Tábori kaland
2. fejezet

Végre nem kellett reggel hét órakor felkelnem,  az őszi szünet kezdetét vette. Az egész utca csendes volt, sehol sem láttam rohangáló gyerekeket táskával a hátukon. Végre.

A tábor is egyre közeledett, de én féltem elmondani anyának. Biztosra vettem, hogy nem engedne el az aggodalma, és a tanulás miatt sem. Sokat töprengtem, hogy mit csináljak, eszembe jutott, hogy lemondom a tábort. De annyira menni akartam. Aztán végre nekem kedvezett a szerencse…

–         Becky! – kiabált fel anya, mire én leszaladtam a lépcsőn. Egész libabőrös lettem, hiszen rövidnadrágban voltam, kényelmes éjszakai viselet nálam a mai napig.

–         Mond.

–         A hétre el kell utaznom.

–         Mi? Hova?

–         Vissza New Yorkba. Megjött az új kollekciója a Best Dressed-nek és a hétvégén lesz a bemutató.  Oda kell mennem felkészíteni a lányokat és elintézni néhány papírt. – magyarázta miközben pakolta a bőröndjét, és válogatás nélkül dobálta bele a holmiját.

Anya egy híres divattal foglalkozó céghálózatot vezetett, ez volt a Best Dressed. Amerikában és Franciországban is elterjedt márkákat gyártott, s nekem nem volt újdonság ha elutazott egy-két napra vagy hétre. De ez most épp kapóra jött.

Mivel a szüleim elválltak, nem kellett aggódnom a szigorú apai őrizet miatt sem. Enyém az egész hét…

Anya hétfőn szállt repülőre, én pedig még aznap kimentem a lovardába. Elcsodálkoztam. Azok a lovak, akiken mi tanultunk, most talpig komoly védőfelszerelésben álltak előttem. Az akkor lomha, lassú állatok, most lendületesen vették a kanyarokat és könnyedén ugrották át az akadályokat.

–         Becky! – szólt Derek, egy csodaszép fekete csődör hátáról. Álmodozásomból megint ő keltett. – Ne bámészkodj, nyergelj!

Pár bemelegítő kör után Derek mellém ügetett a fekete csődörrel.

–         Izgulsz?

–         Azt hiszem nem.

–         Helyes. Ha félsz a lovad megérzi és ő is ideges lesz, nem teljesít jól. Csak lazán, könnyedén.

–         Te Derek… én még csak amatőr szinten ugrattam eddig, miért engedted hogy jöjjek?

–         Őszinte leszek hozzád, és remélem hogy nem fogod a lelkedre venni. Igazából csak Dollár volt fontos, mert ő nagyon jó ugró ló. De lovast nem találtam rá, így beajánlottalak a csapatba, és rám bízták a döntést. A csapatlétszámnak meg kell lennie, különben a bírák érvénytelenítik a nevezést, és még a pénz is elúszik, amit befizettünk. Megtanítom neked az alapokat, amiket aztán tovább fejlesztünk.

–         Jól hangzik.

–         Kemény munka lesz Becky. Sokszor fogok kiabálni, és neked nem szabad megsértődnöd rajta. Addig kell gyakorolnunk, amíg tökéletesen nem megy.

–         Nem lesz gond.

Ó dehogynem… Sokáig tartott a kitartásom, nem érdekelt a hideg vagy a fáradtság. Derek valóban nagyon sokat kiabált, s én próbáltam úgy felfogni, hogy mindez engem segít az előrehaladásban.

– Emelkedj ki a nyeregből! Ne told előre a lábad! Adj szárat! Sarkat lenyomni!

Egy nap akár három órát is a pályán töltöttünk, s mindannyian egyre fáradtabbak lettünk. Mire leszálltam Dollár hátáról, képtelen voltam felülni a biciklimre. Alig éreztem a lábaimat és a hátam csomós izmai remegtek minden egyes lépésemnél. De továbbra is elszántan keltem minden nap.

Derek azt mondta, hogyha a csapat többi tagja megszerzi a szükséges pontszámokat a továbbjutáshoz, nem kell majd pályára lépnem aznap. Ez elszomorított kissé, s most azt kívántam, valamelyikük hibázzon. Nem azért harcoltam ennyit, hogy ne mutathassam meg a tudásunkat.

És mégis. Valamelyest éreztem a mellkasomban azt a szúró érzést, ami nem hagyott nyugodni. Talán a lelkiismeret. Hogy mindezt anya háta mögött csinálom.

A telefonbeszélgetések közepette egyszerű volt eltussolni a dolgot, hiszen anya megállás nélkül a bemutatóról beszélt, én pedig csendesen süllyedtem el saját kis szégyenemben.

De sose tudtam jól hazudni, ha egyáltalán lehet olyat, anya mindig látta rajtam ha valami szokatlan történt.

Próbáltam előre felkészülni a fejmosásra, de nem tudtam magam elé képzelni a jelenetet. A lakás csendes volt anya nélkül. Persze késő volt mikor már hazaértem, s még arra sem volt erőm, hogy körbenézzek a lakásban.

Másnap karikás szemekkel léptem ki a nyergesből, kezemben egy kantárral. Lassan mozogtam, ez nem volt megszokott tőlem. Észre sem vettem a mögöttem pakoló fiút, csak mikor megszólított.

–         Hosszú volt az éjszaka? – én riadtan fordultam felé, majd nagyot sóhajtva válaszoltam.

–         Inkább ez a hét a nagyon hosszú.

–         Még nem láttalak az edzőtáborban. Új vagy?

–         Igen, Derek jóvoltából.

–         Szóval te vagy az a lány, akiről mesélt.

–         Mesélt? Miket mondott? – kérdeztem gyanakvóan.

–         Hogy ügyesen lovagolsz, csak sokat kell gyakorolnod. De ne izgulj. Derek mindenkiben lát hibát. Tayler vagyok. – kezet nyújtott, majd elmosolyodott. Ó bárcsak mindig mosolygott volna. Olyan helyes volt. Kissé kipirulva, de kezet ráztunk.

–         Becky.

–         Nos Becky… Van kedved kilovagolni?

–         Micsoda? Most? Mi lesz az órával?

–         Ne izgulj, majd én kimentelek.

–         Derek nem fog ebbe belemenni.

–         Nem is kell tudnia róla. Na akkor megyünk?

Azt hiszem itt döbbentem rá, hogy a rosszfiúk a gyengéim. Tetszett Tayler vakmerősége és magabiztossága, így aztán képtelen voltam nemet mondani neki.

A hátsó kapun lopóztunk ki, így senki nem látta, hogy meglógunk. Tayler fellendült magas szürkéjére majd elindultunk a hegyi ösvény felé. Sokáig csend uralkodott közöttünk, kínos volt mindkettőnk számára ez a némaság.

– Izgulsz a gála miatt? –jobb kérdés nem jutott eszembe, de hamar rájöttem, hogy ez is elég amatőrre sikerült.

– Ez is csak egy verseny, szóval nem. Replay-el már sok pályát végigjártunk, ezen  sem lehet gond. De mintha te félnél.

– Ez lesz életem első versenye, persze hogy félek.

– Ne izgulj. – mosolyodott el megint. – A fiúkkal összeszedünk annyi pontot, hogy ne kelljen kiállnod.

– De én szeretnék. Ki akarom próbálni a tudásunkat.

Én is féltem az első versenyem előtt. Egy sárga herélttel voltam, de szerencsétlen már olyan öreg volt, hogy az orráig sem látott. Az összes rudat leverte, sőt olyan is volt, hogy elfelejtett ugrani.

–         Most próbálsz biztatni?

–         Jaj ne haragudj. Dollár remek kis ló, vele biztos nem lesz ilyesmi baj.

–         Remélem.

–         Na versenyezzünk. – Terelte a témát, ezzel is leplezve zavarát.. – A folyóig tart a pálya.

–         Mi? Hé!!!  – Tayler már indult is és Replay úgy megiramodott, hogy porzott utána a talaj.

Körülbelül két percbe telt mire megszoktam a tempót és megtaláltam az egyensúlyomat, majd közelítettünk ellenfeleinhez. Így leírva az a két perc nem tűnik soknak, de mikor úgy rohan alattam valami, hogy tudom, hogy leesek, nagyon is rémisztő.  Ráadásul Dollár élvezte ezt az iramot, jókedvében még rugdalózott is.

Az ösvénytől a folyó öt kilométerre  folydogált, melyet lépésben is legfeljebb fél óra alatt teljesítettünk. Gyorsvágtában alig volt ez tíz perc. Nem igazán tudtam, hogyan fogom lelassítani a lovamat a cél előtt, de ahogy Tayler megállította saját hátasát, Dollár is befékezett.

–         Na milyen volt? – lépett mellém.

–         Váratlan. Dollár ugrált, azt hitte ledob.

–         De fent maradtál mégsem lehetett olyan rossz. – kacsintott rám és elhittem , hogy tényleg nem volt az. Ki ne hitte volna el ennek a srácnak?

Lépésben haladtunk tovább a Nagy medve szikláig, s nekem csak ekkor tűnt fel, hogy milyen gyönyörű az őszi erdő. A fák különböző színekben pompáztak, s néhol egy-egy őzcsorda rohant át előttünk.

Ez a délelőtt végig nevetéssel telt el, Tayler minden mondatában találtam valami vicceset. Sokat mesélt lovas eseményekről, amiket szívesen hallgattam, miközben egyre közelebb kerültünk a lovardához. El is felejtettem Derek mérges arcát, mely ez idáig végig a szemem előtt lebegett. A hideg szellő megcsípte az arcom ami kipirult, s úgy éreztem én is az ősz csodálatos színeiben pompázok.

Mire visszaértünk, a tanítás már javában zajlott s mikor Derek megpillantott bennünket a karám szélén, mérgesen lépdelt felénk.

–         Ezt hogy gondoltad Becky? Elmész mikor edzeni kéne, ráadásul nem szólsz senkinek?

–         Hagyd békén Derek, az én ötletem volt. – próbált védeni Tayler.

–         Ne szólj bele öcskös!

–         Öcskös? Ő a bátyád? – fordultam Taylerhez, de Derek továbbra is nekem dobálta a szidalmazó szavakat.

–         Tudod milyen fontos ez a hét, erre elvicceled az egésszet!

–         Nem viccelem el!

–         Lemaradtok a csapatmegbeszélésről is! Ha tudom, hogy ilyen problémás leszel, nem is szólok neked a táborról!

–         Most már elég lesz Derek! – Tayler közénk állt. Most már könnyek szöktek a szemembe, éreztem ahogy mellkasomban szúr valami és a szívem is egyre hevesebben vert. Szörnyű érzés volt, de tudtam, hogy Dereknek van igaza.

Tayler utánam futott a nyergesbe amint Derek odébbállt.

–         Becky!

–         Igaza van! Nem lett volna szabad hallgatnom rád! A nyakunkon a verseny, én pedig odakint sétagaloppozok! Tiszta idióta vagyok!

–         Én mondtam, hogy gyere velem, nem fogom hagyni, hogy te szenvedj miattam!

–         Teljesen mindegy, mindketten elmulasztottuk az órát, hülyeség volt megtenni.

Aznap délutánra egyikőnk sem volt keresett személy a csapatban, fölöslegesnek éreztem magam.

Dollárral az oldalamon a hátsó ugrópályára vonultam. Meglepődtem, mert ő sokkal élénkebben mozgott, mint eddig. Legalább neki jót tett a kis kiruccanásunk.

Hírtelen Dollár megtorpant, el sem tudtam képzelni mit figyel annyira. Füleit hegyezve fordult az erdő felé, nem tudtam elindítani, nagyokat prüszkölve állt, majd toporzékolt. Már én is hallottam az őszi avaron lépkedő valamit emi egyre közeledett, s leugrottam a lóról, így talán könnyebben megtudom fogni ha menekülni próbálna.

Felsóhajtottam, mikor megpillantottam a zaj forrását előbújni a bokrok takarásából, hiszen egyáltalán nem jelentett veszélyt ránk az alig négy hónapos husky kutyakölyök.

Leguggoltam hozzá és gondolkodás nélkül farkát csóválva futott hozzám. Puha szőre arról árulkodott, hogy jó otthona volt, kicsit talán kövér de jó erőben lévő kölyök volt.

–         Hát te meg ki vagy? Honnan kerültél ide? – a kiskutya bújt hozzám, lompos farkát csóválta a földön ülve, majd a kabátom ujjával kezdett játszani.

–         Téged kerestelek. – jelent meg Tayler. – Őt meg hol találtad?

–         Nem tudom honnan került ide. Nem lehet, hogy a csapatból valakié?

–         Én még sose láttam erre.

–         Hátha Derek tudja.

–         Én nem zaklatnám a helyeden! Most elég morcos. – szívni kezdtem a levegőt a fogam közt.

–         Meddig fog tartani?

–         Holnapra elfelejti, ne aggódj. Mit akarsz csinálni ezzel a fickóval?

–         Kislány. – mosolyodtam el. – Azt   hiszem haza viszem, megetetem és majd meglátjuk mi lesz. Vigyázol rá amíg lenyergelek? – raktam át a kezébe a kutyát.

–         De én még sose csináltam ilyet… – ellenkezett de én már elvezettem Dollárt és csak hátra beszéltem.

–         Olyan, mint egy kisbaba!

–         Na olyannal emg végképp nem volt dolgom!

Csak amikor hazaértem, akkor éreztem a tereplovaglás hatását magamon. A karjaim és a lábam zsibbadtak, de szellemileg hihetetlenül felfrissültem. Egyáltalán nem éreztem magamat fáradtnak.

A kis husky azonnal birtokba vette a szobát, a szőnyeg sarkát kezdte harapdálni, majd gyorsan megunta és kíváncsian szaglászott körbe. Leültem hozzá a kandalló elé és rögtön én lettem kíváncsiságának tárgya. Közben végig azon gondolkodtam, hogy hogyan nevezzem el. Semmi sem jutott eszembe. Mi illene erre a hiperaktív kölyökre? És mit fog szólni hozzá anya?

Sose lehetett kutyám, mivel nem volt nagy kertünk, és anya híve volt a kertben való tartásnak. Na miért is álmodozom lóról? Leterítettem Shestának – végül erre a névre szavaztam – egy törölközőt a kandalló mellett, reménykedve, hogy hamarosan elfárad a játékban és aludni fog.

Reményeim és a valóság éppúgy nem hasonlítottak egymásra, mint az angol a németre. Shesta egész éjjel a házban bóklászott, amit csak lehetett kiborított és a hangok alapján még anya nagyra becsült kanapéját is terrorizálta.

Reggelre már ott feküdt a térdemen, csodálkoztam is, hogy miért nem tudok megfordulni. Most bezzeg úgy aludt, mint akit fejbe vágtak.

Majdnem összeestem a lépcsőn a látványtól. A szoba romokban hevert. Meg se bírtam szólalni. Már értettem miért nem engedte anya, hogy kutyám legyen. Shesta ott ült mellettem és a farkát csóválta, mint aki jól végezte dolgát, majd gyanakvóan néztem rá mikor izgatottan szaglászta a virágokat.

Mérgemben felkaptam és csak úgy repült a teraszra a kutya. El nem tudtam képzelni mikor fogom ezt a romhalmazt összetakarítani. Shesta az üvegen keresztül bámult befelé, barna szemeivel könyörgött, hogy engedjem be. Nem is sejtette, hogy milyen borzalmas büntetés vár rá.

Szörnyű képet vágott a fürdőkádban. Én mosolyogva néztem végig habos fején, és komolyan úgy nézett ki,  mint aki alig várja, hogy vége legyen a kínoknak.

De ő is tudta, hogy hogyan kell bosszút állni, elég volt megrázni magát és minden csupa víz volt. Beleértve engem is. Nem tudom melyikkőnk volt jobban eláztatva.

Azt reméltem, hogy ebben a fürdésben kifárad és végre aludni fog, az sem zavart volna ha velem, vagy rajtam, vagy mit bántam én, de megint tévedtem. Az égre felkúszott a telihold, és Shesta fajtájához híven áténekelte az egész éjszakát. Vagy vonyította, vagy inkább nyöszörögte. Ugye kitaláltátok, hogy megint nem aludtam?

Derek valóban hamar elfelejtette a kis incidensünket, az órákon ugyanúgy tanított, mint eddig. Sőt. Minél közelebb értünk a versenyhez, ő annál inkább a higgadtabbik arcát mutatta. Nem is értettem miért…

Folytatása következik

Kép: canva
Frissítve: 2023.08.16.