Rekviem egy lóért
Dózsa szülőfalujában, a háromszéki Dálnokon, úgy mondják, valami Petru névre hallgató új ménesgazda agyonlőtt egy elszabadult lovat, a nemes Incitato lónemzetség egyik tagját.
Mesélik, hogy az ingerlékeny kanca, mint ahogyan a vére vonalának neve is jelzi – Incitato – valamiért felhorkant, arrébb trappolt a ménestől, s a farm új gazdája, aki a lónevelés csínja-binját valamelyik ma is üzemelő vágóhídján sajátította el, fegyvert fogott és ledurrantotta a paripát.
A gazda ezzel a nemes gesztussal nem csak a ménes lovai előtt akart imponálni, hanem a farm lókötőknek vélt gondozóit, a futtatókat, fogathajtókat, a csikókat betörő dálnoki betyárokat, a tágabb környezetét figyelmeztette, hogy mostantól ki az új úr a háznál. Senki nem merjen kirúgni a hámfából, mert ő céloz, lő, s utána, esetleg meggondolja, nem lőnie kellett volna-e először, s azután céloznia?
Egy ló halálát az egykori lófőségére büszke székelység háromféleképpen éli meg.
Van, aki ingereiben még őrzi a hajdani értékrendet, miszerint a családban a sorrend: a ló, az asszony, a kölykök s utána a birtok s egyebek, ha a bíróságon, mondjuk, azt kérdezik tőle, „János, ebben a kényes helyzetben mit tud felhozni mentségére?”, azt felelné, hogy „Én a lőcsöt, kérem szépen”.
Mások, a sorsukkal minden nap megbékélők, ha lóhalál esik, újraolvassák Orbán Balázs Székelyföld leírását, hogy erőt merítsenek az istenverések elviseléséhez.
A Decse köve című mondát lapozzák fel, amelyben a minden dolgok tudói elmondják, mint ahogyan ezt a háromszéki Lisznyó felé jártában a Vas Székelynek is elmesélték, hogy a falu felett van egy hatalmas lapos kő, s azon ma is látható egy óriás ló két első patájának a nyoma. Az égig érő ló két hátsó lábával a Dálnok fölötti Bodoki hegyre támaszkodott, hosszú dereka szivárványként ívelt át a Háromszéki medencén.
Aki gyermekként fűben hanyatt feküdve is kémlelte a felhős eget, az gyakran láthatta ezt a lovat. Az óriás ló nyakát átnyújtotta a Kárpátok köpenyegén túlra, s a paripa ott hersegtette fogai között a füvet.
Abban az időben a Nagy Hegyen túl apró emberkék éltek, s azok belecsimpaszkodtak az óriás ló sörényébe, hogy onnan kihúzzanak egy-egy karvastagságú szálat, nem egyébért, de hátha jó lesz valamire? Igen ám, de egy dongólégy a Bodoki havasnál belecsípett az óriás ló farka alatti lágyékba, az a szúrásra a fejét hátrakapta, és a Moldovában sörényébe csimpaszkodó apró emberek Háromszéken mind lepotyogtak…
Ez a monda Székelyföldön lovak halála alkalmával is eszükbe jut az embereknek.
A dálnoki ló kilövése kapcsán a legérzékenyebben töprengőknek a mindenféle művészkedők, festők, szoborlók, falfirkászok, az installációk kiötlői bizonyultak. Mikor már-már belefásultak abba, hogy az éppen tíz esztendeje a Kézdivásárhely melletti Fortyogófürdőn működő Incitato művésztábornak is lőttek, működtetéséhez nincs se pénz, se posztó annak következtében, hogy a nagybukszájú jövevény kivásárolta a dálnoki farmot annak létrehozói keze alól, akkor nem sírtak-ríttak, és nem jártak úgy, mint a bálványosi büdösbankák. Azok közült tudniillik, ha egy a Madártemető kéngázzal tele mélyedésébe berepül a Büdös-hegy oldalában, a többiek kíváncsian odasereglenek, s mindannyian ott vesznek el.
Nos a mi művészeink a lóhalál hallatán ismét összegyűltek a régi szálláshelyükön. Tóth Ferenc, a lódoktor úgy vélte, hogy most sem mutathatja a kapu sarkát a lovakhoz és hozzá hű társainak. Üsse kő, egye fene, vagy vigye el az ördög, néhány tehetősebb barátjának a lódingját rángatva előteremtették a művésztábor működtetéséhez szükséges pénzt. (Alapítványi támogatásra Erdélyben sem számíthat az, aki a lóvilágban is a nemzeti vérvonalat keresi.)
És az Incitato tábor húsz tagja egy hét alatt összeművészkedett hetven alkotást. Mint mindig, most is a Ló volt a téma. Pontosabban: A ménes. A dálnoki ménes, amelynek terrorista támadás áldozata lett az egyik lova.
Táborzárásra a Kézdivásárhelyi Céhmúzeum hetven munkát felmutató kiállítástermében a fő helyen állt egy nagyméretű festmény. Képaláírás: Rekviem egy lóért.
A terem közepén egy kisebb szökőkút nagyságú térplasztikai alkotás, installáció, a kompozíció központjában három lófej a nyakuknál gúzsban összekötve nyerít az égre, mint Szilágyi Domokos Jób versében a vén zsidó: Uram, ha adtad, miért vetted el?
A kiállítás megnyitón a húsz művész körül tolonganak Kézdivásárhely és környékének aprajából-nagyjából legalább százan.
Rekviemet állnak egy ménesért…
És, láss csodát, még sem sikeredik siratónak, lótemetésnek a tárlatnyitó összejövetel. Ezek az emberek ez után is együtt fognak élni a nagybetűs Lóval, az Incitato szellemével, amely tizenegy év alatt esztendőnként átlag huszonvalahány művészt hozott össze ebbe a fortyogófürdői alkotókarámba.
Magyari Lajos költő barátunk a kiállítás megnyitón a Rekviem egy lóért kép keretébe maga is beállva mondta, mint rituálét, mint varázsigét, amit a jelenlévők amúgy is tudnak. Azt hogy ez a nagyvilág – igen, a nagyvilág! – egyetlen olyan alkotótábora, amelyben évtizedénél hosszabb ideje A ló a téma.
És ez a téma incitálónak, ingerlőnek bizonyult a témaszegény, a szocializmus lómészárló esztendeiben laposra taposott képzőművésztáborosdikkal szemben. „A ló és az ember”, „A ló és a nő”, „A honfoglalók”, „Szent István és Koppány”, „Szent László, a lovagkirály”, „Székely lófők”, „Fogathajtók”, „A ménes” témák alkotói megfuttatása fantasztikus tematikai, technikai, eszmei variációkat eredményezett. A ficánkoló csikótól a pegazusig, vagy az érzelmek meglovaglásáig szélesedett az alkotói skála. Ez tíz év alatt félezernél több alkotást eredményezett, amelyek a kiállítástermekben, az Incitato képzőművésztábort támogató vállalkozók reprezentatív épületeiben, a magánlakások tízeiben találtak otthonra és leltek menhelyre.
Bár némely alkotás a dálnoki ló sorsára juthat – a farm felvásárlója a Tóth Ferenc személyi tárgyait is zár alá tétette az állami gazdasági farm irodájában -, még sem ez a lényeg. Húsz erdélyi alkotóművész körül most egy zsúfolt teremnyi háromszéki ember áll a képek, szobrok, installációk karámjában. Harmadfű csikókorú, férfiszemet incitáló lányok, dús sörényű hóka legények, jó járású asszonyi nép, sámánkodó pennás emberek…
A lényeg az, amit valaki – talán éppen én – így fogalmaz bele a köztudatba: szétfeszítették a csendélet keretét, kitágították a tájkép rámáit, és képesekké váltak az iram, ritmus, a vágta megjelenítésére.
Tíz év alatt százak dugták össze fejüket a Kárpát-medencéből ebben a képzőművész futtatóban. Megfordultak itt a Bergengócián túli nyugatról, sőt, India nem éppen lóimádó tájairól is idekuporodott két ízben két művész.
Amikor a két doktor, Kádár László és Tóth Feri magyarhoni segédlettel visszaállították a kiölt lipicai vérvonalat, nem is sejtették, hogy az erdélyi fejedelmek korából származó faj újrahonosításával, a fogathajtás, a lovasversenyek kárpát-medencei felfuttatásával, az Incitato alkotótábor kiötlésével, és ennek anyagi áldozatokat is igénylő támogatásával egy nemes erdélyi művészi vérvonalat is visszahonosítanak. Mert erről van szó.
És arról, hogy vajon sűrű lóvá tevéseink alkalmával elegendő-e, ha csak néhai jó Arany Jánosunkra hallgatunk: „Ha egy úri lócsiszárral, / Találkoztam s bevert sárral – nem pöröltem, -/ Félreálltam, letöröltem.”
Sylvester Lajos
Forrás: Gondola.hu
2003-07-18
Kép: Canva
Frissítve: 2023.08.07.
