Modern és hagyományos
Napjaink vitája a lókiképzésről
Napjainkban vita zajlik a lókiképzés modern és hagyományos megközelítéséről. A polémia nem véletlen, ugyanis a lókiképzés története a 20. században alapvető fordulatot vett.
Az igények
Az előző évezredekben a lókiképzés legfontosabb célja a katonai szempontok érvényesítése volt. Ez a múlt évszázad elején megváltozott: a lovak harcászati használata háttérbe szorult a katonai technika robbanásszerű fejlődésével. Ugyanez áll a lovak polgári használatára is. A lovak elvesztették jelentőségüket a közlekedés és a gazdaság (például a mezőgazdaság) területén.
Sokan azt mondják, hogy ha a második világháború után nem lett volna annyi lószerető fiatal Európában, akkor kontinensünkről már kipusztult volna a ló. A lovaglás szabadidős tevékenységgé, sporttá vált. Ennek megfelelően a kiképzés céljai is alapvetően változtak és ez lényegileg alakította át a kiképzés módszereit. Míg a hagyományos megközelítésben az együttműködési készség és a hosszú használati élettartam állt a kiképzés fókuszában, addig mára – különösen az európai versenysportban – a teljesítmény végsőkig való fokozása, a látvány az, ami a kiképzés legfőbb célját jelenti.
Azonban ezek csak prioritások. Nincs ilyen, vagy olyan lókiképzés, csak jó és rossz. Egy évszázaddal ezelőtt ugyanez a vita zajlott hazánkban. Akkor is a modernisták és a klasszikusok vetették össze módszereiket. A kor legelismertebb lovasa Joszipovich Zsigmond volt, aki olyan mesterien lovagolt, kiképzési módszerei, lovaglási stílusa olyan vitán felül álló volt, hogy mindkét tábor rá hivatkozott, mint ideára.
Nagyon tanulságos, amit az Irányelvek ír a hagyományos és modern stílus kérdéskörében. A szöveg annyi kritikát azért érdemel, hogy annak német szerzői elfogultak, az idézetben a porosz lovaskultúrára történő utalások helyén (Poroszország, frigyesi lovasság, stb.) a magyar huszárságra és a magyar lovaskultúrára kell gondolnunk, mint a 18. század élenjáró katonai technológiájára. De ez a szöveg lényegén nem változtat!
„Míg Newcastle és Guériniére korának szemére vethetjük, hogy a magasiskolát többé vagy kevésbé öncélúan művelték és csak kismértékben fejlesztették a gyakorlati terep- és katonai lovaglást, addig Poroszországban a 18. század közepe körül olyan irányú fejlődés indult meg, ami a művészetet a kontinensen a campagne-lovaglással gazdagította.” (Ugye itt mindenkinek az örkénytábori lovaskultúra jut az eszébe? – Dr. Gőblyös István)
Ez az egészséges fejlődés azonban csak fokozatosan haladt előre és Németországban (Rosenberg) és Franciaországban (d’Aure) csak jó száz évvel később vált a lovas világ közkincsévé.
Campagne
Mi is a campagne ló? Ma military-lónak nevezhetjük. Olyan ló, amit átengedővé tett az idomító munka, terepbiztossá a nevelés és ezáltal lehetővé teszi lovasa számára, hogy célját toronyiránt, akadályokon át, a legrövidebb úton, gyorsan, biztosan és erejével takarékoskodva elérhesse.
Ilyen lovat igényelt a csatát eldöntő lovasság. Ilyenek használatát rendelte el II. Frigyes (a magyar huszárság mintájára – Dr. Gőblyös István) és ezt valósították meg tábornokai, mindenekelőtt a zseniális Frederich Wilhelm von Seydliz (1721-1773). Néhány év alatt sikerült neki, hogy a nagy király seregeit az új taktika tökéletes eszközévé tegye.
A ló három tulajdonságát kellett kifejleszteni és gyakorolni:
-
gyorsaságát – rohamkor, melyet teljes iramban lovagoltak,
-
fordulékony engedelmességét, hogy zárt rendben való gyakorlatkor a lovas kezében maradjon és az egyedi harcban a király szavai szerint „egy tányér nagyságú helyen” táncolhasson és végül
-
terepbiztosságát, hogy szükség esetén kerítést és árkot habozás nélkül ugorjon.
Ez a három döntő tulajdonság jellemzi a campagne-lovaglást, ami most az iskolalovaglással párhuzamosan, annak alapelvein fejlődött ki.
Sajnos csak egy évszázad múlva következett be a két terület tartós, súrlódástól mentes, egymást kölcsönösen termékenyítő egymás mellett élése. “Egyelőre – eltekintve a frigyesi lovasságtól – az iskola és campagne-lovaglás ellenséges testvérek maradtak…” (Az utolsó előtti mondattal az Irányelvek valószínűleg téved! – Dr. Gőblyös István)
Lejjebb a szöveg így folytatódik:
„A francia lovasok tábora kétfelé szakadt. Egyfelől gyakran maradi, a külső formákhoz ragadt, lényegétől megfosztott „akadémikus művészet”, másfelől szabályozatlan, minden elméleti alapot nélkülöző, erdőn-mezőn lovaglás (anglománia). Ez megakadályozott minden egészséges fejlődést.”
Ha valaki a modern és hagyományos lókiképzési megközelítés vitáját nézi önmagában és valamelyik oldalra áll, az nem érti meg nemzeti hagyományainkat! Ízlése persze mindenkinek lehet, szíve persze húzhat erre vagy arra! Azonban azt meg kell érteni, hogy az európai haditechnika a 18. században vette át a magyar könnyűlovasság haditechnikáját. Ez a technika, bár európai jelenlétünk kezdeteitől jellemzője volt harcászatunknak, véglegesen a török-magyar háborúban érlelődött ki. A porosz lókiképzés a nagytömegű könnyűlovasság terepen is magabiztosan mozgó arcát vette át, mint campagne-lovaglás. (Ezért helyes az Irányelvek megjegyzése, hogy a campagne-lovaglás kultúra nélküli változatát anglomániának titulálja!)
De a párviadalok lova, a magasiskolai képzettséggel rendelkező ló szintén a magyar lovaskultúra része volt! Hogy mással ne példázzam: a huszár minden ábrázoláson iskolajármódban szerepel!
A magyar lovaskultúra ezért kétarcú, a magyar lovaskultúra az úgynevezett modern és hagyományos lókiképzési megközelítést ötvözi! A magyar ló kiképzése mindig is eljutott a magasiskoláig, de nem öncélúan, akadémikusan művelte, hanem a párviadalok gyakorlati szempontjából, alapképzettségében pedig képes volt terepakadályok leküzdésére!
2013.08.29.
Forrás: Zabla&Kengyel Blog
Frissítve: 2023.07.17.
Fotók: Canva
