Peches vagy mázlista lovasbalesetek – II. Rákóczi Ferenc
1708. 08. 03.
Előző írásomban, a szerencsétlen sorsú II. Lajos király Mohácsnál elszenvedett, tragikus kimenetelű lovasbalesetét jártam körül. Láttuk, hogy haláláért súlyos felelősség terhelte a kíséretét. Most nézzünk egy ellenpéldát.
1708. augusztus 3. -án, a kora délelőtti órákban zajlott le az az ütközet, amelyet a történetírás Trencséni csata névvel illet. Az iskolai történelem tanítás során, a szorgalmasabb gyerekekben kb. ennyi marad meg: 1708. trencséni csatavesztés. Az érdeklődőbbek még azt is tudják, hogy ebben a csatában Rákóczi Ferenc megsebesült. Érdemes azonban egy kicsit jobban utána nézni ennek a balesetnek, mert ez is lovas baleset volt ám, de nem is akár milyen.
Joggal merül fel a kérdés, miért volt ez olyan fontos ütközet, hogy Rákóczi és Bercsényi Miklós személyesen irányították, hiszen annyi kiváló, háborút próbált tábornokuk volt? – és egyáltalán, hol van ez a Trencsén? – akarom mondani, po slovenski Trenčín.
A szabadságharc kirobbanásának pillanatától (1703), egészen a trencséni ütközetig, Rákóczi az államszervezéssel, és a felkelés nemzetközi diplomáciai elfogadtatásával foglalkozott. A szabadságharc első számú tényleges katonai irányítója pedig Bercsényi Miklós volt. Bercsényit mai szóhasználattal, a Rákóczi szabadságharc vezérkari főnökének lehetne nevezni. Tehát, Bercsényit is elsősorban az íróasztal mellett, vagy a térképek, esetleg a terepasztal felé hajolva kell elképzelnünk, de semmi képen nem a csatatéren. A tényleges katonai akciókat, Bercsényi utasításai alapján, öt „főtábornok” – ahogy akkor mondták – vezénylő tábornok irányította. Ezek Károlyi Mihály, Eszterházy Antal, Bottyán János, Pekry Lőrinc és Forgács Simon voltak. Mellettük még számos, majd harminc tábornoki rangú tisztje volt a kuruc hadseregnek. Ezek után még inkább érthetetlen, hogy miért kockáztatták az életüket, és ezzel együtt a szabadságharc sorsát is. Hiszen Rákóczi halála, vagy fogságba esése, a szabadságharc azonnali végét jelentette volna. Hogy erre választ kapjunk, egy nagyon rövid európai kitekintést kell tennünk. Ígérem rövid lesz.
Mindössze három dolgot kell szem előtt tartani:
• A középkor folyamán Európában az volt a bevett joggyakorlat, hogy a király halála esetén, a királyi cím a legidősebb fiát illette meg. Ő volt a trónörökös.
• A középkor évszázadai alatt a Habsburg család, többnyire ügyes házassági szerződésekkel, majd ezekre hivatkozva erőszakos katonai fellépésekkel, a középkori és koraújkori Európa legbefolyásosabb, legnagyobb hatalmú uralkodó családja lett. A családnak két nagy ága volt. Az egyik a spanyol ág, a másik az osztrák ág.
• Amint a mellékelt térképen is látjátok, önálló magyar királyság abban az időben nem létezett, hanem csak, mint az osztrák ág által uralt, Habsburg birodalom egy tartománya szerepelt.
Történt, hogy a spanyol ág uralkodója, II. Károly utód nélkül halt meg. Az ő megüresedett trónjáért tört ki az úgynevezett spanyol örökösödési háború 1701 -ben. Az örökségre ketten is igényt tartottak. Az egyik a franciák királya, XIV. Lajos, a „nap király”, a másik, I. Lipót osztrák császár – illetve annak 1705 –ben bekövetkezett halála után – I. József császár volt. Alaposan össze is rúgták a port. Európa kisebb nagyobb uralkodói pedig az érdekeiknek megfelelően, vagy az egyik, vagy a másik fél oldalán avatkoztak be a háborúba, avagy maradtak ki belőle, mint pl. Anglia. Ezzel párhuzamosan zajlott a Baltikum feletti befolyás megszerzéséért az északi háború XII. Károly svéd király és Nagy Péter orosz cár között. Ő értük úszott vérben akkortájt Európa.
A korabeli magyar nemesség, ebben a nagy európai zűrzavarban próbálta meg helyre állítani az ország önálló államiságát. Ez a próbálkozás a II. Rákóczi Ferenc nevével fémjelzett szabadságharcban öltött testet. A magyar felkelés, kapóra jött a franciáknak, hiszen ez egy lázadás volt a Habsburgok hátországában, ami gyengítette a Habsburg császárság katonai és gazdasági erejét. Éppen ezért, pénzzel, fegyverrel, és katonai szakértőkkel támogatták Rákóczit. Támogatták, de csak addig, amíg az az ő érdekeiket szolgálta.
A szabadságharc csúcspontja az 1707–ben megtartott Ónodi országgyűlés volt. Itt mondták ki a Habsburg ház trónfosztását, azaz kinyilatkoztatták a külvilág felé, hogy Magyarország független királyság. Európa ennek ellenére, vonakodott önálló államként elismerni Magyarországot. Rákóczi, és szűkebb tanácsadói környezete minden erőfeszítése arra irányult, hogy a diplomáciai elszigeteltségből kitörjenek. Végül is ezen úgy próbáltak segíteni, hogy egymás után, több európai uralkodónak is felajánlották a magyar koronát. Szó, ami szó, nem kapkodtak érte – túl nagy tülekedés nem volt. Végül is, a porosz trónörökös – Hohenzollern Frigyes – hajlott arra, hogy elfogadja a felkínált koronát. Rákóczi, hogy megkönnyítse a reménybeli királlyal történő találkozást, és hogy a porosz trónörökös mellé állítsa a Habsburgokkal ugyancsak elégedetlen sziléziai- esetleg még a cseh és morva rendeket is, 1708 nyarán a teljes kuruc fősereggel megindult Szilézia felé. Ezért tartott hát a sereggel Rákóczi és Bercsényi is.
Rákóczi, még a környezete előtt is igyekezett titokban tartani a hadjárat valódi célját. Szerette volna, hogy minél nagyobb létszámú és harcértékű csapattal érjen Sziléziába, ezért kerülte a császáriakkal történő összeütközéseket is. Tábornokai ezt nem értették, ezért újabb és újabb támadási ötletekkel álltak elő, majd pedig Rákóczi környezetét kezdték el árulással vádolni. A katonai vezetés feletti kontrol kicsúszott Rákóczi kezéből és engedett. Az elmérgesedő hangulatot egy biztosnak látszó, gyors, lélektani győzelemmel gondolta lecsillapítani. Ezért egy közeli, a császári csapatok által uralt – de már hosszú ideje blokád alatt tartott erősséget- Trencsént (Trenčín) akarta elfoglalni. Hírszerzési információk ugyanis azt sejtették, hogy a trencséni őrség, ha rövidesen nem kap erősítést, megadja magát.
A Rákóczi és Bercsényi vezette kuruc fősereg ezért néhány kilométerre Trencséntől délkeletre Turna (Trenčianska Turná), Hamrin (Hámre), Barátlehota (Mníchova Lehota), és Szoblaha (Soblahov) falvak térségében letáborozott.
A térségben ekkor két nagyobb császári csapat tartózkodott. Az egyiket Heister Sigbert tábornok irányításával, Győr környékén összpontosították, a másikat a morva határ közelében Viard tábornok vezetése alatt. Ez a két csapat, még együttesen is csak kb. 70% -át tette ki a kuruc seregnek. Anélkül, hogy a részletekkel untatnálak benneteket, röviden úgy summáznám az ütközetet megelőző csapatmozdulatokat és kisebb előcsatározásokat, hogy amit el lehetett ügyetlenkedni, azt mindent el is ügyetlenkedtek a kuruc tábornokok és ezredesek. A császári csapatok megelőzték a kurucokat, és egy különítmény fél nappal hamarabb ért Trencsénbe az élelemmel. Nem tudták viszont, hogy az egész kuruc fősereg tartózkodik a térségben. Azt gondolták, hogy csak egy nagyobb lovas csapattal állnak szembe. Ezért Pálffy János lovassági tábornokot (a későbbi híres tábornagyot) egy könnyűlovas, és egy dragonyos ezreddel előre küldték, hogy kövesse a Trencsén felé visszahúzódó kurucokat. Maga Heister pedig, további 3-4 ezer főnyi gyalogsággal, egy napi késéssel követte Pálffyt.
A császári csapatok a Vág folyó bal partján vonultak észak felé, abban a hitben, hogy néhány ezer kuruc lovast követnek. Amikor Trencsén előtt néhány kilométerrel, a tőlük jobbra húzódó dombok és völgyek között megpillantották a csatarendbe állt, náluk háromszor nagyobb létszámú kuruc sereget, azonnal felismerték a számukra veszélyes helyzetet, és a kisebb rosszat választva, támadást színlelve megpróbáltak elvonulni a kurucok előtt, hogy minél gyorsabban Trencsénbe érjenek. A zavar a kuruc táborban teljes volt. Senki sem tudta elképzelni, hogy Heister támadása a tábor melyik része ellen fog irányulni. Rákócziék csak késve ismerték fel a helyzetet, és elszalasztották a támadásra kedvező időpontot. Amikor végre cselekvésre szánták el magukat, azt is olyan ügyetlenül csinálták, hogy felkeltették a tapasztalt, rendkívüli helyzetfelismerő készségű Pálffy János gyanúját, aki engedélyt kért Heistertől a támadásra. Heister maga nem támadott volna, de Pálffy azon kérelme elől, hogy megtámadja a csatatéren össze-vissza vonulgató kuruc lovasságot, nem zárkózott el. Pálffy támadása, amely alig akart több lenni zavarkeltésnél, döntő hatású lett az egész ütközetre.
A meglepett kuruc csapatrész menekülésbe kezdett és magával sodorta a környezetében álló többi egységet is. Heister, látva, hogy milyen eredményesen harcolnak a Pálffy által vezényelt lovasok, általános támadást rendelt el a gyalogságnak is. Rákóczi, a hátrálók segítségére, előbb Bercsényi egységeit küldte, de nem sokkal később azok is meghátráltak.
Ezért személyesen, vágtában sietett előre, hogy megpóbálja megállítani a felbomló csapatokat. A körülötte zajló események azonban annyira lekötötték a figyelmét, hogy nem ügyelt az árkokkal, bokrokkal szabdalt terep egyenetlenségeire – teljesen a lovára bízta magát. Kipróbált lova – Pandúr, két árok átugratása után, a harmadiknál felbukott, nyakát törte s maga alá temette Rákóczit. Szerencsére esés közben oldalt vetette magát, s így elkerülte, hogy lova agyonnyomja, de így is alatta maradt. Arccal bukott a földre. Az arca bal felén és a szeme felett megsérült, sok vért vesztett. Egy időre elvesztette az eszméletét is.
A fejedelem környezete – két fegyverhordozója, Dániel Péter és Illosvay János, továbbá a Nemesi Kompánia három ifjú vitéze, Ghillányi Péter, Simándy Mihály és főleg Bercsényi fia, akiből később francia marsall lett – megmentette Rákóczit attól, hogy a körülötte nyüzsgő tömeg agyontapossa vagy fogságba essen. Egy labanc huszárszázad, amit Esterházy Ferenc vezetett, ugyanis észrevette Rákóczi balesetét és már csak ötven lépésre voltak a fejedelemtől. Segítői a fejedelem sebét ideiglenesen bekötözték, és ismét lóra ültették. Véletlenül épp arra a lóra, amelyen annak idején Bécsújhelyből menekült Lengyelországba – Berzeviczy Ádám fejedelmi istállómester lovára. Arcát elfedték, és a közben odaérkező négy albán fejedelmi testőr támogatásával a közeli erdőbe mentették ki a harc forgatagából. Estére értek Bánon (Bánovce nad Bebravou) át Nagytapolcsányba (Topoľčany), de az aggódó környezet még hátrább vitte Rákóczit. Végül is Nyitraszerdahelyen (Nitrianska Streda) pihentek meg, ahol az orvosok már rendesen bekötözhették a sebét.
Rákóczi balesetének híre futótűzként terjedt el még a csata alatt, s mivel halálhíre terjedt el, az még csak fokozta a pánikot. Mindenki menekült, amerre látott. A csata zűrzavarában Bercsényi is megsebesült s csak az mentette meg a biztos haláltól, hogy a közelébe férkőzött Vas Pál labanc kapitányt az utolsó percben felismerte Bercsényi környezete és lekaszabolta. A nem várt és nem is kívánt csatában elpusztult a gondosan előkészített sereg. Jól érzékelteti a pánikot, hogy amíg a kurucok közül mintegy 3000 ember esett el, addig a császáriak csak 160 főt vesztettek.
Rákóczi már másnap tanácskozott Bercsényivel s az összeverődött tisztekkel. Felemelt fejjel fogadta a csapást s késedelem nélkül igyekezett menteni a menthetőt. Később Heister előnyomulása miatt, Rákóczinak még hátrább kellett vonulnia Kistapolcsányba (Topoľčianky), majd Szécsénybe, ahol megvárta a hírt a sereg összeszedésének kísérleteiről.
Nyelvészeti csemege beleolvasni Beniczky Gáspárnak – a fejedelem titkárának – naplójába, aki így jegyezte fel a nap eseményeit:
“Az ellenség elöljárója: Rácz és némely elfajult Magyarok, virattakor a Tábori-Istrását megütvén, sokáig ellenkeztek vélek; kik után is a Német a maga egész Corpussával nyomakodván egy dombra Turnán felül szállott, és kirendelte magát; kire nézve az időnek rövid és helynek is alkalmatlan voltára nézve a mint hertelen lehetett, ő Felsége is Méltóságos Fő-Generális Urral egyetemben kirendelvén az Hadakat, készen várta.
Mintegy hét óra tájban regvel, látván az ellenség a mi balszárnyunkon való jó rendeléseket, contra-maséroztatván, a jobbszárnyunkat véletlenül megütötte és a Mezei-Hadak közt confusiot tévén: minekelőtte a balszárnyárul a Felséges Fejedelem segétséget küldhetett, némely Reguláris-Hadakot is confundálta, az kik is helyeikből kinyomulván, szaladásra vették a dolgot. Mely confusiot látván a Felséges Fejedelem és a Gyalogsággal is segéteni kivánván: a sok ide s tova való nyargalózásban olly veszedelmessen Pandúr nevü Lóval esett, hogy mindgyárt ott helyben a Ló a nyakát kiszegte és ő Felségét megnyomván, nagy-nehezen kivonhatták alóla, egészen elvéresitvén orczáját; melly véletlen esetre a több hadak is megzódulván, vélvén azt, hogy a Felséges Fejedelem vagy az ellenségtől elfogatott, vagyis megsebesittetett: kiki valamerre mehetett, szaladott, a szaladásban sokat közzülek elejtvén az ellenség.
A Felséges Fejedelem penig az esés után is vissza akarván tériteni a futott Hadakot, lehetetlenséget látván a megállitásokban: maga mellett kevés szolgáival Bán felé vette uttyát, és az Hadak öszve való csuportatására nézve Nitra-Szerdahelyre éjczakára ment, és ott a Doctorral és Borbélyokkal megköttetvén az orczáját, ott meghállt”
Rákóczi volt talán az egyetlen, aki rögtön tisztában volt azzal, hogy mit jelentett ez a vereség. Hisz igazában csak ő tudhatta, hogy milyen lehetőségek szálltak el a sereg megsemmisülésével. “Gyalázatosabb, nyomorultabb s következményeiben gyászosabb csatavesztés ennél sohasem volt.” –írta Emlékiratában Rákóczi.” A szerencsétlen trencséni nap után többé semmi sem sikerült”.
1711. április 30-án a nagymajtényi síkon a kuruc sereg maradékai végleg letették a fegyvert a császári hadak előtt. A majtényi sík, ma Szatmár megyének Romániához csatolt részében, Nagykárolytól (Carei) 13 km-re északkeletre a Kraszna folyó jobb partján található Domahida (Domăneşti) határában terül el. A szatmári béke és a majtényi fegyverletétel emlékműve Domahidán a vasútállomás előtt áll.
Készítette: Nagy Tibor
Kép: Canva
Frissítve: 2023.08.14.
