Margaret Mitchell – Elfújta a szél
(részlet 2)
Lovas pillanatkép 2.
Amint az erdei út torkolatához értek, mely Mimosa és Fairhill felől vezetett le a sűrű fákkal benőtt dombokon, a lódobogás és kocsizörgés erősebb lett. Női csiripelés is vegyült a zajba. Gerald előrelovagolt a fák közé, és intett Tobynak, hogy állítsa meg a kocsit az útkereszteződésnél.
– Tarletonék! – kiáltotta oda a lányainak. Piros arca ragyogott, mert a felesége után a vörös hajú kis Mrs. Tarletont szerette a legjobban az asszonyok közül. – Ő maga hajt, Mrs. Tarleton! Ennek az asszonynak a kezét meg kellene aranyozni! Pehelykönnyű, amellett erős, mint a szíj, és szép is, hogy az embernek kedve támad megcsókolni, valahányszor látja! Elég kár, hogy nektek nincs ilyen kezetek… Carreen fél az állattól, Suellen ügyetlen, te pedig, Puss…
– Én még sohasem estem le a nyeregből, Mrs. Tarleton pedig minden vadászaton pottyan legalább egyet.
– És ha el is töri valamijét, úgy viseli, mint egy férfi – emelte fel Gerald az ujját. – Nem nyafog, és nem ájuldozik. Hallgassatok, már itt vannak! – Felemelkedett a kengyelben, és kinyújtott karral meglengette kalapját, mikor a Tarleton-kocsi előbukkant a fák közül, telezsúfolva tarka ruhával, csipkenapernyővel, libegő fátyolokkal.
Mrs. Tarleton ült a bakon. A négy lány, az elmaradhatatlan néger dajka és a báli ruhás dobozok mellé nem fért volna fel még a kocsis is. Beatrice Tarleton viszont úgysem adta szívesen más keze alá a lovait. Mikor nem volt felkötve a keze, ő fogta a gyeplőt. Törékeny, madárcsontú, fehér bőrű asszony volt – olyan fehér, mintha hatalmas vörös hajkoronája szívott volna magába minden színt – amellett pedig elpusztíthatatlan egészség és fáradhatatlan erély élt benne. Nyolc gyermeket hozott a világra, mind olyan vörös hajú és eleven volt, mint ő. A környék véleménye szerint kitűnően nevelte őket, mert egyrészt éppen úgy szabadjára hagyta, s másrészt éppen olyan szigorúan fegyelmezte őket, mint a csikóit. “Vissza kell fogni a gyeplőt, de megtörni a jó lovat nem szabad” – ez volt a véleménye.
Nagyon szerette a lovakat. Folyton erről beszélt. Jobban értett az állathoz, s ügyesebben vezette a tenyésztést, mint a környék valamennyi férfia együttvéve. A csikók úgy hemzsegtek a legelőn, mint ahogyan a nyolc gyermek hemzsegett a házban. Amerre járt, csikók, gyerekek, kutyák kísérték végig az ültetvényen. Lovainak, különösen a vörös kancának, Nellie-nek emberi értelmet tulajdonított, s ha annyi dolga volt, hogy nem mehetett el a szokott időben lovagolni, odanyomta a cukrosdobozt valamelyik fekete apróság kezébe:
– Adj Nellie-nek egy marékkal, és mondd meg neki, hogy azonnal jövök. – Ritka kivételes eseteken kívül mindig lovaglóruhában járt, mert mindig lovagolni készült. Akár napsütés volt, akár eső, Nellie-t minden reggel felnyergelték, és ott járt le és fel a ház előtt, várva, hogy Mrs. Tarletonnak legyen egy órányi ideje leszaladni hozzá. Gyakran megesett, hogy Nellie árván járkált ide-oda órákon keresztül, mert Fairhill ugyancsak sok munkát adott, és ritkán akadt pihenő idő. Ilyenkor aztán Beatrice Tarleton egész nap lovaglóruhájában lótott-futott, hosszú uszályát hanyagul a karjára vetve, fényes csizmával a lábán, s nem törődött vele, akárki látja is.
Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva
