Az írás előző részében ott szakadtunk ki az élményből, a képből, (csak mert amúgy a naplójegyzet nagyon hosszú lett volna egy lélegzetre) amikor a tanítványok befejezték a munka lóháton történő szakaszát. Ám a sokrétű és hosszúra nyúló edzés ezzel még korántsem ér véget, köredzés következik, öt állomással.

A lengő cél feladatban a lovasíjász-katlan hatalmas, mozgó gömbjei a célpontok. A fedett pálya egyik hosszú fala mentén függnek a mennyezetről, a másik hosszú falon dolgoznak az íjászok. Egyikük meglöki a gömbsort, a gömbök különböző sebességgel és amplitúdóval, sőt van, hogy még össze-vissza irányba is, kezdenek el mozogni, az íjászoknak pedig futásból lőve kell eltalálni azokat.
A koronglövés páros gyakorlat, egyikük dobálja a korongot, míg a másik rálő a mozgó célra. A legkisebbek éppen Feri atyával gyakorolnak, a fiúcskák lőnek, a pap dobálja a korongot. Inspiráló lehet a példakép közreműködése, segítsége, egyben az érzés: kellő szorgalommal és alázattal én is válhatok olyanná, mint ő…
A trambulin a lóhátról való lövés elő-gyakorlata. A gumiasztalról „felrepülve” ugyanúgy a legmagasabb pontról kell kilőni a vesszőt, mint ahogyan azt a vágtázó lovon a lebegő fázis legmagasabb pontján teszi az íjász.
A hanyatt fekve lövésnél az extrém testhelyzetből való célzásra és oldásra nem kevés ügyességre van szüksége a tanulónak.

Az íjászfocihoz speciális, kis golyóban végződő vesszőket használnak (amikor behozták ezeket a hagyományos vesszőkkel, rá is csodálkoztam, mire lehetnek jók). A két csapat két kapura játszik, melyeket két-két medicinlabda jelképez. Könnyű gumilabdát kell jól irányzott lövésekkel az ellenfél kapuja felé terelgetni. A játékos gyakorlatok elsősorban a legkisebbekre vannak motiváló hatással. Lajos ugyan sokszor keményen odaszól, ám a dícsérettel sem fukarkodik. A társakkal, elsősorban az idősebbekkel, tapasztaltakkal felvenni az iramot, velük lépést tartani, szintén hatalmas hajtóerő.
Miután minden tanítvány befejezi az öt stációt, a filmes stáb még készít pár vágóképet a csapat részvételével (a legmegkapóbb az volt, amikor két tanítvány egymás mellett állva villámgyors egymásutánban lövi ki nyílvesszőit), majd Lajossal kezdenek el beszélgetni a kamerák előtt. Szavaikat nehéz kivenni, s amikor utóbb Lajostól megtudom, közelebb is lehetett volna menni hallgatódzni, elég mérges leszek magamra. A nyílvesszők suhogásától csak keveset hallok, ám az el-elkapott mondatok még foszlányaikban is hideglelősek. A legelején még mosolygom, amikor Lajos és a stáb fejének látszó ausztrál (aki engem rendre egy régészre, de legalábbis egy sármos kalandorra emlékeztet) karddal a kézben állnak egymással szemben, s Lajos a taktikáról magyaráz, a közelharc és a távoltartó fegyverekkel való harc közti fő különbségekről. A konklúzió – vagy talán csak a belém legmélyebben égett mondat – „Mindig azok a harcosok a jók, akikben nagyobb a lendület….” Nemcsak a harcművészetre vagy a valódi háborúskodásra igaz ez – igaz talán az élet minden más területére.

„A lovasíjászathoz lovak kellenek, a lovak tartásához gazdaság kell, a közösség együtt tartja fenn a gazdaságot…” – a beszélgetés során itt jönnek a képbe először a lovak. A forgatócsoport ugyanúgy csodálattal áll a négylábúak rendíthetetlen nyugalma és engedelmessége előtt, mint bárki más, aki (nemcsak) először látja őket munkában. Persze elhangzik a kérdés, hogy mivel és hogyan érhető el az a nyugodt, kiszámítható, együttműködő viselkedés, amit a vendégek a forgatás alatt is tapasztaltak. „Nem csak tanítjuk a lovat, szeretjük a lovat…” – ez az egy mondatfoszlány száll el a bejárattól a tribünig, ahol állok. S már el is szomorodnék, hogy csak ennyi jutott belőle, mert engem ez hozott ide, embernek és lónak az a kapcsolata, amiről először csak olvastam, aztán magam is láthattam, s egy kicsit bele is kóstolhattam – az egyik ló hátán. S míg az jár az eszemben, hogy a lovakkal ilyen bizalmi kapcsolatra, engedelmességi fokra eljutni végtelen időt s és végtelen türelmet kíván, ám józan ésszel gondolkodva egyáltalán nem bonyolult – Lajos odajön, felnéz és megkérdi: Figyelted a riportot?
S mielőtt még mondanám, hogy nem, mert ahhoz nem volt elég sütnivalóm, hogy megkérdezzem, lehet-e hallgatódzni, már folytatja is, mintha tudná, mi járt elébb a fejemben. „Az a baj a világgal, hogy túl van minden bonyolítva, túl van minden gondolkodva…” – s hogy ezt éppen a lovakra érti ott és akkor, az is rögtön kiderül – „Én a minimális tudás maximalizálásában hiszek. Nem a világűr a cél, egyszerűen csak álljon meg a ló! Nem kérek sokat, de azt mindenkor és minden helyzetben tudja! Amíg ez nem működik, teljesen felesleges Szent-György díjban gondolkodni.” Nem lehet nem érezni a jogos élcet, kritikát a szavak mögött.

Valóban – saját tapasztalatból mondom, hányszor lovagoltam tiszteletkört csomóval a gyomromban egy-egy hazai vagy nemzetközi, para- vagy hétköznapi díjlovas versenyen, félve, hogy a lovam nem tudja magát türtőztetni. S milyen mennyei gyönyörűség mostanában, egyszerű hobbilovasként, egy szál kötőfékkel,- kötéllel járni erdőt, mezőt, s tudni: a lovaim (még vezetékben is) egy szavamra vagy mozdulatomra azt teszik, amit szeretnék. Pedig közel sincsenek a Kassai-lovakhoz, ahhoz még nagyon sokat kell dolgoznom magunkon. Minden hobbilónak, jobban mondva, s talán napjainkban nem a legjobb szóhasználattal élve, minden használati lónak tudnia kellene ezeket az alapvető dolgokat. Ám a lovasok többségének sem ártana az a fajta lóhoz-állás és ülésiskola, mint amit a lovasíjászok itt kapnak.
Kassai Lajos és iskolája nevét hallva a hétköznapi emberek többségének a vasfegyelem ugrik be. Ám akiben a fegyelemnek a csírája nincs meg, aki otthonról vagy addigi életéből, életeiből nem hozta azt magával, az biztos, hogy itt sem fogja megkapni. „A fegyelem azért van, mert fegyelmezett embereket fogadok ide. Ide a már fegyelmezett ember jön. Én nem fegyelmezek, ha a szülő otthon úgy nevelte a gyereket, hogy tartás legyen benne, hogy fegyelmezett legyen, akkor talán eljön hozzám. Nevelni sem az én dolgom. Én csak megmutatom neki az utat, hogy lovasíjász lehessen.”

Elnézve az edzés háromnegyedénél már fáradókat, eszembe jut – a fegyelemről elhangzottak nyomán – vajon a legkisebbeket mi hozza ide, őket mi motiválja? Egy dologgal tudom magyarázni, amiért itt vannak – a példakövetés, a példamutatás. A nagy melegben lankadó kicsiknek igazi felüdülés az utolsó feladatok egyike (a két kör futás után következő) úszás. A lagúnában előkerül a SUP (Stand Up Paddle – „állószörf”, állva evezés) is – ahogyan az edzés elején mély lovagló-állásból felállásban lőttek, úgy a ringó deszkán ugyanezt a mozdulatot kell végrehajtani – ezúttal íj nélkül. A deszkán ketten állnak, egyikük lő, a társ evez. Ugyancsak kitűnő egyensúlygyakorlat a Völgy dombjain hegyideszkával lesiklani (ez előző látogatásomkor még Lajost láttam a felkelő nap fényében a deszkán kacskaringózni, meg is mosolyogtam). Az íjászcsarnokban ezalatt épp a mester egyensúlyoz, drótkötélen állva, járva – lövés közben készülnek róla vágóképek. A két keze tele van vesszőkkel és az íjjal, egy lábon áll a kötélen. Egy-egy pillanata van, hogy kiegyensúlyozza magát, miközben magyaráz: „Mi nem ülünk a nyeregben, hanem állunk a kengyelben, ehhez pedig kitűnő egyensúly szükséges.” – én meg gondolkodom, mi a nehezebb, a két ülőcsontunkon vagy a két talpközepünkön egyensúlyozni a nyeregben. Mindenesetre kevés profi lovas mondhatja el magáról – akinek nem inge, ne vegye magára – hogy ilyen egyensúllyal rendelkezik, s ilyen messzemenőkig ura a testének.

Mindegyikünk mögött hosszú nap áll, kísérőmmel éppen csak belegondolunk, hogy a sötétben hazainduló tanítványok közül másnap jó páran iskolába, munkába mennek. A külföldi stáb már jóval elébb elköszönt. Lajos és Vanda ezúttal is gondos házigazdáink, egy kiadós vacsora után a csillagos ég alatt álló jurta a szállásunk. A Völgy négylábú lakói közül páran a közvetlen szomszédságunkban vernek tanyát éjszakára, a sátor nagy, fehér foltja mellett egy kisebb, világos színű halom is feltűnik, aludni készülő szürke marhák. Egyikük még éberen, közvetlenül a bejárat mellett álldogál. Nem is tudom, kettőnk közül ki van nagyobb zavarban, az állat hol szuszogva nyújtja felém puha orrát, aztán, mint akinek nem igazán tetszik az ember érintése, rosszallóan csóválja meg a fejét – amin természetesen ott ülnek a szarvak. Alkalmi, ám számomra annál fenségesebb hálószobánkba nem szívesen engedném be, ám miután az ajtóra “ráklattyintom” a karabinert s elvackolunk, a kis csapat – a hangok alapján egyszerre több tagja is – a jurta oldalán kezd el vakaródzni, vagy éppen szarvait dörzsöli az építmény falához.

A vastag ponyva hangosan csattog, s mivel nem ismerem a szarvas állatok természetét, belegondolok, mi van, ha a jószágoknak nem annyira tetszik az idegen kétlábúak társasága, mint nekem a tiszta csillagos ég alatt, a domb hátán, jurtában aludni. A szürkék még jó darabig vakaróznak a ponyván, majd elcsendesednek, hajnalhasadáskor egy ló jön fel a jurtához törleszkedni, s amikor reggel ötkor kinyitom az ajtót, hogy nekikészüljek kilesni a napkeltét, megrajzolni az aznapi első grafitokat, a bejárat mellett egy bivaly bámul az arcomba, alig két-három méterre tőlem. A jószág nyugodtan kérődzik, ügyet sem vet rám, s különben is, jó időbe telik neki, míg felkászálódik, gondoltam (abból kiindulva hogy a ló is csak akkor hever el, illetve marad fekve, ha biztonságban érzi magát), így én sem foglalkoztam vele túl sokat, mentem a dolgomra.

Megkapom a gyönyörű napfelkeltémet, a dombokon lassan végigterülő, aranyszínű palásttal együtt, kívánni sem kellett szebbet a legvégére.

Lajos tegnap, még azután, hogy odajött, s pár szóban elmondta gondolatait a ló- és ember fegyelméről, visszafordult a stábhoz. Az utolsó mondatok egyike, ami eljutott a fülemig, ez volt – „Meddig visz el a khsatrya? Istenig, mert neki onnan tovább nincs dolga…” Itt is ez legyen most a végszó… S hogy mit is jelent pontosan? „A harcművészetet oktató ember az Istenig visz, onnantól a papságé a feladat. (Az ősi Indiában a khsatrya felett a brahmin, a papok, bölcsek és tanítók rendje áll, ők a legmagasabb rangú társadalmi csoport – szankszrit nyelven varna – tagjai. Érdekes párhuzam, hogy a lovasíjász közösségben többféle vallású tanítvány is van, Krisna-tudatú, katolikus –református, görögkeleti, s vannak köztük papok is…) Mindenki ugyanabban a szabályrendszerben dolgozik, itt nincs sem vallási, sem politikai ideológia, a Völgyben van egy feladatod, annak kell eleget tenned. A különféle helyről jövő, különféle vallású, nézetű emberek békében megvannak egymás mellett, mert itt mindenkire ugyanaz vonatkozik. Az én dolgom csak Istenig terjed, onnantól a teremtett világ szabályrendszerei vannak szem előtt…”
Én szeretném, ha lenne egy ilyen világ a Völgyön kívül is. Ahol nem számít, honnan jöttél, csak az, hogy hová szeretnél eljutni, ahol – ha még ugyan csak egy kis időre, mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak, s ahol – ezzel együtt, mindenkinek ugyanolyan lehetőségei vannak – s csak rajta múlik, tud-e élni azokkal.

2017.09.07. Andics Bernadett, Külső munkatárs, Lovasok.hu
Frissítve: 2022.08.12.

Az már a Kassai-Völgyben tett legutóbbi látogatáskor bebizonyosodott, oda még vissza kell térni, nem is egyszer. Ám hogy a következő alkalommal mi lesz a lecke, azt az induláskor még nem sejtettem, így azt sem, hogy mik lesznek az újabb naplóbejegyzés beharangozó sorai… Aztán ezek lettek…

Ha látogatóként elmégy egy nyíltnapra, vagy netán TF-lovaskultúrás hallgatóként megadatik nem csak csodálni, de bele is kóstolni abba, ami a Völgyben történik, még nem biztos, hogy el is gondolkodsz rajta, miért történnek a dolgok. Van aminek a látványa messzire “elviszi” a szemedet és a gondolataidat,  van amiről azonban azt gondolhatod, ugyan már, ezt én is meg tudnám csinálni… Ám azt, hogy mi miért van így vagy úgy egy edzésen vagy bemutatón, hogy amit látsz, kezdete valaminek, vagy a vége, ahhoz többször is látni kell, hogy elgondolkodhass rajta…

Ott-jártunkkor, egy csütörtöki napon,  épp egy ausztrál stáb dolgozik a helyszínen.  Egy történelmi dokumentumfilmhez forgatnak, végigkövetik az edzés minden pillanatát,  s több, kisebb riport-szakaszt is csinálnak Lajossal.

A csütörtöki nap a kezdőké. A legkisebbektől egészen a felnőttekig, több mint két tucatnyian vesznek részt ilyenkor a több órás és igen sokrétű edzésen, melyen a legkülönfélébb készségek, képességek alapozó gyakorlatai mellett erőnléti és játékos feladatok is szerepelnek. Jómagam most értettem meg ezeknek a feladatoknak a célját és a lényegét, noha hasonló edzést már harmadjára láttam. A délután történéseit ezúttal, talán szokatlanul, kronológiai sorrendben fogom elmesélni…

Az edzésnek ugyan nem szerves része, ám a kezdés előtt már legalább egy jó órával, a  Völgyben megjelennek a tanítványok. A gazdaság és az állatok körüli munka, a pályák karbantartása közös feladat, amiből mindenki kiveszi a részét. Ugyanígy mindenki részt vesz a minden hónap első szombatján tartott nyílt napon, melynek legszínesebb része az érdeklődők, vendégek számára tartott bemutató. A nyílt nap “szent és sérthetetlen”, a kisiskolástól a meglett férfiig, minden tanítványnak kötelező rajta ott lenni. Aki távol maradt, ezúttal “lefuthatja” az elmaradást, bár a “retorziót” követő edzéshez talán éppen jó bemelegítés az a pár kilométer. A bemelegítés fontosságáról beszél Lajos is, amikor már a teljes sorfal ott áll előtte, kicsit másképpen, mint ahogy azt megszokhattátok, megszokhattuk. „A lelki ráhangolódás ugyanolyan fontos, ha még nem fontosabb, mint a fizikai. Ha nem melegíted be a testedet, az izom sérülhet, ám ha lelkileg-szellemileg nem vagy benne a feladatban, ha nincs jelenlét, akkor az az idő, amit a feladatra szántál, elveszett idő.”

Az edzés a földfalú csarnokban kezdődik, melynek sajátos hangulata olyan, mintha valamiféle szent helyre lépnél be. A két csoportra osztott tanítványok testi-lelki ráhangolásában a lovak is segítenek Lajosnak. Mindjárt az első feladatban ott állnak sorban, egymás mellett – szinte mozdulatlanul – míg a tanulók madárszárnyként kiterjesztett karjaikkal futnak közöttük, a kisebbek bújnak a hasuk alatt, miközben az ujjak hegye valóban gyenge madártollakként simogatja érzékeny bőrüket. (Lovasként gondoljatok bele, hogy a lónak nem kis feladat egy helyben állva maradni, hát még több lónak egyszerre, hát még úgy, hogy közben két tucat, de talán van, hogy ennél is több ember sürög-forog körülöttük, de erről majd később…) A feladat lényege a vizualizáció – a képzelet, az edzéselmélet nyelvén szólva, az imaginációs technika ugyanis hatalmas szerephez jut a mozgástanulásban! „A madár szárnyának érintése jóleső, szeretetteljes érintés a ló testén… épp, hogy csak a szárnyatok vége érinti a lovat…a pici madarak (a legkisebbek) átrepülnek a lovak alatt…” És a tanítványok mintha valóban repülnének…

A következő feladatban a tanulóknak már nemcsak önmagukra, de a társukra is figyelni kell. Teniszlabdával a kezükben állnak párba, egyikük a ló fejénél, másikuk a faránál, persze egymással szemben. Nemsokára egy tucat teniszlabda röpköd, pattog a lovak fölött és mellett, a tanulók feladata ugyanis, hogy egymásnak passzoljanak. A kézzel való passzolgatást és a teniszlabdát hamarosan felváltja a “foci”, a pároknak focilabdával, gumilabdával kell passzolgatniuk a lovak között, ám Lajos kihangsúlyozza, a lovakhoz a labdával ne érjenek! A labda mérete ezután már nem, de a súlya tovább növekszik, medicinlabdák kerülnek elő. A pároknak ekkor már egymástól alig több, mint kartávolságnyira, egymás mellett futva-szökellve kell passzolgatni. Itt már különválik az alsó- és felsőtest szinkronitása, tetten érhető a lovasíjászat talán legfontosabb ismérve – a felsőtest és a derék a lábakkal, egymástól független. S ahogyan a földön független lesz a váll a medencétől, ez nem lesz másként lóra ülve sem – ez a gyakorlat így egyben a kéztől független ülés előkészítésének is felfogható. Számos egyéb, földön végzett gyakorlat is a lóháton való mozdulatokat készíti elő, ezt megfigyelhetitek majd a továbbiakban.

A labdák ideje is lejár, futások következnek váltakozó iramban és irányban, előre és hátrafelé, lassú futásból a maximális sebességig majd újra lelassulva. Attila hunjai jutnak az eszembe – úgy hiszem, még az ausztrál forgatócsoport is így van ezzel – amikor a tanítványok egy csatakiáltással meglódulnak a földfalú csarnok egyik végéből a másikba. S a lovak mindeközben úgy állnak ott, mint egy sor hófehér mészkő-szobor.

A következő feladatban a hatalmas hordóhasak alatt bújnak a tanítványok. Ez a ló és lovas közötti bizalom erősítése mellett kiváló egyensúlygyakorlat is egyben. A lovas lábujjhegyen állva feje fölött tapsol, majd guggolva átbújik a ló hasa alatt, s amint kibújik alóla, már áll is újra lábujjhegyre, tapsol, így halad pocakról-pocakra, lóról-lóra. (Goldoljatok bele újra lovas szemmel, lovas-ésszel, ti minden félelem nélkül átbújhattok lovatok hasa alatt? Vagy másképpen, az az iskolaló, sportló, amin lovagoltok, legyen bár a sajátotok vagy nem, nyugodtan, mozdulatlanul állja-e, hogy átbújjatok alatta?)

A “bemelegítés” utolsó gyakorlata az ellazulásé. Hangtálakat hoznak, a csoport egyik fele a lovakra ül, s hátrafelé végigfekszik az állatok hátán. Fejük a lovak farán, akinek elég hosszú a karja, az még a bordák ritmikus emelkedését-süllyedését is érezheti  a tenyerén. A ló és lovas közötti bizalmat, s a lovas önbizalmát ez a gyakorlat is erősíti. Amikor én odahaza először kérem a lovasaimat, hogy feküdjenek le hátrafelé, a ló farára, kétkedve néznek rám, s  a legtöbben előszörre bizony feszültséggel teszik le a fejüket a ló farára. Félnek, hogy az állat legkisebb mozdulatára, akárcsak arra, hogy egyik hátsó lábáról a másikra áll, megbillennek s lecsúsznak a ló hátáról. Pedig – ha valóban el tudod magad engedni, szinte lehetetlen lefordulni, s az érzés, hogy a ló és a rajta ülő – fekvő lovas légzése olykor össze is talál – az az érzés borzongató, ahogy a hangtálak finom rezgése, amit szinte a bőrödön érzel, még a tribünön állva is: hangfürdő – valóban találó a szó.

A majdnem egy órás bemelegítés után a két csoport egymást váltva, külön gyakorol, egyik a földön, másik a lovon. Nem egyszer leszek figyelmes Lajosra, ahogy egy kisgyermekét kísérő édesanyához szól, miközben az apróság a ló hátán ül, egy nálánál is nagyobb íjjal – „Miért nem vagy a gyereked mellett, ott ül a lovon!” Sohasem hallottam még ezt a mondatot egyetlen olyan lovasiskolában sem, ahol kicsiket is oktatnak, a szülőket rendre a pálya szélén látom, rosszabb esetben az autóban, míg a csemete körbe-körbe lovagol a futószáron vagy a vezetőszáron. Nagyon megütötte a lelkemet a kérdés – „Miért nem vagy ott?!”

Pedig  a szürke arab csak lépett. A fiúcskán nem volt kobak, a mester figyelmét ez sem kerülte el. Ahogyan az sem, hogy a rangidős tanítványok előbb “kapcsolnak”, zsigerből teszik a dolgukat, hozzájuk képest bizony sok a lassú, méla fiatal. „Hogy lehet, hogy az atya gyorsabb a sz*rszedéssel, mint te, Gyerek?!” Feri atyára sokan felnéznek, oldalán hallottam már gyerekszájból  – „Ha az atya meglövi a kétszázat, akkor én is!”, s az sem lehet utolsó élmény, amikor a pap, aki korát tekintve sokaknak az apja, talán még nagyapja is lehetne, dobálja a korongot az ifjú íjász-tanoncnak. A földön végzett gyakorlatok túlnyomó része már a lovon végzett mozgássorokat készíti elő. A terpesztett guggolásból (mély lovagló-állás) történő felállás és a legmagasabb ponton történő oldás már a vágta lebegőfázisának legmagasabb pontján történő lövést imitálja. A gyakorlatot ki így, ki úgy hajtja végre – kívülállóként gondolom, tapasztalattól, kondíciótól és belső összeszedettségtől függően – bizony van, ahol nem párhuzamosak a lábfejek, s pucsít a fenék… Lajos folyamatosan korrigál, s ki is hangsúlyozza – „Már itt a földön állva gondolj arra, hogy hamarosan fel fogsz ülni a lóra!”

Velük párhuzamosan a  másik csapat lóra ül. A lovakon egy egyszerű kötél-kötőfék és kötőfékszár van, amit itt bosalnak neveznek (mármint a fejzőt és a szárat együttvéve). A lovak testtömeg-segítségekkel és a térdek könnyű nyomásával, a comb és a lábszár előrébb vagy hátrébb fektetésével – azaz szárak nélkül is! – lovagolhatók.  Pár egyszerűbb koordinációs gyakorlat (pl. ellentétes oldali térd és könyök összeérintése), pár elindítás-megállítás, eltolás, oldalazás és hátralépés után nagy körre állnak a lovasok. A tapasztaltabbaknál már jól láthatóan különválik az alsó,- és felsőtest munkája. Megint gondolkodjatok el… Zabla nélkül, szőrén ültök a lovon, íjjal a kezetekben, de ez lehet akár bármi más, ami megzavarja, hogy a vállatok és a medencétek fordulatban “összedolgozzon”… Még ha üres is a kezetek, de nem fogtok szárat, akkor sem könnyű feladat nagy kört lovagolni… Hát ha még ott az íj a kézben, s a derék és az ülés ugyan éppen kifelé tolná a lovat, tágítaná a kört, de lehet, a vállak épp az ellenkező iránya fordulnak, merthogy a lövés épp abban a fázisban jár. Ha a lovas nem tudja szó szerint különválasztani felsőtestét a derekától és a comboktól, lábaktól, lovasíjászként nem fogja tudni irányítani lovát! A kentaur jutott eszembe a feladatot elnézve.

S milyen nehéz az ügető lovat egyenletes ütemben és iramban, körön tartani, miközben folyamatosan lövöldözöd el a vesszőidet. Próbáljatok csak meg eldobott szárral viszonylag szabályos, tizennyolc-húszméteres nagy kört lovagolni ütemes munkaügetésben. Hallom a fülemben: „ezek túl érzéketlenítettek, ezek a lovak automaták.” Nem nehéz azt gondolni, hogy a jól képzett és engedelmes jószágokon a lovasnak nem sok dolga akad. A külső szemlélő számára biztosan úgy tűnik – főleg az izzadságszagú, néha már fogcsikorgatós lovassportokat elnézve, hogy itt minden könnyed és egyszerű, elsősorban azért, mert a lovak sok mindent már maguktól csinálnak. Pedig ezek a lovak sem automaták, ők is igénylik a korrekt segítségeket, anélkül vagy nem maradnak kint a körön, lustán húzzák patáikat a porban, vagy éppen megszaporázzák az ügetést. Az ösztönös viselkedés sem levetkőzhető, a munka elején még itt-ott tetten lehet érni, egy-egy sunyítás, farmutatás vagy fogcsikorgatás képében, ám az edzés előrehaladtával ez elkopik. A legkisebbek és a kezdők alatt már egy óramű pontosságával és kiszámíthatóságával ballagnak a lovak. Merthogy már azok is lőnek a ló hátáról, akik még csak lépésben lovagolnak. Olyan apróság is akad, akinek lovát még édesanyja vezeti, azaz ott sétál az állat feje mellett, míg a kis legény „dolgozik”. „Ha mindenkinek elfogyott a vesszője, cseréltek!” – hangzik az utasítás, s miután Feri atya vesszői is elfogytak, vége ennek a stációnak.

Itt vége az írás első részének is, a naplójegyzet ugyanis elég hosszúra sikeredett. A következő részben még ugyanezen az edzésen követhetitek tovább a tanítványokat, feladatról-feladatra.

A csütörtöki edzésnapot jegyzetfüzettel, tollal és fényképezőgéppel követve nem egyszer jutott eszembe, bizony nem elég egyszer idejönni és látni, hogy megértsd, mi miért történik, hogy a látszólag sokszor pofonegyszerűnek tűnő gyakorlatok, feladatok mire valók, apró célok, szakaszok vagy még csak előszobái valaminek.

2017.08.30. Andics Bernadett
Frissítve: 2022.08.12.