Ornyik Sándor történetei lovas múltjából
Lovak a háborúban
Írásom irodalmi meghatározás szerint dokumentum alapú elbeszélésnek minősíthető. A lovat a háborús időszak frontkörülményei között mutatja be. E nemes állat életemet végig kísérte.
Most 62 év távlatában is kísért még a hősi halottak iránti mély gyász nyomasztó hatása, özvegyek és árvák könnyes arca. A háború második lépcsőjének szenvedő áldozatai a lovak voltak. Erről eddig kevés írást olvastam, így most pótolom mások ez irányú mulasztását.
Félreteszem az írói fantáziát, mellőzőm a kitalált regényhősöket és a valós, megtörtént események tükrében mutatom be a lovat a háború vérzivatarában. Távol tartom magamat a történelmet a mindenkori politikai elvárásai alapján meghamisítók táborától. Ahogyan 20 éven át egyenes derékkal hajtottam lovaimat a versenyeken, ezt a tartást eddig egyetlen politikai áramlat hatására sem változtattam meg.
Elnézést kérek a tisztelt Olvasótól ezen bevezető szövegért, de jónak tartom, ha már a tartalom ismerete elött tudja: „honnét fúj a szél”.
Azt is előre közlöm, hogy írásom tartalma nem szívderítő és örömérzésre sem ad okot. A háború kegyetlen és tragikus eseményeit csak tények ismeretében szabad bemutatni. Én 1944 év tavaszán végeztem a gimnázium 4. osztályát és 14 éves koromban voltam részese a front eseményeinek 1944 év õszén. Egyes eseményekre ma is élénken emlékszem, ezek képezik írásom tárgyát. Szüleim tanyája Csongrád város külterületén a Mámai-réti Holt-Tisza partján ma is áll. Itt éltem át a front eseményeit. Igyekszem hozzávetõleges idõrendi sorban bemutatni a lovakat a front eseményei között.
A második héten erős kutyaugatás hallatán az udvarra mentünk. Láttuk, hogy vágtában két lovas közeledik. A lovak az udvari nagy diófa alatt torpantak meg, habosra hajtva. Két orosz tiszt ugrott le a nyeregbõl, vállukon levõ csillagok alapján egy százados és egy fõhadnagy. Magukhoz intettek, kezembe adván a kantárszárakat a lovak megfogása céljából. Gyönyörû két jól ápolt, jó kondíciójú ló volt. Apám szerint magyar tisztek hátas lovai lehettek. Sárga civil nyereg volt rajtuk. Fejükön díjlovagló kantárfej, dupla zabla, kettõs kantárszár. Megsimogattam szemüket, megveregettem nyakukat. Szemük tekintetébõl, fülük mozgásából láttam, hogy jól esik nekik a szeretet. El voltam ragadtatva, mert ilyen szép hátaslovakat, ill. nyereg és kantár felszerelést még elõzõleg nem láttam.
A tisztek szökött katonát kerestek, így a pincétõl a padlásig minden helyiséget átkutattak – eredmény nélkül. Majd lóra szálltak és a Tisza menti nádas mentén vágtában hajtva elmentek. Minden tanyát átkutattak. A szomszéd P. Gyuri bácsi mondta késõbb, hogy a kutyaugatást hallván kiment az udvarra, ám akkor már az eperfa alatt a két tiszt lóról szállt. Amikor elmentek sem kellett kaput nyitnia, mert a fûzvesszõbõl font kerítésen csak úgy repültek keresztül a lovak. Lehet hogy ezidõtájt egykori magyar tiszt gazdájuk már a fogolytábor létszámát növelte.
Az apám által befogott két kanca közül egyiket már néhány hét múlva elvitték az oroszok. Egy sötét sárga hucul kancán olyan magas öreg orosz érkezett, hogy lába a talaj közelében lógott. A kis kancát bekötötte az istállóba, a világos sárga kancára meg áttette a nyerget. Az orosz jól beszélt magyarul, elmondása szerint az I. világháború után hazánkban volt hadifogoly és a mezõgazdaságban dolgozott. Kérdeztük tõle, miért olyan kölniszagú az a kis ló? A válasz így hangzott: „mert egy oficirnek volt a hátas lova”. A moszkvai tanárember nem bírta elviselni a lószagot. Parancsot adott, hogy szerezzenek kölnit és az egész lovat kenjék be vele. „A fronton az ilyen parancsot is teljesíteni kell” mondta mosolyogva az öreg ruszki. Meghúzta a sárga kanca hevederét, elköszönt és békésen elügetett.
A front elvonulása után is folytatódtak a lóhoz kötődő események. Egyik délután egy szép fekete kancán orosz katona állt meg az udvaron. Nem szállt le a lóról, onnan beszélgetett az orosz nõvel. A lovat állandóan mozgatta, helyet változtatva. A tolmácsnõ kérdésére azt válaszolta, azért mozgatja lovát, mert korábban egyik tanya padlásáról partizánok lõttek rá. Folytatták orosz nyelven a beszélgetést, majd tragikus esemény következett. A ló hirtelen megállt, széttette két hátulsó lábát és egy szõrös, de már élettelen csikót vetélt. A ruszki hátranézett, korbáccsal rávágott a lóra és vágtában elment. Apám szomorúan csak ennyit mondott: „háború van fiam, hozzad az ásót meg a lapátot, temessük el a csikót.”
Enyhébb eset volt a másik orosz lovas. Leszállt a nyeregbõl, kezembe adta a ló kantárszárát és bement a lakóépületbe. Rövidesen visszajött, vállán anyám bõrkabátja, kezében a fûzvesszõbõl fonott tojásos kosár, tele friss tojással. Kezembe adta a kosarat, a bõrkabátot feldobta a nyeregre, majd felült a lóra. Elkérte a tojásos kosarat, egyik kezével magához ölelte, másik kezével a kantárszárat fogta. Rákiáltott a lóra, mely helybõl vágtába ugrott. Arról nem tudok, hogy hány tojás maradt épségben.
Békés módszerrel zajlott le az oroszok következõ lószerzési akciója is. A Csongrádon lakó nagyapám üzent, hogy fogytán van a fejõs tehene szénája, vigyünk neki egy kocsi szénát. Apámmal a lõcsös kocsira feltettük a vendégoldalt és így igen sok szénát raktunk fel a kocsira. A sok lócsere után ekkor már csak a kis mokány lovunk maradt, melyhez a szomszédból kértünk kölcsön egy hasonló lovat. Indulásom elõtt még apám egy zsákot dobott fel a széna tetejére, melyben csizmája, nagykabájta és egyéb ruhája volt. Úgy vélte a rablások ellen a városban nagyobb a biztonság. Elindultam a szénás rakománnyal a város alatti pontom híd, illetve kompjáró felé. 2 km volt a földút és 8 km a makadám köves országút. A rúd két oldalán szorgalmasan húztak a kis mokány lovak. A kompjáróhoz érve szomorúan láttam, hogy erõs a jégzajlás és nem jár a komp. Pihentettem a lovakat, majd visszafordultam.
Az országút 5. km-t jelzõ kövénél észleltem, hogy balról a szántóföldeken keresztül két orosz lovas közeledik. Még távol voltak, amikor már kiabáltak és integettek, hogy álljak meg. A kocsihoz érkezvén azonnal a rúd mellé fogatolt lovakat nézegették. Én ültem a rakományon és fogtam a kötélhajtószár végét. Õk percek alatt kifogták az egyik lovat és az õ hátaslovuk nyakához kötötték és továbbindultak. Lemásztam a rakomány tetejérõl, a kis ló istrángját átvettem a rúdon, a leoldott kötõfékszárral pedig a ló nyakához kötöttem a rudat. Rendeztem a két keresztágat és felmásztam a kocsira. A kis ló nehezen ugyan, de elindította a kocsit és a 8-as kilométerkõig becsülettel húzta. Itt beálltam egy útszéli tanya szérûskertjébe és kifogtam a lovat. Hátára tettem keresztbe a zsákot, én mentem elöl, õ ballagott utánam. A szomszéd tanyába érve megköszöntem a kölcsönlovat. Vállamra vettem a zsákot és a szántóföldeken keresztül haladva „megvert hadseregként” értem a tanyára. Apám meglepõdve kérdezte, hol a kocsi meg a ló? Mindent részletesen elmondtam, így már csak egy kérdése maradt: „Téged bántottak-e az oroszok?” Válaszom nemleges volt, így õ is megnyugodott.
A következõ esemény is békés volt, a kép ma filmbe illene. A front már távolt volt, amikor a frontról négy szökött román katona érkezett lovas kocsival. Meglepõdve észleltük, hogy a nagybátyám új féderes, sárgaszínû kocsijába a Fecske nevû almás szürke (almázott) és a Bolygó nevû hollófekete lova volt fogatolva. Õ katona volt, felesége elmenekült a tanyából, így a szabadrablás lehetõsége adott volt. A befogásnál valószínû nem találták meg a lópokrócokat. Így az elsõ és hátulsó ülésre párnát tettek, elõttük meg takaróként egy-egy paplan szolgált. Fegyvertelenek voltak. Békésen üldögéltek hajadon fõvel, mert a sapkájukban dió volt, amit eszegettek. Nem vittek el semmit, le sem szálltak a kocsiról, csak kenyeret és szalonnát kértek, melyet meg is köszöntek.
Az orosz csapatok már elérték Kecskemét–Cegléd frontvonalát 1944 novemberében. Tanyánkba érkezett F. Józsi bácsi, akinek tanyája a Mámai-réti gátõrház közelében volt. Elmondta, hogy a nagybátyám lõcsös kocsiját a szomszédja tanyájában hagyták az oroszok, szólt, hogy menjünk érte. Ekkor még volt egy csereló az istállónkban. Felszerszámoztam, felültem rá szõrén, és a megadott tanyába indultam. A kocsi valóban ott volt az udvar végén. Alsövényén penészes katonakenyér darabok és ételmaradékok szétszórva. Letakarítottam a kocsit, befogtam a lovat és a földes dûlõúton tanyánk felé indultam. Már befordultam a mi dûlõutunkra, amikor észrevettem, hogy a földeken keresztül a Tisza irányába 3 tagú lovas járõr halad. Megijedtem, ösztönösen lehasaltam a kocsi aljára és ügetésre szólítottam a lovat. Rövidesen géppisztolysorozat lövéseket hallottam. A kocsi deszkaoldalán kopogtak a golyók. Még élénkebb mozgásra biztattam a lovat, ám szerencsémre több lövést nem észleltem. Ma sem értem, miért lõttek az oroszok egy látszólag ember nélküli fogatot? Tanyánkba érve kifogtam a lovat és megnéztem a kocsi oldalát. A deszkaoldalon 8 lövedéknyomot láttam. Valószínû a nagy távolság miatt már csak fáradt lövedékek érték a kocsi oldalát.
Budapest körül már bezárult a szovjet csapatok gyûrûje, amikor Csépa községbõl a rendfenntartó orosz katonák a környék tanyavilágát fosztogatták. Amire szükségük volt, elvitték. Ezek jutottak el két lovas kocsival a mi tanyánkba is. Leugrott a kocsiról egy tiszt és azonnal a kocsiszûrhöz ment. Majd szólt a katonának, aki a kifogott lovakat a szín elé vezette. A vállapján 3 csillagos fiatal tiszt közölte apámmal, hogy elviszik a falõcsös, kasos sárgára festett könnyû kocsit, de amikor Berlin elesik õ majd visszahozza. Befogták a lovakat és elhajtottak.
1945 májusában Berlin valóban elesett, de a mi kis sárga kocsink soha nem került vissza. Évekig emlegette apám – nagy bajusza alatt mosolyogva – hogy „a kocsit majd hozza az orosz tiszt, csak még nem ért ide”.
Aznap, amikor a két kancát, az új lószerszámot az oroszok elzabrálták, apám a nyerget, kantárfejet és tartozékokat felvitte a lakóépület padlására. Felvitt egy létrát, amelyrõl a nyeregfelszerelést feltette a szelemenre. Ez a padlás tetõszerkezetének legmagasabb pontja. Gerinc vonulatát képezi vízszintes irányban a tetõnek. Néhány hét elteltével két lovas kocsival két orosz katona érkezett. Nem szóltak semmit, de minden helyiséget átkutattak. Rövid idõ múlva egyik felment a lakóépület padlására, majd lejõvén bal karján a nyereg volt tartozékaival. Feldobta a kocsira, majd elhajtottak. Nem értettük, hogy egy sötét padlástér legmagasabb gerendáján hogyan találta meg a nyerget az orosz katona?
Ornyik Sándor
ny. mezõgazda
Magad uram, ha lovad nincs
A Magyar Lovas Kör Értesítőjében előzőleg már több írásom megjelent, melyek témája a ló köré csoportosult. Most rendhagyó módon a ló hiányról írok. Az időpont is régi, hiszen 1945 év időszakában történt az esemény.
A magyar mezőgazdaság sok vihart megélt az elmúlt 60 év során. Politikai döntések sorozatának esett áldozatul a földművelésből élő lakosság. Az emberfeletti munka a megélhetés napi betevő falatját jelentette időszakonként az egykori agrárproletárok számára.
Hazánkban az 1945-ben végrehajtott földosztás az egykori uradalmi birtokok felparcellázását jelentette. Hiteles képet valósághűen az akkori állapotokról az érintett személyek adnak. Ez esetben az én feladatom az elmondottak alapján a történtek írásbeli rögzítése azok számára, akiket érdekel a magyar agrártörténet egykori állapota. A Csongrádtól délre, mintegy 8 km-re terül Felgyõ község határa, mely 1945 elõtt a gróf Károlyi család birtoka volt. Az egykori uradalmi központra már csak a szélmalom, az emeletes magtár és a sárgára meszelt egykori cselédházak emlékeztetnek. A történteket hitelt érdemlõen az egykori cseléd, Szeri István bácsi mondta el életszerûen.
1945 tavaszán a földosztás során õ is kapott 5 kh földet, mint agrárproletár. A szántóföld a felgyõi majortól kb. 4 km távolságban terült el az Alsórét nevû határban. Mint új földtulajdonos, úgy döntött, megfelezi a területet, mely szerint fele õszi kalászos, míg a másik fele tavaszi ültetésû kapásnövényként lesz hasznosítva. Búza vetõmagot az uradalmi magtárból kapott következõ évi törlesztésre.
Az uradalom ugyanis 1944 szeptemberében a gazdaság összes állatállományát a gyorsan közeledõ szovjet front elõl a dûlõutakon, lábon hajtva Fóti birtokára hajtatta. Gazdasági felszerelések, termények és felszerelések Felgyõn maradtak. Ezek képezték késõbb az 1949-ben alakult Állami Gazdaság induló alapját.
Folytatva Pista bácsi elbeszélését közölte, hogy a kapott földön az előző évi kukoricaszár még talpon állott. Heteken át talicskával a föld végére lehordta a kukoricaszárat. Majd egyik reggel két fordulóval a vetőmag búzát is helyszínre szállította. A föld leszántásához viszont sem ló, sem ökör nem volt. Szólt a feleségének, hogy segítsen megkapálni a kukoricaföldet. Majd nyakába vette a vetõzsákot és kézzel vetve akkora területen szórta el a búzát, melyet aznap be is kapáltak. Elmondása szerint száraz, esõmentes volt az õsz, így hantos maradt a bekapált vetés. Amikor hetek múltán végeztek a kapálással, bement az egyik közeli tanyába, ahol kért egy tábla vasfogast meg egy marhakötelet. Talicskán kitolta a föld végére, majd a kötél egyik végét a fogashoz kötötte, másik végére egy méteres rudat erõsített. Szólt a feleségének, hogy segítsen húzni. Két hétig húzták a fogast, mely bekeverte a felül maradt búzát és némileg egyengette a talajt.
Így küszködött az új gazda, hogy következõ évben búzakenyér kerüljön a család asztalára. Az életösztön pótolta az igaerõt és a géphiányt. Más megoldást is hallottam az akkori földmûvelés körülményeirõl Tari Henrik újgazdától. Nekik a földosztás idején egy fejõstehenük volt. A front elvonulása után egy szabadon kószáló, alacsony, nagyszõrû orosz lovat fogtak meg. Apja kézzel elszórta a búzát a talajra, majd gyári vékonyszövésû zsákból kumet hámot szereltek a tehén és a ló nyakára. Olyan hosszú kötéllel látták el a zsákhámot, hogy elérje az eke kettõs kisefafáját. Õ vezette az állatokat. A tehén ment a barázdákban, a ló mellette a szántatlan talajon, édesapja meg tartotta, az egyeseke szarvát.
Szerencsések voltak azok, akik a háború után 2 lóval rendelkeztek. Idõben elvégezték saját földjük talajmunkáit. Ennek végeztével, fogatukkal bérmunkát vállaltak az igaerõvel nem rendelkezõ városi földtulajdonosok számára. Emellett bõvült mozgási körzetük, piacra, vásárba, nagyobb távolságra is eljutottak. Ésszerû és gazdaságos megoldásnak bizonyult az a módszer, hogy a kétlovas gazdák az igaerõvel nem rendelkezõk földjét törekért, szalmáért, kukoricaszárért bemûvelték. A tulajdonos szemtermését pedig lakásukra szállították. A fogatos gazdák a két lovon kívül annyi szarvasmarhát, sertést neveltek és hizlaltak, amennyi abrak és szálastakarmánnyal rendelkeztek. Ahogy itt a Tisza parton ésszerûen mondották: „a terményt bõrben értékesítették.”
Írásom a magyar agrártörténet egy szeletét emeli ki 60 éves távlat azon idõszakából, amikor a magyar mezõgazdaság termelése az élõmunkaerõre és állati vontatású igaerõre épült. Sok víz lefolyt a Tiszán, amíg a mezõgazdasági termelés a faekétõl eljutott a helikopteres permetezésig.
Legyen írásom maradandó utódaink számára
Ornyik Sándor
ny. mezõgazda
A magyar fogathajtás története
10 éves kor alatt és 80 éves kor közelében a fogaton Újévi ajándékként kaptam a fogathajtó kalendárium 2007. évi számát. Hálás vagyok Baranyai Antalnak és feltételezem, hogy a remek gondolat a naptár kiadását illetően tőle ered. A magyar fogathajtó sportról készült fotókon és a mellékelt szövegben egy hatalmas csokrot kap az olvasó. A tájékoztatónak e módszere lehetővé teszi, hogy a kezdő hajtóktól a világbajnokainkig megismerjük a hajtósport kiváló művelőit. A jelenetős számú fotó késztet írásra, figyelembe véve a realitást. A fogathajtó kalendáriumnak van egy nagyon fontos tartalma szakmailag. Megszámoltam a fogatokról készült fotókat és készítettem egy figyelemre méltó százalékos kimutatást.
A lovak színéből következtetni lehet a fajtára. Megállapítható, hogy a versenyzésben szereplő lovak színe a következő: szürke 75,4%, sárga 5,3%, pej 5,3%, s.g pej 0,9%, fekete 6,3%, vegyesen fogatolt 6,8%. A számok egyértelműen a lipicai és lipicai félvér jelentős számát igazolják. A több mint 400 éves fajta a külleme, teljesítőképessége, vérmérséklete, akciós mozgása alapján a XXI. század fogatlova. A fogatsport teljesítményének elsődleges eleme a hajtó személye.
Korom és egészségi állapotom miatt – mint egykori versenyző, nemzetközi fogatbíró és egy kisbéri sárga törzstenyészet megalapítója – már csak a „pálya széléről” figyelem fogatsportunk helyzetét.
„Él a magyar, áll Buda még” írja jeles költőnk. Ezen tény alapján tisztelettel hajtok mélyen fejet azon fogattulajdonosok anyagi áldozatvállalása előtt, akik a fogattartás jelentős anyagi terhét viselik. Nagyra becsülöm és példaértékűnek tartom a Mészáros szülők nevelési módszerét, ahol a 3 fiú gyermek már az anyatejjel szívta magába a ló szeretetét. Határtalan szorgalmukat már ország- világ előtt bemutatták. ők a jövő lovasai, akiknek vérébe a ló iránti szeretet kering. A középkorú fogathajtó generáció képezi a fogatsport gerincét. Esetünkben, ha az anyagi áldozatvállalás szorgalommal és szaktudással párosul, Európa fogathajtó versenyein méltán húzzák
fel árbocra a magyar zászlót, és tiszteletükre hangzik fel a magyar Himnusz. Külön elismerés illeti ősz hajú, nyolcvanas éveikhez közeledő hűséges hajtóinkat. Náluk a lószeretet párosult egy életen át önmaguk bizonyítási vágyával.
A több évtizedes bakon megtett út sikerekkel és esetenként kudarcokkal volt kirakva. Nagy tisztelettel adózom a néhai Kökényesi Pál nyugdíjas olajipari mérnöknek, aki még 77 éves korában két szürke arab félvér lovával indult akadály és vadászhajtásban a csongrádi lovas napon. Őt lovai iránti szeretet jellemezte, ám ki is használta teljesítményüket. Szarvasról a Hortobágyi Lovas Napokra fogatával ment el. Tőle ered a reális mondás: „A ló nagy távolságokra képes, csak tudni kell hajtani.” Elismerés illeti Csongrád megyéből a Hódmezővásárhelyen lakó Kecskeméti Lászlót, a mai is négyesfogatot hajtó veteránt, aki közel 50 éve kezdte a fogatsportot két fakó színű, dorozsmai kocsi elé fogott lovaival. Vannak fogathajtó elődeink, akiktől tanulni lehet lószeretet, szorgalmat és vasfegyelmet. Van fogathajtó sportunknak nemzetközileg is elismert tekintélye múltja. Van jelene, melyet a 2007. évi fogathajtó kalendárium életközelbe bemutat. Lesz jövője és nemzetközi hírneve, ha fogathajtóink elődeik útján haladnak.
Ornyik Sándor
ny. nemzetközi fogatbíró
Forrás: Magyar Lovas Kör
Kép: Canva
Frissítve: 2023.06.14.
