Westernlovas leszek!

Ha ön elhatározta, hogy végképp “átnyergel” az angolról a western stílusra, a következőkre lesz szüksége: westernnyereg, western nyeregalátét és western kantár. Ha azon lovasok közé tartozik, akiknek még nincs saját lova, de már eljátszanak a gondolattal, hogy vegyenek egyet, azt tanácsoljuk, alaposan mérje fel a kínálatot. Bár a westernlovak ma már valamivel olcsóbbak Európában, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt voltak, “kezdőként” igen jó lóra lesz szüksége, amely elnézi a hibáit, és jó adag türelemmel rendelkezik. Még ha eddig gyakran lovagolt is – a saját ló egészen más, és kezdetben az ember rengeteg hibát követ el, főleg az új stílusban.

Az újoncoknak vagy “átnyergelőknek”, akik még nem szereztek tapasztalatot saját lóval, és a westernlovaglásról sincs vagy nincs sok fogalmuk, a legcélszerűbb, ha először vesznek néhány órát egy westernistállóban. Ha erre nincs lehetőségük, legalább “normál” lovasoktatáson vegyenek részt… A biztos ülést, a nyugodt kezet és a finom segítségadást egy jó, hagyományos stílusban oktató lovasiskolában ugyanúgy megtanulhatja.

Ha aztán eljutott odáig, hogy elboldoguljon egy lóval, és önállóan is lovagolni tudja, két lehetőség van: több westernlovas tanfolyamot is meglátogat, amelyeket külön kezdőknek és “átnyergelőknek” tartanak, és ahol a rendező lovakat is bocsát a résztvevők rendelkezésére, vagy egy westernlovardába megy nyaralni, és legalább az alapokat megtanulja. Nem kell rögtön az USA-ba repülni, Európában, főleg Németországban is rengeteg kitűnő westernistálló van, amelyek minden korosztálynak kínálnak ilyen programokat – gyakran nemcsak westernlófajtákkal, hanem például arabokkal vagy andalúzokkal is.

Or just go west!

További lehetőség kínálkozik azoknak, akik rendelkeznek korlátlan mennyiségű idővel, rengeteg pénzzel és jó adag önállósággal: a mélyvíz. Elrepülhetnek néhány hétre az USA-ba, és egy úgynevezett “Working Ranch“-en nyaralhatnak. Igaz, hogy ez nem igazi nyaralás, mert rögtön befogják őket a ranch körüli munkákba. Így tehát naponta hat-nyolc órát ülhet egy igazi ranch-ló nyergében, amelyik valószínűleg már lovasok tucatjainak tanította meg a westernlovaglást.

Sok német utazásszervezőnek vannak is ilyen ajánlatai – de, ahogy mondtuk, ez a fajta tanulópénz nem kevés! Hat hétre nyugodtan lehet legalább hatezer márkával számolni, de inkább tízezerrel (1 német márka = kb. 130 Ft volt a cikk megjelenésekor – a szerk.). Nagyon drága mulatság, de ha nincsenek személyes kapcsolatai az Államokban, ez is hatékony útja lehet, hogy megtanulja a westernlovaglást. Aztán persze egy ilyen nyaraláson nem lesz gondja vele, hogy további kapcsolatokra tegyen szert. Az amerikaiak nagyon lazák és vendégszeretők – ki tudja, talán legközelebb már egy ismerős ranchán dolgozhat végig egy szezont. Ez pedig aztán igazi westernlovaglás: kerítésjavítás, borjak bélyegzése, a marhák áthajtása másik legelőre, lovak kiképzése… nem könnyű munka, de talán megéri.

Ha tehát van rá lehetősége – például éppen befejezte a közép- vagy főiskolát, egyetemet, vagy más okból van egy kis szabadsága -, vágjon bele! Igaz, hogy “greenhorn”-ként vagy “city slicker”-ként nem fogják mindenütt tárt karral fogadni, de először elmehet egy teljesen szimpla nyaralásra is az Egyesült Államokba. Az amerikaiak egyébként ugyanúgy odavannak a mi jó öreg európai lovaglóstílusunktól, mint mi a westernlovaglástól. Ebből mindkét fél számára előnyös együttműködés jöhet létre: Ön elmesélhet új barátainak mindent a díjugratásról, a futószárazásról, a díjlovaglásról, és arról, hogyan kell célszerűen használni a cavalettiket – és ugyanazzal a lélegzettel ki is kérdezheti őket a westernlovaglásról.

Hogy ez mindenhol egyformán működik-e? Sejtelmem sincs – legutóbbi USA-beli utazásomon olyan jól működött, hogy már ahhoz is elég embert ismerek, hogy két évig is gond nélkül utazgathassak hét államban. Ha egyet megismerünk, az már hozza magával a többit. Ez aztán odáig is fajulhat, hogy néhányuk meghívását már le is kell mondani, mert az embernek egyszerűen nincs elég ideje.

Csak egy kicsit fel kell adni európai “tartózkodásunkat”, és alkalmazkodni az amerikai életstílushoz (röviden: ha ma nem jövök, majd jövök holnap, ma élek, és nem holnap vagy tegnap!), és hamarosan már azon törheti a fejét, hogyan tud minden meghívásnak eleget tenni.

És ez is hozzátartozik a westernlovagláshoz – mert bármennyire is igyekezzünk mi európaiak, a versenyeink és a westernlovas élet valahogyan mindig “európai” marad. Az a különleges hangulat, amelyet az Államokban kis és nagy rendezvényeken egyaránt tapasztaltam, nálunk mindig kissé más.

Ha lehetősége van egy ilyen útra, ne mulassza el. Ha van internet-hozzáférése, iratkozzon fel egy levelezőlistára, és teremtsen kapcsolatokat. Én még nem küldtem úgy “german girl coming to USA – looking for horsey stuff!” szövegű e-mailt, hogy ne kaptam volna számtalan választ címekkel és ötletekkel. Persze ilyenkor azért óvatosnak is kell lenni, az első alkalommal rögtön egyedül utazni biztosan nem jó ötlet, de az ismerőseim és én minden kezdeti probléma ellenére sem bántuk meg a legkevésbé sem, hogy elmentünk.

Aki valamivel olcsóbban szeretné megúszni a dolgot, az nézzen körül Európában: a más módon ugyan, de szintén igen “laza” olaszok is nagy barátai a westernlovaglásnak, így ott is lehet egy-egy meghívást szerezni a ranch-ekre, akár a hozzánk legközelebb eső, északi részeken is.

Veszek egy westernlovat

Amint már említettem: akkor pénzre van szüksége. Nagyon sok pénzre. Ha “igazi” westernlovat szeretne venni, például egy quarter horse-t, appaloosát vagy paint horse-t, legalább 15 000 márkával kalkuláljon egy megfelelően belovagolt lóért. Versenyeztetett lovat 20 000 márka alatt nem fog kapni, felfelé a határ a csillagos ég. Az európai lópiacon már minden mennyiségben kaphatók amerikai importlovak, de mindenkit óvatosságra intenék. Az USA-ban egy kedves, hobbi quarter horse-t 1000 dollárért megkap – és ez valamivel jobb és bombabiztosabb. Németországban az ilyen lovakat aztán ügyes kereskedők tucatjával hozzák át, és legalább 10 000 márkáért árulják. Ilyesmit jól megfontolnék – és lehet, hogy inkább valamivel drágább lovat vennék német tenyésztésből és jobb minőséggel. Természetesen egy ilyen átszállított lóban is megtalálhatjuk álmaink lovát! Csak az árak gondolkodtatják el azt, aki az Államokban már látott jobb lovakat olcsóbban is.

A saját importról minden újoncot lebeszélnék – túl sok kockázatot rejt magában. Nincs cserejog vagy visszavásárlási garancia, a ló beteg is lehet, a szállítás testi vagy lelki sérüléseket okozhat – ha azonban beleszeret abba a lóba, amely USA-beli tartózkodásán a ranchon olyan türelmesen megtanította a westernlovaglásra, keressen egy céget, amely elintéz mindent. Számítson azonban legalább 10 000 márkás költségekre, mire a ló Európába érkezik.

És jól fontolja meg, hogy a ló nem boldogabb-e ott, ahol van – egy tágas, nyílt földön számtalan fajtársával és napi mozgással, mint Önnél otthon, az istállóban. Tudom, milyen nehéz lemondani a megvásárlásról, én is Nevadában találtam meg egy musztángban a számomra tökéletes lovat – de itt sohasem lett volna boldog, hiszen ez a ló még életében nem látott belülről istállót, mostantól pedig sok órát kellene egy 5×5-ös boxban eltöltenie. Még mindig Nevadában van, és ott is marad – bármennyire nehezemre esett is akkor a döntés, biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedtem – a ló érdekében.

A ló mellett azonban felszerelésre is szüksége lesz. Megfelelő westernnyerget, akár határainkon túl, akár hazai lovasboltban veszi, 150-200 000 Ft-nak megfelelő összeg alatt nemigen lehet kapni, a jó western nyeregalátétek 12-15 000 Ft-nál kezdődnek, kantárak kb. 15000 Ft-tól, zablák 8-10 000 Ft-tól kaphatók.

De még ha mindenből a legolcsóbbat veszi is – 15 000 márka a lóért, 2000 márka a nyeregért stb., 20 000 márka alatt nem ússza meg.

Olcsóbb, ha más fajtájú, de western stílusban lovagolt lovat vesz, vagy egy “kedves keveréket”, ezeknek az ára többnyire ugyanannyi, mint egy “normál” hobbilóé, 4000 márkától már hozzájuthat egy kedves hobbi westernlóhoz, ami azért megbízhatóan van kiképezve.

Néhány gyakorlati jótanács

Mi van, ha egy westernlónak eszébe jut felágaskodni? Akkor Ön valamit nagyon rosszul csinált! Ebben az esetben Ön nem több a lova számára, mint egy játszótárs, akit fel is lehet bosszantani vagy figyelmen kívül hagyni (feltéve, hogy a lova viselkedésének nem testi oka van).

Soha ne hagyja, hogy erejük összemérésére kerüljön sor! A lovának sohasem szabad tudnia, milyen erős – mindig azt kell hinnie, hogy ön az erősebb, és a harc csak az ő vereségével végződhet.

Barátság, haverság a lóval… hölgyeim és uraim – lehet, csak nem így! Hosszú száron, lazán, elengedetten ügetni a mezőn csak olyan lóval lehet, amelynek nem jut magától az eszébe, hogy kicsit “szórakoztatóbbá” tegye a kilovaglást. Minél finomabbak a jelek – bármilyen lovaglási stílusnál -, annál világosabban kell tisztázni az erőviszonyokat. A ló számára csak két dolog létezik a rangsorban: fölötte és alatta. Tehát a ló fölött kell állnia, ha szereti az életét és az épségét. A barátság és a rangsor többnyire függetlenek egymástól, de a kettő kombinációja éppen azt eredményezi, amit a westernlovaglás mítoszának köszönhetünk: a horsemanship fogalmát. Mindig fairek vagyunk a lovunkhoz, megbízhat bennünk, megpróbáljuk megérteni – de nem tűrünk el olyan magatartást, ami az alfa-állatként betöltött pozíciónkat kérdőjelezné meg.

Éppen azért, mivel a westernlovaglásban minden olyan “lazán” megy és lazának kell kinéznie, itt még nehezebb és több időt igényel minden területen tisztázni és megszilárdítani a dolgot.

Sok lovas kezdetben például fél hosszúra hagyni vagy elengedni a szárakat vágtázás közben. És éppen ebből ered a gond: egy alfa-állat, amelyik fél? Ekkor aztán alatta is elkezdenek félni… és rohannak. Vagy a másik lehetőség: egy bizonytalan “alfa” már nagyon régen vált alfává, egy másik ló kihívja, és magának követeli az alfa-pozíciót.

A kétkedés már egy ilyen “banális” dolognál elkezdődik, mint a túl gyors vágta! És a népszerű segítségek – a szár és közvetlen kapcsolata a lóval bármikor – már nincsenek meg a megszokott formában. Korábban esetleg csak “mechanikusan” lovagolta a lovát, vagy húzással és nyomással, ő pedig egyetlen okból engedelmeskedett: csak hogy ez a kellemetlen érzés megszűnjön. Vagyis soha nem volt Ön az alfa-állat.

Ezektől a segítségektől megfosztva a lovasok nagy része kudarcot vall – azokat kivéve, akik tényleg tudnak lovagolni. A ló az ló, mindegy, hogyan lovagolják. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a jó lovaglás nem a stílustól függ.

Vagyis ne “csak” westernlovagolni próbáljon – próbáljon jól lovagolni! Ha mostantól “komolyan” a westernlovaglásnak akarja szentelni az idejét, keressen fel egy edzőt, kiképzőt, aki a továbbiakban segít Önnek és a lovának. Fektessen be szakirodalomba, és látogasson a lovával speciális “átnyergelő-tanfolyamokat”.
Sok sikert!

Karin Tillisch
A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2001. októberi számában
Frissítve: 2023.07.14.
Fotók: Canva

Western egyszeregy

Westernlovaglás és európai stílus

A sorozat előző, első részében elsősorban azokhoz szóltunk, akikben már megvan a szándék arra, hogy “átnyergeljenek” a western stílusra és talán egy saját westernló beszerzésére is. Nos, ne szaladjunk azért ennyire előre! Vizsgáljuk csak meg, mit is értünk western stílus és westernlovaglás alatt, nehogy korábbi téves elképzeléseink helytelen irányba vigyenek minket, és netán csalódottan távozzunk a “klubból”, ahová egyre többen tartoznak, tartozunk a világon. Aki továbbra is kitart elképzelése mellett, és legalább elméleti western-leckéket szeretne venni tőlünk, azt megnyugtathatjuk: e sorozat természetesen nem ér véget ezzel a mostani cikkel, már csak azért sem, mert a “western” egy kimeríthetetlen téma, amely nemcsak még jó néhány újságoldalt, de több kötetnyi könyvet tölthetne meg tartalommal.

A mítosz

Lex Barker Old Shatterhand-alakítása és a Bonanza sorozat óta Európában minden gyerek tudja, milyen “valójában” a vadnyugat. És a westernlovaglás fogalmával is tud mit kezdeni az időközben egyre szélesedő közönség. Westernlovaglás és cowboyok, kaland, szabadság… mindezen fogalmakat gyakran veszik egy kalap alá. De tényleg ennyire elválaszthatatlanul összetartoznak? A válasz egyértelmű NEM. Itt nem a westernlovaglásnak szeretnék reklámot csinálni, sem lebeszélni nem kísérlem meg róla az embereket, egyszerűen objektíven szeretném bemutatni ezt a jelenséget – méghozzá alternatív lovaglási módként.

A valóság

Az a “vadnyugat”, amit a tévéből és a “spagetti-westernekből” ismerünk, biztosan nem létezett. Aligha volt olyan cowboy, aki magányosan lovagolt a pusztán – aki látta már a sivatagnak csak a SZÉLÉT is Nevadában, tisztában van vele, hogy itt az embernek egyedül semmi esélye.

Továbbá – mi az a cowboy? Fordítsuk csak le: egy tehenes fiú! Értsd: tehenész. Az egyetlen különbség Európához képest éppen az volt, hogy a csordák jóval nagyobbak voltak. Lovas tehénpásztorok az egész világon voltak, például Franciaországban a gardianok fehér lovaikkal és fekete marháikkal, Olaszországban meg pont fordítva – sötét lovak, világos marhák – és természetesen Spanyolországban, Portugáliában és Magyarországon is!

De menjünk csak tovább: még a távoli Ázsiában is! Aztán egész Dél-Amerikában, ahol a “gaucho” ugyan az egyik legnehezebb, de bizonyos körökben a legnagyobb tekintélynek örvendő foglalkozás is. És mit csinál egy cow-boy? Persze őrzi a marhákat. Nagyon hősies foglalkozás, nemde? Talán nem azért lógott inkább a revolver az oldalán, hogy elijessze és megölje a támadó ragadozókat, mint hogy a “Saloon”-ban jelentéktelen apróságok miatt kockáztassa az épségét és az életét? És tényleg “hősök” voltak – vagy egyszerűen csak szegény szezonális munkások, amilyenek legközelebbi szomszédaik, a dél-amerikai gauchók még ma is, akik egyik farmról a másikra vándorolnak, és ott aztán napkeltétől napnyugtáig a nyeregben ülnek kevés pénzért és egy kis ennivalóért?

És most a westernlovaglásról

Ma a westernlovaglást a “legszuperlóbarátabb” alternatívaként ábrázolják – a német lovaglási módnak pedig minden képviselője automatikusan állatkínzó. Nos igen, hogy a klasszikus lovaglásban sokan vannak, akik inkább sikerre verik a lovukat, mint vezetik, igaz lehet… De aki így gondolkodik, túlságosan leegyszerűsíti a dolgot. Nézzük csak meg az egész western mítoszt egyszer történelmi perspektívából. Méghozzá néhány “cowboy”, “buckaroo” és “mustang mentor” szemszögéből, akiket Kaliforniában és Nevadában ismertem meg.

Még ha ma az USA-ban 80%-ban hobbiból tartanak is lovat – bizonyos értelemben még mindig eldobható áru, és az is marad, legalábbis a kevésbé jó fajták és azok keverékei. Így például egy waskaloosa csikó és anyja is, amelyeket vágóhídra ítéltek, csak mert a csikónak rossz volt a színe. Biztosan van ilyen nálunk is, de azt állítani, hogy a westernlovaglás mindig is abszolút a leglóbarátabb lovaglási mód volt, biztosan nem helyes.

Az Egyesült Államok létrejöttének idején évszázadokon át vadlovak milliói éltek a prériken. Hamarosan már nem kellett lovakat importálni – több mint elég volt ott is. Akinek lóra volt szüksége, vagy fogott magának egyet, vagy a számos árverés egyikén vett egy félvadat “for a few bucks”. Az akkori lóárak messze alatta maradtak egy jó nyeregének.

Ezen kívül igen kevés cowboy volt jó és beleérző lovas. A lónak csak “működnie” kellett. Az USA-ban néhány terület még ma is durva, embertelen – egy cowboy nem engedhette meg magának, hogy egyszer csak a nagy semmiben egy ideges, túl félénk vagy akár bolond ló ledobja a hátáról és megsérüljön. Hagyományos értelemben vett lovasoktatás a lakosság széles körében szintén biztosan nem volt – egyszerűen csak felültek a lóra, kezükbe vették a kantárt, és kész.

Akkoriban az embereknek teljesen más volt az állatokhoz való viszonya. Arra biztosan ügyeltek, hogy az állatok élelmet kapjanak – de állatorvost hívni többnyire már elképzelhetetlen lett volna, hiszen az alig került volna kevesebbe, mint egy új ló. Ennek semmi köze a szívtelenséghez, pusztán pragmatikus gondolkodás, ami az első telepeseknek és úttörőknek biztosította az életét. Egy beteg vagy sérült ló sem kocsit nem tudott húzni, sem földet szántani, és csak pénzbe került.

Hiszen abban az időben Európában is pontosan ez volt a helyzet… néha meg is kérdezem magamtól, kinek támadhatott az az ötlete, hogy éppen Amerikában, ismeretlen és veszélyes földön, amely a tornádók, villámok, végtelen sivatagok miatt éppúgy veszélyes volt, mint a joggal vehemensen védekező őslakosság miatt – minden értelem ellenére másképpen lett volna?

Biztosan csak egy ravasz PR-ember találta ki ezt az egészet, vagy olyan valaki, aki a történelemről és a tényekről hallani sem akar, és inkább Karl Mayt olvas (aki egyébként soha nem járt Amerikában).

Mitől westernlovaglás?

Szóval felejtse el a szabad, vad cowboyok és örökké hű társuk, a ló kliséjét. A westernlovaglás nem jobb és nem rosszabb, mint bármely más lovaglási mód, mivel a lónak megfelelő bánásmód és használat attól függ, aki a szárat a kezében tartja. A westernlovaglás úgynevezett “jelző lovaglási mód”, ami a következőképpen működik: a lovas jelt ad a lónak, például vágtára. A ló addig vágtat a megadott irányba, míg más jelet nem adunk. Nem hajtjuk, nem fogjuk vissza, nem szedjük össze, és a szár hatásával sem próbáljuk meg fékezni. És ez az egyik legfontosabb különbség a német lovagló stílussal szemben.

Az is mítosz, hogy a westernlovak automatikusan összeszedettség nélkül mozognak. Ezt Kalifornia több westernversenyén tett saját megfigyeléseim alapján nem erősíthetem meg. Egy jó westernló “természetes” tartásban dolgozik – minden rendkívül mély fejtartás és a mellső lábon “csosszanás”, amit nálunk a Pleasure Classesnál láthatunk, abszolút kivétel – és hogy ez mennyiben természetes vagy nem, az kérdéses.

Az egyes westernágak értelméről vagy értelmetlenségéről később még írunk, most térjünk vissza az összeszedettséghez.

Egy jó westernlónak képesnek kell lennie magát “vinni”, ezért megfelelő módon egyensúlyban tartani magát a lovas alatt. Ez nem slattyogás, és nem is csoszogás. A továbbiakban egy westernló is összeszedett bizonyos feladatoknál – végzett már talán fordulást, azaz “spin”-t olyan lóval, amelyik teljesen az elülső lábára támaszkodik? Összeakadnának a lábai, ha nem lenne képes áthelyezni a súlyát a hátulsó lábaira, és szabályosan a földbe ágyazni őket!

“Just for fun”?

A legnagyobb gond az, hogy a westernlovaglásban sokan továbbra is a “kényelmesebb” alternatívát látják. Miért kellene venni a fáradságot a ló gimnasztikázására, ha csak terepen akarunk poroszkálni? Miért kellene állandóan kézben tartani a szárakat egy laza kilovaglásnál?

Sokan, akiket sohasem fogunk látni versenyeken, pusztán lustaságból jutnak el a westernlovagláshoz. A westernlovaglás, amely használati lovaglásból fejlődött, amely arra irányult, hogy lehetőleg az erőt kímélve és különösebb tudás nélkül jussanak előbbre, biztosan nem olyan erőpróbáló, mint a német lovaglóstílus.

Ezért azonban még egyáltalán nem lustáknak való! Western- vagy díjló, mindkettőjüket mozgatni kell! És nem csak csoszogó járással a terepen. A lovak akkor érzik jól magukat, ha az energiájukat szabadon engedhetik. Ez persze nem a fejetlen hajszát jelenti rögtön az erdőbe, sokkal inkább kiadós ügetéseket vagy kocogást értek alatta, kis vágtákkal kiegészítve, hogy fellazítsuk a lovat!

Ez a lépésben csoszogás végső soron két lehetőséghez vezet: az egykor oly nyugodt lovat a terepen egyszer csak nem tudjuk az ellenőrzésünk alatt tartani, vagy ami ugyanilyen rossz, elmerevednek az izmai. Aztán még jobb, ha enni is túl sokat kap, és tökéletes a beteges kis “hízódisznó”, amit westernlónak csúfolnak.

Ahogy mondtuk, a westernstílust azért “találták” fel, hogy kis fáradsággal és erővel minél nagyobb távolságot tegyenek meg. Mit jelent ez a számunkra? Egy díjló, amelyet “helyesen” lovagolnak, általában egy óra múlva már verítékben úszik – mert minden izmát meg kell dolgoztatnia! De egy westernlónak, amellyel egyszerűen csak poroszkálunk a terepen, egy óra múlva is minden szőrszála száraz lesz – egy lóval akár napi nyolc órát is lehet lépésben lovagolni, anélkül hogy komolyabban kifáradna (kivéve a túltáplált vagy “csak-istálló”-lovakat). Vagyis vagy szögre akasztja a hivatását vagy tanulmányait, hogy valódi cowboy módjára naponta tíz órát töltsön a nyeregben lépésben, hogy megmozgassa a lovát – vagy belátja, hogy a westernlovaglás mégsem lustáknak való. Egyébként ült már nyolc órát nyeregben? Ez aztán tényleg nem a lusták sportja!

Nagyjából és egészében…

A westernlovaglás tényleg “finom” dolog. A lovagló stílus rendkívüli módon gazdagítja a ló és a lovas életét, és sokoldalúbbá teszi a lovas céhet. Ez azonban éppoly kevéssé az abszolút igazság, mint bármely más lovaglási stílus. Minden azon múlik, aki a stílust gyakorolja, a lovat edzi és ellátja. Mindkét oldalon vannak fekete bárányok és túlbuzgók. Ennek mindkét táborban ki kell egyenlítődnie.

Remélem, ez a kis bevezetés kissé a realitás felé tolta a westernlovaglás mítoszát – ha valakit megfosztottam egy illúziótól, sajnálom, de ez a sorozat tényeken alapul, hogy útmutató és tájékoztató lehessen az Önök számára – nem pedig regény Karl May módra…

Hogyan tovább?

Ha még nem sikerült mindenkit elriasztanom, leírom, mit várhatnak ettől a sorozattól: mesélek majd egy keveset a westernlovaglásról és eredetéről, az úgynevezett westernfajtákról, a kaliforniai és texasi stílus közti különbségről, a felszerelésről, a versenyágakról, feladatokról, és mindenekelőtt arról, hogyan lehet “westernlovagolni”, illetve hogyan érheti el Ön is a lovával ezt a “laza harmóniát” a legminimálisabb jelekkel.
Meg fogja látni: olyan nagy különbség azért nincs a jó hagyományos stílushoz képest!

A “három-B-elv”

A “három-B-elv” azt jelenti: Big Bossy Buddy, vagyis a “nagy főnök haver”, valahogy így lehetne lefordítani ezt a furcsa kifejezést. De nézzük, mit is takar ez valójában.
Ehhez legelőször vizsgáljuk meg magát a lovaglást. Jobban mondva az elméletet. Mert a westernlovaglásban is rengeteg ág van, amelyeket még be fogok mutatni.

Először is: vegye szemügyre kritikusan a lóhoz való viszonyát, és adott esetben építsen fel új kapcsolatot vele. Hiszen a jövőben jól akarunk szórakozni, nem?

Ennek mindenesetre az a feltétele, hogy a ló is jól szórakozzon! Ha tehát meglátja önt, ne gondolja azt: “Ó, istenem, már megint jön a kínszenvedés!”, hanem inkább azt: “Hű, Kétláb megint itt van, ma vajon mi jót csinálunk?”

Ezért az első tanácsom furcsának tűnhet, de – mielőtt elkezdene lovagolni, fogja meg a lovát a szárnál, és menjenek el együtt sétálni. Közben Ön is nyugodtabbá válik, és a ló is. Főleg pedig észreveszi, hogy Önnel tényleg szórakozhat is.

Vagyis. Legalább hetente egyszer menjen el sétálni a lovával. A kis rangvitákat ilyenkor a földről lehet tisztázni, és a lónak nem fog az első alkalommal, amint kicsit lazábbra engedi a szárat, rögtön mindenféle butaság az eszébe jutni.

A ló számára Ön a főnök, de a haver és a játszótárs is. Tetszeni akar önnek és együttműködni, a kapcsolatuk a tiszteleten és a bizalmon alapul. Ennek nagyszerű gyakorlási lehetősége ez a bizonyos séta. Jó szórakozást a “kicsivel nagyobb kutya” sétáltatásához!

Még egy ötlet: ha van egy futószárazó csarnoka, vagy használható területe, vagy rétje, kezdje el a talajmunkát is – a földről egyszerűen sokkal könnyebb tisztázni és megszüntetni az összes rangsorkérdést és összetűzést, mint a nyeregből – és főleg veszélytelenebb! Kezdetben amúgy is elég dolga lesz magával is, mire tisztába jön ezzel az új stílussal; egy ló, amelyik teljes erejéből Ön ellen dolgozik, nem lesz éppen segítségére a cél elérésében.

Ha nem ismeri a szabad munkát vagy a round penben végzettet – ne essen pánikba! Kezdetben mindez a futószáron is megy. A lónak arra kell mennie, amerre Ön akarja… és mindezt az Ön által meghatározott tempóban! Ha ilyesmit még soha nem csinált, kérdezze meg az istállóban, megmutatná-e valaki, hogyan kell helyesen futószárazni egy lovat. Kerítsen el egy kb. 10×10 méteres területet, és egyszerűen kezdje el. Tanuljon meg a lovával az ő nyelvén kommunikálni, és egyértelműen tegye számára világossá: a barátod vagyok, szeretlek, bízhatsz bennem – de azt kell tenned, amit mondok! Ez a Big Bossy Buddy elv – ahogy nevezni akarom: Ön a “nagyfőnök”, akinek a cselekedeteit nem lehet megkérdőjelezni, egyszerűen teljesíteni kell a parancsait. De Ön a “Buddy” is, a haver, akivel mókázni lehet, és akit az ember, akarom mondani a ló szeret.

És ha a lova hamarosan úgy fut Ön után, mint egy kiskutya, már a lovaglásra is gondolhat!

Könnyű a westernlovaglás?

Egyértelműen nem! A lovaglás kezdetben mindig nehéz. A westernlovaglásnak azonban van egy lényeges előnye a kezdők számára: a westernnyeregből nehezebb kiesni, mint az angol nyeregből, és a legtöbb westernlónál mindig is nagyon ügyeltek és ügyelnek a nyugodt temperamentumra. Ha azonban tényleg a lovaglásról és nem a nyeregben ülésről van szó, a westernlovaglás ugyanolyan könnyű vagy nehéz, mint bármely más lovaglási mód. Minél jobb a ló, és minél magasabb szintű a feladat, annál finomabbaknak kell lenniük a jeleknek, és annál többet kell tudnia a lovasnak. A legfinomabb testbeszédre van szükség mindkét módban, a westernlovaglásban és a német lovaglási módban is, ha a magasabb versenyosztályokba vágyunk. A német lovaglási módban éppolyan súlyos hiba, ha a ló például a megállításnál kitátja a száját, mint egy gyors sliding stopnál a reining vizsgán. A durvaságot és a lovas hibáit a magasabb osztályokban semelyik lovaglási módban sem nézik el.

Karin Tillisch
A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2001. novemberi számában.
Frissítve: 2023.07.15.
Fotók: Canva