Gondolatok a magyarországi lótartás és a lovaglás helyzetéről
Sokat tűnődtem azon, hogy leírjam-e azokat a gondolatokat, melyek már régóta motoszkálnak a fejemben. Lehet, hogy e sorok sok ember számára nem lesznek tetszőek, de szeretném nyomatékosan aláhúzni, hogy nincsen szándékomban senkit sem megbántani vagy megsérteni. Észrevételeim nem érinthetik és érintik a sportlovasokat, hiszen az ő általuk gyakorlott lovaglóstílus megkövetelt az adott sportágon belül. Mondandóm, elsősorban a lovakat életstílusból, kedvtelésből tartókhoz szól.
A magyar lovasnép –szoktuk mondogatni magunkról. Ez valóban így van, mert hiába nincs annyi ló ma hazánkban, és kevesebben foglalkoznak lóval-, mint 50, vagy 100 évvel ezelőtt, de lelkében majd minden ember felvidul, ha lovat lát. A ló a magyar kultúra és szellemiség szerves tagjává vált az elmúlt évszázadok során. Nélküle értelmét veszítené a magyar lélek, valamint a tárgyi és szellemi kultúránk lényege.
Ezek ellenére egyre-másra születnek lovasklubbok, ahol az elmúlt évtizedekben kialakult gyakorlathoz hűen angol-szász hagyomány és módszer szerint tanítják lovagolni az embereket. A nyugati ember lelkülete, lóval való bánásmódja teljesen idegen a hazaitól. A kiskunsági pusztákon egymás után nőnek ki a földből a western ranchok. A magyar pusztát behálózzák, feldarabolják a nyugati szemléletet tükröző hatalmas karámrendszerek, villanypásztorok. És így értelmét veszti a lovaglás lényege. A ló a végtelen szabadság szimbóluma. Nem hiába mondták a régiek, hogy az életben két fontos dolog létezik: a szabadság és a boldogság. Az előbbit a lovad hátán, az utóbbit a szerető családodban találhatod meg.
A villanypásztorok és kerítések által beszorítjuk magunkat és lovainkat a földutakra, ami nemcsak fizikai, hanem szellemi korlátokat is jelent. Nem lesz jó hatása a lovasturizmusra sem. Európa nyugati felének jó része kerítésekkel felszabdalt vidékeihez képest a magyar tájak végtelensége és szabadsága jelentheti az igazi vonzerőt és hungaricumot a külföldiek számára. Talán nem véletlen, hogy példának okáért, a Hortobágyi Nemzeti Park területén tiltott bármilyen nagy méretű karám, vagy villanypásztor létesítése.
A lovat a jóisten a szabad ég alá teremtette. A ló szabad pusztákhoz és a zöld fűhöz szokott. Az emberek nagy költségeken istállót húznak a fejük felé és bezártságra kárhoztatják a szerencsétlen párákat. A szél gyermekei életük jelentős részét lekötve, jobbik esetben boxban, egymástól elválasztottan, ácsorogva töltik el. Esetleg 1-2 órára viszik ki őket a karámba, hogy „lejárják magukat”. Nincs számukra megadva a társas érintkezés lehetősége, pedig a lovak is társas lények, nem magányosan, hanem csoportba verődve élik le életüket. Nem játszadozhatnak egymással, nem vakargathatják egymást. Pedig ezek létfontosságú epizódok a lovak életében. És itt vannak a lovastársadalom szégyenének minősíthető jártatógépek. Kérdezem én, hogy minek tart valaki lovat, ha nem képes saját maga jártatni őket?! Gondoljunk bele úgy őszintén, nem nevetséges ez egy kicsit? Ha nem tudja a lótartó jártatni hátasát, akkor legalább adná ki ménesbe, vagy rakná karámba, hogy mozogjon! De gépet létesíteni ilyen célból! A lótartás a lóval való foglalkozást jelenti…Legalábbis ezt jelenti sokak számára.
Miért nem használjuk ki természeti adottságainkat és kulturális örökségünket, hogy a lótartás, a lovaglás és a turizmus hasznára fordíthassuk? Hasznos lenne felújítani a közös méneseket, ahova az előre felfogadott csikós gondjaira lehetne bízni, ha csak nyárára is, a munkára nem használt lovakat és csikókat. Ne feledjük, hogy egy csikónak szüksége van a szabad mozgásra és a friss fűre egyaránt. A puszták sokféle vitamint és tápanyagokat rejtő frissen legelt füveit nem pótolja semmilyen száraz széna, sőt a még hozzá adott lótáp sem! És még valami. A szabadon nőtt lovak idegállapota is sokkal kiegyensúlyozottabb, így kevesebb lenne a lovasbalesetek száma is. Nem is beszélve arról, hogy a túlzott féltéssel gyengítik lovaik ellenálló képességét és edzettségét. Így olcsóbb lenne a lovak tartása, aminek eredményeképpen egyre több lótartó és ló lehetne hazánkban.
Szánalmas látvány honfoglaló, huszár és csikós hagyományőrzőinket angol kantárral, sportnyereggel, gumibetétes kengyellel, martingállal felszerelt lovakon ülni. Ráadásul a lovon való ülésük, a két kézben tartott szár és a vele együtt járó szárvezetés is teljesen idegen a magyar lovaglóstílustól. (Tisztelet a kivételnek!). E célból szintén ildomos volna fellendíteni a magyar füredi típusú nyergek gyártását, ami mind lónak, mind a lovasnak nagyobb kényelmet jelent. Az angol vagy sportnyergekkel ellentétben ez a nyereg nem a ló gerincét terheli, ugyanis a nyereg nem is érintkezik a ló gerincével. A lovas súlyát az ívelt talpfák viselik és vezetik le a ló lábain keresztül. A lovasok ma már nem lentetnek, kocognak, ügetnek, felvágnak, vágtatnak a lovukkal, hanem trappolnak és galoppoznak. Sajnos a magyar lovas szakszókincs is ismeretlen a lótartók nagy része számára. A külsőségek után, amelyek szervesen hozzátartoznak az egységhez, el is érkeztünk a ló megüléséhez.
A Lovas Nemzet egy korábbi számában (2001. február) olvastam egy hozzászólást, melyben azt a sajnálatos tényt tárták elénk, hogy lovas túravezetői tanfolyamra jelentkező 35 emberből 27-nek nem volt megfelelő a lovastudása! Ez valóban igazán szomorú tény. Lovaskultúra szempontjából Magyarország nem nyugathoz, hanem kelethez tartozik. Ez ugyanolyan örökségünk, mint az anyanyelvünk, vagy a népzenénk. De egyvalamit elveszítettünk az elmúlt néhány évtized alatt. Ez a magyar, vagy más néven sztyeppei lovaglás. Nem kívánom részletezni a lovagló stílusok közötti különbségeket, hiszen nem ez a célja és témája az írásomnak. Egy-két ponton, azonban rá kívánok világítani olyan részekre, ami indokoltabbá tenné, hogy hobby és túralovasok visszatérjenek a hagyományos magyar lovagláshoz.
A legfájdalmasabb része az egésznek azonban az, hogy elvétve lehet látni valakit, aki rendesen ülne ügetés és vágta közben a ló hátán. A tanügetés sok lovasnak nem a legkellemesebb érzés és emlék, így azt gyorsan el is felejti használni –ha megtanulta egyáltalán.
A hozzáértő lovasoktatók a következő magyarázatot adják erre a kérdésre: Azért kell kikönnyíteni, hogy kíméljük a ló hátát. Ha ebbe jól belegondolnának, akkor ők sem gondolnák ezt komolyan. Azok az emberek, akik napokat töltenek lóháton, ennyire leterhelnék lovaik hátát? Elég csak az ázsiai nomádokra, a magyar csikósokra, vagy az amerikai cowboyokra gondolnunk. A magyarok, ameddig igazán lovasnemzetnek neveztettek, ugyanígy ülték meg hátasaikat. Nem kellene évszázadok tapasztalatát modernnek tűnő eszmefuttatásokért eldobnunk. Hiszen ha egy szempillantást vetünk a saját történelmünkre, akkor láthatjuk, hogy lovagló tudásunk és lovagló stílusunk számtalanszor felülmúlta nyugati szomszédainkét.
A probléma lényege abban gyökerezik, hogy ma szinte minden lovardában, lovasiskolában nyugati módon, angol-szász szemlélet alapján tanítják lovagolni az ifjú tanoncokat. A lovaglás nagyon intenzív fizikai és lelki élmény, aminek erős tudat- és jellemformáló hatása van. Ezért nem mindegy, hogy milyen szemléletben közelítünk lovaink felé. Az ember életében minden valamilyen hagyományra épül. Így van ez a lovaglással és a lótartással kapcsolatban is. Alig akad olyan tanár, aki valóban tudna hagyományos magyar stílusban lovagolni. Így ebben is kénytelen vagyok egyet érteni Péter Józseffel, a fentebb említett cikk írójával. A túralovaglásban valóban indokolt lenne bevezetni a tárgyalt lovaglóstílust. Ebből kelljen vizsgázni az oktatóknak.
Ez csak a dolgok egyik oldala. A másik a biztonság és az egészség. Ugyanis egy valamit nem szabad elfelejteni. A lovas ahányszor kiemelkedve eltávolodik a ló hátától, annyiszor kerül instabil helyzetbe. (Ez akkor érződik a legjobban, ha ilyenkor megugrik a ló). Persze, erre való a térd és a comb – mondják a neves szakértők. Valamennyire valóban lehet javítani a stabilitáson, de bármennyire is tapasztalt valaki, nem vetekedhet azzal, aki lovával egybe olvadva, lovának mozgásával teljesen azonosulva üli meg a lovat. A magyarázat egyszerű és kézenfekvő.
Az ember testének a középpontja és a súlypontja, a köldök alatt néhány centiméterre található. Az igazán biztonságos lovaglás egyik alapfeltétele, hogy ezt a súlypontot a lóhoz, annak súlypontjához legközelebb tudjuk tartani. A magyar huszár nem véletlenül hordta a szablyáját, a tarsolyát is, mélyen a térde alá lógatva. Igyekeztek ők is a minél lejjebb helyezni a testük súlypontját. A kiemelkedést követő visszaérkezéskor történő „csattanás” sem a gerincoszlopnak, sem a hátizmoknak nem kedvez. Sőt, ennek káros hatását orvosi vizsgálatokkal is ki lehet mutatni. A szárat egy kézben tartva apró mozdulatokkal irányították hátasukat. Az irányításban, megállásnál, vagy gyorsításnál pedig nagy szerepet szántak a deréknak, amit a nyugati stílusnál nem lehet kivitelezni. A biztonságos üléshez együtt kell mozogni a lóval, át kell venni annak ritmusát, mozgását, amit közvetlen és minél teljesebb érintkezés nélkül nem igazán lehet véghezvinni.
A hagyományos sztyeppei lovagló stílus alapjait igazán szőrén lehet elsajátítani. Ilyenkor tudja ugyanis a lovas megtanulni azt, hogy hogyan tud együtt mozogni, egybeforrni a lovával. Kialakul a test egyensúlyban tartásának legtökéletesebb módja és így vagyunk képesek szinte azonosulni a ló mozgásával, átérezve izmainak elernyedését és megfeszülését. Szinte egybeforrunk a lóval. Mikor már biztosan ülünk lovunk hátán, és képesek vagyunk egyéb feladatokat is végrehajtani az ügető, vagy a vágtató ló hátán, nos, akkor itt az ideje, hogy nyeregbe üljünk. A nyereg biztonságot, de csak annak, aki tud benne ülni. Higgyék el, ilyen formán nagyobb élvezet a lovaglás, hiszen megszűnik az a merevség által okozott törésvonal, melyet a nyugati stílus hordoz magában.
Ahogyan Ausztria a síelés fellegvára Európában, úgy Magyarország könnyen lehetne a lovaglás birodalma. Igen ám, de mivel tudnánk ezt elérni? Először is megfelelő minőségű és mennyiségű lóállománnyal, másrészről megfelelően képzett lovasokkal. A csodálatos környezet megvan, a történelmi hagyományok még fellelhetőek. Ezzel szorosan függ össze, hogy ha már lovasnemzetnek tartjuk magunkat, és egyediségünkkel akarjuk ismét elkápráztatni a világot, akkor tanuljunk meg újra magyarul lovagolni…
őszintén remélem, hogy a számunkra idegen gondolkodásmód nem fogja teljesen és végérvényesen átalakítani a magyar embernek a világhoz, a természethez, a lovakhoz és a kultúrához való viszonyát!
Kun Péter
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva
A honfoglalásnál nem utolsó szempont volt, hogy a lovak megfelelő legelőhöz jussanak. Így Sayus Edouard francia akadémikus 1884-ben megjelent „Magyarország történelme” című művében olvashatjuk, hogy a honfoglalás első időszakában, a Dunántúl meghódítása előtt Csepel szigetén Árpád palotát építetett magának és vezértársainak, “míg lovaik részére szabad legelőt biztosított a fejedelmi szigeten, hogy fáradságos útjukat kipihenhessék.” A krónikások is feljegyzik, hogy az első magyar ménest 889-ben Csepel szigetén Árpád alapította, ez azután még hosszú ideig szerepelt, mint a magyar királyok udvari ménese, melyet Csepel ménesmester vezetett; róla nevezhették el a szigetet is.
Bármennyit is köszönhet azonban lótenyésztésünk az angol ló elterjedésének, meg kell állapítanunk, hogy átmenetileg kárt is okozott. A nagy lelkesedés következtében ugyanis az angol vér olyan tenyészetekbe is bekerült, ahol az felesleges volt. Különösen káros volt ez a vérkeveredés a maga ősi tisztaságában megmaradt hegyi lovaknál, ahol jóvátehetetlen kárt csinált. Széchenyi grófon kívül főként erdélyi főnemeseink jártak szorgalmasan Angliába lóállományunk idegen vérrel való felfrissítése végett. A leghíresebb erdélyi tenyészhely ezidőben a Wesselényi bárók zsibói ménese volt. Híres tenyészhelyek a Bethlen-család ménesei, amelyek közül különösen a bonyhai volt jó hírű. Felemlítést érdemel a Bornemissza Lipót-féle görgényi ménes is.
Előfordulhatnak olyan véletlenek, amelyről a gazda nem tehet, de az esetek jelentős részében a baj előidézője a hozzá nem értő, gondatlan, figyelmetlen, rest vagy erőszakos lovas.
Közvetlenül az ellés előtt a kancán kólikás tünetek figyelhetők meg (kapar, többször lefekszik, körbejár a boxban), valamint sűrűn és keveset vizel. Ellés előtt 2 héttel a kancát helyezzük fertőtlenített, mélyen almozott, huzatmentes boxba és biztosítsunk számára kellő nyugalmat.
Fontos, hogy ellés után a csikó minél hamarabb szopjon, mert így jut hozzá a kolosztrumhoz (föccstej), mely immunrendszerének kialakulásában játszik döntő szerepet. A csikó az első hetekben naponta akár 60-70 alkalommal is szopik.
Minden esztendőben egyre többen csatlakoznak ünnepségünkhöz, mind a hagyományőrző szervezetek, mind a magánszemélyek. Vitéz Márkos Attila és néhai szeretett alelnökünk, Menthy Árpád egykori vágya valóra vált, az emlékművet 1999-ben felújítottuk, újraavattuk és azóta ünnepi megemlékezéseink országos jelentőségűvé nőttek. Minden lovat szerető és tisztelő ember tudhatja, hogy Komáromban van egy katonai lovas emlékmű, melynek talapzatán bármikor elhelyezhet egy szál virágot huszáraink, lovaskatonáink hűséges bajtársainak örök emlékére.
Hogy az emlékmű felújítva áll, hogy környezete ápolt, rendezett, hogy évről évre méretében és színvonalában nagyobb megemlékezésre gyűlhetünk össze, az sokunk munkájának, támogatásának és részvételének köszönhető. Elhatároztuk, hogy a tőlünk telhető szerény formában, pár soros köszönetünket nyilvánító emléklappal és egy apró emléktárggyal jutalmazzuk azokat, akik lehetőségükhöz, pozíciójukhoz, pénztárcájukhoz és idejükhöz mérten váltak segítőtársakká. A Magyar Lovas Kör Kézműves Szakága mesterei közül a Budai Papírmerítő Műhely tulajdonosai, a Gulyás család, valamint Hidvégi Miklós sallangkészítő, bőrdíszműves mester keze munkáját nyújtottuk át a következő tisztelt személyeknek:
Mély fájdalommal vettük tudomásul, hogy életének 84. évében elhunyt vitéz Czeczidlowszky H. Béla ny. honvéd alezredes. Hirtelen halállal távozott el közülünk.
