Hatvan éve történt
A közelgő front miatt a Magyar Királyi Méneskar lóállományának, anyagi javainak és személyi állományának – de más méneseknek is – a Nyugatra menekítése 1944 nyarán és őszén vált napi feladattá. Ennek több mint 60 éve…
Kötelességének érzi a Magyar Lovas Kör, hogy ezen kerek évforduló alkalmából – az 1944 és 1945 ősze közötti időszakról megemlékezzék. Vannak még – Istennek hála – élő személyek, akik felnőttként, vagy gyermekként részesei voltak az eseményeknek, akiknek minden tisztelet kijár önfeláldozó munkájukért, tisztességükért, kötelességtudatukért.
Ezúton is kérünk mindenkit, aki rendelkezik a történésekről írásos anyaggal (napló, okmány, parancs, stb.), vagy szóban tenné meg emlékezését, tegye lehetővé közzétételét.
Elsőként a Pusztaszentkirályi Méncsikótelep menekítéséről, – édes-apám, T. Nagy Ferenc méneskari főtörzsőrmester naplójából – közlünk szó szerinti (akkori helyesírással megírt) részleteket, és folytatjuk egy éven át, továbbá közzéteszünk más anyagokból ugyanígy, illetőleg válogatásokat és összefoglalókat is.
NAPLÓ III. RÉSZ
1945. március 29. virradóra léptük át a határt.
Mielőtt a határon átértünk volna néhány szekér az árokba fordult és senki sem törődött azzal, hogy mi történik a rajta lévő holmival, az ott lévő emberekkel. Itt már nem volt meg a fegyelem, csak az ismeretség tartotta össze az embereket, az együtt töltött idő. Itt már senkinek nem volt fontos semmi, csak az egyéni érdek.
Németországban (Azaz: Ausztriában, közelebbről Burgenlandban, vagyis a Határőrvidéken) Lutzmannsburg (Locsmánd), Óberpullendorf (Felsőpulya), Dörfl (Dérföld), voltak az újfejezetű állomások. A kocsimon ült Jónás alhadnagy fogadott leánya, miután az ő kocsijukon nem volt hely. Közben egy nagyobb emelkedőn az egyik lovam istrángja elszakadt, még jó, hogy volt nálam egy tartalék és azzal pótoltam. Az eddigi sík terepet az Alpok lankái váltották fel. Az emelkedők nehézségei után a Dörlf (Dérföld), nevű falucskába értünk, ahol néhány magyar ajkú családot is találtunk. Itt egynapi pihenőt szerettünk volna tartani, de az orosz gyors közeledése megakadályozott. Délután kezdődött az első komoly hegyi szerpentin út, amely hatalmas szakadékok mellett vitt el. Itt egy helyen egy igen meredek emelkedőn az én lovaim is megálltak. Már majdnem a hegytetőn, a lovaim hátra engedték a kocsit, már-már a felborulás veszélye fenyegetett, amikor a hajtószárat a feleségemnek átadva és leugorva a kocsiról, elkaptam a lovak zabláját és mellettük futva vezettem fel őket a hegytetőre.
Ezen a részen a menetoszlopunk teljesen szétszakadt, úgy, hogy az eleje este 10 órára ért be, míg az utolsó kocsik hajnali 4 órára. Más szállás nem lévén az erdő szélén táboroztunk le. Itt maradt el Dr. vitéz Részegh állatorvos zászlós holmijával egy kocsi, kettő honvéddal, kik végleg odamaradtak, így valószínű az oroszok kezébe kerültek. Itt történt, hogy az előbb említett emelkedőn, ahol az én lovaim is megálltak, egy hintó a magas töltésről (kb. 30 méter magasról) legurult, de olyan szerencsésen, hogy még a kocsin lévő tojások sem törtek össze.
Az erdő szélére érve, ahol a szállásuk volt, Juhász főtörzsőrmester talált egy szénaboglyát. Mivel a lovainknak semmi takarmány nem volt én elmentem három honvéddel és jól megpakolva szénával, vittünk a lovainknak, utána elköltöttük szerény vacsoránkat, a gyerekeknek a hintóba csináltam helyet sátorlappal befedve az elejét, hogy a szél ne érje őket, mi pedig a kocsi alá szénát hintve Juhász főtörzsőrmesterékkel együtt lefeküdtünk aludni, azzal a tudattal, hogy lovaink jól beszénáztak, ami rájuk is fért az egész napi menet után. A többiek, asszonyok és katonák, mindenki a kocsija mellett keresett helyet és készített magának alvóhelyet.
1945. március 30.
Szaggatott pihenés után, hajnalban ismét kocsira ülve, arra a hírre, hogy az oroszok Dörfl-ben vannak, elindultunk, azzal a bíz-tatással, hogy ha a 14 km-re lévő Kirschlag –ba érünk, ott találunk szállást és ott némileg biztonságban leszünk. Délután érkeztünk meg a kijelölt helyre, de se szállás, se a lovainknak takarmányt nem kaptunk. Közvetlen az út mellett ütöttünk szállást.
1945. március 31.
Délután indultunk Kirschlag felé, hogy ott éjjelezzünk és friss erővel tegyük meg az ott kezdődő nagy szerpentin utat. Mióta ba határon átjöttünk először láttunk repülőgépeket. Kocsisorunk között jött egy német teherautó is, német katonákat szállított, amikor 18 db kéttörzsű angol, vagy amerikai gép jelent meg felettünk és ott kezdett körözni. A németek leugrottak az autóról, úgyszintén a mi lovasaink is és a kocsin ülő honvédek is fejvesztve menekültek a közeli erdőbe a fák alá az asszonyokkal és a gyerekekkel együtt. A feleségem a a kislányommal egy kis híd alá szaladt. Pillanatok alatt egyedül maradtam a lovaim mellett.Zrimi (?) honvéddal, aki Némethy százados úr kocsisa volt. Én hirtelen pokrócot dobtam a hófehéren csillogó lovaimra, hogy minnél kevésbé lehessen észrevenni a magasból.
Az angolok közé – valószínűleg véletlenül – egy német vadász került, mely kis géppuskázás után eltűnt. Kettő benzintartályt dobtak le az angolok, amit mi bombának néztünk, de robbanás helyett puffanva értek földet. Mi ijedten, a földhöz lapulva vártuk a legrosszabbat, de hála Istennek nem történt semmi. Néhány perces repülés után eltűntek a gépek, én az úttesten átfutva a híd alatt lévő feleségemhez, amikor újból felhangzott a repülők zúgása. Erre én a kislányomat felkaptam és befutottam vele az erdőbe, ott átadva a feleségemnek, visszamentem a kocsimhoz,, azzal az elhatározással, hogy a lovaim mellett maradok. Ott egy fa mellé húzódva a kocsimtól egy lépés távolságra, vártam az elkövetkező jót, vagy rosszat., közben még Némethy százados kisfiával is befutottam a fák alá, ahol átadva neki, visszafutottam a lovaimhoz. Úgy 5-10 perces körözés után azonban elhagyták a fölöttünk lévő légteret és mi megnyugodva meneteltünk célunk felé.
Kirschlagba megérkezve letelepedtünk, hogy itt töltsük az éjszakát. A lovainknak nem volt más hely mint szabadban. A fák alatt helyeztük el őket, lovainkat, megetetve, itatva készültünk az éjszakai pihenőre, hogy a holnapi menethez friss erőt gyűjtsünk. Ebbéli törekvéseinket a kényszerítő körülmények ismét meggátolták, mert a pihenésre kijelölt helyet el kellett hagyni. Éhes és fáradt lovaink-kal csak négyes fogatolással jutottunk fel a hegytetőre. Innen váltakozó terepen vitt az utunk tovább Zöbern, Aspang helységeken át Gloggnitz-ba.
1945. április 1.
Húsvét vasárnap idegen földön. Messze vetett a sorsunk Hazánktól. Itt töltjük az ünnepet mely a feltámadás napja. A meghurcol-tatás és a keresztrefeszítés után az Úr Jézus támadott fel a halottaiból. Most mi is a meghurcoltatást szenvedjük, mert a bajtársaink-nak és fegyvertársainknak nevezett idegen nép ajtaja mindig zárva van előttünk, mikor az egész napi menettől fáradtan és éhesen megpihenni szeretnénk. Megaláznak bennünket, mert a javainkat kényükre elvették tőlünk és minekünk kérni kell azoktól akiknek még nem is oly régrn még mi adtunk. Most pedig a legszerényebb kérésünk is rideg elutasításra talál. Vesztünk is közel. Mint a sötét végzet nyargal nyomunkba a háború iszonyata. Nincs pihenésünk, nincs megállásunk, csak rohanás a pusztulás és a végzet elől, amely úgy is tudom el fog érni.
Hazám! Te sokat szenvedett Szent Hazám most tövisek tépik szaggatják meg a Te selymes lágy földedet. A pusztulás vonul végig Rajtad és minden jót, minden szépet a hatalmával megsemmisít. A sors keze azonban mindenkit megállít. Megáll majd ez a vérzivatar is és elcsendesednek a fegyverek. Újra ünnepel a magyar a feltámadt Szent Hazában.
Az egész nap pihenővel telt el, este indultunk tovább. Szomorúan gondoltunk az elmúlt húsvétra, amikor még otthon, családunk minden jóval megrakott asztal mellett ünnepeltünk. Most pedig kisfiamnak és kislányomnak csak egy kis darab kincstári kenyeret tudtam adni. A könny csordult ki a szememből, amikor arra gondoltam, hogy az én drága jó édesanyám milyen boldogan adta nekünk a húsvéti kalácsot, és én most az enyéimnek semmit se tudok adni.
Este indultunk és egész éjjel kocsiztunk.
1945. április 2.
Reggel jutottunk el Semmeringre a szerpentinhez, mely majdnem fordulópontot jelentett az utazásunkban. (Vagy az is volt iga-zán – a Szerk.) Mivel az oroszok a hegy mindkét oldalán előrenyomultak, a németek itt minden áron tartani akarták a frontot tartani, minden erejüket bevetették. Úgy látszik még ez is kevésnek bizonyult s így az ott átvonuló magyar csapatokat is feltartóztat-ták, köztük a velünk tartó repülősöket is, hogy felvegyék velük együtt a harcot. (Hogy harcoltak azok a honvédek, a hazájuktól távol? Sehogy!) Minket nem harcoló alakulatra való tekintettel átengedtek. Reggel 9 óra körül értünk a Semmering hídhoz, kb 1 km távol-ságra. Olyan nagy volt a menekülők tömege, hogy örültünk annak, ha óránként 50-100 métert haladtunk előre. Délig, kb 300 méter-re közelítettük meg a hidat. Itt megebédeltünk. Ebéd után annyira jutottunk előre, hogy közvetlenül a híd előtt álltunk. Az asszonyok kétségbe voltak esve, mert az a hír jött, hogy a németek Semmeringben minden elvesznek tőlünk, ami tragédia lett volna, mert ott lettünk volna minden nélkül egy szál ruhában, asszonyokkal, gyerekekkel. A németek közben aláaknázták a hidat és azt mondták, hogy 6 órakor fel fogják robbantani, ami szintén ijesztő volt ránk nézve, mert akkor nem tudtunk volna átjönni. Végre úgy 4 óra tájban megindult az áradat, de nagyon lassan haladt a vég nélküli kocsisor. A sorok között dulakodás támadt. A különböző alakula-tok közénk keveredve mindenki első akart lenni. Civilek özöne menekült a pusztulás elől, köztük sok nyilas is. Úgy 6 óra tájban az oszlopunk is megindult, akkor már elég gyorsan haladtunk a nagy meredeken felfelé. A hegytetőn át beértünk Semmeringbe. Úgy látszik az oroszok nagyon közel jártak, mert senki sem állított meg bennünket, mehettünk tovább. Az asszonyok hálaimát rebegtek, hogy csekélyke értékünk megmaradt. A Nagykanizsai részleg elszakadt tőlünk, de azért ők is szerencsésen átértek a hídon, melyet ahogy hallottuk, később felrobbantottak. (De azt nem tudom bizonyosan állítani.) Este 9 óra tájban egy falun áthaladva a könnyű fogatokkal egy rétre álltunk, a nehéz fogatokkal pedig az út szélén állva töltöttük az éjszakát.
A mai nappal megint gazdagabb lettem egy szomorú tapasztalattal, hogy milyen is az emberi gyarlóság, amely az ő ösztöneinek nem tud parancsolni, nem tud ellent állni az ő becstelen kapzsiságának. Történt ugyanis, hogy a Jászberényi Méntelephez tartozó Vágó honvédra lettem figyelmes, – aki Bárczay főhadnagy kocsisa, – ebéd után a kocsim mellé áll és figyelmesen körülnéz. Engem nem látott, így megnyugodva a kocsin kutatni kezdett. Ekkor rászóltam, hogy mit keres ott, erre ijedten azt válaszolta, hogy eltévesztette a kocsit, azt hitte, hogy az övé, amit én lehetetlennek tartok, mert láttam amikor elindult az én kocsim felé. (Az az állítása, hogy a kocsit eltévesztette, már azért is lehetetlen, mert az én lovaim hófehérek voltak, az ővéi pedig feketék. A kettő között pedig nagy a különbség.) Hogy mit akart elvinni, azt nem tudom, nem is kutattam, mert úgy is tudtam, hogy eredményt nem érek el.
1945. április 3.
A tegnapi nap fáradalmait némileg kipihenve, hideg ködös reggelre ébredtünk. Reggeli után kb 8 órakor, jól épített betonúton ha-ladtunk tovább Műrzzuschlag felé. Egy hatalmas szerpentin út út megmászása után, amely az elég gyengén táplált lovainkat nagyon kifárasztotta, értünk le a völgybe St. Paul-án át, ahol Mürzzuschlag fekszik. Itt láttunk először bombatámadás nyomait. A városon átkelve egy rétre iránítottak bennünket, ahol letáboroztunk. Ekkor cstlekozott hozzánk egy 19 főt számláló szállítóoszlop, amelytől gépkocsikat elszedték. Elég nagy mennyiségű élelmiszert adtak át a legénységi konyhának.
Erről a helyről indultunk tovább egy két km-re levő kis major mellé, ahol három napig pihentünk.. Ekkor egyesült a három csapat: a Jászberényi Méntelep, a Nagykanizsai Méntelep, a Bábolnai Ménesintézet. A Pusztaszentkirályi Méncsikótelep már régebben egyesült a Nagykanizsai Ménteleppel. Itt szedték el a német csendőrök és a magyar SS-ek a fegyvereinket. A pisztolyomat csak úgy tudtam megmenteni, hogy amikor észre vettem, hogy mi történik, gyorsan egy igásszekér mellé lépve, a derékszíjamról leoldva becsúsztattam a ládák közé. Az előbb említett major mellé érve megkerestem, és a zubbonyom jobb alsó zsebébe tettem, azzal a szándékkal, hogy ha valahol motozásra kerülne a sor, mindig lenne időm, hogy eldobjam, de németnek még sem adom át. (Sajnos később elvették az amerikaiak.)
1945. április 4-5.
A pihenőt a lovaink legeltetésével és magunkat is a pihenésnek adva töltöttük el.
1945. április 6.
Jó időben értünk be Krieglach-ba, ahol a vendégszerető németek négy nyeges lovat el vettek tőlünk. Ez csak előzménye volt annak, ami Kindbergben ért bennünket. Itt a csendőrség 30 kocsinkat igénybe vette azzal, hogy lőszerszállításra arra nekik szükségük van. Egy mellék útra félre állva gyors ütemben le kellett pakolni, így nagyon sok holmi és élelmiszer az útszélre került.
Pillanatnyilag teljesen lehetetlennek látszott az, hogy innen tovább tudjuk vinni, amíg végre a nélkülözhető holmik lehagyásával, Jónás alhadnagy és Balogh őrmester csomagjai közül annyit-amennyit lehetett a kocsimra raktunk, a többit pedig különböző szekere-ken helyezték el, úgy ahogy tudtuk. A hintókra is és a homokfutókra is feltettünk 1-1 zsák lisztet, de még így is nagy mennyiségű élelmiszer és magánholmi is ott maradt. A 30 igáskocsin kívül még elvittek a németek 5 pár hintós lovat és egy hintót, amely Pusztaszentkirály-é volt.
Itt megint egy szomorú tapasztalat az emberi önzés nagyságára. A 30 kocsi leadásakor a magántulajdont képező kocsit (ezeken a tiszti és a hozzánk csatlakozott polgári személyek, grófok, bárók, és földbirtokosok csomagjai voltak) egyet sem akartak leadni. A kocsik kijelölésekor Bárczay Gyula főhadnagy, akinek több magánfogata volt a menetben, egyet sem jelölt ki a magánfogatok közül, hanem sorra járva kérdezte, hogy milyen fogat, kincstári vagy magán, s ha az volt a felelet, hogy kincstári fogat, akkor: lepakolni, hangozz a kíméletlen parancs. Nem nézte, hogy kinek a csomagja volt azon, vagy élelmiszer esetleg. Ha magán fogat került elébe akkor: ez marad, szólt szelíden. A kincstári felszerelést szállító fogatok közül alig maradt néhány darab, az is csak olyan, amelyeken a főhadnagy úr előtt kedvesnek a csomagjai is fenn voltak, mert magán fogatuk nem volt. Az a kincstári kocsi amelyik az én csoma-gomat és a Méncsikótelep kevés felszerelését szállította, úgy maradt meg, hogy a kérdezéskor azt mondtam: magánfogat, így nem jelölte ki a főhadnagy úr. Az ő kocsija mind megmaradt. A Gyetyánfy alezredesné minden élelmiszere ottmaradt, alig egy kis ruhaneműt, tudott elhozni. Az ott hagyott holmit, ruhát, és már anyagot, amit a kocsikon nem tudtunk elhelyezi, a Némethy százados úr sezlonjával együtt meggyújtottam azért, hogy a németek ne tudják használni.
1945. április 7.
Kocsijaink, a kettős teherrel megindultak. Most már óvatosabban haladtunk. Fejes százados úr mindig előre autózott, hogy a csoport előtt egyengesse az utat.
Egy német tábornoktól kapott egy írást, amellyel szabadon folytathatjuk az utat a végállomásig, Lambach-ig. Mégis, a következő faluban kettő kocsit kifordítottak az oszlopból, azt hittük újra kezdődik az átrakás, de most csak átnézték, lőszert keresve, de nem találtak. (Pedig sok volt eldugva.9 Az út alatt nyerges lovaink közül többet lehagytunk, mivel annyira gyengék voltak, hogy már nem tudtak lépést tartani a többivel. Bruck felé haladva azt hallottuk a velünk szemben jövő alakulatoktól, hogy ott feltartóztatják és egy táborba gyűjtik az összes átvonulót, de a városba érve nem akadályozták meg az átvonulásunkat.
Hatalmas vasgyár mellett vitt el az országút, ahol a bombázásuk miatt csak kevés üzemrész működött. Leoben-en át St. Peter-Freienstein-be értünk, ahol is egy papírgyárban kaptunk éjjeli szállást, már úgy ahogy kaptunk. Például azoknak mindig volt jó szállás, akik nem törődve semmivel, ott hagytak kocsit, lovat, nem gondolva arra, hogy az a szegény állat egész nap étlen-szomjan ment és neki is szüksége van a táplálékra. Én amikor a pihenő helyre értünk, nem törődve azzal, hogy eső esik, vagy jó idő van, nappal, vagy késő este, az első teendőm az volt, hogy a lovaimnak takarmányt szerezzek. Az én lovaim jól is bírták a megerőltető menetet. Ugyanígy tett Jónás alhadnagy, Juhász főtörzsőrmester és még néhány honvéd, akikben még meg volt a ló iránti szeretet. Csak az után mentem szállás után, amikor már a lovaimnak elég takarmányt adtam. Bizony ez miatt sok esetben szállás nélkül maradtunk. Így történt most is. Más hely hiányában egy épület mellett, ahol a kocsijaink voltak, volt egy betonozott rész, félig körül fallal és tető alatt. Itt csináltam helyet a feleségem a kisfiam és kislányom részére, én a kocsin aludtam, ülve, ahogy lehetett. Ugyanígy tettek Juhászék azzal a különbséggel, hogy ők mind a ketten a betonon aludtak, ami nem volt valami nagyon kellemes, mert Juhász bajtársam mérgé-ben a villanylámpáját is összetörte, amit később már megbánt. (Ezen jót nevettem és mondtam neki, miért nem hagyta otthon a felesé-gét, most legalább a zseblámpa is meg volna.) Később én is lementem a kocsiról aludni, mert csak úgy ülve nem bírtam tovább. Ott a betonra hintett szénán csakhamar elaludtam. Ilyen szállást adtak nekünk a hű szövetségeseink. Éjjel nagy repülőzúgásra és bomba-robbanásra ébredt fel a nép, én aludtam, mint a bunda. A feleségem költött fel, azzal, hogy bombáznak. Jól van, mondtam neki, ezzel a másik oldalamra fordulva aludtam tovább, azzal a tudattal, hogy ha találat ér mindegy, hogy ébren vagyok e vagy alszom, de hála Istennek, tőlünk távolabb voltak.
NAPLÓ IV. RÉSZ
1945. április 8.
Reggel jól esett a paprikával ízesített feketekávé. A „repülőmadarak”-tól tartva a délelőtt folyamán egy közeli majorba kocsiztunk át. A táj gyönyörű, körös-körül hegyek, csúcsain még vastagon a hó. Mesés az erdő tarkasága, de mégis mindannyian a szép magyar alföld után vágyunk, gondolatunk haza felé száll. Konyhakocsink közeledése hoz vissza a valóságba, amikor a faluból megérkezik. Ebéd után a németek által jónak mondott sörrel csillapítottuk szomjúságunkat.
Ebédosztás után a kocsi visszaindult a megürült kondérokkal, több potyautast szállítva, akik takarodóra megérkezve mesélték el utazásukat. Indulás után az első lejtőn leesett a hámfa, melytől a lovak megvadulva, vágtában száguldoztak a völgy felé, miközben a kocsin ülő két hölgy – az egyik követve egy kondértól, – majd pár méter után Ézsaiás, a segédszakács billent le kondérostul. A jó öreg Gábor bácsin sem könyörült meg a sors, ő is követte a főzőedényeit.
A még fenn lévő utasok, okulva a történteken, megszeppenve kapaszkodtak a kocsi oldalába, miközben a sapkájuk és a mindig bottal járó Bognár tizedes sétabotja hagyták el gazdájukat. Az országútra kiérve, a lovak elcsúsztak, a kocsit a kerítésnek lökve, ami után a lekerült személyek az elveszett tárgyak keresésére indultak. (lehet, hogy szó szerint nem így történt, de nem akarom a hölgyeket azzal gyanúsítani, hogy valótlant mondtak.) Nem sokkal az elbeszélés után elhelyezkedtünk a pajtában lévő szállásunkon, hogy reggel felfrissülve meneteljünk tovább.
1945. április 9.
Lassan jutottunk célunk felé. Összetört néhány kocsikerék, ami előrejutásunkat nagyban akadályozta. Alig hogy elindultunk, találkoztunk egy nagy csapat zsidóval, akiket a németek hajtottak az ismeretlen sors felé. Némelyik már járni sem tudott az éhségtől, ott rogyott össze az országúton. Hogy mi lett velük, nem tudjuk.
Déli pihenőre, egy rétre telepedtünk le. Az ebédfőzés az összes hölgyet igénybe vették, így érthető, hogy finom lett a húskonzervvel ízesített csipetke. Este felé érkeztünk Mautern-be. Itt közös szállodánk volt a német katonákkal, aki az éjjel – nagy robaj közepette – elrobogtak a szállásukról, de hogy hova, nem tudtuk.
1945. április 10.
Pihenő egész nap. Gyönyörű szép tavaszi idő van, amit az általános tisztálkodásra és a szükséges ruhaneműmosásra használunk fel.
Itt megint baj volt a németekkel, akiknek mindig az a céljuk, hogy kellemetlenséget okozzanak nekünk. Egy honvéd burgonyát vett az egyiktől, a másik meg feljelentette lopásért. A csendőrök mindenféle rablóbandának becézek bennünket, teljesen alaptalanul, mert később kiderült, hogy a lopás esete nem foroghat fenn, de ez a németeknek nem számít, mi nekik csak tolvajok vagyunk. (Csak ne volnánk úgy kiszolgáltatva nekik, akkor mi is másképpen beszélnénk velük. Ilyenek ezek a mi fegyvertársaink.)
Holnap reggel ismét útra kelünk. Állítólag az angol-orosz front között 500 km távolság van.
Nagyon sokat gondolunk haza. Jó volna otthon lenni és megcsókolni a drága jó anyám kezét, azt az áldott kezet, amellyel olyan sokat dolgozott értünk. Most tudjuk meg csak igazán, hogy mit jelen az a szó, hogy otthon és Haza.
1945. április 11.
Fél hétkor indultunk. Leisingau, Kalwang, Treglwang, helységeken át értünk Galshorn-ba, ahol Baranyai őrmester jó helyet kerített, gulyáslevest vacsoráztunk, a mi nagyon jól esett a mai nagy gyaloglás és kocsirázás után.
Pajtában voltunk elszállásolva, ahová az ablakon át közlekedtünk, amin – különösen, amikor az asszonyok másztak be, – a bizonytalan sorsunk ellenére is, jót nevettünk. Este a hozzánk csatlakozott páncélosok gyönyörű magyar nótákat énekeltek.
1945. április 12.
A délelőtt az asszonyok a napsütésben nagymosást rendeztek. Ebédre csontlevest, babfőzeléket és pörköltet kaptunk. Az idő minden különösebb esemény nélkül hamar eltelt. Este az asszonyok az erdőben, a lányokkal és a gyerekekkel mókust kergettek.
1945. április 13.
12 órakor indultunk. Trieben. Edlach, helységeken áthaladva értönk Strechau-ba, mintegy 6 kilométerre voltunk a napi úti célunktól, ahol óriási bombakárokat láttunk. Fáradt lovaink nehezen bírják az iramot. Egy kis erdő mellett megálltunk, és először nem tudtuk hogy miért, csak később derült ki, hogy a „kedves” németek nem akarnak szállást adni.
Fejes százados úr előre ment az autójával, megtudni, hogy mi van. Nagy nehezen sikerült Gózon főhadnaggyal együtt – aki aznap a szálláscsináló volt – helyet keresni. Esteledett, Juhász főtörzsőrmester nagyon ideges volt, hogy miért nem megyünk, mire várunk, talán „mennykőütésre” (Ez volt a kedvenc szavajárása.) Mondtam neki, hogy a zenekart várjuk. No ezért még mérgesebb lett, káromkodott, én meg nevettem, ő meg annál jobban dühöngött.
Az erdőben egy folyón keresztül volt egy híd, gyenge, veszélyes volt rajta a közlekedés. A kocsikról mindenkinek le kellett szállni, csak a kocsisok maradhattak fenn. Közben Juhász főtörzs kocsijából egy kerék kiesett. (Nem szerettem volna hallani azt a zengő dicshimnuszt, amit mondott.) A hibát helyrehoztuk, és újra megindult a menet a hídon keresztül. Ami elég lassan ment, mert csak egyesével lehetett átmenni a hídon, de szerencsésen átjutott mindenki. Jónás alhadnagy felesége nem tudott a kocsikkal lépést tartani, elmaradt tőlünk. Olyan rosszul lett, hogy a férje, alig tudta utánunk vezetni.
A könnyű kocsikkal mi elől voltunk, a hídon való átérés után meg kellett várni a nehézfogatokat. Egy kis folyó partján álltunk, a túlsó parton szép ibolyák nyíltak. Juhász főtörzsőrmester felesége azt mondta, hogy nagyon szeretne belőle. Erre én azt mondtam, én hozok ibolyát, de csak akkor, ha estére, megérkezés után ad egy pohár pálinkát. (Tudtam, hogy van neki, de nagyon fösvény asszony volt, amúgy meg áldott jó lélek.) Megígérte, és én az elszállásolás után kiköveteltem tőle. Hogy neki megérte e nem tudom, de nekem a pálinka igen jól esett.
Sötétedett és csöpögött az eső, nagyon magasra jöttünk fel, ahol a megálló helyünk Gózon főhadnagy kijelölte. Korom sötétben, a katonákkal összefogva toljuk a kocsikat, hogy szegény fáradt lovaink fel bírják húzni a nehéz kocsikat, a sáros úton. Sajnos takarmányunk nem volt, így szegény lovaink éhesen áztak egész éjjel. Az én lovaimnak volt egy kis széna, mert indulás előtt mindig szereztem egy-két zsákkal, amit a hintóra raktam fel, hogy mindig kéznél legyen. Úgy hogy a körülményekhez képest jól elláttuk őket. Az emberek a szénapajtában kerestek menedéket az asszonyokkal együtt.
1945. április 14.
Mindenki tej keresésére indult, én is szereztem 1 litert, amiből a feleségem jó tejeskávét főzött, de én nem ettem belőle, azért, hogy a két gyereknek későbbre is maradjon. Pedig a kávét nagyon szeretem.
1945. április 15.
Vasárnap tűrhető időre ébredtünk. Egész éjjel esett az eső, szegény lovaink a szabad ég alatt áztak. Az egész nap semmittevéssel telt el. Az asszonyok összeültek beszélgetni, a férfiak közül többen kártyáztak. El-elnézem őket, játszani nem szeretek, csak nézni szeretem. Este 7 órakor templomba mentünk. Könyörgés volt egy hősi halált halt katonáért. Ugyanitt volt Baranyai őrmester és Kovács honvéd egyházi esküvője is. Zsirán csak polgárin esküdtek meg. Utána aludni tértünk. Éjjel megint esett az eső.
1945. április 16.
Délelőtt bementünk Liezenebe Fejes százados úrral és Gózon főhadnaggyal. Velünk jött Borbély törzsőrmester is. Dél volt mire visszaértünk. A feleségem és Juhász főtörzsőrmester felesége, nagy mosást rendeztek. A délután semmittevéssel tel el.
1945. április 17.
Az asszonyok kenyeret és pogácsát sütöttek, ami az érdelelteknél nagy helyeslést váltott ki. A pogácsának a 3 éves kislányom örült a legjobban. Szegény, amióta Mihályiból eljöttünk, csak kincstári kenyeret evett. Talán tudta, hogy úgy sem tudunk neki mást adni, soha nem is kérte, de most nagyon örült neki. Fájó szívvel néztem ragyogó szemeit, amint ott ült a szalmán és boldogan ette a gyorsan sült pogácsát.
1945. április 18.
Esik az eső, dörög az ég, de menni kell. Szegény lovaink áznak velünk együtt. Liezen, Weissenbach a következő állomások, ahol az utóbbin egy kis pihenőt tartunk. Liezenig nagyon szűk úton haladtunk, sokszor meg kellett állni a német tehergépkocsik miatt. Egy igás kocsink az árokba fordult. Nagy nehezen lepakoltuk, a kocsit újra felállítottuk és elindultunk. A 11 kilométeres út kb. 5 óra hosszáig tartott, amiért Fejes százados úr kissé bosszankodott, mert nagyon nagy volt az időveszteség.
Wörschbach a következő helység. Itt már síkabb a vidék, jobban érezzük magunkat, fűzfát látunk, meg árpavetést. (Eddig sehol sem láttunk.) Eszünkbe jut a szép magyar róna, a Tiszapart. Haza vágyunk.
Aigen-ben a 8. hadtest törzsszázadának egy töredékével találkoztunk, akikkel Mihályiban voltunk együtt. Érdeklődtünk Jónás alhadnagy fia után. Potos törzsőrmester azt mondta, hogy kb. 80 kilométerre vannak tőlünk, Kincses szakaszvezető állítólag, még Magyarországon eltévedt és az oroszok karjaiba futott. Stainach, Trautenfels a következő helyiségek, amelyen áthaladtunk. Igen hosszú utat tettünk meg, késő este értünk be a kitűzött helyünkre, jót aludtunk az illatos szénán, aminek azért is örültem, mert egy-két zsákot megtömve, bevittem a lovaimnak. Reggelig megették és így ők sem éheztek. Reggel újból megtömtem a zsákokat szénával, gondolva arra, hogy a legközelebbi pihenőnél esetleg nem tudunk szerezni.
1945. április 19.
Délelőtt jöttek az angol repülők és hozták a „csomagot”, de hála Istennek, másfelé vették az útjukat.
Itt megint egy szomorú tapasztalattal lettem gazdagabb, az emberi gyarlóságot illetően. Történt ugyanis, hogy a tűznél, ahol egyesek az ebédjüket melegítették, egyedül maradt Tóth őrvezető (aki a Jászberényi Méntelephez tartozott) és a szél a tűzbe fújt egy takarópokrócot. A nevezett őrvezető, bár ott volt, és látta, hogy ég a pokróc, nem vette ki belőle, hagyta égni. Amikor Juhász főtörzsőrmesterrel arra mentünk és láttuk, hogy ég a pokróc, felelősségre vontam, durván azt felelte, semmi köze hozzá, nem az övé. Az egyik bajtársa ennek következtében takaró nélkül maradt. Ami még ennél is szomorúbb a dologban, az az, hogy ott volt vitéz Király alhadnagy a Jászberényi Méntelep szolgálatvezetője, akinek kötelessége lett volna a mulasztót felelősségre vonni, semmit sem tett, sőt még az is meglátszott rajta, hogy nem tetszik neki az, hogy én az ő emberét a hanyagságáért megdorgáltam. Ilyenekért ment tönkre az államvagyon nagy része, vagyis az emberek gondatlanságából.
1945. április 20.
Reggel 8-9 között indultunk. Az asszonyok előre mentek, hogy a kocsik terhét könnyítsék. Mi is elindultunk, de alig mentünk 1 km-t, amikor megállították a menetet, azért, hogy vissza kell fordulni, arra nem lehet menni, az út le van zárva. Az asszonyokat visszahívták. Amire azok visszajöttek, akkorra meg jött a parancs, hogy nem kell visszafordulni, mehetünk tovább az előbbi irányba, Untergrimming felé. Itt a vonat egy nagy alagútban közlekedik. Most egy 5 km-es emelkedő előtt vagyunk. Fáradt lovaink már nem bírnák az utat, így leállunk. Hely nincs, az igás kocsik az út szélén maradnak, mi leszorulunk egy kis gyepre. Itt várjuk a boldogabb jövőt. Juhász főtörzsőrmesterrel felmentünk az első emelkedőn, ahol a nehéz kocsik és a konyha volt, szétnézni, hogy lovainkat hol tudnánk védettebb helyre elhelyezni. Nekünk az volt mindig az első teendőnk, hogy a lovainkat lehetőleg jól ellátni, ami bizony sokszor majdnem lehetetlen volt a németek jóvoltából.
Találtunk egy aránylag jól védett helyet a fenyőfák alatt. Visszamenve engedélyt kértünk Némethy százados úrtól, hogy a kocsinkkal felmehessünk, amit ő engedélyezett. Amikor felmentünk, a lovainkat elhelyeztük, megetettük őket, tüzet gyújtottunk és amióta úton vagyunk, először szalonnát sütöttünk, utána sátrat vertünk és ott szállásoltunk el, Jónásék, Juhászék és mi. Én a kisfiamnak és a kislányomnak a hintóban készítettem fekvőhelyet, ami a helyzethez képest elég kényelmes volt és széltől védett.
A sátor villannyal volt kivilágítva, amit juhász főtörzsőrmesternek köszönhettünk. A többieknek, azoknak nagy volt az igényük, ami az egész úton sem szűnt meg, egyrészük pajtában, mások házaknál kerestek szállást.
NAPLÓ V. RÉSZ
1945. április 30.
Jó időt kaptunk. A kisfiammal és Jónásal hadnagy fogadott leányával felmentünk az alagutat megnézni, amely keresztül vezet a hegyen. A bejárat baloldalába Irénke, a jobboldalába meg én, bevéstem a nevem és az évszámot (aki arra jár, olvassa el). Akkor elindultunk az alagútban befelé egy darabon. Kb. 100 métert mentünk, ott már sötét volt bent. Ekkor visszafordultunk, mert a kisfiam félt és azt mondta, ne menjük tovább. Egy csokorvirágot szedtünk és haza mentünk a szállásunkra, elmondtuk, mit láttunk. Közben a honvédek közül megmászták a kb. 1000 m-es hegyet, de csak a felére jutottak, mert nagyon meredek volt. Köztük volt Velkei törzsőrmester is. A hegymászás közben majdnem
64baleset történt, ugyanis a szakácsunk mellé beosztott Horti hon-véd, hentes segéd is a vállalkozottak között volt és beleesett egy kisebb szakadékba. Onnan nem tudott kijönni, úgy mentek fel érte a bajtársai és kötéllel húzták ki. Az ijedtségen kívül más baja nem történt, de megfogadta, hogy többet hegymászásra nem vállalkozik. Este a szállásunkat elfoglalva a jó alvás reményében aludtunk el, hogy jó erőben meneteljünk holnap tovább.
Éjjel megeredt az eső, ami elég kellemetlen volt, mert a sátor beázott. Jónásné arra ébredt fel, hogy egy kis patakocska folydo-gál alatta, ami úgy történt, hogy a ponyván becsurgott az eső és ehhez járult még a földön való beszivárgás is. Egyébként min-denkinek a fekvőhelyén volt egy kis tócsa (csak a békák hiányoz-tak belőle). Az asszonyok ernyő alatt várták a sátorban a reggelt. A helyzet szomorú voltára is jót nevettünk azon, hogy az asszonyok milyen friss hideg zuhanyt kaptak
1945. április 22.
Az asszonyok a gyerekekkel együtt gyalog indultak neki a meredeknek, még a három éves kislányom is velük ment, mi később indultunk a könnyű kocsikkal. A nehéz kocsikat négyes fogattal húzatták fel az emelkedőn. Később mi is elindultunk, éppen fe-lültem a kocsira, kezembe vettem a hajtószárat, hogy induljak, amikor odajött Részegh állatorvos zászlós húga a lányával, hogy ő felül a kocsira, mert azon nem ül senki. Mondtam neki, hogy ha terhet akarnék vinni, a kocsimon, akkor én sem küldtem volna előre a kisleányomat, mert mindennél fontosabb, hogy a lovaink fel tudjanak menni a kapaszkodón. Erre ő azt mondta, hogy ő felül azért is, mert az ő lánya úrileány, nem tud gyalogolni (mi-ért nem maradt otthon). Erre én azt mondtam, hogy nekem is kedves az én leányom, még sem hagytam, felülni, ezzel a lovak közé csapva, otthagytam. Utánam indult Juhász főtörzsőrmester is. Én fel tudtam menni az első emelkedőn, de ő mindjárt elakadt. Megállni nem mertem, mert tudtam, hogy akkor és sem tudok tovább menni. Közben az asszonyokat utolérve, a kisfiamat és kis-lányomat felültettem, mert már nagyon fáradtak voltak és a hó is esett újból. Neki indultam a veszélyes útnak, ekkor már, hogy a súly minél kisebb legyen én is leszálltam és gyalog a kocsi mel-lett futva mentem fel a meredeken, kb. 2 km-re, amíg felértünk a hegytetőre. Az út mellé félre állva vártuk a többi fogatokat. Lasssan gyülekeztünk. Közben megérkezett Juhász főtörzsőrmester is és az asszonyok egy része.
Tüzet gyújtottam és ott melegedett asszony, gyerek, honvéd együtt.
Ekkor tudtuk meg, hogy Jónás alhadnagy felesége lemaradt, mert a lábai megmeredtek. Juhász főtörzsőrmesterrel élébe mentünk és két oldalt karonfogva vezettük fel, ami nem a legkönynyebb volt, mert a súlya kb. 100. kg. de a fáradságot nem sajnáltuk, mert egy szenvedő magyar asszonyon kellett segíteni. Nagy hóesésben érkeztünk Krungl-ba. Mindent elrendezve sátort vertünk, ott szállásoltunk Juhászékkal.
1945. április 23.
Pihenő. Egész nap esik az eső, szegény lovaink kint áznak.
1945. április 24.
Az egész nap különösebb esemény nélkül telt el, a hó folyton esik.
1945. április 25.
Egész nap unatkoztunk. Gondoltunk az otthoniakra és szép magyar hazánkra, de jó volna haza menni.
1945. április 26.
Búcsút mondtunk a jó helynek nem mondható szállásunknak. Hét órakor ültünk ismét kocsira. Eleinte egyenes az út, de este felé annál meredekebb. Az asszonyok és a férfiak is gyalog jönnek, csak a hajtók ülnek kocsin. Sokan, akik szeretik a lovat, azok is leszállnak, hogy könnyítsék a terhet. Bad Mittendorf az első állomás (Horthy Miklós kormányzó úr itt jött át a száműzetésbe vezető útján). Pichl bei Aussee, Aussere-Kainisch a követke-ző állomások, ahol hólabda záport zúdítottunk Jónás alhadnagy leányára. Mi Juhászékkal Bad Aussee-n maradtunk a nehéz foga-tokkal, míg a könnyű fogatok Lupitsch-ba mentek.
1945. április 27.
Reggel indulás a nehéz kocsikkal. A könnyű kocsikat beérve megálltunk. Előzőleg nagy emelkedőn mentünk át. A nehéz 66 kocsik négyes fogattal. Mi ketten Juhász főtörzsőrmesterrel neki mentünk, én fel tudtam hajtani, de ő elmaradt mindjárt a kezde-tén. Kedves lovai nem húztak, nem azért mert nem bírták volna, de olyanok voltak mint a gazdájuk, hogy ha elsőre nem sikerült nekik valami, akkor idegesek. Így történt most is. Juhász meg-emlegette nekik a jó édes anyjukat, de az nem használt nekik. Visszamentem gyalog hogy segítsek neki. Toltuk a kocsit, Jóska komám káromkodott (én nevettem, ő annál dühösebb volt). Így sem sikerült, mert a lovacskák nem mentek. Ekkor jött felfelé egy nehéz kocsink, amely elé jó négy ló volt fogva, már úgy értve, hogy a többihez viszonyítva jó. Megállítottam őket és Juhásszal kötéllel utána kötöttem és úgy húzattam fel lovastól. Én a kötél mellett futottam kinyitott zsebkéssel, készen arra, hogy ha vala-mi baj van a kötelet elvágjam. Minden baj nélkül értünk fel a leg-nagyobb magasságra (Pötschenhöhe: 992 m a tengerszint felett.)
Ezután óriási lejtők következtek, még a feleségem is fékezett egy nagydarab fával, egy honvéddel együtt. A lovaimat így is alig tudtam tartani, sokszor majd elcsúsztak. Ilyen meredek még a legnagyobb szerpentin sem volt. Teljesen kifáradva jó útra ér-tünk, be St. Agatha-ba. Egy Gasthaus-ban (kocsmában) teleped-tünk meg pihenőre, a németek úgy fogadtak bennünket, mint a gyilkosokat. A házigazda, egy kb. 60 éves osztrák még a pajta ajtaját is beszegezte előttünk (de azért mi be tudtunk menni szé-náért),. A lovaink a szabad ég alatt, a családok egy nagy fűthető szobát kaptak közösen. Juhászné és a feleségem nem akartak a többiekkel menni, már csak a gyerekek miatt, de találtunk egy kétágyas fűthető szobát. A Juhásznénak nem tetszett a szoba, mert pókhálós, azt mondta ő itt nem alszik. A Juhász főtörzs-őrmester elkezdte a jó öreg Istent emlegetni és a körülötte lévő szenteket, aminek meg lett a hatása, mert jó lett a szoba, ahogy volt pókhálósan is. Mi ketten a Juhásszal a kocsi mellett aludtunk, a szobában a két asszony és a két gyerek.
A mai nagy lejtőn kisebb baleset is történt. Kovács alhadnagy a nagykanizsai patkoló őrmester lovai megcsúsztak és a kocsi ne-kiszaladt az útszéli fának. Az alhadnagy kiesett a kocsiból és a térdén zúzódásokat szenvedett, úgy hogy most bottal kénytelen közlekedni. Ugyanígy járt Hajdú honvéd is szintén, aki ugyan-csak nagykanizsai. Egy másik kocsival csúszott el és a homlokán szenvedett kisebb sérüléseket. Az egyik konyhakocsi is megszaladt, de baleset nem történt.
1945. április 28.
Reggel, mikor felébredtem, bementem az asszonyok szobájába és a kályhába befűtöttem, hogy jó meleg legyen, mire fel-kelnek. Lett is és már Juhászné sem dühöngött, hogy piszkos a szoba. Neki is jó volt a meleg annyi ázás és fázás után. Utána tejet kerestem, de a németek elzárkóztak előlünk, mintha bélpoklosok lettünk volna. Egész nap esett az eső, szegény lovaink a szabad ég alatt áztak és éheztek, közben még hó is esett. Elhatároztam, hogy bárhol is, de helyet keresek nekik, ahol fedél alatt lesznek. Eljött velem Juhász főtörzsőrmester is és sikerült egy helyen 6 lóra helyet kapnom, ahova az én négy lovam és a Juhász 2 lovát azonnal elhozattam. Egy másik helyen találtunk egy üres pajtát, ahová elvitettem a Pusztaszentkirályi 16 lovat. Megnyugodtam, hogy már a szorosan hozzám tartozó lovak fedél alatt vannak. A 6 lónak nagyon jó helyet találtunk, mert a németnek volt egy kis szénája és abból a mi honvédeink is etettek. Igaz ez nem volt becsületes dolog, de gondolva arra, hogy a német hadsereg sokkal többet elvitt Magyarországról, megnyugodtam, a jó Isten nem ver meg érte.
Este most már mi is a szobába mentünk aludni. A padlón csináltunk helyet és ott aludtunk a Juhásszal ketten, ami nagyon jól esett a kellemes melegben, az egy hónapi fáradtságos út után rendesen levetkőzve.
1945. április 29.
Esős reggelre ébredtünk, amihez hozzájárult a német csend-őrök nagy lármája. Erőnek erejével el akartak bennünket zavar-ni. Fejes századosnak alig sikerült a további maradásunkat biztosítani. Később jó idő lett. Elmentem a lovainkat megnézni. Jól ettek, ittak az emberek jóvoltából, aminek nagyon megörültem. Délután kimentünk a városba. A túlsó szélén van egy gyönyörű szép tó, amelyben hattyúk úszkáltak. A kislányom nagyon örült neki és kenyér darabokat dobált a vízbe a hattyúknak. Este felé haza sétáltunk, utána úgy kilenc óra tájban a jó meleg szobában aludni tértünk.
Ennyi fért az V. folytatásba.
Már érkezett bejelentés, folyamatba tettük az érintettek megkeresését. Ezúton ismételten kérünk mindenkit, aki rendelkezik a történésekről írásos anyaggal (napló, okmány, parancs, stb.), vagy szóban tenné meg emlékezését, tegye lehetővé közzétételét. Ha tud valaki olyan személyről, aki részese volt az eseményekről, az ossza meg ismereteit velünk, hogy felkereshessük, hogy elmondja ő is, a ma élő hozzátartozója a maga történetét.
Emlékeztetőül, nevek a naplóból:
Fejes Béla méneskari százados (Jászberényi méntelep parancs-nok); Jónás Antal alhadnagy (Jászberény); Baranyai? őrmester (?); Némethy József százados (Pusztaszentkirályi méncsikótelep); Velkei László törzsőrmester (Jászberény); Juhász József főtörzs-őrmester (Jászberény); Juhász Irén (Juhász József nevelt leánya); Dorozsmai ? főtörzsőrmester (?); Zrini ? honvéd (?); Vágó ? hon-véd (?); Bárczay Gyula főhadnagy (?); Bárczay István főhadnagy (?); Potos ? őrmester (?); Kincses ? szakaszvezető (?); Horti ? hon-véd (hentes segéd) (?); Pethes ? kocsis (?); Dr. Kántor Béla állat-orvos (?); Dr. Részegh Ferenc állatorvos (?); Lukács Tibor had-nagy (?); Dr (?) Kautsek ? orvos (?); Veres ? zászlós (?); Lukács Tibor hadnagy (?); Merényi ? zászlós (?); Sándorka ? hadapród (?); Nagy Lajos alhadnagy (?); vitéz Perge András törzsőrmester (Jászberény); Király ? alhadnagy (?); Szegedy ? őrmester (?); Mol-nár József ? (?); Bognár Pál ? (?); Labáth Mihály? (?); Bögi? (sza-kács) (?); Ézsaiás? szakács (?); Németh András ? (?); Pethes Lajos? (?); Balázsi? ? (?); Simon? ? (?); Balla? ? (?); Kerekes? ? (?); Tóth? őrvezető (Jászberény); Kovács ? honvéd (?); Bognár ? tizedes (?);
Akinek címe ismert: Balogh Lajos őrmester (Jászberény);
Célunk, hogy egy könyvben kiadjuk a visszaemlékezéseket a visszaérkezés 60. évfordulója, azaz 2005. október havában.
Elérhetőség:
T. Nagy Ferenc
(Lakcím: 1119 Budapest, Mérnök utca 37/B;
Telefon: (1) 203-4731; (1) 206-5618; Mobil: (30) 636-2468.
Postacím: 1519. Budapest, Pf.: 252.)
Forrás: Magyar Lovas Kör
Kép: Canva
Frissítve: 2023. 06.05.
