Tizenkét emlékező ló nyugdíjas otthona

Az emlékező lovak otthona, melyből Magyarországon csak egy van, Őrbottyánban, az akácerdő szélén található. Az emlékező lovak most tizenketten vannak, tíz kanca és két paripa.

Reggel fél nyolc körül a kancák és a paripák zabot kapnak, mely után az öregebbje még egy kicsit visszafekszik. Visszafekszenek vagy állva bóbiskolnak. Nyugalom van, akár egy idősotthonban, a tizenkét ló közül valaki mindig őrködik. Kilenc óra körül a tizenkét ló az istállóból kijön, hagyják, a patáikat hadd tisztítsák, azután fölkaptatnak a dombtetőre. A dombtető egy nyitott karám, három és fél hektárnyi szabadság, melynek közepére az emberek szénakupacot tornyoznak. A lovak először ahhoz mennek, bökdösődnek, nyerítenek, majd futni kezdenek. Leghamarább az áll ki, akinek a leginkább fáj a lába. Szép sorban valaki mindig kiáll, a végén már csak egy ló fut.

Ha a lovak kint vannak a dombtetőn, és az idő is jó, a telep vezetője gyakran és hosszan figyeli őket. Olyan ez, mint kislánykorában, amikor a nyarait az Alföldön, a nagyszüleinél töltötte. Ült a szántás szélén és csak nézte a két, hatalmas gyönyörű muraközit, ahogyan nekifeszülnek és húznak, pedig a nagyapa csak egyetlenegyet csettintett.

Az első ló a telepen a huszonhat éves Elzár volt. Elzár és Büszke. Büszke tizenhat éves és most ő az emlékező lovak vezére. A lovaknál általában egy csődör a vezér, ám itt ilyen nincs, csak két herélt. Büszke valamikor a téeszben dolgozott, onnan vették meg hátaslónak és vitték egy pesti lovardába. Ott lett belőle beagyalt ló, mert idővel annyian lovagoltak rajta és annyiféle stílusban tépték és húzták, hogy aztán már hiába, hogy a legjobb lovas kérte, annak se fogadott szót. Tiltakozott és ellenállt, olyannyira, hogy egy nap már azt se bánta, ha helyben elpusztul. A kezelhetetlen Büszkét vágóhídra akarták vinni, akkor vette meg őt vágósúlyban, 100 ezer forintért egy fodrászasszony, akinek már volt egy lova: a vágósúlyban megvett Elzár.

Elzár és Büszke, a fodrászasszony miattuk hagyta ott Pestet, tette pénzzé mindenüket és költözött a családdal és a szüleivel Őrbottyánba. Ő Mahol, mutat az angol telivérre a pesti fodrászasszony, kicsit biceg, de hát az én nagyanyám is, Isten nyugosztalja, tizenöt éven át így ment, így sántikált. Amikor Mahol idekerült, rettegett. Csak állt a sarokban és nézett. Az angol telivéreknek különben is kissé dülledt a szemük, így várta, mit csinálok vele akkor, ha szétszórja a szénáját. És Csillagnak is az volt az első dolga, hogy amikor a boksza előtt elmentem, kiharapott. Azért, hogy féljek. A lovak így emlékeznek és így figyelmeztetnek arra, hogy múltjuk is volt, s hogy tartanak attól, a jelenük milyen lesz. Csillag tizenöt éves és a két hátsó lábán lévő sérülések maradandók. Csillag egygazdás ló volt, megszokta, hogy mindent az ő gazdája, az a fiatal lány csinál. De egy nap, épp mikor a kovács jött, a lánynak be kellett mennie az egyetemre. És mivel Csillag harapott kikötötték, a bokszban. Erre a hátsó lábaival belerúgott a falba, az inak pedig összezúzódtak.

Mostanság, mondja Rédeiné, az egykori pesti fodrászasszony, a telep vezetője, a lovakat úgy teszik félre, akár a bicikliket. És úgy is lovagolnak, érzelem nélkül, divatból. Pentát, a szürkét is úgy felejtették itt. Tizenkilenc éve és dehogy számít öregnek. Minden attól függ, hogyan tartják őket, hogyan gondozzák, a sérüléseikre mennyire figyelnek és kapnak-e elég szeretetet. Pentát, a szürkét, a sportlovat hozzánk a gazdája hozta. Egyszer-kétszer még meglátogatta, aztán eltűnt. Hogy is haragudhatnék rá s a többi eltűnt gazdára, akik a lovaiknak még egy esélyt adtak.

Gyerekkoromban, mondja Rédeiné, sokat voltam lovak között. Mert a nagyszüleim alföldi emberek, kiskunmajsaiak, és én tizennégy-tizenöt éves koromig minden szabadidőmet náluk töltöttem, és hiába, hogy aztán iskolába kerültem és Pesten éltem, fodrász lettem és gyermekeket is szültem, az orromban mindig ott éreztem azoknak az erős, vidéki igavonó állatoknak a szagát, a sörényük izzadt illatát. Annyira, hogy ha pénzem volt, akkor elmentünk lovagolni – egy pesti lovardába. Vagy csak odaálltunk a gyerekekkel a karám elé és néztük őket. Én többnyire Elzáron lovagoltam, megszerettem, a barátomnak tekintettem, amikor egy nap meghallottam, a vágóhídra viszik. Akkor gondoltam először arra, mi jogon dönt és ítélkezik az ember? És megvettük Elzárt, aztán pedig havonta fizettünk azért, hogy életben hagyják. És amikor már Büszke után is ugyanígy fizettünk, gondoltam arra, kéne egy otthon. A senkinek sem kellő beteg, sérült vagy egyszerűen csak megöregedett lovaknak, ahol addig élhetnek, amíg a természet jónak látja.

Egy ló egy nap legalább egy bálányi szénát megeszik. Tizenkét ló meg egy év alatt tizenkétszer 365 bálányit; közel három millió forintnyit. Nagyon jó férjem van. Eredetileg a vendéglátóiparban dolgozott, vendéglátó ipari főiskolát végzett, aztán vámintéző lett, s amikor abban a pesti lovardában már három lovat tartottunk életben, lett a férjem egy közeli nagy tanyának az intézője. Az őrbottyániak máig nem értik, mire jó ez a telep, és hogyan tarthatunk efféle elaltatásra meg vágóhídra szánt lovakat. Ő Bogi. Négy és fél éves kis testi hibával. Kiselejtezték, csak mert a fajtájához képest a lábai rövidebbek és görbék. Bogit egy kislány fogadta örökbe, itt nálunk, egy olyan kislány, aki nehezen beszél és olvas. De amikor eljön és pucolja és szeretgeti Bogit, utána az iskolában is minden egyszerűbb, könnyebben megy az olvasás és a beszéd. És a telep nélkül ma már Mami sem élne, ez a kilenc-tíz éves ló, aki súlyos lábsérüléssel érkezett. A tizenkét ló közül Csermely a legfiatalabb, még csak tizenhét hónapos, és állatszeretők figyeltek föl rá a Mátrában. Mert Csermely anyját a gazdája bántalmazta, annyira, hogy két napra rá a sérüléseibe belehalt, a csikaja meg ott maradt kikötve abban a sötét fészerben s amikor rátaláltak már csontsovány volt, a hasa pedig akkora, mint az éhező gyerekeké.

Csermely, Mahol és Büszke… és Pipacs meg Pitypang a két shetlandi póni. Az élet persze az emlékező lovak otthonában sem örök, Elzár, a sokat megélt ló, akinek a korát huszonöt-huszonhat évre saccolták, meghalt. Megállt a szíve. Ahol nyugszik, ma kis tábla figyelmezteti az elmenőket arra, a ló is megérdemel annyit, hogy az életét kitöltse.

*

A Bottyán Equus Hungária az öreg, beteg és sérült lovak közhasznú alapítványa. Telephelyét, a lóotthont bárki megnézheti, Rédei Attiláné Horváth Éva örül a látogatónak. Itt minden békés, csak a kacsák, a pulykák, a tyúkok, a libák kiabálnak, a kecskebak a szarvát köszörüli, a rackabirkák a kerítésre ágaskodnak, a csüngő hasú vietnámi disznó meg a hideg elől befúrta magát a szénába.
(Bottyán Equus Hungária, Őrbottyán, Erkel utca, telefonszámuk 06-28-369-890 vagy 06-20-942-1901, bankszámlaszámuk: OTP Bank Rt.: 11742104-20039871, adószámuk 18694538-2-13)

*

– Öreg lovak otthona? Aztán mit csinálnak ott a lovakkal?
– Tartják.
– Aztán meghalnak?
– Természetes úton. Mert hogy ez egy lóotthon.
– És mi a haszon?
– Az életben maradás. A Magyar Húsiparosok Szövetsége elnökeként mindezt elképesztőnek tartja?
– Nem, csak… De tényleg addig tartják a lovakat, amíg csak élnek?
– Azt mondják, ön már vágott lovat.
– Csak a cég, ahol dolgoztam, de ennek már vagy négy éve. Magyarországon nemigen vágnak lovakat, talán csak a kisebb vágóhidakon. Tudja, a szövetségünkhöz tartozó vágóhidaknak jelentési kötelezettségük van, de ezekben a jelentésekben sem találkoztam lóval. Merthogy a lóhúsnak idehaza ugyanis nincs forgalma, esetleg a lóhúskészítményeknek… Különben is Magyarországról a lovakat ma már élve viszik ki, de akkortól meg már nem tartozik a húsiparhoz… Valamikor, az ötvenes-hatvanas években, a gépesítés korában, sok lovat levágtak. Emlékszem, a lógyulait úgy hirdették: finom, kellemes és egészséges. Akkor, a hatvanas években láttam először lóvágást. Nem túl kellemes, merthogy a ló tudja, érzi, mi fog történni, látni a félelméből, az ellenállásából. Előbb elkábítják, azután elvágják a nyakát. Sosem hallottam olyan szabályról, hogy csak a bizonyos kort megélteket, kizárólag az öreg lovakat lehetne levágni. (Beszélgetésrészlet Jankó Ferenccel, a Hússzövetség elnökével)

*

– Remény utca? Lóútlevél Iroda? Biztos, hogy ez az?
– Magyarországon lóútlevél irodából csak egy van. Itt, a Remény utcában.
– Szeretnék egy lóútlevelet.
– Milyet? Mert van alap lóútlevél meg származási lappal ellátott vagy fajtába sorolt egyesületi.
– Az alap lóútlevélben mi van?
– A ló apjának, anyjának és az anyai nagyanyjának a neve…
– És a származásiban?
– A ló ősei, négy ősi sorra visszamenőleg. Egyesületi lóútlevelet pedig kizárólag azok a lovak kaphatnak, amelyeket egy bizonyos tenyésztő egyesület elismer. Ilyen például a lipicai.
– A lóútlevélben az is szerepel, a ló megehető?
– Igen, mivel a tulajdonosnak előre nyilatkoznia kell arról, hogy adott esetben élelmiszernek szánja-e a lovát.
– Megmondaná, hány magyar ló rendelkezik útlevéllel?
– Kapcsolom önnek a Lóútlevél Iroda vezetőjét.
– Magyarországon körülbelül 80 ezer ló él, és ebből mintegy 16-17 ezernek van útlevele – mondja Bélley Márta, a Lóútlevél Iroda vezetője. – A lóútlevélnek, s ezt fontos tudnia, minden esetben kísérnie kell a lovat, amelyet a rendőr is igazoltathat, elkérheti a papírjait. A lóútlevél azóta kötelező, amióta Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Az Uniónak kezdetben csak az volt a célja, hogy a határok nélküli állatmozgást követni tudja, aztán meg már a humán-élelmiszer biztonsági szempontok is közrejátszottak abban, hogy útlevelet követeljen minden egyes uniós lótól. Az uniós lóútlevél idehaza elvileg 2005 június elsejétől kötelező, de hát ez egy közigazgatási eljárás… Ha többet szeretne tudni, akkor forduljon a főnökömhöz…
– A lóútlevél kiadása – mondja dr. Németh Csaba – folyamatos, a számuk naponta háromszázzal változik. Elvileg egy ló, az útlevele nélkül, már a kapun sem léphetne ki, s ha a magyar állattartó jogkövető volna, akkor június óta egészen pontosan tudnánk, hány ló él ebben az országban. És kié a ló, és hogy hívják, hogyan néz ki, hol vannak rajta jegyek, miféle betegséggel és hányszor kezelték. Mert bárhogy is nem szeretjük kimondani, a ló egy mezőgazdasági termék, amely életét emberi táplálékként végzi, s a vágóhídi állatorvos e lóútlevél alapján dönti el, a közfogyasztásba bekerülhet-e.

Scipiades Erzsébet

Forrás: Népszava

Divatbemutató a lovakért

A kaliforniai Hollisterben március 15-én különleges divatbemutatóra kerül sor. A show neve Hearts for the Horses és a célja, hogy segítsen több, mint 400 halálra ítélt lónak és szamárnak új otthont találni.

A Dreamcatchers Lómenhely megsegítésére szervezett jótékonysági bemutatót a város szinte összes ruhaszalonja támogatja. A Dreamcatchers egy olyan projekt, melyre az ország állatvédelmi helyzetében a legnagyobb szükség van és az egész világon egyedülálló – állítják a szervezők.

A Dreamcatchers programot 2001-ben kezdte el két állatvédő nő, Barbara Clarke és Deb Elleworth, hogy megmentsen egy csapat spanyol vérvonalú musztángot. Kezdőtőkeként Clarke saját nyugdíjalapját fektette a lovak megmentésébe. A hölgyek később kiterjesztették a missziót állandó menhelyet biztosítva olyan vadlovaknak, melyeket mások befogtak, de képtelenek voltak háziasítani őket, emellett pedig tovább harcoltak a vadlovak élőhelyének védelméért.

A Dreamcatchers Lómenhely vezetőinek legmerészebb álma, hogy egyszer legyen egy alig használt, saját speciális vadló-szállító kocsijuk, melynek kb. 15 ezer dollár az ára. A jótékonysági divatbemutatóra, vacsorára és aukcióra együttesen 30 dollár a belépő; az összegyűlt pénzből egy kb. 150 hektáros földterületet szeretnének megvásárolni, melyen újabb 425 állat találhatna végleges otthonra.
(zoldmagazin.com, 2003. március 13.)

Forrás: Népszava

Frissítve: 2024.05.04.
Fotó: Canva

Hozzászólások