|
A khsatrya az ősi India második legmagasabb rangú társadalmi osztálya. A harcos, vezető,- és tisztviselői réteget foglalja magába, akiknek feladata az egész társadalom védelme, háborús időkben harccal, békeidőben igazságos vezetéssel, kormányzással… A khsaatra – azaz a védelem vagy az ellenség legyőzése nem elsősorban a másik fél megsebzését, elpusztítását jelenti. A khsaatra szelleme nem az erőszakot dicsőíti, hanem, épp ellenkezőleg, annak felszámolását. |
Az már a Kassai-Völgyben tett legutóbbi látogatáskor bebizonyosodott, oda még vissza kell térni, nem is egyszer. Ám hogy a következő alkalommal mi lesz a lecke, azt az induláskor még nem sejtettem, így azt sem, hogy mik lesznek az újabb naplóbejegyzés beharangozó sorai… Aztán ezek lettek…
Ha látogatóként elmégy egy nyíltnapra, vagy netán TF-lovaskultúrás hallgatóként megadatik nem csak csodálni, de bele is kóstolni abba, ami a Völgyben történik, még nem biztos, hogy el is gondolkodsz rajta, miért történnek a dolgok. Van aminek a látványa messzire “elviszi” a szemedet és a gondolataidat, van amiről azonban azt gondolhatod, ugyan már, ezt én is meg tudnám csinálni… Ám azt, hogy mi miért van így vagy úgy egy edzésen vagy bemutatón, hogy amit látsz, kezdete valaminek, vagy a vége, ahhoz többször is látni kell, hogy elgondolkodhass rajta…
Ott-jártunkkor, egy csütörtöki napon, épp egy ausztrál stáb dolgozik a helyszínen. Egy történelmi dokumentumfilmhez forgatnak, végigkövetik az edzés minden pillanatát, s több, kisebb riport-szakaszt is csinálnak Lajossal.
A csütörtöki nap a kezdőké. A legkisebbektől egészen a felnőttekig, több mint két tucatnyian vesznek részt ilyenkor a több órás és igen sokrétű edzésen, melyen a legkülönfélébb készségek, képességek alapozó gyakorlatai mellett erőnléti és játékos feladatok is szerepelnek. Jómagam most értettem meg ezeknek a feladatoknak a célját és a lényegét, noha hasonló edzést már harmadjára láttam. A délután történéseit ezúttal, talán szokatlanul, kronológiai sorrendben fogom elmesélni…
Az edzésnek ugyan nem szerves része, ám a kezdés előtt már legalább egy jó órával, a Völgyben megjelennek a tanítványok. A gazdaság és az állatok körüli munka, a pályák karbantartása közös feladat, amiből mindenki kiveszi a részét. Ugyanígy mindenki részt vesz a minden hónap első szombatján tartott nyílt napon, melynek legszínesebb része az érdeklődők, vendégek számára tartott bemutató. A nyílt nap “szent és sérthetetlen”, a kisiskolástól a meglett férfiig, minden tanítványnak kötelező rajta ott lenni. Aki távol maradt, ezúttal “lefuthatja” az elmaradást, bár a “retorziót” követő edzéshez talán éppen jó bemelegítés az a pár kilométer. A bemelegítés fontosságáról beszél Lajos is, amikor már a teljes sorfal ott áll előtte, kicsit másképpen, mint ahogy azt megszokhattátok, megszokhattuk. „A lelki ráhangolódás ugyanolyan fontos, ha még nem fontosabb, mint a fizikai. Ha nem melegíted be a testedet, az izom sérülhet, ám ha lelkileg-szellemileg nem vagy benne a feladatban, ha nincs jelenlét, akkor az az idő, amit a feladatra szántál, elveszett idő.”
Az edzés a földfalú csarnokban kezdődik, melynek sajátos hangulata olyan, mintha valamiféle szent helyre lépnél be. A két csoportra osztott tanítványok testi-lelki ráhangolásában a lovak is segítenek Lajosnak. Mindjárt az első feladatban ott állnak sorban, egymás mellett – szinte mozdulatlanul – míg a tanulók madárszárnyként kiterjesztett karjaikkal futnak közöttük, a kisebbek bújnak a hasuk alatt, miközben az ujjak hegye valóban gyenge madártollakként simogatja érzékeny bőrüket. (Lovasként gondoljatok bele, hogy a lónak nem kis feladat egy helyben állva maradni, hát még több lónak egyszerre, hát még úgy, hogy közben két tucat, de talán van, hogy ennél is több ember sürög-forog körülöttük, de erről majd később…) A feladat lényege a vizualizáció – a képzelet, az edzéselmélet nyelvén szólva, az imaginációs technika ugyanis hatalmas szerephez jut a mozgástanulásban! „A madár szárnyának érintése jóleső, szeretetteljes érintés a ló testén… épp, hogy csak a szárnyatok vége érinti a lovat…a pici madarak (a legkisebbek) átrepülnek a lovak alatt…” És a tanítványok mintha valóban repülnének…
A következő feladatban a tanulóknak már nemcsak önmagukra, de a társukra is figyelni kell. Teniszlabdával a kezükben állnak párba, egyikük a ló fejénél, másikuk a faránál, persze egymással szemben. Nemsokára egy tucat teniszlabda röpköd, pattog a lovak fölött és mellett, a tanulók feladata ugyanis, hogy egymásnak passzoljanak. A kézzel való passzolgatást és a teniszlabdát hamarosan felváltja a “foci”, a pároknak focilabdával, gumilabdával kell passzolgatniuk a lovak között, ám Lajos kihangsúlyozza, a lovakhoz a labdával ne érjenek! A labda mérete ezután már nem, de a súlya tovább növekszik, medicinlabdák kerülnek elő. A pároknak ekkor már egymástól alig több, mint kartávolságnyira, egymás mellett futva-szökellve kell passzolgatni. Itt már különválik az alsó- és felsőtest szinkronitása, tetten érhető a lovasíjászat talán legfontosabb ismérve – a felsőtest és a derék a lábakkal, egymástól független. S ahogyan a földön független lesz a váll a medencétől, ez nem lesz másként lóra ülve sem – ez a gyakorlat így egyben a kéztől független ülés előkészítésének is felfogható. Számos egyéb, földön végzett gyakorlat is a lóháton való mozdulatokat készíti elő, ezt megfigyelhetitek majd a továbbiakban.
A labdák ideje is lejár, futások következnek váltakozó iramban és irányban, előre és hátrafelé, lassú futásból a maximális sebességig majd újra lelassulva. Attila hunjai jutnak az eszembe – úgy hiszem, még az ausztrál forgatócsoport is így van ezzel – amikor a tanítványok egy csatakiáltással meglódulnak a földfalú csarnok egyik végéből a másikba. S a lovak mindeközben úgy állnak ott, mint egy sor hófehér mészkő-szobor.
A következő feladatban a hatalmas hordóhasak alatt bújnak a tanítványok. Ez a ló és lovas közötti bizalom erősítése mellett kiváló egyensúlygyakorlat is egyben. A lovas lábujjhegyen állva feje fölött tapsol, majd guggolva átbújik a ló hasa alatt, s amint kibújik alóla, már áll is újra lábujjhegyre, tapsol, így halad pocakról-pocakra, lóról-lóra. (Goldoljatok bele újra lovas szemmel, lovas-ésszel, ti minden félelem nélkül átbújhattok lovatok hasa alatt? Vagy másképpen, az az iskolaló, sportló, amin lovagoltok, legyen bár a sajátotok vagy nem, nyugodtan, mozdulatlanul állja-e, hogy átbújjatok alatta?)
A “bemelegítés” utolsó gyakorlata az ellazulásé. Hangtálakat hoznak, a csoport egyik fele a lovakra ül, s hátrafelé végigfekszik az állatok hátán. Fejük a lovak farán, akinek elég hosszú a karja, az még a bordák ritmikus emelkedését-süllyedését is érezheti a tenyerén. A ló és lovas közötti bizalmat, s a lovas önbizalmát ez a gyakorlat is erősíti. Amikor én odahaza először kérem a lovasaimat, hogy feküdjenek le hátrafelé, a ló farára, kétkedve néznek rám, s a legtöbben előszörre bizony feszültséggel teszik le a fejüket a ló farára. Félnek, hogy az állat legkisebb mozdulatára, akárcsak arra, hogy egyik hátsó lábáról a másikra áll, megbillennek s lecsúsznak a ló hátáról. Pedig – ha valóban el tudod magad engedni, szinte lehetetlen lefordulni, s az érzés, hogy a ló és a rajta ülő – fekvő lovas légzése olykor össze is talál – az az érzés borzongató, ahogy a hangtálak finom rezgése, amit szinte a bőrödön érzel, még a tribünön állva is: hangfürdő – valóban találó a szó.
A majdnem egy órás bemelegítés után a két csoport egymást váltva, külön gyakorol, egyik a földön, másik a lovon. Nem egyszer leszek figyelmes Lajosra, ahogy egy kisgyermekét kísérő édesanyához szól, miközben az apróság a ló hátán ül, egy nálánál is nagyobb íjjal – „Miért nem vagy a gyereked mellett, ott ül a lovon!” Sohasem hallottam még ezt a mondatot egyetlen olyan lovasiskolában sem, ahol kicsiket is oktatnak, a szülőket rendre a pálya szélén látom, rosszabb esetben az autóban, míg a csemete körbe-körbe lovagol a futószáron vagy a vezetőszáron. Nagyon megütötte a lelkemet a kérdés – „Miért nem vagy ott?!”
Pedig a szürke arab csak lépett. A fiúcskán nem volt kobak, a mester figyelmét ez sem kerülte el. Ahogyan az sem, hogy a rangidős tanítványok előbb “kapcsolnak”, zsigerből teszik a dolgukat, hozzájuk képest bizony sok a lassú, méla fiatal. „Hogy lehet, hogy az atya gyorsabb a sz*rszedéssel, mint te, Gyerek?!” Feri atyára sokan felnéznek, oldalán hallottam már gyerekszájból – „Ha az atya meglövi a kétszázat, akkor én is!”, s az sem lehet utolsó élmény, amikor a pap, aki korát tekintve sokaknak az apja, talán még nagyapja is lehetne, dobálja a korongot az ifjú íjász-tanoncnak. A földön végzett gyakorlatok túlnyomó része már a lovon végzett mozgássorokat készíti elő. A terpesztett guggolásból (mély lovagló-állás) történő felállás és a legmagasabb ponton történő oldás már a vágta lebegőfázisának legmagasabb pontján történő lövést imitálja. A gyakorlatot ki így, ki úgy hajtja végre – kívülállóként gondolom, tapasztalattól, kondíciótól és belső összeszedettségtől függően – bizony van, ahol nem párhuzamosak a lábfejek, s pucsít a fenék… Lajos folyamatosan korrigál, s ki is hangsúlyozza – „Már itt a földön állva gondolj arra, hogy hamarosan fel fogsz ülni a lóra!”
Velük párhuzamosan a másik csapat lóra ül. A lovakon egy egyszerű kötél-kötőfék és kötőfékszár van, amit itt bosalnak neveznek (mármint a fejzőt és a szárat együttvéve). A lovak testtömeg-segítségekkel és a térdek könnyű nyomásával, a comb és a lábszár előrébb vagy hátrébb fektetésével – azaz szárak nélkül is! – lovagolhatók. Pár egyszerűbb koordinációs gyakorlat (pl. ellentétes oldali térd és könyök összeérintése), pár elindítás-megállítás, eltolás, oldalazás és hátralépés után nagy körre állnak a lovasok. A tapasztaltabbaknál már jól láthatóan különválik az alsó,- és felsőtest munkája. Megint gondolkodjatok el… Zabla nélkül, szőrén ültök a lovon, íjjal a kezetekben, de ez lehet akár bármi más, ami megzavarja, hogy a vállatok és a medencétek fordulatban “összedolgozzon”… Még ha üres is a kezetek, de nem fogtok szárat, akkor sem könnyű feladat nagy kört lovagolni… Hát ha még ott az íj a kézben, s a derék és az ülés ugyan éppen kifelé tolná a lovat, tágítaná a kört, de lehet, a vállak épp az ellenkező iránya fordulnak, merthogy a lövés épp abban a fázisban jár. Ha a lovas nem tudja szó szerint különválasztani felsőtestét a derekától és a comboktól, lábaktól, lovasíjászként nem fogja tudni irányítani lovát! A kentaur jutott eszembe a feladatot elnézve.
S milyen nehéz az ügető lovat egyenletes ütemben és iramban, körön tartani, miközben folyamatosan lövöldözöd el a vesszőidet. Próbáljatok csak meg eldobott szárral viszonylag szabályos, tizennyolc-húszméteres nagy kört lovagolni ütemes munkaügetésben. Hallom a fülemben: „ezek túl érzéketlenítettek, ezek a lovak automaták.” Nem nehéz azt gondolni, hogy a jól képzett és engedelmes jószágokon a lovasnak nem sok dolga akad. A külső szemlélő számára biztosan úgy tűnik – főleg az izzadságszagú, néha már fogcsikorgatós lovassportokat elnézve, hogy itt minden könnyed és egyszerű, elsősorban azért, mert a lovak sok mindent már maguktól csinálnak. Pedig ezek a lovak sem automaták, ők is igénylik a korrekt segítségeket, anélkül vagy nem maradnak kint a körön, lustán húzzák patáikat a porban, vagy éppen megszaporázzák az ügetést. Az ösztönös viselkedés sem levetkőzhető, a munka elején még itt-ott tetten lehet érni, egy-egy sunyítás, farmutatás vagy fogcsikorgatás képében, ám az edzés előrehaladtával ez elkopik. A legkisebbek és a kezdők alatt már egy óramű pontosságával és kiszámíthatóságával ballagnak a lovak. Merthogy már azok is lőnek a ló hátáról, akik még csak lépésben lovagolnak. Olyan apróság is akad, akinek lovát még édesanyja vezeti, azaz ott sétál az állat feje mellett, míg a kis legény „dolgozik”. „Ha mindenkinek elfogyott a vesszője, cseréltek!” – hangzik az utasítás, s miután Feri atya vesszői is elfogytak, vége ennek a stációnak.
Itt vége az írás első részének is, a naplójegyzet ugyanis elég hosszúra sikeredett. A következő részben még ugyanezen az edzésen követhetitek tovább a tanítványokat, feladatról-feladatra.
A csütörtöki edzésnapot jegyzetfüzettel, tollal és fényképezőgéppel követve nem egyszer jutott eszembe, bizony nem elég egyszer idejönni és látni, hogy megértsd, mi miért történik, hogy a látszólag sokszor pofonegyszerűnek tűnő gyakorlatok, feladatok mire valók, apró célok, szakaszok vagy még csak előszobái valaminek.
2017.08.30. Andics Bernadett
Frissítve: 2022.08.12.
