Gosztonyi Dénes
Azok a régi szép idők
Még mindig sokszor halljuk a nevét, hiszen a jelenlegi idomárok sokszor megemlítik Gosztonyi Dénes nevét. Büki Gábor, Soós Imre, Varga Sándor, Nagy Tibor, Nedelkó János, Török István, Veres László és Göböly Zoltán sikeréhez ő is hozzájárult egy picit, hiszen mindannyian dolgoztak a keze alatt. Sok kört megtett ő is a Kerepes úti ügetőpályán, 40-ven éven keresztül csak a hivatásának élt, de most is nyomon követi az eseményeket, igaz csak a tv-én keresztül.
A lovak már nem voltak ismeretlenek számomra, hiszen mellettük nőttem fel, mégis amikor egy ismerősünk kihozott először a pályára teljes csodálattal néztem ezeket a gyönyörű állatokat. Szerencsémre barátunknak volt ismeretsége az ügető istállóknál, így alkalmam nyílt arra, hogy beleshessek a kulissza mögé is. Teljesen magával ragadott ez a világ, ezután, ha befejeződött a tanítás rohantam is hajtani. 1953-ban az iskola elvégzése után, már ott álltam a sorban, hogy itt dolgozhassak. Hóra Sándornál kezdtem, itt töltöttem az első 8 évemet.
A segédhajtói engedélyemet is ő kérte meg, nála nyertem első versenyemet is, 1955-ben Bűvésszel. Szép idők voltak ezek Bűvész, Csodás Csalóköz rengeteg örömet okoztak nekem, nagyon szerettem őket. Kisebb változás jött az életemben, egy igazi úriemberhez helyeztek át, Varsányi Ottóhoz. ő egy nagyon nagy tudású, magas műveltségű ember volt. Rengeteget tanultam nála, főleg precízséget és pontosságot, de a balanszírozásnak és az idomításnak is nagy mestere volt. Akkoriban nem voltak önitatók, és az nagy dolognak számított, hogy nála minden ló külön vödörrel rendelkezett.
Később Csurka Istvánhoz kerültem, akinél már önállóan is tevékenykedhettem, hivatásos hajtóként. Menyhért Ferenc a következő állomás, nála nem volt olyan, hogy egy ló nem ment, ha akarta, ha nem, versenyló lett. Nem dörzsölte be soha a lovak lábait, és nem használt gyógyszert sem. Változatosan edzette őket, valamikor hintóba fogva tréningezte a lovakat, mert úgy tartotta, a kövön erősödik a lábuk. Sokat jártunk együtt hintózni, ide tartozik legszebb emlékeim egyike is; 1964-ben a Népstadionban rendeztek egy football mérkőzést, színészek és újságírók között. A résztvevőket hintóban szállítottuk a stadionba, és én Kis Manyit vittem be, erről fényképem is van.
Menyhért Ferenc után Kotmanoczky Jánoshoz helyeztek át. ő minden harmadik nap, minden lónak főtt zabot adott. Volt egy üstje, amibe feltette a zabot főni, rakott hozzá lenn magot, keserűsót, és ezt 1-2 órán keresztül forralta, majd vödörbe kiszortírozva állni hagyta, utána szétosztotta a lovak között. Majd jött Pál Ferenc, Marschall Róbert, nála hat évig dolgoztam, nagyon sok jó lovat kaptam tőle, de Osztopán és Soldo, akivel Felszabadulási Emlékversenyt is nyertem voltak a legkiemelkedőbbek közülük. Szép idők voltak ezek. 1974-ben végre idomár lehettem.
Akkoriban nem volt ilyen egyszerű, hogy kinyertük a 60. és ezzel automatikusan meg is kaptuk az idomári engedélyt, ha kértük. Már bocsánat a kifejezésért, de akkor kihalásos alapon ment ez, akkor jöhetett egy új idomár, ha valaki nyugdíjba ment, elbocsátották vagy meghalt. Egy jó barátom mondta erre: „Barátom ez így van, én azt szeretném, ha te kibuktál, te meg azt, ha Sanyi bácsi kibukna.” Valahol igaza volt.
Egy istállónyi lovat kaptam, elég vegyesen, hiszen volt köztük somogysárdi, mezőhegyesi, babócsai és rádiházai is. Más volt az én szerepem is, hiszen nebulóból tanítóvá váltam.
Horváth Lajos is nálam tanult, már akkor rendkívül nyugodt, higgadt kezű ember volt, mindig kikérte a véleményemet, de Büki Gábor, Varga Sándor, Soós Imre II., Nagy Tibor, Nedelkó János, Veres László és Török István is dolgozott a kezem alatt. Mindig nagyon jó kollektívában működtünk együtt. Állandóan csend, rend, békesség honolt az istállóban. Jó érzés volt. Azért adódtak az önállóságnak külön feladatai is, oda kellett figyelni, hogy eredményt érjünk el, meglegyenek a lovaknak az érvényes futásaik, nehogy becsókoljanak, stb. Adódott alkalmam külföldre is menni, mást látni. Jártam Straubingban, Berlinben, Moszkvában, Jugoszláviában. Az út nagyon fárasztó volt. A ferencvárosi vonatállomásról indultunk, ahol bevagoníroztak minket lovakkal együtt. Egy vagonban hat versenyló utazott. Kaptunk egy hordó vizet, azt töltögettük fel az állomásokon. Moszkvába egy héten át zötyökölödtünk, de megérte, nagyon szép város Moszkva, és gyönyörű a pályájuk.
Lovak: Eclógára is jó szívvel emlékezem vissza, hiszen jó fejű, jó képességű ló volt. Nehezen kellett készíteni, ez alatt azt értem, hogy a lábaira bizony kellett némi súlyt rakni, hogy rendesen ügessen.
Nomád nagy egyéniség volt, a hosszú loboncos sörényével, elől harapott, hátul rúgott, mégis szerette mindenki. Joker nálam kezdte a pályafutását. Édesipari Kupát, Moszkvai Díjat nyertünk együtt. Nála a patkoltatás nem tűnt egyszerű feladatnak, repültünk mindannyian, amerre láttunk, ha új cipőt szerettünk volna rá adni. Mindennel próbálkoztunk, teljes készültségben állt az istálló minden tagja, mindenféle nyalánksággal felsorakoztunk a ló előtt, mi szem szájnak ingere, hogy hajlandó legyen megengedni megpatkoltatni magát. Érdekes, a ló nagyon szerette Károlyi Gábort, és ha ő fogta a lábát, sokkal nyugodtabban is viselkedett.
Frivol már kezdettől fogva nem volt hajlandó kimenni a pályára, se kocsiban, se anélkül, minduntalan visszapördült a kijáratnál.
Zsupán, az alsó kanyarban neki vitt a betonkerítésnek, ezt nem élveztem annyira.
A Mézes nevű ló, egyike volt azon keveseknek, akiket nem kedveltem túlzottan. Iszonyatosan fogott, sokszor el is fulladt emiatt, gyakran ugrott, és mire a starthoz értünk a szemem már ki-be járt.
1957-ben részt vettem egy 100 km-es távhajtásban is, ahová két ügetőt, Bíbort és Célfotót vittem magammal.
Annak idején Alagra jártak a lovak pihenni, vagy csikókocsiban kihúzattuk magunkat, vagy kigyalogoltunk velük. Menyhért Ferenc nagy specialitása volt, hogy a csikókocsiba ketten ültünk fel, és egyet hajtottunk, egyet vezettünk.
Emlékszem egyszer elszabadult egy ló még az istálló területén, és kiszökött a kiskapun, egészen a Hungária Kerepesi út sarkáig futott, ott tudták csak megfogni. Az is muris eset volt, amikor a pályán szabadult el egy ló, és 50 ember kellett hozzá, hogy meg tudjuk fogni.
Madisonnak egyszer kölcsönkértem, egyszer készíttettem egy furulyazablát, mind a kettőt elhajlította, úgy fogott.
1985-1987 nagyon jó évek voltak ezek, hiszen ekkor került hozzám Joker, Judás, Jánosbogár, majd Odon, Obeliszk, Öcsike, Ob és Osszia. Jánosbogár pedig nem indult egyszerű esetnek. Nagyon elvadították, emlékszem az első alkalommal lasszóval kellett befogni, de a türelem és a sok szeretet nála is meghozta az eredményt, hűséges, odaadó versenyló vált belőle.
Sípos Tamás is nyert nálam lóversenyt, Gólyahírrel.
1963-ban bevezették, hogy akik engedélyt szeretnének, annak szakvizsgát kell tennie. Délelőtt dolgoztunk, délután tanulni mentünk, mert biztosították helyben az oktatást. Három évig koptattuk az iskolapadot, majd vizsgát kellett tennünk.
Az, hogy a kislányom is itt szívja a levegőt, abban én vagyok a bűnös, egészen pici korától kezdve behoztam hajtani, játszani. Gurbel Lipót barátomnál hajtotta első versenyét, ahol Dőrével versenyeztek együtt.
1991-ben hagytam abba, és elmentem nyugdíjba, hogy átadhassam a fiatalabb generációnak a helyet. Ha visszagondolok a kezdetekre, még mindig boldogság tölt el, hogy ezt az utat választottam. Szép éveket töltöttem el a Kerepes úti pályán.
Hajdu Bíborka, 2004.10.14
Frissítve: 2023.10.15.
Fotó: Canva
