Lovas nemzet a magyar! – 3. rész
Ismertebb hagyományos magyar lófajták
Alábbi összeállításunkban a hagyományos magyar lófajtákat vesszük górcső alá. Többek között megtudhatjuk, hogy a lipicai lovak eredete több mint 400 évre nyúlik vissza, vagy hogy a Gidrán eredetileg Egyiptomból származik. Olvasson róluk és nézegessen nyerítő állatokat!
Őseink lova
A honfoglaló magyarok lova kb. 140 cm marmagasságú, zömök testalkatú állat volt. Színe főleg fakó, egérfakó, és pej lehetett. A kalandozó hadjáratokkal kapcsolatos adatokból arra következtethetünk, hogy ez a jelentéktelen külsejű ló bámulatos menet-teljesítményekre volt képes. A középkorban feltehetőleg ez a kis testű, de igen erős, fürge és roppant kitartó lótípus adta az ország lóállományának döntő többségét. A honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencébe behozott lótípust legalább a XII. századig idegen fajtabeütés nélkül tenyésztették.
A lótenyésztés országos jelentőségére számos Csikó-, Ló-, Mén- előtagú földrajzi név is utal (pl. Csikóspuszta, Csikóstőttös, Lókút, Lórév, Lovas, Lovasberény, Lovasfok, Lovászi, Lovászhetény, Lovászpatona, Ménfőcsanak, Méntelek). A magyar ló mint hadműveleti eszköz iránt évszázadokon át jelentős külföldi kereslet mutatkozott. A lókivitelt már a X. században is vámokkal szabályozták, Szent László és Könyves Kálmán törvényei pedig megtiltották. Anjou uralkodóink és Mátyás idejében viszont rengeteg lovat vittek ki olasz és francia földre, s annak csak I. Ulászló, majd II. Lajos ismételt tilalmi rendeletei vetettek véget.
Shagya-arab
Csekonics József, a mezőhegyesi ménes alapítója és első parancsnoka javaslatára 1789-ben az udvari haditanács rendeletet hozott gróf Szapáry József Győrhöz közeli bábolnapusztai birtokán egy katonai ménes alapításáról. A ménes kezdetben a mezőhegyesi vágómarhák pihentetőállomása és Mezőhegyes fiókménese volt. A későbbiekben azonban bebizonyosodott, hogy Bábolnát meglehetősen nehézkes Mezőhegyesről igazgatni, és ezért önálló intézménnyé szervezték. Egy 1816. március 18-án kelt határozat előírja, hogy a jövőben a bábolnai kancákat csak keleti vérű mének fedezzék. Ez időtől származtatjuk Bábolna önálló tenyészirányát és a bábolnai arab lótenyésztés kezdetét. Ebben az évben a napóleoni háborúk során öt keleti vérű Franciaországból zsákmányolt mén, majd báró Fechting közel-keleti útjáról hozott két mén és egy eredeti arab kanca került Bábolnára.
Nóniusz
A napóleoni háborúk során az osztrák császári hadak a francia rosiéresi ménesből több fiatal mént zsákmányoltak, köztük egy Nonius nevű világospej anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be. Nonius Senior 1816-tól 17 éven állt a tenyésztésben, ez idő alatt 368 kancát fedezett, amely fedezésekből született utána 79 mén és 122 kancacsikó. Utódai közül 15 törzsmén fia fedezett összesen 100 tenyészéven keresztül Mezőhegyesen.
Ivadékaival szoros rokontenyésztést űztek, melynek következtében kialakult a fajta konszolidált jellege, és az a kor követelményeinek megfelelő középnehéz katonai hátas és hámos típus, melyet az akkori hadsereg leginkább igényelt.
A széleskörben használt beltenyésztés azonban nemcsak előnyökkel járt, hanem kialakultak bizonyos küllemi hibák is, melyeknek kiküszöbölésére kiváló, szilárd szervezetű angol telivér méneket alkalmaztak. A századfordulót nem sokkal megelőzően fedezett Mezőhegyesen az a négy törzsmén, amelyek utódaikon keresztül több generáción át rögzítették és alakították a fajtát. Ezek a Nonius XXIX, Nonius XXXI, Nonius XXXVI és Nonius XLII, amely mének genealógiai vonalát egy 1943-ban kelt rendelet alapján az előbbi felsorolás sorrendjében A; B; C; D vonallal illetik.
Ez a besorolás mind a mai napig fennmaradt annak ellenére, hogy 1965-ben a törzsmének számozását újból 1-gyel kezdték, tekintet nélkül a korábbi vonalbeosztásra. A II. világháború után a ló katonai hasznosítása gyakorlatilag megszűnt, és a nóniusz főleg az Alföld igáslovaként vált kedveltté. 1989-től, a Nonius Lótenyésztő Országos Egyesület megalakulásától kezdődően ismét a fajtatiszta tenyésztés és a génmegőrzés a meghatározó tenyészcél.
Gidrán
A fajtaalapító Gidran Szenior mént báró Fechtig vásárolta Egyiptomban 1816-ban. A kis sárga arab mént 1818-ban Bábolnára osztották be, ahol 6 törzsmént adott. Ezek közül Gidran II nevű fia került Mezőhegyesre, ahol vegyes holsteini, mecklenburgi, magyar, erdélyi, arab és moldvai kancaanyagot fedezett. A méneseket ebben az időben szín szerint csoportosították. Mikor az 1840-es évek elején az akkori ménesvezető gróf Hadderg altábornagy az egyes ménesek állományát származásilag is feldolgozta, derült ki, hogy az ún. “sárgaménes” állománya túlnyomórészt a Gidran II. ivadékokból, illetőleg ezek leszármazottjaiból áll.
A rokontenyésztés elkerülése, valamint a fajta küllemi és teljesítmény-értékének javítása érdekében előszeretettel alkalmaztak angol telivér méneket, melyek ivadékai közül a kancákat egy-két generáció után fajtatiszta gidrán ménnel visszakeresztezték. A telivér apaságú (F1) méneket egészen kivételes eseteket leszámítva a tenyésztésből kizárták. 1920. március 20-án a román megszállást követően az akkor leltár szerinti 98 gidrán kancából a román királyi csapatok 74 kancát hadizsákmányként magukkal vittek. 11 kanca a harcok során elkallódott, mindössze 13 egyed maradt meg.
Ebből az igen súlyosan megfogyatkozott állományból 1944-re sikerült a kancalétszámot 90-re fejleszteni, mikor is a II. világháború következtében beállott veszteségek miatt 1948-ban 28 kanca érkezett vissza a németországi Bergstettenből. A két világháború közötti időszakban az állomány konszolidálására a korábbi ellentmondásos tapasztalatok miatt csak kisebb mértékben használtak telivér méneket, ehelyett kisbéri-félvér (Maxim V, Kozma III) és arab (Mersuch III, Siglavy VI, Gazal III) ménekkel próbálkoztak igen jó eredménnyel. Ez idő tájt konszolidálódott a fajta anglo-arab jellege, eltűntek a használatbeli problémák, s minden tekintetben egy igen kiváló értékes állomány alakult ki viszonylag rövid idő alatt.
Lipicai
A fajta eredete több mint 400 évre nyúlik vissza, amikor 1580. május 19-én döntés született egy hercegi ménes felállításáról a köves, karszttetőn fekvő Lipizzán. A császári udvar számára kívántak itt kiváló, nagy tűrőképességű, a pompát, a gazdagságot minden jellegében mutató lovat előállítani. A tenyésztés a kor divatjának megfelelően spanyol lovakkal indult, de egész Európában kutattak olyan mének és kancák után, amelyek a kívánt célt biztosítani látszottak. A fajta kialakításában összesen 8 mén vett részt, amely egy-egy ma is elismert vonalat alapított.
Elsőként az ugyancsak spanyol ősöktől, de a dán királyi ménesben 1765-ben született Pluto nevű szürke mén került Lipicára. Pluto-t követte 1774-ben a nápolyi királyság legjobb spanyol fajtájú méneséből származó fekete Conversano. A csehországi Kladrubból érkezett az 1779-ben született fakó mén, a modern fogatsportban kiemelkedő teljesítményt nyújtó Favory törzs alapítója.
Favoryval együtt vásárolták meg a lipicai ménes számára az 1773-ban Spanyolországban született, ekkor már 10 éves Maestosot is. 1803-ban vétel útján került a ménesbe a Nápolyból származó pej színű, akkor 13 éves Neapolitano. Az 1800-as évek elejére a Lipicán kialakult ménes sem tudta magát távol tartani az előző évszázadok kiemelkedő tenyészhatású fajtájától, az arabtól. Így 1816-ban megérkezett a Schwarzenberg herceg által 1811-ben elletett Siglavy nevű saját tenyésztésű, de eredeti arab ősöktől származó arab mén, mint a hatodik eredeti lipicai törzs megalapítója.
Az évszázadok történelmi viharaiban a ménes nem mindig folytathatta kívánatos, nyugodalmas életét. A különféle háborúkban az idegen kézre jutás félelme miatt a ménes többször kényszerült menekülésre. Több esetben evakuáltak hosszabb-rövidebb időre Magyarországra is, így pl. 1809-1815 között 6 évet élt a ménes Mezőhegyesen. Az 1815-ös visszavonuláskor Mezőhegyesen maradtak az alkatban, tömegben meglévő pluszvariánsok. A lipicai ló mezőhegyesi korszakában jelent meg a hetedik törzs, a gróf Bethlen Pál erdélyi ménesében született Incitato ivadékaiból. A nyolcadik törzs, a Tulipán a Jankovich-Bésán család Horvát-Szlavóniában fekvő terezováci birtokán született eredeti spanyol kancából.
A Tulipánok főként a horvát és romániai ménesekben fedeztek, innen kerültek leszármazottaik révén a fajtába.
Kisbéri félvér
A fajta a Komárom megyében a Győrt és Székesfehérvárt összekötő út mentén fekvő hajdani kisbéri Batthyány-birtok területén alakult ki, midőn I. Ferenc József császár az 1853-ban elkobzott birtokon egy nemes vérű katonai ménes kialakítását rendelte el. „Nemes vérű” lovon akkoriban minden kétséget kizáróan angol telivért értettek, de a terv szerinti 300 angol telivér anyakanca összehozatala még az Osztrák-Magyar Monarchia számára is megoldhatatlan feladatot és anyagi terhet jelentett.
Ezért az angol telivér importok mellett nagy létszámú egyéb állományt telepítettek Kisbérre az akkori kincstári és udvari ménesekből és a jelentősebb magánménesek állományából.
Ezt az alapjában vegyes származású (arab, cserkesz, spanyol, piberi, norfolki, percheron, mecklenburgi stb), de típusában és küllemében gondosan válogatott állományt több generáción keresztül folyamatosan angol telivér ménekkel fedeztették. A ménes első parancsnoka Franz von Ritter altábornagy a nagy értékű, és a minőségi lótenyésztés számára nagy jelentőségű angol telivér méneket a ménes állományának fedeztetésén túl a köz rendelkezésére is bocsátotta.
E gyakorlat következtében már 1855-tól általánossá vált Kisbéren, hogy az angol telivér törzsmének a ménesi kancák mellett a magántenyésztők telivér vagy félvér kancáit is fedezhették. A ménesben a kiváló telivér mének hatására kialakult egy angol telivérhez közel álló, de annál tömegesebb, feltétlen nyugodtabb, nagyobb munkakészségű és korrektebb küllemű hátasló típus.
Az így előállított félvér mének az országos fedezőmén igényt teljes mértékben kielégíteni, és a telivért pótolni tudták. Másod-, harmadosztályú telivér mének helyett Kisbér elsőrangú félvéreket tenyésztett a köztenyésztés számára.
Hucul
A lófajta „hucul” neve – eltérően más lófajtáktól – nem egy-egy kiváló törzsalapítótól vagy kitenyésztési helytől származik, hanem egy népcsoporttól. A Kárpátokban, a Tisza, Prut, Brodina forrásvidékén Bukovina, Gallicia és az egykori Magyarország határvidékén élő hucul nép kezén alakult ki ez a több évszázados múltú primitív lófajta. Brehm 1876-ban írta, hogy minden riadozás nélkül húzza terhét a meredek hegyoldal kígyózó ösvényein, biztosan lépked a szakadékot áthidaló pallón, és vígan üget a vadregényes tölgyesek és fenyvesek hűvös útjain. Fajtáról ekkor még nem beszélhetünk, hiszen nincs szigorú tenyésziránya.
A hegyi környezetben végzett folytonos munka, a rendkívüli hideg télben és forró nyárban való állandó szabadtartás, a több mint 2000 méter magasságban, hegyi környezetben nyújtott nagyon is szerény takarmányozás, az a nyers bánásmód, amellyel minden ősi lovas nép a maga lovával bánik, igénytelen, szívós, hihetetlenül ellenálló típust alakított ki.
Furioso-North Star
Az 1785-ben alapított mezőhegyesi ménesben kitenyésztett fajta, emiatt korábbi neve mezőhegyesi félvér. A fajta kialakulása 1841-től veszi kezdetét, amikor a 3. és a 8. számú pej ménes kancáit a gróf Hadderg altábornagy mezőhegyesi ménesparancsnok által lichteinstein hercegtől vásárolt Furioso nevű pej angol telivér ménnel kezdik fedeztetni. 1852-ben Mezőhegyesre került a lovag Waljemare tábornok által Angliában vásárolt North Star nevű angol telivér mén, amelyik 6 éven át fedezi a pej ménes főleg angol hátterű kancáit.
1867 után Kozma Ferenc irányítása alatt a két mén ivadékait egymás között tudatosan tenyésztették és egyéb angol telivér vonalat csak anyai ágon engedtek az állományban érvényre jutni, és az ilyen telivérezett kancákat Furioso vagy North Star ménnel minden esetben visszakeresztezték. Ezen alaposan kigondolt és precízen végrehajtott, mai napig korszerű tenyésztési szisztéma eredményezte a mezőhegyesi ménes és a mezőhegyesi lófajták mindmáig nosztalgiával emlegetett fénykorát. Ennek a következetesen végrehajtott tenyésztési módszernek eredményeképpen a mezőhegyesi félvér Magyarország legtömegesebb angol félvér fajtája lett. A fajta egyedei az ország legjobb igáslovai voltak, de hintóslovakként is kitűnően beváltak különösen a nehéz és hosszú utakon. Egyesek közülük mint vadászlovak értek el szép sikereket, a katonaságnál pedig hátaslóként voltak keresettek. Népszerűségüket külön növelte, hogy erőteljes csontozatuk ellenére is finomságot és élénk vérmérsékletet mutattak.
Őszre elkészül a Nemzeti Lovasprogram
Csontos János, a Nemzeti Lovasprogramot előkészítő eseti bizottság elnöke arról számolt be a Nemzeti Lovardában tartott sajtótájékoztatón, hogy az általa vezetett, októberben megalakult, kéthetente ülésező testület máris komoly eredményeket tud felmutatni.
“Szinte tényként kezelhető, hogy nem privatizálják a mezőhegyesi ménes birtokot. Emellett talán ez a parlament egyetlen olyan bizottsága, amely nem a politikai csatározások színtere, hanem a négy párt képviselői közösen és egyetértésben dolgoznak a kitűzött cél érdekében. A kész programot várhatóan ősszel teszik le az országgyűlés asztalára.”
A Magyar Lótenyésztő és Lovasszervezetek Szövetségének (MLLSZ) gondozásában tízezer példányban megjelent egy kiadvány, amely gyakorlatilag a Nemzeti Lovasprogram tervezetének tekinthető. A 16 oldalas színes füzet megfogalmazza a főbb célokat, terveket és feladatokat.
“A legfontosabb, hogy a ló visszatérjen a magyar emberek mindennapi életébe” – jelentette ki Balázs Péter, az MLLSZ elnöke.
A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy szükség lenne lóverseny törvényre, s az elavult fogadási rendszer lecserélésére, melynek révén vidéken is lehetne fogadni.
2004.03.12.
Forrás: Gondola
Frissítve: 2023.06.27.
Fotók: Canva, Pixabay
