Egyre több a ló
“Te híztál szombat óta: nem hallod, mekkorákat nyög a ló alattad?” Ezt kérdezi az oktató, teljesen komoly képpel. A vékony kisfiú pedig előrehajol a nyeregben, megkapaszkodik a ló nyakában, és aggodalmaskodva nézi Lenke száját, mert eddig valahogy nem hallott nyögést.
Aztán észreveszi az arcokon, hogy ez vicc volt. Így vezették rá egy feladatra. Az ember ül a nyeregben, és karkörzést végez, oldalsó középtartásban a keze, vagy a ló üget, és akkor kapaszkodni kell, de közben egyenesen is kéne ülni. Három ló közül lehet választani, ha egymás mellé állnának, olyanok lennének, mint az orgonasípok. De nem állnak egymás mellett soha, mert valamelyik mindig körbejár a futószáron. A legkisebbet és a középsőt szeretetből tartják, néha kiskocsit húznak, szombatonként pedig eljönnek a kiszáradt tó mellé, a fűre, gyereket lovagoltatni. A nagy ló dolgozik is, pihenésképpen jön el szombaton a gazdájával – mert ha nem akarna, nyilván nem lehetne csak úgy elhozni – a gyerekekhez. Néha sportolni is szokott: fogathajtó versenyre jár, elég jó eredményeket ér el. Így kell egészséges, teljes életet élni.
Ami az embereket illeti: szombaton délelőtt mindenkinek komoly az arca, vagy inkább ünnepélyes.
A kisfiú apja életében egyszer ült lovon, öt- vagy hatévesen. Aztán többé nem, de nagyon szeretett volna. Most azt figyeli, milyen az, amikor egy gyereknek természetes, hogy lovagol. Közben elnézi a két kisebb ló gazdáját, akiről már gyerekkorában tudni lehetett, hogy lesz lova. Ezt látta előre mindenki, mert babakocsialvázból és faládából kocsit csinált, és egy tarka keverék kutyát fogott elé, azzal a fogattal vitte a füvet a nyulainak. Lehetett rajta mosolyogni, és lehetett bámulni a kutyát, mert hihetetlenül izmos volt, ugyanakkor nagyon engedelmes.
A kisfiú apja látott a tévében egy műsort, ami arról szólt, a lóban az a jó, hogy tovább él, mint a kutya; tovább lehet szeretni. Ha pedig a lónak szerencséje van, csak egy gazdát kell kiismernie. Mintha ezt látták volna többen is. A faluban pár hónapja egyre több a ló, lassan több, mint régen. Új pónik tűnnek föl a gazdájuk mellett délutánonként a faluszéli töltés tövében, és a környékbeliek arról beszélgetnek, milyen idős lóra szabad nyerget tenni, mit kaphat a ló, és mit nem; hogy lehet elrontani a ló jellemét. Mintha az ember jelleme mindig, mindenkor mérce lehetne.
Ez mégis szép, gondolja a kisfiú apja szombat délutánonként, a kiszáradt tó mellett; mert mindenki dolgozik, ahogy lehet, reggeltől estig, de azért mégse vagyunk annyira elveszve; figyelünk másokra, legalábbis a jó szándék, mint a lóban, megvan bennünk. De közben csodálatos módon az is fontos lehet, amit mi szeretnénk. Sokan már nem is hittük volna.
Valami ilyesmi lehet ez, gondolja, és látja: a lovak néha összenéznek. Mintha ők jobban tudnák, mi az, ami itt és most zajlik.
2006.06.29. Bakos András
Forrás: Délmagyarország Online
Frissítve: 2023.06.15.
Fotók: Canva
