Köszöntjük a kegyes fejedelmet, Ferdinándot, Isten kegyelméből Szicília királyát stb. atyánkat és szeretett apósunkat, s további sikereket kívánunk: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország királya stb.
Kegyességed egy lóidomárt küldött hozzánk levél kíséretében. E levél szerint kegyességed tudomására jutott, hogy mi olyasvalaki után sóvárgunk, aki ért a kancák belovagolásához és idomításához. Felséged tehát elküldte hozzánk ezt az embert, hogy ezáltal akaratunknak és kívánságunknak e tekintetben megfeleljen.
Minderre azt feleljük felségednek, hogy mi ezt az embert soha nem kérettük, még csak nem is nélkülöztük, mindazonáltal szívesen láttuk, köszönjük továbbá, hogy felséged mindenben eleget akar tenni akaratunknak és kívánságunknak.
Tudjuk, hogy felséged igen éles elméjű, és mindenről alapos megfontolás után dönt; csodáljuk tehát, hogy felséged szerint nekünk szükségünk lehet egy, a kancák szelídítésével foglalkozó emberre, noha jól tudja, hogy mi efféléket nemhogy háborúban, de játékokon sem használtunk soha. Tehát ha felséged fontolóra vette volna mostani helyzetünket és azt, hogy ki mindenkivel viseltünk háborút, úgy hisszük, nem küldte volna ide azt az idomárt.
Nem titok, sőt a fél világ előtt nyilvánvaló tény, hogy fegyvert forgatva nőttünk fel; gyakran és sok néppel, nemzettel hadakoztunk, de akár a törökkel akár keresztényekkel vívtunk csatát – magunk szelídítette lovakon –, mindig szerencsével jártunk. Ha idegen lóidomárokra vártunk volna, sosem végződött volna olyan sikeresen a török, a német, a cseh vagy a lengyel hadjárat. Itthon betört lovainkkal győztük le a vlachokat, vertük meg a szerbeket és hódítottunk meg minden szomszéd népet; mindezt saját lovainkkal vittük véghez becsülettel.
Spanyol módra, összegabalyodott lábakkal ugráló kancalovakra pedig soha nem vágytunk, s máig sincs rájuk szükségünk, nemhogy komoly dolgokban – amilyenekben most részünk van –, de még vigasságokon sem tudnánk hasznukat venni. Nekünk ugyanis nem összekuszálódott lábakon szökdécselő lovak kellenek, hanem olyanok, amelyek szilárdan állnak szétvetett lábaikon.
Azt a jóembert pedig felségedre való tekintettel jól megjutalmazva küldjük vissza, noha cseppet sem volt tetszésünkre. Felséged iránti szeretetünktől vezérelve készek vagyunk azt is felajánlani, hogy nemcsak azt ajándékozzuk meg, aki a kenyerét ilyen módon keresi, hanem elhalmozunk mindenkit, akit csak felséged jónak lát ideküldeni, és mindent elkövetünk, amiről úgy véljük, hogy felségednek kedves lehet. Szerencsét és egészséget kívánva stb.
Szerk.: Pócsik Gábor
A levél keletkezésének hátteréről Nagy Tibor Jánostól:
Talán nem lesz haszontalan egy kis háttér-információ Hunyadi mátyás levelének helyes értelmezéséhez.
Sajnos nem sikerült nyomára akadnom, hogy évre pontosan mikor íródott a levél, de azért 10-14 év pontossággal behatárolható. Hunyadi Mátyás királyunk 1476-ban, 33 évesen kötött házasságot a nálánál 14 évvel fiatalabb, mindössze 19 éves Aragóniai Beatrix, Aragónia (I.) Ferdinánd Nápolyi király leányával, és 1490-ben 47 évesen halt meg.
Mátyás, uralkodásának vége felé már elsősorban Habsburg Frigyes Német-Római Császárral vívott, óriási energiát felemésztő háborújával volt elfoglalva. Ebben az időben már világos volt előtte, hogy a meddő Beatrixtól soha nem lesz törvényes örököse, ezért minden energiájával törvénytelen fiát, Corvin Jánost igyekezett elfogadtatni trónörökösként úgy a hazai, mint a nemzetközi közvélemény előtt. Mint tudjuk, nem sok sikerrel. Ez a levél tehát akkortájt íródhatott, amikor még figyelme Itália felé irányult, és intenzív diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn apósával. Ez 1476 és 1485 közötti időszakra tehető.
Európa délkeleti felében ekkortájt világtörténelem formáló események történtek. 1453-ban a terjeszkedő, feltörekvő Oszmán Török Birodalom elfoglalta a magát az ókori Római Birodalom és római kultúra örökösének tartó Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt (ma Isztambul). Ahogy terjeszkedett a török birodalom, úgy zsugorodott a bizánci. Ennek a folyamatnak egyik természetes velejárója volt az a menekültáradat, ami a mai Görögországon és a Földközi tengeren keresztül, az itáliai félsziget déli része felé irányult. Itáliának ezt a részét ekkortájt történetesen úgy hívták, hogy Nápolyi Királyság. Nos, ezekkel a menekültekkel érkeztek Itáliába azok a lóidomárok is, akik magukat az ókori lovaskultúra folytatóinak tekintették, és akik természetesen megpróbálták eladni a „tudományukat” az akkori társadalmi elitnek.
Egy évszázaddal később ezeknek az idomároknak az egyik utódja volt az a Grissone (1552), akit a mai nyugat-európai lovas szakirodalom az európai lovaskultúra egyik megteremtőjének tart. Nos, ezeknek a hontalanná vált csepűrágóknak, vagy utódaiknak egyikét akarta a kedves após rátukmálni a vejére.
Senki nem gondolhatja komolyan, hogy olyan lovas hadvezéreknek, mint Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Geréb Péter, Szapolyai István, vagy ezek beosztott tisztjeinek ezektől az ágrólszakadtaktól kellet volna a lovaglás tudományát megtanulnia. Ezek a parancsnokok, és katonáik, az akkori világ két legerősebb hadseregével, az Oszmán Török Birodalommal, és a Német-Római Császársággal mérték össze az erejüket nem egy háborúban, és egyenlő ellenfélnek bizonyultak. Hunyadi Mátyás pedig ennek a hadseregnek volt a megálmodója, megteremtője, és mindenható ura. Magabiztos és kioktató válasza is ennek tudható be.
De mi is az a stílus, amit Mátyás királyunk „spanyol módra összegabalyodott lábú lovak”-nak titulál? Ez bizony a díjlovaglás, és annak is a magasiskola része. Ez a kijelentés pedig egyszerűen azt tükrözi, hogy Hunyadi Mátyás korában a lótenyésztést, és általában a lovaglást a gyakorlati hasznosíthatóság szempontjából ítélték meg. Az idomítólovaglásnak azt a szintjét, amit a magasiskola jelent, Mátyás gyakorlati szempontból hasznosíthatatlannak, öncélúnak tekintette.
Frissítve: 2023.06.26.
Fotók: Canva
