meredt égnek egész testén. Förtelmesen rút öregsége ellenére az ember mégis gondolkozóba esett, ha erre a lóra nézett, szakértő pedig azonnal megállapította volna, hogy nagyszerű paripa lehetett a maga idején.
A szakértő még azt is megmondta volna, hogy egész Oroszországban csupán egyetlen fajtából származhatott ilyen izmos far, ilyen hatalmas comb, ilyen erős pata, ilyen finom csontú láb, ilyen nyaktartás, és főként ilyen fej és szem – óriási, fekete és csillogó -, ilyen nemes erezet a fej és nyak táján, ilyen finom szőrzet és sörény.
Csakugyan volt valami magasztos a vén paripa megjelenésében, abban, hogy ijesztő módon egyesültek benne az aggság visszataszító tünetei, szőrének tarkasága, meg az öntudatos szépség és erő, nyugodt, büszke modora és fellépése.
Mint élő rom, állt egyedül a harmatos réten; nem messze tőle a legelésző ménes lármája, prüszkölése, fiatal nyerítése és nyihogása hallatszott.
Folytatása következik…
Frissítve: 2023.04.28.
Fotó: Canva
