Az ember és a ló közös történelme évezredekre nyúlik vissza. A ló háziasítása a Kr.e 4. évezredre tehető, ami hatalmas előrelépést jelentett az ember számára, hiszen a hadviselésben és mezőgazdaságban is forradalmi újítások vették kezdetét. A lónak köszönhetően óriásivá váltak a megtehető távolságok.
A szervezett lótenyésztés első nyomait a Szkíta Birodalomban kell keresnünk. A Szkíta Birodalom Eurázsia, északi mérsékelt övének területeit foglalta magába, a Kárpát-medencétől (Alpok) belső Ásziáig terjedtek határai. A szkíták, az emberiség ma ismert történelmének első államalkotó népei voltak, ebbe a népcsoportba tartoznak többek között a hunok és magyarok is.
A szkíták legkorábbi lovai között két típust fedezhetünk fel. Az Altaj hegységben jégbe fagyott fejedelmi szkíta sírokban 69 lótetemet azonosítottak. A mumifikálódott lovak egyik csoportjába kistermetű, alacsony, közönséges küllemű málhás lovak tartoznak. A másik típus nemes, hosszúlábú, hosszú törzsű hátasló, ami leginkább Akhal teke jelleget mutat. Feltárt szkíta sírok a nyomán végzett genetikai kutatások alapján a szkíta ló ma is élő, legtisztább leszármazottja az Akhal teke. Tehát joggal tarthatjuk az első szkíta hátaslovakat a mai melegvérű fajták ősatyjának.
A szkíták lovai a Kr.e 6-5. században a legjobbnak számítottak. A Kárpát-medencében nevelt mének és kancák, mintegy 10 cm-el voltak nagyobbak más európai népek lovainál. Ez az első bizonyíték mely alátámasztja Széchenyi István híres mondását „Ország, melly fekvésére, éghajlatára, termékére és nemzeti lelkére nézve jó lovakat nevelni, Magyar Országnál különb nincs”.
A szkíta lovak kiválóságát bizonyítja, hogy világszerte keressetek voltak. Többek között Makedóniai Fülöp, Nagy Sándor atyja 20.000 példányt vásárolt belőlük. Bukephalos, III. Alexandros hűséges lova is, ebből a fajtából származott.
Kr.e. 1. századi kínai krónikák Közép-Ázsiában élő, csodálatos, „vért verejtékező mennyei lovakként” emlegetik őket. A kínaiak egész hadjáratokat indítottak sikertelenül a “mennyei” lovak megszerzéséért.
A hunok-magyarok lovai
A fentiek ismeretéből következik az a tény, hogy a hunok és magyarok nem eltanulták a lótenyésztésének, hasznosításának fortélyait, hanem tevékenyen részt vettek abban.
Őseink lótartási-tenyésztési szokásaira a lovas temetkezések, feltárt sírhelyek lelet anyagából következtethetünk. A hunok és magyarok lovai szkíta ősökre vezethetőek vissza. Hankó Béla kutatásai alapján arab és akhal jellegzetességeket hordozó fajtát képzelhetünk el: „széles homlokú, száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos izmú, eleven, tüzes, átlagban 1,40 méter marmagasságú állat.”
Eleink lovai istállót sohasem láttak, félvad ménesekben tartották őket a szabad ég alatt. A több ezer évre visszanyúló tudatos tenyésztőmunka és a megfelelő tartás technológia ötvözete egy szívós, kitartó, az időjárás szélsőségeit jól tűrő, nagy távolságok, gyors megtételére alkalmas, küllemében mégis nemes lovat eredményezett.
Eme páratlan lovak erényeit bizonyítják történelmünk jelentős eseményei is, amiben kulcsfontosságú szerepe volt a lovasságnak. A teljesség igénye nélkül, néhány kiemelkedő korszak atyáink idejéből: Atilla a hunok nagy királya, „isten ostora”, e fenséges jószágokon nyargalva hajtotta uralma alá a „fél világot” és egyesítette a szétszakadt nyilas népeket. A magyarok szintén ezeken a lovakon tértek vissza a Kárpát-medencébe a Kr.u 9. században, majd a Pozsonyi csatát követően (kr.u 907) megelőző hadjáratokat folytattak Nyugat-Európa szerte. A könnyű lovasság még évszázadokon át jelentős tényező volt a hadseregben. A fajta egészen a Mohácsi vészig (1526) meghatározó szerepet töltött be történelmünkben.
Tanner Eszter, Lovasok.hu
Felhasznált irodalom: Győrffy-Villám András, Hecker Walter, Jankovics Marcell, Szelestey László: Lovas Nemzet
Kép: Canva
2023.08.18.
