Portré – Kurdics Mihály
Rendszeres olvasóinknak Kurdics Mihály úr neve bizonyára ismert. Az utóbbi két esztendőben egyre többször veszünk részt olyan közös rendezvényeken, ahol Misi barátunk a műsorvezető szerepét tölti be.
Titkára társszervezetünknek, az Első Magyar Pónifogathajtó Egyesületnek (EMPE). Személye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyesületeink között őszinte és korrekt a lovasbaráti kapcsolat jöjjön létre. Arra kértem, hogy meséljen magáról, élet-útjáról, lóközelbe kerülésének történetéről. (Pajlócz)
Hogyan lesz egy bűnügyes rendőrtisztből számtalan lovas rendezvény „hangja”, műsorvezetője, kommentátora? Hát természetesen véletlenül! Vagy mégsem?…
Bár nem vagyok tősgyökeres kecskeméti, mára azonban annak érzem és vallom magam, hiszen felnőtt korom kezdetétől, 1969-től élek a Hírös városban. A gyökereim Szolnokhoz és környékéhez – Cibakházához és Tiszaföldvárhoz – kötnek, azonban egy kissé távolabb, a viharsarok fővárosában, Békéscsabán születtem 1950. november 10-én.
A gyermekkoromat Szolnokon éltem, ahol 1969-ben gépész-technikusként érettségiztem, majd Kecskemétre jöttem a műszaki főiskolára és annyira megtetszett a város, hogy itt is ragadtam. Közel tíz évig dolgoztam a szakmámban a BRG magnetofon gyárában, majd 30 éves fejjel elhatároztam, hogy – hatalmas sors-fordítóval – megvalósítom ifjúkori álmomat: bűnügyi nyomozó leszek! Persze ez nem is olyan egyszerű dolog, mint ahogyan azt egy laikus elgondolja!
Több mint fél éves KT (környezettanulmányozás) után értesítettek: nincs akadálya, hogy rendőr őrmesterként elkezdjem a „mélyvízben” a Kecskeméti Rendőrkapitányság Bűnüldözési Alosztályán, az öreg kíberek kisinasaként, a szakma tanulását. Tanulni való, pedig akadt bőven, különösen annak, aki a bűnügyeket korábban csak a krimikből, a bűnügyi regényekből ismerte! Derrick, vagy Colombó a képernyőn 40 perc alatt kemény gyilkossági ügyeket old meg. Ezzel szemben a valóságban, a kezdő nyomozó hónapokig talpal a lopott kerékpárok, hobbikertek tol-vajai után és bizony a befektetett rengeteg energiát nem mindig koronázza siker! Közben, pedig meg kell tanulni a szabályzatok tömkelegét, a Btk-t, az eljárásjogot, a kriminalisztikát, az ügykezelés kőkemény szabályait, a gépírást és még ezer, addig nem ismert dolgot! Az előrelépéshez, az igazi nagy ügyek nyomozásának lehetőségéhez rengeteget kellett tanulni a nagynevű elő-döktől, „az öregektől” és a munka mellett természetesen el kellett végezni a rendőrtiszti főiskolát is. Elmondhatom, hogy nagyon jó csapatokban kitűnő munkatársakkal, igazi nagy ügyekben volt szerencsém dolgozni. Jöttek is az előléptetések, egyre magasabb beosztások, jól szaladt a szekér.
Alapigazság, hogy amelyik ló rendesen húz, arra lehet is rak-ni rendesen, azt lehet terhelni! 1997 kora őszén megyei bűnügyi osztályvezetőként, – a saját munkám mellett, átmeneti időre – el kellett látnom a kunszentmiklósi rendőrkapitányi teendőket is. Mindkét terület egész embert igénylő feladat, de jó munkatársakkal megoldható! Sajnos a „hajtós” szakmákban általános, hogy nem igen figyel az ember a saját nyavalyáira,az intőjelekre. Ez történt velem is.
„A 210/120-as vérnyomás nem ideális, még egy zsarunak sem!” – közölte kedvesen a repülőkórház főorvosa, egy múlónak tűnő rosszullét után, majd részletesen elmagyarázta a lehetséges következményeket. Miután ez a munka nem olyan, amelyet lehet-ne félgőzzel művelni, amelyikből „visszább lehetne venni”, – a családom egyetértésével – úgy döntöttem, hogy fontos számomra az egészség, ezért 1998-ban nyugállományba vonultam.
Egy másik, népi bölcsességen alapuló igazság, hogy egy hajtós embernek az a halála, ha „a lábát kell lógatnia a kertkapuban”, ezért aztán másfajta pörgést, elfoglaltságokat kell keresnie magának. Ezt tettem én is. Az egyik ilyen elfoglaltság –, amely egyben elhívatottság is, – szorosan kapcsolódik a zsarumúltamhoz: 1984 óta foglalkozom kábítószeres ügyek felderítésével és a megelőzés, a drogprevenció gyakorlati kérdéseivel. A szakmai tapasztalatok birtokában írtam könyveket is e témában, s amióta eljöttem nyugállományba, Zalaegerszegtől – Nyírbogátig, Esztergomtól – Apátfalváig, rengeteg helyre hívnak előadásokat tartani. Két éve pedig rendszeresen kapok felkéréseket a Felvidékről és Erdély magyar iskoláiból is, drogprevenciós előadások megtartására.
A másik elfoglaltság, kellemes szórakozás, hasznos időtöltés, amely esetenként kemény munkává is tud válni: ez pedig a lovas rendezvények műsorvezetése.
Kisgyermekként a nyarakat, a vakációkat a nagyszülőknél Tiszaföldváron és Cibakházán töltöttem. Ezekből az évekből gyökerezik a lovak szeretete, melyet anyai nagyapámtól örököltem. Néhai nagyapám, azon túl, hogy a lovat szerető, lóhoz értő parasztember volt, igazi ezermesterként mindent meg tudott javítani a kocsin, a szerszámzaton, de nem okozott gondot számára egy meglazult patkó sem. Az ostor, a karikás és a nekünk, unokáknak fonott „kiskarikás” is, mind-mind saját készítésűek voltak. Ehhez természetesen meg volt minden felszerelése, kelléke is. A bognár-, a bőrös-, a kovács- és a lakatos szerszámok, a különböző kenőcsök, gyanták, ló,- és szerszámzat ápoló csodaszerek mind-mind, katonás rendben sorakoztak a műhelyben. Nagyapámtól csuda dolgokat lehetett tanulni!
Gyermekkoromban Szolnokon nem adódott lovaglási lehetőség, így a lovakkal kapcsolatos emlékeim a nagyszüleimnél töltött nyarakhoz kötődnek. Jómagam a vitorlázó repülésben rejlő szépségeket éltem át 1965-1969-ig, azonban ezt a gyönyörű sportot Kecskemétre kerülve már nem folytattam. A sport mellett a zenélés, a basszus gitározás kötötte le a szabadidőm jelentős részét. Egyszóval tartalmas, érdekes és élvezetes ifjúkorra emlékezhetem vissza.
A lovak 1981-ben jelentek meg ismét az életemben. A Kecskeméti Lovas Iskola sérelmére elkövetett bűnügy kapcsán ismerkedtem meg az iskola vezetőjével, a világbajnoki bronzérmes négyes fogathajtóval, Muity Ferivel. A sikeres felderítésünket követő baráti kocsikázásra magammal vihettem az akkor alig 6 éves Robi fiamat is, aki egy pillanat alatt megfertőződött a lovak szeretetével. A vonzalmat csak tetézte, hogy éppen edzést tartott az iskola voltizs csoportja és a pöttöm gyermek ott el is döntötte, hogy is szeretne olyan ügyesen lovagolni, mint a 8–12 éves lányok és fiúk. Innen kezdve, ha a szolgálat engedte minden edzésen ott voltunk és a csapat legkisebb és legfiatalabb kis lovasa, kitartó szorgalmával megtanulta a legnehezebb figurákat is. Abban az időben, minden nagyobb fogathajtó verseny bemutató programjába, sőt az 1984-es szilvásváradi világbajnokság műsorába, majd az 1985-ös OMÉK lovas gálaműsorába is meghívták a voltizs csoportot.
Jómagam, az edző és Muity Feri biztató egyetértésével zenét és összekötő narrátor szöveget szerkesztettem a bemutató programokhoz és ezt minden alkalommal átadtam a műsorvezetőknek, akik ezt jó szívvel fogadták. Egy ilyen bemutató kapcsán a szpíker megkérdezte tőlem, hogy ki írta ezt az – általa szakszerűnek és humorosnak is ítélt – szöveget, majd közölte, hogy „Nagyon jó, ha te írtad, mert akkor ezt el is tudod mondani! Mindjárt felkonferállak, aztán itt a mikrofon és hajrá!” Hát így kerültem a „mélyvízbe” és ettől kezdve szinte mindenütt én konferáltam a kecskeméti voltizs programokat. Robi fiam 6 évig lovagolt, majd a műszaki, technikai sportok kötötték és kötik le ma is a figyelmét. Kis időre én is eltávolodtam a fogathajtó és lovas rendezvényektől, majd a sors úgy hozta, hogy útjaink ismét találkoztak.
A rendőrség kutyás- és kommandós bemutatóinak, országos versenyeinek már évek óta szakkommentátora voltam, amikor egy rendőr-határőr, közös bemutató kapcsán Szegedi Gábor pusztaötös és fia csikós bemutatóját is kommentáltam. Alaposan felkészültem Ludwig Kochból, Szegedi Gábor lovas múltjából és a csikós programból is. Gábor a programjuk végén odajött hozzám és őszinte, meleg szavakkal köszönte meg a szakszerű műsorvezetést. Ez az elismerés sokat jelentett számomra. Egymás iránti tiszteletünk, innen datálódik és azóta is töretlen.
Rendszeressé azt követően vált ez a tevékenység, amikor rendőrségi kutyás bemutatót tartottunk egy kecskeméti lovas és pónifogathajtó rendezvényen, ahol a szervezők megkértek, hogy a fogathajtók versenyét is kommentáljam. Az együttműködés olyannyira jól sikerült, hogy Görbe Zsolt és pónis barátai itt fogalmazták meg először az egyesület alapításának igényét. Az elgondolást gyors tettek követték, felkértek az alapító okirat megszerkesztésére, valamint az egyesület alapításának megszervezésére. A megtisztelő felkérésnek eleget téve kiötlöttem a leendő egyesület nevét is, amelyet az egyesület alapító közgyűlése el is fogadott.
Kecskeméti székhellyel, de országos egyesületként 1999. február 26-án megalakult az Első Magyar Pónifogathajtó Egyesületet, amely folyamatosan teszi a dolgát, él és fejlődik.
Miután az egyesületünkbe olyan pónisok is beléptek, akik már tagjai voltak a Magyar Lovas Körnek is, azonnal adódott a lovas társadalmon belül egy szorosabb együttműködés lehetősége is. A Magyar Lovas Kör, ekkorra már túl volt jó néhány buktatón, a működést illető gyakorlati tapasztalaton, amelyeket Pajlócz András az MLK akkor még alelnöke, motorja, a munkánkat segítő szándékával, önzetlenül meg is osztott velünk. A munkakapcsolatból őszinte emberi kapcsolat, majd mára, barátság szövődött. András javító szándékú kritikái és Muszkán István szakmai tanácsai rengeteget csiszoltak a fogatok kiállásán, a hajtók kulturált megjelenésén, viselkedésén, valamint a műsorvezetésem stílusán, a kommentálás szakszerűségén is.
Mindig igyekszem arra törekedni, hogy a közönséget szakmai információkkal, háttér információkkal is a lehető legjobban kiszolgáljam. A közönség már csak olyan, hogy szereti a kulisszatitkokat, szeret együtt élni a pályán történtekkel. Ezért találtuk ki például az egyik kocséri versenyünkön, hogy a díjhajtás előtt – amely valljuk be, nem kifejezetten „közönségbarát” versenyszám – kiosztottuk a közönségnek az aktuális program fénymásolt ábrás, részletes leírású programját. Néhány perc múlva már azt tapasztalhattuk, hogy megannyi „szakértő” szempár figyeli kritikusan és hozzáértően a díjhajtó négyszögben zajló eseményeket. Úgy tapasztalom, hogy az ötlet bevált, és vannak még ötleteink…
Az eltelt évek alatt a lovas társadalomból rengeteg neves szakembert, kedves ló szerető embert ismertem meg, és egy-két igaz barátra is leltem, akiktől nagyon sokat lehetett és lehet tanulni. Neveket szándékosan nem említek, mert ha valamennyiüket fel szeretném sorolni, az egész kiadvány is kevésnek bizonyulna. Fogathajtók, világbajnokok és kezdő fiatalok,segédhajtók,fogattulajdonosok, edzők, bírók, szakvezetők, tenyésztők, csikósok, lovas rendőrök, huszárok, lovas íjászok, hagyományőrzők, harcművészek, kaszkadőrök, díjlovasok és díjugratók, western lovasok műsorvezetők, szervezők és mások!
Tudják, számomra mi a legszimpatikusabb, a legvonzóbb, ebben a lovas társadalomban? Az, hogy ebben az abnormálisan agyon,- és átpolitizált világban van egy kis sziget, ahol nem az a fontos, hogy ki milyen színű, nem érdekes, hogy ki milyen oldalú politikai párt szimpatizánsa, vagy elkötelezett híve, nem az a fontos, ami elválaszt, hanem az, ami összeköt! Ez, pedig nem más, mint egy állat! Egy csodálatra méltó, gyönyörű, okos, nagy állat: A LÓ!…
Kurdics Mihály
Forrás: Magyar Lovas Kör
Kép: canva
Frissítve: 2024.02.23.
