Kassai Lajos, lovasíjász mester. Kétszeres Guiness – rekorder, sokszoros lovasíjász – bajnok, a Megszállottak Klubjának tagja. Tanít a világban mindenhol, Lovasíjászat című könyvét német és angol nyelvre is lefordították. Mádl Ferenc köztársasági elnök úr 2003. augusztus 20–án a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével tüntette ki.
Kassai Lajos már kisgyermek korától a honfoglaló magyarok visszacsapó íjának bűvöletében él. Érett fejjel mindent felkutat, amit csak erről az íjtípusról tudni kell, ásatásokat látogat, felkeresi azokat a régészeket, akik rekonstruálták őseink íját. Majd sok töprengés és kísérletezés után elkészíti a saját íját, amelyben a hagyományos formát a modern technológiával ötvözi, így lehetővé válik a visszacsapó magyar íj sorozatgyártása, és megnyílik az út a lovasíjászat, mint sport előtt. Ma már a világ sok országában több száz lovasíjász gyakorolja a nomád magyarok ősi harcművészetét, de a szellemi középpont továbbra is a mágikus Völgy, ahonnan elindult világhódító útjára.
„Az én történetem valahol a gyerekkorban kezdődik. Mégpedig azzal, hogy valami furcsa módon a honfoglaláskori íjnak az alakja mintha bele lett volna sütve a koponyám belsejébe… Én azt mindig, ha lecsuktam a szemem, láttam belül, és a vödör füléből, a fűzfavesszőből és mindenből, amit meg lehetett hajlítani, íjat készítettem.
… Van egy angol mondás, hogy akit az Istenek szeretnek, azt sokáig meghagyják gyermeknek… Hát, engem szeretnek az Istenek, mert ezt a gyerekkort élem meg napjainkban is… Nagyapám mindig rávert a kezemre, amikor gyerekkoromban íjat fabrikáltam, és azt mondta, fiam, ne ezzel játsszál, mert ebből nem fogsz megélni…”
Lajos szerencsére nem hallgatott a nagyapára, íjkészítő lett. Ez természetesen nem ment egyszerűen – a nyolcvanas éveket éltük, a késő Kádár-rendszert, amelyben szinte lehetetlen volt vállalkozást indítani. Meg kellett küzdenie a bürokráciával, s azzal, hogy a környezete futóbolondnak tartotta.
„Azt szoktam mondani, azt tudom, mi lesz, csak nem tudom, mi lesz addig… Nagyon érdekes az élet: nagyon sokszor úgy érezzük, hogy mekkora vesztesek vagyunk, és aztán kiderül, hogy amit mi egy vesztes pozíciónak képzeltünk, az valahol egy óriási nyereség.”
Szívósan kitartott hát az eredeti elképzelése mellett, a szívére hallgatott, s megcselekedte a szinte lehetetlent. Sikeres lett, egy ország ismerte meg rövid időn belül. Ekkoriban fogalmazza meg azt a gondolatot, amely szinte egész életének mottója lehet: „Nem az Ősöket kell követni, hanem amit az Ősök követtek…”
Ennek szellemében építi fel a maga világát, amelynek része egy pragmatikus történelem – és kultúraszemlélet is.
„Próbálom a történelmünket, ami a kilencedik században gyökeredzik átrángatni ide a XXI. századba…legalábbis azt az oldalát, amiről én azt gondolom, hogy a XXI. századi ember hasznára válik…” S mindezt azért, mert „…az az igazság, hogy én nem érzem jól magam ebben a világban. Nekem a lovasíjászat a túlélés egyetlen lehetősége.”
Lajos válasza az értékválságra a lovasíjászat, és az autentikus organikus kultúra.
„Az a hagyományőrző, aki hat lovat lelovagol és háromszáz bálát fölrak a padlásra, az már nem gyújtogat kukákat Pest főutcáin… Aki tényleg elmerül ebben a dologban, ebben a kultúrában él, az nem borogat telefonfülkéket, nem lenget zászlót… Van egy kettősség – látom ezt a nagyhangú siserehadat tarsollyal az oldalán, és mindenféle zászlókal, de aki ezt a munkát végigcsinálja, az nincs ott.”
Ezért hisz a nevelő munkában, a tanításban, a különféle bemutatókban. Ezért nyitott a Völgy mindenki számára, ezért tart rendhagyó, élő történelemórákat, s ezért járja az országot, a világot, s ezért tanít a Testnevelési Egyetem Lovaskultúra Oktató Szakán.
„Amikor a kultúra él, akkor élmény. Amikor halott, információ…”
A lovakról:
Amikor kész lett az íj, egyértelmű volt, hogy valódi értelmét akkor nyeri el, ha lóhátra ül, s vágtában ad le pontos, célzott lövéseket. A dolog nem tűnt túl bonyolultnak, Lajos meg volt arról győződve, hogy tud lovagolni. Hiszen a filmekben is olyan egyszerű… Ám a valóság nagyon másként alakult. Az első próbálkozásokat a kölcsönlovakon kudarcok, hatalmas esések és bukások fémjelezték.
„Én akkor még nem tudtam elképzelni azt, hogy a ló irányítható…”
Lajos autodidakta módon tanult, rábízta magát a testére és a lóra. A lovasiskolák poroszos módszerei akkoriban, ifjú fejjel életidegennek és haszontalannak tűntek számára. Lobogott hát a ló hátán, és egy ilyen vad vágta során jutott el a Völgybe is, amely azonnal elbűvölte, amelyről azonnal tudta, hogy az otthona. Először kibérelte – senki nem értette, minek bérel egy gödröt, amit még csak fel sem lehet szántani – majd megvásárolta: Ez a Völgy lett az Ő kis Kárpát–medencéje.
De eleinte még bent élt Kaposmérőn – ott volt a kis ház, a kis műhely, és egy kis istálló, onnan járt ki mindennap a Völgybe edzeni a lovaival. Első lova egy vágóhídra ítélt, négy lábára sánta, sérült kis angol telivér volt, erre futotta a család pénzéből, akivel eleinte nem is tudott mást tenni, mit sétáltatta, futottak együtt – utólag már tudja, hogy jobb híján és ösztönösen földi munkát végzett a lóval – kialakult közöttük egy eltéphetetlen, szoros bizalmi kötelék. Miután a ló felgyógyult, s egyre intenzívebben lehetett lovagolni, elkezdődhettek a lovasíjász első próbálkozásai.
A földi munka azóta is – ma már tudatosan, köszönhetően a természetes lovaglás, az erőszakmentes lókiképzés hazánkban is gyorsan terjedő módszereinek – a lovasíjász ló kiképzésének origója.
„Én talajon kezdek el dolgozni a lovakkal, minden esetben csődöröket veszek, ménekkel kezdek el foglalkozni. Két és fél, három éves korukban kerülnek hozzám ezek a csikók, és legalább fél éves intenzív földi munka veszi kezdetét…”
A sok ló között, akik megfordultak a keze alatt, mindegyikben volt és van szeretnivaló. S minden új lóban már az előzőekben felhalmozott tudás is ott van, amely folymatosan csiszolódik és bővül.
„Nincs kedvenc lovam, mindegyiket nagyon szeretem, mindegyik ugyanúgy közel áll a szívemhez, tudom, nehéz elhinni, de tényleg így van…”
Az évek alatt a lovaglásról is megváltozott a véleménye: szükség van a lovaskultúra átfogó ismeretére, a klasszikus lovaglás, a western, a natural horsemanship kiképzési módszereinek tanulmányozására, s mindenütt találni hasznosíthatót, megszívlelendőt.
„Mind a mai napig tanulok, engem nagyon érdekel a lovaglásnak minden vállfaja, és mindennel próbálkozom. Igen tehetségtelen vagyok a többi szakágban, nyilvánvaló, nem ötven évesen kell elkezdeni az ugrást, a díjlovaglást, de érdekel.”
Az évek alatt lassan kialakult a lovasíjászat szabály– és szervezeti rendszere, de a lovasíjászat – mint keleten a Zen–íjászat – elsősorban harcművészet, ennek megélt spirituális dimenziójával, amelyben a cél már nem egy tábla, hanem maga lélek.
„Amikor megtörtént ez a tökéletes lövés, mindjárt azt éreztem, hogy nem én lőttem… Az éreztem, hogy ez nem én voltam… Valami rajta keresztül nyilvánult meg… Ha nem én voltam? Akkor viszont ki volt? Elkezdtem hát keresni ezt a valakit… Mindenben, amiben nagyot alkot az ember, így a lovasíjászatban is egy olyan csővé kell válni, amelyen keresztül oda–vissza tud áramolni ez a valami – nevezhetjük Isteni sugallatnak is, ahogy tetszik…”
Fotó: Canva
