Harold Lamb: Világhódító Nagy Sándor /részlet/
Philippos fürkésző tekintettel méregette Alexandrost; szerette volna tudni, hogy figyel-e a szavaira. A fiú azonban felkapaszkodott az egyik pályajelző pillére, s nagy érdeklődéssel nézte a csikókarámot, ahol nagy munka folyt: a thessaliai ménesekből összeszedett csikókat egymásután kihajtották a tér közepére, s Philippos lószakértői kiválogatták közülük a legjobbakat.
Az egyik fiatal állattal sok baj volt, mert minduntalan kiakart törni. Sima, fekete szőre fénylett a reggeli nap sugaraiban; ideges fején, mely vadul rángatta a kötőféket, egyetlen fehér csillag ragyogott. Alexandros egy pillanatra sem bírta levenni a szemét erről a fekete csikóról, s gyönyörködve szemlélte a fiatal állat pompás testét, izmos lábait és erős fejét. Végül oda is ment hozzá, olyan közel, amennyire csak meg merte közelíteni a nagy munkában levő lószakértőket.
Amikor a fekete csikó szemügyrevételére került a sor, az állat felágaskodott, farolni kezdett, belegázolt a körülötte álló embercsoportba s vadul rugdalózott. Őrzői, türelmüket vesztve, csuklyát próbáltak húzni a fejére. Amikor egyikük felugrott a hátára, a csikó felágaskodott, s az ember a következő pillanatban elterült a földön. Alexandrosnak olyan érzése támadt, hogy ez a fehér csillagos homlokú fekete ló emberi kétségbeesést és izgatottságot tanúsít, amikor a köréje csődült emberek ordítoznak rá. Az egyik szakértő felügyelő kijelentette, hogy ennek az állatnak veleszületett hajlama a vadság. Alexandros egyszerre megkívánta a dacos természetű csikót. Többet ér az minden más lónál, melyet valaha is látott.
Alexandros átszaladt a Philippos körül álló tisztekhez; közben még hallotta, amint a ménesfelügyelők kijelentették: ezt az Ökörfejet nem lehet bevenni a válogatott csikók közé. ( Ökörfejnek – Bukephalosnak nevezték el, mert fehér csillagos feje némileg az ökörére emlékeztetett.) Alexandros odatoppant Antigonos elé, és méltatlankodva felkiáltott:
– Szégyen, gyalázat lemondani arról a lóról!
Remegett izgalmában és félelmében, mert tudta, hogy senki sem ügyel a szavára…
– Nézd…nézz oda… – dadogta. – Azt a csikót ott…nem szabad..
Antigonos szórakozott pillantást vetett a csikóra, melyet éppen elvezettek. Alexandros érezte, hogy egész testét elönti a forró indulat.
– Hallgass rám! – kiáltotta. – Különben késő lesz!
Most aztán a többiek is felfigyeltek, abbahagyták a beszélgetést, és Philippos hunyorogva pislogott fiára. Antigonos, a Félszemű elmondta neki, miről van szó. Egy ménesfelügyelő még hozzátette, hogy a fekete csikó teljességgel idomíthatatlan, pedig a gazdája tizenhárom talantont kapott érte. Alexandros érezte, hogy maró könnyek szöknek a szemébe, s valami fojtogatta a torkát. Phillipos újra a hadigépek szállításáról kezdett beszélni, s figyelemre sem méltatta fiát.
A legnagyszerűbb ló a világon! – tört ki Alexandrosból a kétségbeesés. – Csak azok ott nem tudják, hogyan kell vele bánni!
Ez alkalommal Philippos is hajlandó volt észrevenni őt:
– Azt mered állítani, hogy nem tudnak elbánni egy csikóval?
Alexandros tüstént belátta, hogy baklövést követett el, de kétségbeesett elszántsággal kibökte:
– Én tudnék bánni azzal a lóval. Kezesbárányt faragnék belőle.
Philippos nem mosolygott. Komolyan megkérdezte tőle:
– És körüllovagolnál rajta a versenypályán, úgy, hogy az engedelmeskedjen a kantárszárnak?
Alexandros bólintott.
– És ha nem sikerült a dolog, mit fizetsz a bolondságodért? – szólt közbe Antigonos.
– Tizenhárom talantont – felelte a fiú. – A Bukephalos árát.
Mindenki nevetett, csak Philippos nem. Megkérdezte fiától, van-e tizenhárom talantonja. Alexandros azt felelte, hogy nincsen, de meg tudja szerezni a pénzt.
– Helyes. Szóval fogadást ajánlottál fel – mondta Philippos. – Nos, próbáld meg. Ha sikerül, ráadásul még megkapod azt a hogyhívjákot…Ökörfejet.
Alexandros rohant, vágtatott a fekete ló felé, s egy pillanatig ugyanazt a bénító, jeges dermedtséget érezte, mely akkor fogta el, amikor Ptolemaiosszal állt ki kardviadalra. Eszébe jutott, hogy Bukephalos az imént milyen vad ellenállást fejtett ki, amikor a csikósok csuklyát akartak húzni a fejére; ezért válláról lekapcsolta a saját csuklyagallérját, ledobta a földre, s csak azután közelítette meg a lovat. Nyugodtan, lassan ment oda hozzá, kezébe vette a kötőféket, elküldte onnan az embereket – s akkor a jeges zsibbadtság is elszállt belőle. Szelíd, megnyugtató hangon beszélt a lóhoz, gyönyörködve nézte a sima bőr alatt dagadozó izmokat, a nyugtalanul csapkodó füleket. Nagy örömét lelte benne. Fejét lassan elfordította, felnézett a napra, de azalatt is folyvást beszélt a lóhoz.
Csak akkor pattant fel Bukephalos hátára – csakúgy szőrén ülte meg -, amikor az már lehajtotta a fejét, s a füvet kezdte szaglászni. A kötőféket lazán hagyta. Bukephalos megfeszítette testét, előreszökött, Alexandros pedig ráhajolt a nyakára, s a kötőfék egyik szárával úgy irányította az állat fejét, hogy az mindig a nap irányába nézzen. Nem ütött rá, nem rugdalta az oldalát, hanem amikor Bukephalos mintegy a maga jószántából bevágtatott a lóversenytérre, a kötőfékkel a pálya vonalára irányította. A fekete ló egy-két pillanatig ellenszegültakaratának, tovább akart száguldani előre, de aztán engedelmeskedett az irányításnak, egyenletes, könnyű vágtában körbefutotta a pályát, s szépen lassított is, valahányszor lovasa úgy kívánta. Alexandros csak most vette észre, hogy az egész tisztikar meg az apja élénken figyelik őt. Amikor leszállt a lóról, Antigonos odakiáltotta neki, hogy derék dolog volt. Philippos azonban nem nyilatkozott, csupán kiadta a parancsot, hogy magánpénztárából fizessék ki a csikó árát. Aztán intett Alexandrosnak, hogy menjen utána, s elsántított a hippodrom néptelen részébe, az üres kőpadsorok felé.
Amikor már hallótávolságon kívül voltak, Philippos dörmögve megszólalt:
– Hát szép volt, szép volt, de hogyan csináltad? Megvesztegetted a lovászokat, hogy ugráltassák a lovat, mi?
Szavai szíven ütötték a fiút. Majdnem rákiáltott az apjára: „Hogy mersz ilyesmit feltételezni rólam?” De fegyelmezte magát, és kurta szavakkal elmagyarázta neki: megfigyelte a csikót is, a lovászokat is, és észrevette, hogy abban a korai órában még nagyon hosszúak az árnyékok; Bukephalos szeme előtt ott táncolt a füvön a saját nyugtalan árnyéka meg a sok sürgő-forgó ember árnyéka – emiatt volt olyan rémüldöző és ideges. Neki, Alexandrosnak nem kellett egyebet tennie, mint a nap felé fordítania az állat fejét és szelíden bánnia vele. Nagyszerű csikó az, nincs annak semmi hibája az égvilágon.
Philippos hümmögött, majd megkérdezte tőle, milyen görög olvasmánnyal foglalkozik mostanában.
Harold Lamb: Világhódító Nagy Sándor
Kép: Canva
2023.06.28.
