Váczi Ernő

Mentségemre szolgáljon, hogy még a szakavatott újságíró is nehéz helyzetben lenne, ha néhány mondatban kellene jellemrajzot készítenie Váczi Ernõrõl. A hazai lovaséletben fényesen csillog neve, elismert nagymúltú szaktekintély. Írásai és szónoklatai sajátos nyelvezetének köszönhetõen páratlanok, utánozhatatlanok és nemesek.

Az évtizedek során széles körben bizonyította szakmai és emberi képességeit. Egyéniségébõl sugárzik valami meghatározhatatlan rejtettség. Ettõl aztán sokan meghátrálnak, bizonytalanná válnak vele szemben, mert nem tudják beskatulyázni átlagos embertípusokba. Nem is lehet. Õ ettõl jóval bonyolultabb, megfejthetetlenebb földi halandó, önálló belsõ világlátásával, érzékenységével, értékrendjével. Nehezen megközelíthetõ ember, szeme kritikusan elemzi az idegent, majd egyetlen arcrezdítésével képes tudatni vele, hogy kitünteti-e szimpátiájával, vagy megsemmisíti. Évekbe telt mire magam is kiérdemelhettem soha el nem felejthetõ elsõ bársonyos tekintetét. Remélem hogy vallomása életútjáról, önmagáról segít megvilágítani rejtett oldalát a tolnai tüke létére arisztokratikus megjelenést hordozó Váczi Ernõ Úrnak. (Pajlócz)

Kicsit vonakodva teszek eleget Pajlócz András kérésének. Nem akarván az álszerénység látszatát kelteni, de úgy ítélem meg, hogy személyem nem érdemes és nem oly érdekes széleskörû bemutatásra. Errõl való vélekedésemet még késõbb kifejtem.

A Tolna megyei Kocsolán születtem 1939. március 11-én egy második generációs értelmiségi famíliában. Eleink Csallóközi fazekasokként keveredtek le Tolna megyébe a török idõk során. Az általános iskola elvégzését követõen örökre elkerültem a csodálatos szülõföldtõl, de emlékeim nosztalgikus erõvel itatják át minden napomat.
Mondhatom, hogy életem a mezõgazdaság iránti elkötelezettségrõl szól gyerekkoromtól kezdõdõen, belõle kitornyosulva a ló szeretete. Személyes sajátosságom a 15 895 igazolt munkanap, amely örömszerzéssel teli, nem kínos munkavégzés. Regenerációként nyáron és télen egy-egy heti szabadságot töltöttem a Bakonyban családi közelségben, rácsodálkozással a nagy természetre.

Munkahelyeim során vezetõségem alatt általában nagylétszámú családok megélhetését biztosítottam. Nem voltam kénytelen senkinek a kenyeret kiütni kezébõl, ami ha ma funkcióba lennék, elviselhetetlen konfliktusokat okozna számomra. Szülõföldem, Kocsola az elsõ meghatározója elkötelezett életemnek, a bukfencet is kikelõ termékeny talajvilágával. Utána az 50-es évek komorságában eltöltött idõszakom a Szekszárdpalánki Mezõgazdasági Technikum, a Gemenc árterének rejtelmei, örömei, a tangazdaságban elvégzett munkák és diákévek emlékeivel.
Gyakornoki éveim következtek az Alsóleperdi Állami Gazdaságban (késõbb Dalmandi ÁG) szarvasmarhába elkötelezetten, édesapám felügyelete mellett. A szarvasmarha istállóból kitekintve irigyen szemléltem a Dalmandi Ménest, és az ottani kollégák lovasélményekben gazdag életét.  A Gödöllõi Agráregyetemet lovaglótudásomnak köszönhetõen elõnnyel kezdtem. Azonnal éllovassá válhattam id. Bodó Imre bácsi kiemelésével, majd Németh Laci bácsi további istápolásával megkülönböztetett lehetõségem nyílt a minél intenzívebb lovaglásra.

Az egyetemi évek végén magam mögött hagyva a lovassport életet, egy érdekes lovas produkcióban szerepeltem. Galkó Ernõ bácsi koreográfiájában ördöglovasként kaptam lehetõséget az 1962-es Mezõgazdasági Kiállításon késõbbi feleségemmel, Katalinnal „egy nyeregben”. Egy romantikus lányrablás köré alakított lovas bravúrok sorozatával szórakoztattuk a 40-45 ezres közönséget.

Majd dr. Pál János segítségével Bábolnára kerültem gyakornoknak. Szeretett elsõ fõnököm Antunovits Dániel már az elsõ napon felhatalmazott, hogy válasszak magamnak hátaslovat. A Vezér nevû versenypályáról lekerült telivért még csak elsõ alkalommal lovagoltam, mikor másnap reggeli audenciára hívott Burgert Róbert, Bábolna akkori ura. Azonnal nyilatkoznom kellett, hogy lovagolni, vagy dolgozni akarok Bábolnán. Szerencsémre a munkát választottam, amely azért tekinthetõ szerencsésnek, mert az ott eltöltött 11 évre és a következõkre tekintve is megtanított, hogy a munkában kell az örömöket megtalálni. Bábolnai karrierem során 1000 ló, 1000 szarvasmarha, 1000 birka, 1000 hold föld öröme, gondja volt a feladatkörömben. Az összes telivér ménes, az arab ménes és olyan kitûnõ kollégák vettek körül, akik segítségével a forradalmi 60-as években azonos hullámhosszon tudtunk együtt dolgozni. Csak jelzésszerûen néhány név: Egri Zoltán, Roskoványi Tamás, Albertényi Tamás, Fülöp Jóska, Kappel Jóska, akikre csak örömmel tudok gondolni. Halálomat éppen ezért Bábolnáról való elkerülésem évéhez, 1973-hoz datálom.

A lóverseny évei következtek. Alagon voltam istálló csoportvezetõ, mikor újabb találkozásom dr. Pál Jánossal fordulatot hozott életemben. Látva minõségi munkámat, felkért hogy a közelgõ 1978-as Kecskeméti Fogathajtó Világbajnokságon és a Szép utcai Országos Lótenyésztési Felügyelõség apparátusában vállaljak munkát. Az intézményt én hagytam el szinte utolsóként 1983-ban. Üllõ Dóra-majorba kerültem az Embriológiai Központ vezetõjének, ahol egyúttal a magyar fogathajtó sport szövetségi kapitányaként vettem részt az 1984-es Szilvásváradi Fogathajtó Világbajnokság elõkészítésében. Minden idõk legnagyobb sikerét értük el.
Ezt követõen újból visszakerültem az Alagi Tréning Központba, ahol a lóverseny, a telivérfuttatás zárta életpályámat. Ott azért még az alagi tradíciókból sikerült némi hagyományokat visszaalakítani. Többek közt a Derby-nyerõk Parkjának helyreigazításából adódó apró, de jelentõs örömökkel telítve fejeztem be 15 895. munkanapomat. Ebbe az intervallumba értendõ a már említett éves kétszeres szabadságon kívüli összes hétvégém is, mert az állattenyésztésben és lóversenyben elkötelezettnek minden napja munkanap.
Mindenek fölött kiemelendõ a mindenben együttgondolkodó, ösztönzõ, toleráns, szilárd háttér, amit feleségemnek, áldozattársamnak Katalinnak köszönhetek.

Az aktív életpályát befejezvén számomra korábban ismeretlen tevékenység felé fordultam. Elõzménye volt ugyan ennek, hiszen bábolnai idõszakomban napi jelentéseket kellett megfogalmazni, és minimum 1 oldalas terjedelemben írásba rögzíteni a napi tevékenységet. Mindezek mellett a száraz adatokat tartalmazó szakmai leírások, állattenyésztési katalógusok szerkesztését is végeztem. Ezekkel az agyat is kellett csikorgatni és az írásbeli készséget is csiszolni. Tehát némi ösztökélés után elkezdtem írogatni. A Zsurma-sorozat ennek egyik terméke, éppúgy, mint az Emlékezzünk-sorozat. Nem okoz egyik sem nagy irodalmi élményt annak aki elolvassa, de ezzel kellemesen töltöm el az idõt. Jólesõ feladatot jelent számomra, hogy kiizzadjak magamból egy-két olyan gondolatot, ami jobbító szándékú, tradícióépítõ, valamint szakmai elmélyülése okulásul szolgál a fiatal kollégáknak. Ezt megelõzendõ születtek füzetkék 1994-ben örök emléket állítva néhai õstehetségû szekerészeknek és háttér szakembereknek. Ezek szerkesztését vállaltam magamra. A kiválasztottaknak a Magyar Fogathajtás Emlékbizottsága gránittáblát is állított és ezt a jövõben is elkötelezetten folytatjuk.
Most pedig néhány gondolatot igyekszem megfogalmazni nem a konkrétsága, hanem a háttérgondolata miatt és egyúttal természetrajzomhoz is némi adalékul szolgálhat. Számos elismerésben, parolában, ilyen-olyan vállveregetésben részesültem. Ami ezekbõl számomra kiemelkedõ, az a Sport Érdemérem Arany Fokozata, melyet az 1984-es Szilvásváradi Fogathajtó Világbajnokság megrendezéséért kaptam. Rögtön meg kell jegyeznem, hogy az elismerés annak a 200 fõs szakmai gárdának szól, akik mellettem, sõt néha elõttem segítették a világméretû rendezvény szakmai sikerét. Szintén a fogathajtáshoz kapcsolódó emlék, hogy kétszer nyerhettem el a magyar sportújságírók szavazatai alapján az Év Sportolója címet, mint sportvezetõ. Felkiáltójeles megjegyzésem hozzá, hogy mindkét esetben a sistergõ tehetségû magyar fogathajtóknak köszönhetõ a siker, melybõl nekem is morzsaként jutott egy személyre szóló. A harmadik meglepetésszerû elismerés a Göncz Árpád köztársasági elnöktõl kapott Arany Emlékérem. Ezt pedig Baranyai Antal mérhetetlen akarnoksága, figyelmessége és rátermettsége eredményezte.

Tovább haladva az érzések, érzékszervek összhatásának elemzése van soron, melybe egyre inkább belepistulok. A látás, szaglás, hallás, ízlelés, tapintás összörömének élvezete, ami különleges tulajdonsága az emberi szervezetnek. Visszatekintve több mint 6 évtizedemre különös hatással vannak ezek az élmények rám. Írásaimban és pohárköszöntõimben gyakran elõjönnek az eltúlzottnak is tekinthetõ zöld-sárga színek harmóniája, a ló nyakveregetésének személyes öröme, az istállószag vonzása, a nyerítés hallásának élménye.
A rész és egész, az egyén és a világegyetem összefüggéseinek filozófiai áttekintése, a múlt, a jelen és a jövõ gondolatköre zagyvalékként jönnek elõ napi gondolkodásomban. Fölvetik az életemet végigkísérõ történések értelmét, kérdõjeleit. Igyekeztem mindig arra törekedni, hogy optimizmusra sarkalló gondolataimat adjam át a környezetemnek, elfeledve azokat a pesszimista alapérzéseimet, amelyek egyéniségemet világlátásom okán végigkísérik.

Egyik ismerõsömtõl jutott el hozzám az a CD-gyûjtemény, amely G.B.Shaw behatóan vizsgáló magyar nyelv elemzéseirõl szól. Ennek lényeges részében nyilatkozza, hogy mûveit angol nyelven írta, holott van a világnak egy olyan nyelve, melyet használva százszorosan kifejezõbb és színesebb lett volna mûvészi közlése. És ez a magyar nyelv. Sajnálatosnak tartotta, hogy a világ csak leegyszerûsített fordításokban ismerhette meg az oly finom árnyalatokkal megáldott nyelvezetünket, pl. Petõfi, Arany köteteit olvasva.
Ezek a gondolatsorok egyre többet foglalkoztatnak mostanság. Hiszen például milyen bársonyos tapintású érzéseket kelt az a szó, hogy búzavirág, vagy az, hogy édesanyám, vagy milyen erõvel dübörög az hogy rendületlenül.

Végül, mi tekinthetõ életem értelmének? Feleségem, lányom, fiam, a család. És hogy mi az élet értelme? Erre énemmel azonosuló választ a 60-as években hallottam a rádióban, Sinkovits Imre rövid mondatában: „A legjobb sehol.”

Köszönöm Váczi Ernõnek nyílt önvallomását, valamint megtisztelõ figyelmét, írásait, személyes részvételét, Körünk iránt érzett kitüntetõ lovasbarátságát. (Pajlócz)