Indián földeken: Lófelszerelések

Nyersbőr kötél készítése

A Feketeláb lókultúrában a nyersbőr kötelet sokoldalúan használták. A nyers bölénybőrt erőssége, rugalmassága és tartósága a lasszó, kötőfék, kantár, picked line, béklyó, nyeregváz szíja, kengyelszíj, travois kötél, és a batyuk csomagolásához, ill. azok málhásállatra vagy travoisra való kötözéshez használt zsineg kedvelt anyagává tette.

A Feketelábaknál a nők ügyesen bántak a bőrökkel. Bár néhány férfi készített nyersbőr kötelet, férfi adatközlőink egyetértettek abban, hogy rendszerint a fiatalasszonyok készítették a legjobb köteleket. A bölénybika erős, nehéz bőre kedvelt anyag volt.

Három Bika visszaemlékezése szerint nagyanyja és anyja, mind leleményes nyersbőr feldolgozók, ily módon készítettek kötelet: A nő először a bölénybika friss nyersbőréből egyetlen hosszú, folyamatos szíjat vágott. A külső szélen kezdve 4 ujj szélességű szíjat vágtak ki a bőrből, beleértve a láb és fejrészeket, s koncentrikus körben haladtak a középpont felé. Aztán hasítékot vágtak a szíj egyik végébe, és sátorkaróval földre szegezték. A kötelet olyan szorosra feszítve, amennyire csak lehetett, a másik végén vágott hasonló hasítékon át lecövekelték. Később kihúzva az egyik karót, a szíjat még feszesebbre húzták, és újra lerögzítették. Miután a nyersbőr megszáradt, levették az egyszerű feszítőről, s elkezdték puhítani kővel való dörzsöléssel a bőr belső (húsos) oldalát. Végül hosszában kétrétre hajtották szőrös oldalával kifelé, és elkezdték rágni, hogy a hajtás megmaradjon. A szíj egyik végét a bölénykoponya szemgödrei között áthúzták, s egyik lábbal a koponyát rögzítve, mindkét kézzel húzgálni kezdték a szíjat, hogy ledörzsöljék a szőrt, s a bőrt tovább puhítsák. Az esetleg rajtamaradt szőrt kővel ütögették le. A kést újra elővéve hosszában kettéhasították a szíjat, két darab két ujjnyi széles kötelet nyerve. Ha azt a kötelet kantárnak szánták, akkor mindkét végén rövid távra négy ujjnyi szélességben meghagyták. Az egyik vég egy kötélnek, a másik a másodiknak, hondoként szolgálva mindegyiknek. A hasítást gondosan végezték, ügyelve arra, hogy hosszában egyenletes szélességű legyen, kivéve a hondo végeket. A hasításkor keletkező rövidebb darabokat eltették korbács szíjnak. A vágás után hátzsírral beolajozták a kötelet. Az egyetlen bölénybőrből ily módon kinyert két kötél egyforma hosszúságú, 17 láb vagy több volt.

Más kötélkészítők némileg eltérő eljárást alkalmaztak. Némelyik két ujj szélességben vágta körbe a bölénybőrt. Így egy nagyon hosszú vagy két rövidebb, de ugyanolyan szélességű kötelet nyerhettek. Egyesek a szőrtelenítéshez nem használták a bölénykoponyát, hanem kővel teljesen eltávolítottak minden szőrt. Mások prérifarkas vagy borz zsírt használtak köteleik olajozásához. Megint mások egy időre a ló által földön vonszoltatták puhára és egyenletessé téve azokat.

A hidatszák, atszinák és kutenájok kötélkészítésének leírása kisebb eltérést mutat az eljárásban. (Kroeber, 1907, p. 50; Wilson, 1924, pp. 186-87; Turney-High, 1941, pp. 75-76). Nem tudjuk biztosan, hogy ezek a módszerek törzsi vagy csupán egyéni eltérések. A kájova informátorok szerint többnyire nők végezték a kötélkészítést.

Kötőfékek

A Feketelábak egyszerű kötőféket használtak szerszámként a lovak betörésére, és vándorláskor a lovak vezetésére. A kötőfék rendszerint egyetlen, két ujjnyi széles nyersbőr volt.

Kantárok

A Feketeláb kantár nyersbőrből vagy bölényszőr kötélből állt. Anthony Hendry, az északnyugat síksági lókultúra legkorábbi leírója, (1754), említi a “szőrkantár” indián használatát (Hendry, 1907, p. 338). Maximilian (1833) csupán a bölényszőr kötél használatát említi a Feketelábak körében (Maximilian, 1906, vol. 23, p. 107). Mégis, sem Bradley (1870-es évek), sem Wissler nem említi a bölényszőr kantárt a Feketelábak jellegzetességeként (Bradley, 1923, p. 263; Wissler, 1910, p. 95).

Adatközlőink a bölényszőr kötelet régi típusú feketeláb darabnak tekintették, amit kismértékben használtak is fiatalkorukban. Három Bika azt mondta, hogy anyja a bölény homlok, és mellső láb szőréből fonta a kötelet. Egy pálca köré csavarta a szőrt, több éjszakán át ágya alatt tartotta, aztán elővette, és négy fonatot készített. Ez a kötél vízben nem merevedett meg és nem nehezült el. Jó kantár lett abból, de szeles időben túl könnyű volt lasszózáshoz. A fonott lószőr kötelek ismeretlenek voltak a feketelábaknál, mígnem a fehér cowboyok megismertették velük készítését.

Informátoraim fiatalkorában a legtöbb használatban lévő kantár nyersbőrből készült egy szállal, vagy fonva. Az általában két ujjnyi széles egyszálú nyersbőr kantár nem volt olyan tartós, mint a fonott változatt. Némelyik ember láncöltéses köteletet készített a kisujjnál nem szélesebb egy szálból. Miután összetörték, és két lapos kő közé csavarták, úgy nézett ki, mint a fonott kötél. Mikor elkészült, átmérője mintegy háromnegyed inch lett. Bár némelykor kantárnak használták, ezt a kötéltípust legáltalában a gyógypipák és más szent batyuk kötözéséhez alkalmazták.

Azokban a napokban a legnépszerűbb feketeláb kantár a háromszálú fonott nyersbőr volt. Ez a kötél erős és rugalmas volt. Napi használattal több évig is tartós maradt. Egyes készítők fatörzsre rögzített honda gyűrű köré fonták. A négyszálú kötelet két ujjnyi széles friss nyersbőrből fonták egy földbe szúrt karó köré. Minden kötelet a karó körül elhaladó rövid részt leszámítva, fonás előtt hosszában kettévágták. Fonás után két karó közé feszítették, s az első karó köré hurkolt fonatlan részt levágták.

Állításuk szerint a négyszálas kötél a fehér ember találmánya, elsőként a pígenek alkalmazták, mikor a Feketeláb Ügynökség a Régi Ügynökségnél volt az 1880-as évek elején. A pígenek aztán maguknak készítették és eladták a cowboyoknak marha lasszózáshoz. Némelyik szerint darabja akár $50 lehetett. A feketelábak azt a legjobb kötélnek tartják lasszózáshoz. Általában nem használták kantárnak.

A Feketeláb kantár legismertebb formája az indiánok számára úgy ismert, mint “harci kantár. A név valószínűleg abból ered, hogy lótolvajló vállalkozásokon szokták használni. A feketelábak a bölényvadászathoz és általános lovagláshoz is azt használták. Egyetlen hosszúságú kötélből hondoval (rögzített hurok az egyik kantárszár végén, amin áthaladt a másik kantárszár) képzett két kantárszárból állt. A hondos vége szolgált egy kantárszárként, aminek elülső részén két félcsomót kötöttek, a ló szájába helyezték, és alsó állkapcsa köré rögzítették. (Némelyik ember a két félcsomó alatt egy csomót kötött, hogy megakadályozzák a csúszást). A kötél a ló nyakának másik oldalán folytatódott (mint második kantárszár), keresztülment a hondán, s a hosszú megmaradó végét gondosan összehajtották vagy csavarták, és egyik oldalt a lovas öve alá helyezték.

Mivel ezek a kötelek 16-30 láb hosszúak voltak, nagyrészét övbe tuszkolták. Ha a lovast ledobta a hátasa, meg tudta fogni a kötél végét, ahogy az kitekeredett a földön. Azonban fennállt annak a veszélye, hogy a kötél összegubancolódhatott vagy csomózhatott az övön, úgyhogy a lovas megsérülhetett akár meg is halhatott amikor a ló levetette, vagy mozgás közben sürgős leszállásra kényszerítette.

Bár az állkapocs rögzítésére két félcsomót használtak, három csomót alkalmaztak a nehezen kezelhető élénk ló irányítására. Ha a lovas keményen meghúzta a szárat, a nyersbőr felpuffadt a ló szájában, kellemetlen érzést okozva. Versenylovakhoz az egy csomót kedvelték. Az szabaddá tette a ló száját, és kevésbé fárasztotta ki.

A hondo többféleképpen készült. Némelyik ember egyszerűen átszúrta a kötélet egyik végéhez közel, és ínnal tekerte be, hogy növelje tartósságát. Mások gyűrűt használtak, amit a bölényszarv keresztbe metszévével nyertek ki. A legjobban kedvelt a fehér kereskedőktől szerzett kis fémkarika volt. Ha gyűrűt használtak, a kötél végét átfűzték rajta, visszahajtották, és ínnal gondosan levarrták. A hondo más hasznos szerepet is betöltött. Mikor a lovas leszállt, a rövid gyeplőt átvethette a ló nyakán, ráhúzta a hosszú gyeplőt, s ezzel hátasát megállítva tarthatta.

Wissler is megfigyelte ezt a gyakorlatot (Wissler, 1910 p. 96). Lovagláskor a gyeplőket a hondán tartották vagy attól némileg előrébb.

Hogy parádén a lovak fejét magasan tartsák, a kantárkötél hosszú hurkát függeléknek hagyták az állkapocs alatt. Ez a hurok a ló járására himbálózott, és megcsaphatta az állat orrát, ha nem tartotta magasan a fejét. A visszatérő harci vállalkozások tagjai némelykor skalpokat erősítettek a kantárra, a ló állkapcsa alatt ugyanezen célból.

A kantár összhasonlító adata

Annak ellenére, hogy az irodalomban számtalan utalást találni a többi síksági és fennsíki törzs kantárjaira, sok leírás túl vázlatos ahhoz, hogy pontosan megállapítsuk, mire gondolt az író. Például Penicaut 1714-ben a következőt írta a kaddo kantárról: “Kantárjukon nincs zabla, csupán egy szőrkötél a ló szájában“, talán a “harci kantár” típusra utal, de ebben nem lehetünk biztosak (Penicaut in Swanton, 1942, p. 147). A szőrkantár látszólag elterjedt volt volt az északi síkságon és a fennsíkon a 19. sz. korai éveiben. Lewis és Clark (Coues, 1893, vol. 2. p. 562) megfigyelte, hogy a lemhi sosónik mind a 6-7 fonatú bölényszőr kötelet, mind a nyersbőr kötelet használták, de az előbbit jobban kedvelték. Ross Cox (1832, pp. 84-85) szerint a nípörszi “kantárok mindössze lófarok szőréből készült kötelek voltak, amit az állkapocs körül rögzítettek”. Maximilian (1833) megjegyezte, hogy az asszinibojn kötelet használt “bölényszőrből, amit kantárként erősített az alsó állkapocsra, és azt is, hogy hasonlított a hidatsza kantárhoz (Maximilian, 1906, vol. 22, p. 391).

A későbbi szerzők beszámolnak a fonott lószőrkötelek elterjedtségéről a flethedektől és kutenájoktól nyugatra élő fennsíki törzsek körében. (Teit, 1900, p. 258; 1909, p. 535; 1930, p. 111). Talán a bölénymezőktől való távolságuk serkentette a lószőrkantárok átvételét. A flethed és a kutenáj a nyersbőr változatot használta, s az utóbbi állítása szerint mind a lószőr, mind a bölényszőr kantár újkeletű dolog, a nípörsziktől. (Turney-High, 1937, p. 73; 1941, p. 108). A komancs kantár 1850 körül “egyszerű nyersbőr hurok” volt (Whipple, 1856, p. 28). A kájova adatközlők azt mondták, hogy kantárjuk két gyeplős bölény nyersbőr kötél volt a ló alsó állkapcsa köré hurkolva.

Az indián “harci kantár” markánsan eltért a fémzablás kantároktól, a korai írók általános megnevezésében, a “spanyol kantárok”-tól. A síksági indiánok a spanyol lovak lopásával, és kereskedésével korán megismerkedtek a “spanyol kantárokkal”. La Vérendrye csapatából két franciának, akik a mandánokkal maradtak 1739 nyarán, a mandánokkal kereskedni kívánó lóhasználó törzsek mutattak olyan kantárokat, “amiken zabla és az álladzó egy darabból volt nagyon hosszú elágazásokkal, az egész szépen kifényesítve”, (La Vérendrye, 1927, p. 371). 1792-ben Jacques d’Eglise megfigyelte, hogy a mandánok “mexikói stílusú kantárok”-kal rendelkeznek (Nasitir, 1927, p. 58). Lewis és Clark gyakran utal a “spanyol kantárok” használatára a lemhi sosónik körében 1805-ben, és megjegyezte, hogy azok az indiánok ha csak tehették azokat jobban kedvelték saját egyszerű szőr vagy nyersbőr kantárjuknál (Coues, 1893, vol. 2, pp. 559, 563, 569). 1806-ban az expedíció egyik tagja Ordway őrmester látta, hogy játékban a nípörszik tétként “spanyol kantárok”-at tettek meg.

David Thompson 1787-ban beszámolt egy messe délről hazatért pígen harci vállalkozásról, ami során közvetlenül a spanyoloktól loptak lovakat, melyek még viselték a spanyol felszerelést. “A kantárok és zablák nehezek és durvák voltak, mintha a kovácsnak csak kalapácsa lett volna. A zablákat súlya és kidolgozatlanága miatt az indiánok eldobták” (Thompson, 1916, pp. 371). Azonban a 19. sz.-ban a fennsíki és síksági törzsek, a feketelábakat is beleértve, “spanyol kantárok”-at használtak, amikor csak hozzá tudtak férni lopás vagy kereskedelem útján. Spanyol zablákat láttak az oszidzsoknál 1840-ben (Tixier, 1940, p. 168). 1853-ban Whipple megfigyelte, hogy a komancsok “nem idegenkedtek a nyereg és kantár használatától, ha fosztogató expedícióik során szert tettek azokra” (Whipple, 1856, p. 28). Boller (1868, p. 65) a mandánokról és hidatszákról írta 1858-ban, hogy “Azok, akik annyira szerencsések, hogy birtokolnak egy használható nehéz spanyol zablát hosszú vasrojtokkal, amik csilingelnek a ló enyhe mozdulatára”. Azonban az egyszerű nyersbőr “harci kantár”, módosításokkal, átvéve speciális használathoz, jól ismertetve Wilson tollából, fennmaradt általános használatban a hidatszáknál egészen a bölényvadász idők elmúlásáig (Wilson, 1924, pp. 182-85). George Catlin, Alfred Miller, és Rudolph Kurz festményein, ahol lovas indiánokat ábrázoltak, nagyrészén felismerhető a “harci kantár”. A feketelábaknál a fémzablás kantár luxuscikknek számított. Az egyszerű “harci kantár” általános használatban maradt míg a bölények el nem tűntek.

Lasszók

A hosszú nyersbőr kantár a feketelábaknál lasszóként is szolgált. A bölényszőr köteleket könnyű súlyuk miatt csak részben volt használható a szélfútta feketeláb vidéken. Az informátorok azt állították, hogy már a cowboyok megjelenése előtt használtak lasszót. A rögzített lasszó volt az alap. A férfiak elsősorban a kiválasztott ló ménesből való befogására használták, lótolvajló portyákon ezzel fogták meg az ellenség pányvázatlan lovát, továbbá lovak heréléséhez és betöréséhez. Benyomásom, hogy a lovas férfiak kevésbé használták. Nő nem használhatta a lasszót, ami általános szabály volt. Arra képezték ki szelíd lovaikat, hogy mereven álljanak, mikor a hosszú kantárszárat eldobták hátuk vagy fejük fölött, miközben hangot adtak ki: “ka-ka-ka”.

Az északi törzsek lasszóhasználatáról már korán van leírásunk. Lewis és Clark (Coues, 1898, vol. 2, pp. 562-563) megfigyelte, hogy a lemhi sosónik gyakorlottak a vágtató lovak meglasszózásában. Alfred Jacob Miller két olyan festményt készített, amiken az indiánok vadlovakat fognak be (Walters Art Gallery Collection, Baltimore, Md., Nos. 80 és 137). Az utóbbin egy sosóni nő lóhátról lasszóz. (Lásd még De Voto, 1947, pl. 53.) Más korai források olvashatók a síksági indiánok lasszóhasználatáról a vadlovak befogásához a 60. oldalon. Pike (1810, Függelék, p. 42) elámult Új-mexikó spanyol lovas katonáinak lasszóhasználatán a lovak befogásához. Kis kétség van affelől, hogy a síksági indiánok a spanyoloktól tanulták el a lasszó használatot, mint ahogy Wyman (1945, p. 85) állítja.

A vonókötél

Az 1830-as években George Catlin leírta a hosszú vonókötelet, amit a ló nyaka köré kötöttek:

A lasszó egy hosszú, 10 vagy 15 yard hosszú nyersbőr szíj, több fonattal és csavarással kidolgozva, s főleg a vadlovak befogására használták… A bölények űzésekor, vagy harcban, a lasszó a földön vonszolódott a ló lábainál, némelykor több méterrel mögötte, úgyhogy ha a lovas kivetődne, ami gyakori eset, a ló bakugrásakor vagy botlásakor, meg tudja ragadni a lasszót, azt konokul tartva, megállítja, és megtartja a lovat, aminek hátát azonnal megüli, és folytatja a hajszát. [Catlin, 1841, vol. 1, p. 253.]

Eme holmi leírásakor Catlin nem utal bizonyos törzsre korlátozódó használatára, de bizonyítottnak tűnik, hogy a Síkságok bölényvadász törzseinél általánosan használták. Ezt a vonókötelet több indián lovas bölényvadászatot ábrázoló festményén szerepelteti.

A feketeláb kantár, melynek egyik végét az övbe tuszkolták, ugyanazt a célt szolgálta. Ezzel felvetődik a kérdés, hogy a Catlin által leírt dolog nem régebbi-e az informátorok fiatalkorában használt feketeláb típusnál. Hajlok arra, hogy azt higgyem, az indiánok több eszközt fejlesztettek ki ugyanarra a célra, hogy eltérő elterjedtsége lehetett.

Ezt szuggerálja Lewis és Clark 1805-ös leírása a lemhi sosóni megállítóról:
Egyik végét először a ló nyaka körül csomózták meg, aztán levitték az alsó állkapocs köré, ahol egyszerű hurkot képezve áthaladt a szájon, aztán felhúzták a jobb oldalon, és a lovas bal kezében tartotta, míg a maradék rész lelógott kis távolságra. Máskor az egyik végtől kis távolságra csomót kötöttek, úgyhogy az a vég kantárként szolgált, míg a többi a földön vonszolódott. [Coues, 1893, vol. 2, p. 562.]

A második sosóni változat tipikus feketeláb harci kengyel, leszámítva, hogy a gyeplő a földön vonszolódhatott, ahelyett, hogy övbe tűzték volna. 1840-ben Tixier megemlíti, hogy az oszidzs bölényvadászok hosszú lószőr pányvát fejlesztettek ki, megkötve a ló nyaka körül, felcsavarták, és a lovas övébe tűzték, ugyanazon célból (Tixier, 1940, pp. 167-168). Ez mégis másik változatnak tűnik.

Wilson hidatsza kantárról szóló leírásában világosan utal arra, hogy az hasonlított a feketelábéhoz, és ugyanazt a kettős célt szolgálta (Wilson, 1924, p. 183). Forrásaink korlátozottsága azt mutatja, hogy a vonókötél feketeláb változata volt ismert a sosóniknál 1805-ben. Nincs kétség affelől, hogy a külön kötél, a ló nyaka körül rögzítve, régebbi fejlemény volt.

NYERGEK

Nyeregkészítés

A feketelábaknál a nyeregkészítés női munka volt. Ez némiképp specializált munka volt. Egyes idős nők annyira jártasak voltak ebben, hogy nemcsak családjuknak készítettek nyergeket, hanem kereskedelemre is, míg más asszonyok soha nem készítettek nyerget.

A nők voltak a nyeregkészítők a Wind River sosóniknál, és kájováknál (Shimkin, 1947 b, p. 294; from Alice Marriott). Egyes kájova asszonyok annyira specializálódtak, hogy nyergekkel kereskedtek sátorborítokra, szárított húsra, és más cikkekre. Azonban Opler (1941, p. 395) úgy találta, hogy a csirikava-apacsoknál a férfiak készítették a nyergeket.

A nyeregkészítés nem volt idényjellegű tevékenység, de a feketeláb asszonyok jobban szerették meleg időben formálni a nyerget, mert télen a nedves nyersbőr lassabban száradt. Korlátozott mértékben méret után készültek a nyergek. Ha az a személy, akinek készült a nyereg, nagydarab testes férfi, vagy nő volt, akkor a pommel, és a cantle az átlagnál nagyobb távolságra került. A gyereknek készült nyergek aránylag kisebbek voltak a felnőttekéinél.

Az USNM gyűjtemény számos kisebb váznyerget is tartalmaz több különböző törzsből, gyerek nyeregként dokumentálva. A kájova informátorok azt mondták, hogy az idősebb aszonyok készítettek nyergeket fiúknak, és lányoknak.

A nyergek értékes tulajdonok voltak. Egy jó lovat adtak egy díszes párnanyeregért, vagy magas kápájú női nyeregért. Ha egy pár összeházasodott, a szülők nyergeket adtak nekik. Azonban a szegény családok némelyike nem rendelkezett nyergekkel. Egy szegény család lusta fiatalembere soha nem birtokolt nyerget.

Éjszaka, vagy nappal, amikor nem használták, a tulajdonos sátrában tárolták, az ágyak mögött. Ha a férfinak több felesége volt, akkor rendszerint az, aki az ajtóhoz legközelebb aludt, az ügyelt a sátorban hagyott nyeregre, és más lófelszerelésekre.

A bölényvadász időkben a feketelábak többféle párna és váznyerget használtak:

A PÁRNANYEREG

Egy aktív férfi nyerge, ami nem volt több szőrrel kitömött puha bőrpárnánál, az ún. “párnanyereg” volt. Párnanyereg készítésekor 2 db puhára cserzett bölény, őz, szarvas, vagy antilop bőrt vágtak egyforma méretűre, durván homokóra formájúra. A bölénybika bőréből készült volt a legtartósabb. Bár a férfi az ízlése szerint is kiszabhatta, a bőrökkel mégis a nőhöz fordulhatott a nyereg összeállításáért.

A nő az egyik bőrt a másik tetejére rakta, úgy, hogy széleik érintkezzenek, aztán összevarrta a bőröket puha bőr vagy nyersbőr zsinór két közel párhuzamos vonalában a közép hosszában. Azután ínfonallal elkezdte összevarrni a bőr felső, és alsó széleit, elegendő rést hagyva mindkét oldalon a töméshez, mielőtt teljesen összevarrta. A bölény vagy őzbőr volt a kedvelt tömés, bár némelyik nő füvet használt ugyanarra a célra.

A képen illusztrált párnanyergen látható az alapvető szabás, és díszítés. Ezt a darabot (USNM no. 2656) Howard Stansbury kapitány gyűjtötte 1849-ben, és úgy címkézte, hogy “A Sziklás-hegységi Fekete Láb Indiánok”. Mérete 16 3/8 inch hosszú, és 14 inch széles a közepén, és súlya 1 pound 5 ounce. Ennek fotóját 1947-ben megmutattam az idősebb feketeláb indiánoknak. Kijelentették, hogy fiatalkorukban a blad és pígen indiánok használtak ilyen jellegzetes párnanyergeket. Ez a darab mindegyik sarkában sülözött rozettákkal, és rombuszokkal díszített. A nyereg alsó szélén közel a sarkokhoz 2 sülözött bőrdarab különül el süllel betekert bőrszíjakkal. Az alsó és felsőbőr varratát sülhímzéssel takarták. Az informátorok elismerték, hogy ez volt a feketeláb párnanyergek jellegzetes díszítése. Azonban fiatalkorukban már inkább gyöngyökkel dolgozták ki ugyanazt a mintát.

Egy pígen “sattel mit quill”, Maximilian 1833-as gyűjtéséből, korábban a berlini Museum für Völkerkundében elhelyezve (No. IV B 110), valószínűleg egy párnanyereg típus. Edward Harris, aki 1843-ban a Felső-Missouri vidékére kísérte Audubon-t, egy feketeláb párnanyerget gyűjtött, ami most az Alabama State Department of Archive and History tulajdonában van Alabama állam Montgomery városában. Az a felépítésében és mintájában hasonlít a Stansbury kapitány gyűjtötte darabhoz.

Mindkét oldal közepéről “U”-alakú füleket használtak a heveder nyereghez rögzítésére. A legmegszokottabb heveder egy 2-4 ujjnyi széles nyersbőr szíj volt, amit a nyereg baloldali fülén át lehajtottak, és ínnal levarrtak, átvetették a ló törzse alatt, és a jobb oldali fülhöz rögzítették nyersbőr latigo szíjjal. Kevésbé megszokott változatánál mindkét fülről puha bőrszíjak lógtak, és a ló hasa alatt kötötték meg. Az informátorok szerint az illusztrált nyerget kengyellel, vagy kengyel nélkül használták, amit ugyanazokra a fülekre rögzítették, mint a hevedert. Fiatalkorukban a párnanyerget használók többsége kengyellel lovagolt. Némelyik feketeláb nyereg kiegészült egy újabb pár füllel, ezek a heveder fülektől, előre álltak, amikre a kengyelszíjakat erősítették. Sok párnanyeregnek volt négyszögű átlós nyersbőrdarabja, 4 inch, vagy több szélességben a nyereg közepén, és a bőr alapra varrták fel. Ezek eléggé lelógtak ahhoz, hogy eltakarják a hevederfüleket. Némely esetben lyukak kerültek a nyersbőr szíjak végeihez közel, amire fellógatták a kengyeleket.

Teljesen felszerelve, kengyelekkel és hevederrel együtt a párnanyereg súlya kevesebb volt 3 pondnál. Nem volt nehezebb a modern amerikai verseny nyeregnél. A tapasztalt indián kereskedő W. T. Hamilton állítása szerint egy ló a párna alatt 20 mérfölddel többet tudott megtenni, mint váznyereg alatt (Hamilton, 1905, p.37). A párnanyereg könnyű, rugalmas, puha széket biztosított. Elsődlegesen a tevékeny fiatalemberek használták bölényvadászaton, harcban, lóversenyen, és általános lovagláskor. Speciális használatát a lóbetörésben, már leírtuk (p. 64). A gyermekek, idős emberek és nők ritkán használták, hacsak nem fértek váznyergekhez.

A PÁRNANYEREG ELTERJEDTSÉGE

A párnanyereg régi típus a feketelábaknál, és szomszédaiknál. Szívfájdítóan rövid leírásában az “Archithinue” indiánok lófelszeréléről 1754-ben Henry megállapította: “Rendelkeznek… bőrpárnákkal és ugyanolyan kengyelekkel” (Hendry, 1907, p. 338). Bizonyára a fentebb leírt párnanyergre utalhatott. Alexander Henry leírta a párnanyereg használatát az asszinibojnoknál, és kríknél 1809-ig bezárólag ( Henry and Thompson, 1897, vol.2. pp. 526-527). A művészek, mint Pul Kane (1847), és Frederich Kurz (1852) párnanyerget viselő feketeláb pónikat ábrázoltak (Bushnell, 1940, fig.8; Kurz, 1937, pl. 22). Az idős feketelábak azt mondták, hogy a párnanyereg röviddel azután ment ki a használatból, hogy rezervátumba kerültek, és bőséges mennyiségű fehér emberes nyereghez jutottak, amik erősebbek voltak, és ellátva a tehénpásztorkodáshoz szükséges magas kápákkal. Reuben Black Boy (1883-ban született) csak egyetlen még használatban lévő párnanyeregre emlékezett a pígenek körebén. Ez akkor volt, mielőtt az Ügynökség Browning-ba költözött volna a 1890-es évek közepén.

A feketelábaktól nyugatra a párnanyerget a fiatalemberek használták a bölényvadász időkben. Lewis és Clark 1805-ben fiatal sosóni férfiakat látott, akik kengyel nélküli párnanyerget használtak. (Coues, 1893, vol. 2. p. 562). 1812-ben Ross Cox megjegyezte, hogy a népörszik kengyel nélküli párnanyerget használnak (Cox, 1832, p. 84). A későbbi írók ilyen nyereg használatáról számoltak be a klikitat, jakima, saszvep, tomzon, kördalen, flethed, és szenpojl törzseknél (U.S. Comm. Ind. Affairs, 1854, p. 227; Teit, 1909. p. 534; 1930 pp. 110, 353; Ray, 1932 p. 117). Pierre Pichette elmondta nekem, hogy a flethedek sosem használtak kengyeleket a párnanyereggel. A párnanyereg egy változata, amit az oregoni klamatoktól gyűjtöttek, most az USNM gyűjteményében található. Ezt a példányt (USNM no. 24108) 1876-ban gyűjtötték.

A prémkereskedő Daniel Harmon leírta az asszinibojnok, atszinák, feketelábak és mandánok és szomszédaik párnanyergeit a 19. sz. első felében: “A ló hátára cserzett bölénybőrt raknak, melyre párnára kerül, amiről fából készült és bölényherékkel borított kengyelek lógnak” (Harmon, 1903, p. 291). Kurz a század közepén varjú párnanyergeket figyelt meg, és rajzolt le (Kurz, 1937, p.260, pl.9). A későbbi írók leírták a mandánok és hidatszák párnanyergeit (Matthews, 1877, p.19; Boller, 1868, p.225; Wilson, 1924, p. 190), illetve a sájenekét (Grinnell, 1923, vol.1. pp. 206, 208; vol.2. p. 17). Az USNM gyűjteményében négy titon lakota párnanyereg van. Továbbá egy 1869-ben gyűjtött janktonáj párnanyereg (no. 8415), és sziszeton darab, ugyanabból az évből (no. 9062). Két vinebégo párnanyerget illusztráltak (Radin, 1923, p. 29).

A párnanyereg sűrűn szerepel a fehér művészek munkáin, akik a bölényvadász idők északi síksági indiánjainak életét ábrázolták. A párnanyereg talán első publikált ábrázolása Peter Rindisbacher műve “Sioux Warrior Charging”, ami 1829 októberében jelent meg az “American Turf Register and Sporting Magazine”-ben (opp. P. 73). A párnanyereg vázlatos elrendezése feltűnik George Catlin számos törzsileg nem meghatározható vadászjelenetein, és egy lóhátról történő grizzlivadászat festményén. Bodmer litográfiája a lovas bölényvadászatról (1833) bemutatja a párnanyereg használatát. Kurz számos szép vázlatot készített az 1851-52 között a Felső-Missouri törzseinél látott párnanyerges lovakról. Charles Wimar az ugyanezen évben a Missourin, ill. az 1858-as Yellowstone-i útjáról készült eredeti vázlatkönyve párnanyergek rajzait is tartalmazza (City Art Museum, Saint Louis). A legrészletesebb korai vázlatok, és múzeumi darabok tanulmányozása jelzi, hogy a párnanyergek összeállításában és díszítésében a törzsi különbség jelentéktelen volt a Felső-Missouri törzseinél.

Egyetlenegy déli síksági párnanyerget láttam. Jarvis gyűjtötte 1848 szeptembere előtt, és sajátkezűleg címkézte: “komancs” (Acc. No. 1848, 67, New York Hist. Soc., ma Brooklyn Museum). Ez a darab megegyezik az északi síksági példányokkkal. Három kájova informátor szerint törzsük férfijai a bölényvadászat későbbi éveiben nem használtak párnanyerget. Tixier az 1840-es leírásában az oszidzs bölényvadászok felszereléséből csupán a váznyerget említi (Tixier, 1940, p. 168). Azonban a töredékes információk jelzik, hogy azon a területen a régebbi időkben használatban lehettek a párnanyergek. Pénicaut 1714-ben leírta a kadó lófelszerelést: “Kengyelük lóg zsinórról … hajas, amit négyrétre hajtogatott őzbőrre erősítettek, ami nyeregként szolgált” (Swanton, 1942. p. 147). 1744-ben az apacs harcosokról azt írták, hogy “nyeregként szolgáló bőr”-ön lovagoltak (Whipple, 1856, p. 117).

Ezek a korai utalások, kiegészítve az északi törzsekre utalókkal, azt vetik fel, hogy a 18. században a párnanyereg az egész síkságon elterjedt volt. Ahogy Wissler (1915, p.36) feltételezi, az alapvetően egyszerű összeállítású párnanyereg a lóval terjedt a síkságon, míg a komplikáltabb váznyereg lassabban terjedt északra. Bár a párnanyereg eredete a hozzáférhető források alapján nem határozható meg biztosan, lehetséges, hogy az a spanyol-mexikói málhanyeregből származik. Pfefferkorn (1949, p. 95), aki azt a nyerget használatban látta Sonorában, a 18. század közepén, úgy írta le, mint kétpárnás cserzett tehénbőr négy sarokkal, amit szalmával tömtek ki, és középen kapcsolódott a két darab. Ez lehetett talán a tevékeny fiatalemberek nyergének prototípusa a síksági indiánoknál.

PÁRNANYEREG VÁLTOZATOK A FEKETELÁBAKNÁL

Az idős feketeláb informátorok kétféle párnanyerget ismertettek. Egy nagyon egyszerű nyereg a bölénybika nyakbőréből készült. A bőrt szőrével lefelé tették tették a ló hátára, és a mindkét oldalról lelógó szíjak segítségével tartották helyben, ezeket a ló hasa altt kötötték össze. A végeknél összevarrt nyersbőr zsinór folyamatos övet erdményezett, felfüggesztették a párna tetején keresztül úgy, hogy a hurkos végei kengyelként szolgáltak. A lótolvajlásról hazatérő férfiak néha ilyen nyerget készítettek, ha nem volt idejük és lehetőségük arra, hogy bölényt ejtsenek el. A nyereg hamar elkészült a cserzetlen bölénybőrből. Kedvelték használatát, ha napokig lovagoltak nyereg nélkül, vagy egyenetlen terepen. Ezt a típust használták a szegények, és a lusták, akiknek nem volt lehetőségük jobb nyergekre.

A párnanyereg másik változata egy pár vízszintes nyárfa oldaldeszkával készült, hasonlóan a váznyergekhez, de elöl és hátul, a pommel és cantle helyén fűvel kitömött hajlékony bőrpárnák kapcsolódtak. Ez egy könnyű nyerget eredményezett, amit könnyen félbe lehetett hajtani, és kar alá csapni, ha nem használták. Ez egy szokatlan nyeregtípus volt.

A FANYEREG

A jellegzetes női nyereg a nyersbőrrel borított nyárfaváz volt, amit a feketelábak “fanyereg”-ként ismertek. Az illusztrált darabot a blad indiánoktól gyűjtötte R. N. Wilson 1897 előtt, és most a chigagoi Természettudományi Gyűjteményben található (cat. No. 51,752). Az oldaldeszkák 19 inch hosszúak. A cantle 12.8 inch magas (2b tabló).

Ezt a típust Alexander Henry 1809-ben ismertette, mint “fából készült, jól csatlakozott, és nyers bölénybőrrel borított, ami megszáradva szorosra fogott minden részt. Ez a váz kb. 10 inch-re kiemelkedett elöl és hátul; a tetejük vízszintesenelágazott, és kifelé, kb. 6 inch átmérőjű lapos darabot képezve”. Szerinte ez a nyeregtípus régebbi volt a párnanyeregnél (Henry and Thompson, 1897, vol. 2., p. 527). Maximilian 1833-ban figyelte meg ezt a nyerget, és megjegyezte, hogy az első és a hátsó kápa “gyakran rendelkezett lelógó bőrrojtokkal” (Maximilian, 1906, vol. 23, p. 107). Gustavus Sohon ezt a nyeregtípust ábrázolja, amin két nő lovagol a “The Bloods Come In Council” című, 1855-ös vázlatának bal hátterében. Az előtér férfialakjai valószínűleg párnanyergen ülnek.

Fanyereg készítésekor a nő friss nyárfa törzset hasított fel, és két egyenlő méretű darabot faragott ki, kb. egy-fél inch vastag, 16-20 inch hosszú, és 3 vagy 4 inch széles oldaldeszkákat. Három Borjú azt mondta, hogy az anyja a travois szárán hajlította meg kissé a friss fát. Első és hátsó kápának egy pár friss, villás nyárfaágat kerestek. Ügyeltek arra, hogy megközelítően egyforma méretűek legyenek, és hogy mindegyik ág egyforma vastag legyen. A villák tetejét meghajlították, és késsel lapos korongformára nyesték, és az ágak végeit elgörbítették. Az elülső kápának szánt darabnál az ágak csatlakozása felett kis lyukat égettek, és egy egyenes fapecket illesztettek bele szorosan. Vörösre izzított vasrúddal 2 pár lyukat égettek az oldaldeszkákba, a villák alsó részének külső felét kivájták, és a lyukakon át szarvasbőr szíjakkal az oldaldeszkákhoz kötötték. A váz borítására szánt nyers bölénybőrt először több napra tóban vagy patakban áztatták, míg nyers nem lett, és rossz szagú. Akkor szőrével felfelé kifeszítették a földön, főtt vizet öntöttek rá, és kővel leszedték a szőrt. A nő azután megfordította a bőrt, és bőrvakaróval eltávolította a húst. A szőrös oldalt nem vakarták, mert azzal elvékonyodik a bőr. A bőrt a nyeregvázra húzták, rögzítették, kivágták, és végül nyersbőr szíjjal összevarrták. Az öltések a nyereg belső felére kerültek, ami használatkor nem látszódott. (13. ábra)

Vigyáztak arra, nehogy a száradó és zsugorodó nyersbőr elgörbítse a nyerget. Két görbülést megelőző eljárás ismert. Három Borjú elmondása szerint nagyanyja a frissen varrt nyerget egy lóhát méretű rönkre tette és lekötözte, míg a nyersbőr meg nem száradt. Lusta Fiú anyja egy régi sátorpalástot göngyölt fel szorosan, és a nyereg oldadeszkái közé tuszkolta, és zsinórral körbekötözte az egészet, és úgy hagyta száradni.

George Catlin egy varjú sátort ábrázoló festményén a nyereg a sátor előtt szárad. A nyerget a földbe cövekelték, hogy megőrízze formáját (Catlin, 1841, vol. 1, pl. 20). Egy másik Catlin ábrázolás (Wissler, 1915, fig. 1.) ugyanezt a szárítási eljárást mutatja. Egy kájova informátor elmondta, hogy törzsének asszonyai kicövekelték a száradó nyerget. Azonban a feketeláb adatközlők, miután beszéltem nekik erről az eljárásról, azt felelték, hogy nagyon jó szárítási eljárásnak gondolják, de sosem hallották, hogy asszonyaik használták volna.

Miután a nyeregborító megszáradt, rögzítés céljából két lyukat égettek az oldaldeszlák végei felé: (1) fűvel tömött puha bőrpárnák, amik az oldaldeszkákkal párhuzamosan, és alatta futottak, és (2) a nyersbőr kötőszíjakat az oldaldeszkák külső részére erősítették. A teljesen összekötött nyerget a 14. ábra szemlélteti.

A nyereg baloldalán a kötőszíjakat hevedergyűrűn át hurkolták, ami rendszerint nyersbőrből készült. A 14-es ábrán látható gyűrűt nagyon erősnek tartották. Ez vékony nyersbőr szíjak összesodrásával készült, ezt nyersbőr szíjakkal tekerték be, és az így képzett kört nyersbőr csővel borították be. A gyűrű másik típusa két egyforma méretű nyersbőr korong összevarrásával készült. Ezt nem tartották olyan erősnek, mint az első típust. Az informátorok ezt a hevederezés legfontosabb láncszemének tartották. Erősnek kellett lennie, amennyire csak lehetett. Lusta Fiú elmondása szerint 1860 körül (vagyis, “amikor az első gőzhajó érkezett a Benton-erődbe), a pígenek fém hevedergyűrűkhöz jutottak a kereskedők révén. Ez a fémgyűrű drága volt, értékes, akkoriban egy kojot vagy rókabőrt ért a kereskedelmben. Csak a gazdagok tudták megszerezni. De a feketelábak felismerték nagyobb erejét. A bölény eltűnése előtt a fémgyűrűk értéke csökkenni kezdett, és a legtöbb feketeláb nő fel tudta használni a nyergekhez. Kb. egyidőben a fém heveder gyűrűvel, kisebb, a hondohoz hasznos fémgyűrűk is kereskedelmbe kerültek.

A cinch egy kb. 4 inch széles nyersbőr szalag volt. Egyik végét félbehajtották, és áthúzták a hevedergyűrűn a nyereg bal oldalán. A szalag áthaladt a ló hasa alatt, és nyersbőrhöz vagy a nyereg jobb oldalán a kötőszíjakra erősített fémgyűrűhöz erősítették. Több rögzítő eljárás alakult ki. A legegyszerűbb eljárásnál a heveder laza végéhez közel lyukat szúrtak, nyersbőr latigó zsinórt húztak át rajta, és a jobb oldali gyűrűhöz kötötték. Egyes emberek jobban kedvelték, ha a heveder végét lehajtották, és öszzevarrták, hogy annál a feszülési pontnál dupla vastagságú nyersbőr erjét biztosítsák. Egy másik megszokott eljárásnál a hevederszalag végéhez nyersbőr vagy fémgyűrűt varrtak, és ezt rögzítették nyersbőr zsinórral a jobb oldali gyűrűhöz, ami a kötőszíjakról lógott. Mások félcsomóval érték el ezt a rögzítést, a végét hátratuszkolták, úgyhogy gyorsan kihúzhatták, a nyereg levételekor. A lovakat mindig jobbról nyergelték.

Az USNM gyűjtemény nyergeinek elemzése feltárta, hogy a felszerelés (rigging) széles körben elterjedt síksági indián szokás volt.

A fanyereg sokat találgatott vonása az elülső kápából kiágazó pecek. Kettős-Győzelmű-Borjú-Takaró szerint az “varjú stílus” volt, amit átvettek a feketelábak. A nő úgy hallotta, hogy a 19. sz. eleji feketeláb női nyergeken nem voltak. Krí Orvosság arra utalt, hogy a pecek egyszerűen horogként szolgált, amire felakaszthatták a korbácsot. Három Borjú szerint a fő szerepe az lehetett, hogy jelezze a nyereg elejét. Wissler elmagyarázata hogy a horog használata a nyersbőr ülés felfüggesztésére szolgált, amit a cantle hátuljára erősítettek egy fapecekkel, ami átment a nyersbőr borító hurkán. Azt mondta “a horog látszólag konvencionálissá vált, mert mert megtalálható nyergeken, ahol támasztékot nem használtak, és a szemnek hiányzott, habár ezeket degenerált formáknak mondták” (Wissler, 1910, p. 94). Figyelembe véve az idősebb informátoraim eltérő véleményét a horog szerepéről, és a szem, vagy ülés bármilyen említésének hiányát, úgy tűnik, hogy a felfüggesztett ülés ismeretlen volt a feketelábaknál a bölényvadász idők utolsó két évtizedében.

Erre a vonásra gondolva elemeztem az USNM gyűjtemény nyergeit, amik a bölény eltűnése előtt készültek, illetve gyűjtötték. Ezen síksági indián nyergek többségénél nem voltak felfüggesztett nyergek, sem nyomok a peckekre a cantles hátulján, amik szükségesek lennének, azonban szinte minden fanyeregnek volt kampós elágazása a pommeleken. Mivel az indián nők rendszerint bölénybőrt terítettek nyergükre felszállás előtt, a felfüggesztett nyersbőr ülés szükségessége megkérdőjelezhető.

A fanyergeket szarvasbőr rojtokkal díszítték mindkét kápa korongjáról, vagy hosszú, háromszögletű, gyöngyözött, vagy sülözött lapokkal, amik a korongok széléről lógtak le. Néhány nő úgy díszítette nyergét, hogy kerek fejű rézszögeket vertek a pommelbe és cantleba.

A feketeláb és blad informátorok a fanyerget női nyeregnek tartották. Ezt használták a travoison, és némelykor a málhás lovon, csakúgymint a hátaslovon. Azonban a férfi nem használta a fanyerget, hacsak nem volt párnanyerge, vagy “prérityúk huroknyerge”.

A FANYEREG ELTERJEDTSÉGE

A “fanyereg” jellegzetes vonásai a pommel és a cantle. Fából faragták, és egyformák voltak, a hátsó kápa ugyanolyan volt mint az első kápa, és fordítva. A feketeláb “fanyereg” jellegzetessége a kápák nagy, lapos korongszerű vízszintes elágazása, ugyancsak megtalálható más északi síksági és fennsíki törzsek “fanyergén”. Lewis és Clark 1805-ös leírásukban a sosóni nők nyergéről, megemlítik a magas kápákat, amik “néha lapos, kifelé ágazó pontban végződnek” (Coues, 1893, vol.2. p. 562). Miller 1830-as ábrázolásain a sosóni női nyergek rendelkeznek azzal a jellegzetességgel. Gustavus Sohon ábrázolt egy “fanyereg” típust a flethedeknél az 1850-es években (4. tabló). Ennek a típusnak van egy szép példája az USNM-ben, úgy jelölve, mint “Columbia-folyó”, és 1867 előtt gyűjtötték (no. 2541). A gyűjteményben további példák vannak erre a típusra, jút (nos. 11035 és 11036) Powell gyűjtése 1872-ből, és dél-utahi pájút (cat. No. 14637), Powell gyűjtése 1874-ből. A típus legkorábbi ismert síksági darabja a sziú nyereg, amit Jarvis gyűjtött 1833-36 között. Ez a nyereg, ahogy a gyűjtő leírta “párnanyereg”, most a Brooklyn Múzeumban található (acc. No. 50-67-52), 3b, tabló. Az USNM-ben van még két ilyen típusú varjú nyereg 1870 előttről (nos. 6468 és 8521).

A déli síksági női nyergek némiképp eltérnek. Az első és a hátsó kápa kifelé görbül közel a tetején, ami részben homorú. Ilyen típusú komancs nyerget gyűjtött Dr. E. Palmer 1868-ban (USNM no. 6916). Mooney számos ilyen típusú nyerget szerzett a kájováktól 1891-ben. Ilyen típusú sájen és oszidzs nyergeket láttam a múzeumokban. Egy idős kájova-apacs nő mondta nekem, hogy népének az volt a hagyományos női nyerge.

A fanyeregnek látható egy déli síksági változata. Megfelelőnek tűnik megkülönböztetni a feketelábat, mint északnyugati típust, figyelembe véve elterjedtségét az északi síkságon és a fennsíkon.

A “fanyereg” erdetét nehéz megállapítani. Wissler (1915, p. 33) rámutatott az indián nyergek mexikói vagy spanyol prototípukra vezetésének nehézségeire, “bár nekünk szép példány sorozatunk van az indiánoktól, abból nagyon kevés van a spanyol gyarmatosítás idejéből”. Talán arra célzott, hogy nincs igazán korai síksági indián nyergünk. A legkorábbi ismert “fanyereg” (a sziú nyereg, 3b, tabló), az 1830-as években került gyűjtő kezébe, közel két évtizeddel azután, hogy a síksági indiánok lovakhoz kezdtek jutni. Arra az időre a síksági indiánokat francia, angol és amerikai hatások érték szőrmekereskedelem útján, csakúgymint hatások Mexikóból. Fontos tudni, hogy a mexikói lószerszámok megváltoztak a konkvisztádor idők után. Valóban, a mexikói történészek utalnak arra, hogy Új-Spanyolország második alkirályának, Don Luis de Velasco (1550-64) uralkodása alatt a “silla mexicana”, a Cortez által megjelenttől eltérő nyereg már használatban volt Mexikóban (Rangel, 1924, pp. 13. ff.; Villar, 1941, p. 278). Bár nem láttam példákat vagy illusztációkat erről a jól ismert váznyeregről a 19. sz. harmadik évtizede előttről. Nem találtam utalásokat arra, hogy a mexikói nyereg rendelkezett a síksági és fennsíki női nyergek jellegzetes vonásaival (hasonló, fordított pommel és cantle). Hacsak nem, és amíg nem lesz bizonyíték arra, hogy az indián női nyergek eme általános vonásai az 1800 előtti mexikói, francia, angol vagy amerikai nyergek valamelyikére is jellemzőek, én azon a nézeten vagyok, hogy az indián “fanyereg” formáját nem másolták le közvetlenül a fehérektől, hanem a fehér ember fanyergének egy újraalkotott átvétele az összeállításban, amit az indiánok viszonylag hagyományosan oldották meg.

A PRÉRITYÚK HUROKNYEREG

A váznyereg alacsony ivű szarv első és hátsó kápával úgy ismert a feketelábaknál, mint “prérityúk huroknyereg”. Az oldaldeszkák, és a heveder megegyezik a “fanyeregével”. Csupán a kápa és cantle anyagában és formájában tér el. A 3a, illusztrálja a feketeláb “prérityúk huroknyerget”, a Museum of the Plains Indian gyűjteményéből (cat. No. 1871). Az oldaldeszkák hossza 19 inch. Az első kápa 8.5 inch magas, míg a hátsó 8.25 inch.

A “prérityúk huroknyereg” készítésekor a frissen elejtett szarvas vagy feketefarkú őz két agancsát puhították meleg vízben, hogy hajlíthatóak legyenek. Azután elgörbítették és kívánt alakúra vágták. Egy darab hátsó kápának, s a másik ugyanolyan formájú és alakú első kápának. Az agancsok oldaldeszkákhoz való kötözéséhez némelyik nő a szarvasbőr kötőszíjaknak lyukakat égetett az agancsokba közel a végükhöz. Mások vízszintesen kivájták az agancsokat és ezeken valamint az oldaldeszkákba égetett lyukakon keresztül fűzött szíjakkal kötötték össze. (15. ábra).

Krí Orvosság a második eljárást tartotta erősebbnek. A nyerget aztán nyersbőrrel borították és annak száradásakor ugyanúgy védték a nyerget, mint a “fanyergeknél”.

Idősebb informátoraim fiatalkorában a “prérityúk huroknyereg” közelítette meg leginkább a minden célra alkalmas nyerget a feketelábaknál. Az idős emberek, gyermekek és néhány nő ezt használta lovaglásra. A fiatal férfiak a hosszú utakhoz jobban kedvelték a párnanyerget. Ezt használták a travoison és mint málhanyeregként a tábor költözésekor. Ez volt a kedvenc nyereg a felvágott bölény felmálházásához. Amikor málházásra használták, egyes emberek “V”-alakú nyersbőr füleket varrtak a mindkét kápa közepére. A fülekbe lyukakat szúrtak, és miután helyére került a teher, egy nyersbőr fonalat húztak a csomgon át előre-hátra, és a lyukakon át, és megkötötték, hogy a terhet stabilan tartsa, és megakadályozza felemelkedését. Ezt a nyerget sosem díszítették. Készítése kevesebb időt és energiát igényelt, mint a párnanyereg vagy a fanyereg. Így kevésbé is volt értékes. Ezek a tények kétségkívül elősegítették széles körű elterjedtségét.

A PRÉRITYÚK HUROKNYEREG ELTERJEDTSÉGE

Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, a “prérityúk huroknyereg” nem volt régi típus a síksági indiánoknál. Alexander Henry a feketeláb nyergekkel kapcsolatban nem említette 1809-ben. Bradley, aki az 1870-es években írt, volt az első, aki megemlítette a szarvasagancs használatát a feketeláb nyeregkészítésben. Ez a nyeregtípus nem tűnik fel a művészek munkáiban, akik 1850 előtt közvetlenül figyelhették meg a síksági indiánokat. Kurz az 1851-52 között Felső-Missouri törzseinek nyergeiről készített sok vázlata között sem szerepel. Ennek a nyeregtípusnak sájen használatáról író Grinnell (1923, vol.1. p.207) a kájovák viszonylag modern újításának nevezte, akiktől a sájenek eltanulták annak készítését.

Ha hiszünk ennek a magyarázatnak, akkor el kell ismernünk, hogy ez a típus gyorsan elterjedt a síkságon, és messze a fennsíkon, a szenpojlokhoz és tomzonokhoz (Ray, 1932, p. 118; Wissler, 1915, fig. 20). Használatát feljegyezték a kördalen, síksági krí, és titon lakota népeknél (Teit, 1930, p. 110; Mandelbaum, 1940, p. 196; Densmore, 1948, p. 204). Az USNM gyűjtemény tartalmaz ilyen típusú varjú, északi és déli sájen és kájova darabokat. A kájova informátorok elmondása szerint törzsükben férfi lovaglónyeregként és málhanyeregként egyaránt használták. Pierre Pichette azt mondta, hogy ezt a típust a flethedek rendszerint málhanyeregként használták.

A típus bizonyára élesen különbözött keresztezett első és hátsó fakápájú málhanyeregtől, amit az amerikai szőrmekereskedők használtak a síkságon és a fennsíkon 1837-51 között (lásd Miller vázlatkönyve, pl. 85, Ross, 1951; Kurz, 1937, pl. 32).

KENGYELEK

A feketeláb nyergek minden típusa el volt látva kengyelekkel, amikor lovaglásra használták. Alexander Henry 1809-ben megfigyelte, hogy a “kengyel amit bőrszíjjal rögzítették a vázhoz, hajlított fadarab volt, amire nyers bölénybőrt húztak, keménnyé és erőssé téve azt” (Henry és Thompson, 1897, vol. 2. p. 527). Az adatközlők elmondása szerint a kengyelek a nyárfa friss, lapos darabjából készültek, mert azokat melegítés nélkül lehetett hajlítani. Nedves nyers bölénybőrrel vagy herével borították, és nyersbőr zsinórral varrták össze. A kengyelszíjak kb. 1 ujjnyi széles nyersbőr darabok voltak, amiket a váznyereg oldaldeszkáin hurkoltak át, ill. a kengyelek középső nyílásán. Ezeket a szíjakat általában csak megkötötték a végeknél a kívánt hosszúságban. A kapcsoló vagy csat rögzítések ismeretlenek voltak.

SZÜGYHÁMOK ÉS FARHÁMOK

A szügy és farhámok hasznos és feltűnő értéke volt a feketelábaknál. Haználták a travois vagy málháslovakon, hogy megakadályozzák a teher csúszkálását. A férfiak rendszerint farhámot használtak, ha hegyes vidéken lovagoltak, azért, hogy helyén tartsák a nyerget. Amikor költözött a tábor, vagy parádéztak, a tehetős emberek kedvenc feleségei szívesen ékesítették lovaikat díszes szügy és farhámmal. A gazdagon díszített szügyhámok gyakorisága a browningi Július 4.-i parádékon és a calgary stampedeken napjainkban nem jelzik megszokottságukat a bölényvadász időkben. A régi időkben ezek a tárgyak a tulajdonos gazdagságát és rangját jelezték.

Bodmer egy díszes farhámot ábrázolt egy feketeláb férfi lován 1833-ban (Maximilian, 1906, Atlas, pl. 19). Azonban a gazdagon díszített farhám és szügyhám kombinációjának legkorábbi ábrázolása Sohon 1855-ös vázlatán tűnik fel, a “The Blodds Come In Council” című alkotásán (4. tabló). Ezek a Bodmer és Sohon által illusztrált darabok méretükben és formájukban hasonlítanak a későbbi példákra. Bradley (1870-es) megállapította, hogy a feketeláb nők díszítő farhámjának lószőr rojtjai vannak, ezek alsó végeire kis csörgőket erősítettek. Adatközlőim fiatalkorában hasított bőrrojtokat is használtak. A díszítő farhámnak puha bőr vagy kereskedelmi flanel alapja van. Ezt gyöngyhímzéssel díszítették, vagy (ha bőrből) szögletes festett mintákkal “valamennyire hasonlítva a parfleche mintához”. Az újabb időkben (kb. 1875 óta) a virág minták, kettős görbékkel kombinálva váltak megszokottá. A szügyhámot hasonlóképp díszítették (Wissler, 1915, fig. 15; Ewers, 1945 b, figs. 61-63).

A bölényvadász időkben jóval megszokottabbak voltak keskeny nyersbőr szíjas szügy és farhámok a férfi és a nő lován, csakúgymint a málháslovakon. A szügyhám kb. 3 ujj széles nyersbőr szalag volt, a fanyereg kápájának villájához kötve nyersbőr szíjakkal. A farhám egy vagy kettős szíj volt mintegy ugyanakkora szélességben hossza javarészében, és fűvel tömött hurok segítségével nyújtották ki, a ló farka alatt puha bőrszíj kötésekkel megerősítve. Ezt a szarvasbőr szíjjal rögzítették a váznyereg elülső vagy hátsó szarv villáira. (16. ábra).

Egyes nők geometrikus mintákat festettek a szügyhámok és farhámok felszínére. Menyét Farok elmondása szerint az első farhám, amit fiatal korában használt (1875 k.) az a fehér ember farhámja volt, amit kereskedelem útján szerzett.

A FEHÉR EMBER NYERGÉNEK ÉS KELLÉKEINEK HASZNÁLATA

Az Idős feketeláb informátorok készségesen ismerték el, hogy a “fehér ember nyerge” erősebb és jobb volt, mint amilyet az indiánok készítettek maguknak. Feltehetően őseik is ezen a véleményen lehettek. Tudjuk, hogy a pígenek már 1787-ben ismerték a spanyol nyergeket, ahogy David Thompson megfigyelhette a messzi déli spanyol részen portyázó pígenek hazatérését, akik spanyol nyergeket is hoztak magukkal (Thompson, 1916, p. 371). Denig (1952, p. 148) 1856-ban megemlítette, hogy a “feketeláb és varjú nemzetek egykor ráérezve az európai cikkek kényelmére és hasznosságára, főleg a ruházat, lófelszerelés és más dolgok tekintetében [ők] jól megfizetik a jó nyerget”. 1858-ban a feketelábak arra kérték Hatch ügynököt, legalább a főnökeiknek elegendőt néhány erős nyerget biztosítson az évjáradékban, amit az 1855-ös szerződés rögzített (U.S. Comm. Ind. Affairs, 1858, p. 438). Lusta Fiú elmondás szerint néhány gazdag pígen nyergeket vett Joe Kipp Marias-folyó menti kereskedelmi állomásán 1880 előtt. Azonban a törzs tagjainak többsége továbbra is bennszülött készítésű nyerget használt, amíg a kora rezervátumi időkben a kormány nyergeket nem utalt ki nekik.

Láthatóan más síksági és fennsíki törzsek is követték a spanyol vagy amerikai nyergek használatának szokását, ha hozzá tudtak jutni. Lewis és Clark néhány spanyol nyerget látott a lemhi sosóniknál 1805-ben (Coues, 1893, vol.2. pp.520, 569). Jacques d’Eglise feljegyezte, hogy “mexikói stílusú … nyergek” voltak használatban a mandánoknál 1792-ben (Nasitir, 1927, p.58). Az American Fur Co. (N.Y. State Historical Society tulajdonában) jegyzeteiben szórványosan találni nyereg listákat, ezeket a St. Louis-i Pratte, Chouteau and Co. Vásárolta meg. Mennyiségük jelzi, hogy indián kereskedelemre vették, és nem pusztán a társaság alkalmazottainak. Maximilian (1838) azt írta, hogy a mandánok “néha nyergeket szereztek a fehérektől, és ezeket vörös vagy kék szövettel szegélyezték” (Maximilian, 1906, vol.23. p.345). Ezek talán kaliforniai nyergek lehettek, amit Marcy a hegyi emberek kedvencének nevezett (Marcy, 1959, pp. 118-120), és ami Kurz számos rajzán feltűnik a szőrmekereskedőkről, és az 1851-52 évek Felső-Missouri vidéki indiánokról (Kurz, 1937). Az USNM gyűjtemény egyik legérdekesebb nyerge az amerikai lovassági nyereg, amit hivatalosan a Custer-mészárlásban részt vett indiánoktól vették el két héttel az esemény után. Az indiánok eltávolították kereskedelmi nyersbőr felszerelését, és indián készítésű kengyelszíjakkal, kengyelekkel, és hevederrel látták el (cat. No. 59,741). Azonban a bölényvadász idők vége előtt szerzett síksági indián nyereg közül soknak kereskedelmi bőr vagy szövet részei voltak (felszerelés szíjak, kengyelszíjak és/vagy hevederek), a fehérektől szerzett fém hevedergyűrűn kívül. A gyűjtemény némelyik koraira datált nyerge felszerelését tekintve többnyire kereskedelmi bőrből készült. Úgy tűnik, hogy az indiánok amennyire csak lehetett, igyekeztek minél többet átvenni a fehér ember lószerszámaiból. Ha nem tudtak kereskedelmi nyereghez jutni, akkor valószínűleg legalább erős, tartós kereskedelmi anyagot próbáltak beszerezni nyergeik felszereléséhez. Figyelembe véve ezeket a körülményeket, képtelenség meghatározni az indián nyergeket a felszerelésük akkulturalzálodásának foka alapján. Némelyik darab ami csak indián anyagokkal rendelkezik, talán újabb darab, mint azok, amik készítéséhez kereskedelmi anyagokat használtak.

NYEREGTAKARÓK

A fekteláb lovasok bőrdarabot tettek nyergeik alá, bármilyen típusúak voltak is, azért, hogy megakadályozzák lovaik hátának feldörzsölését. 1809-ben Alexander Henry megírta: “Bármelyik nyergük alá kétszeresre vagy háromszorosra hajtogatott cserzett bölénybőrt raktak, nehogy lovaik hátfájást kapjanak” (Henry and Thompson, 1897, vol.2. p. 527). Informátoraim fiatalkorában a feketelábak jobban kedvelték azt a nyeregtakarót, ami a bölény vállából készült, ott ahol a leghosszabb a szőr, esetleg a mellkasi részből, ahol a legvastagabb volt a szőr. A legtöbb ember téglalap alakú, díszítetlen, és szőrén hagyott bőrt használt. A takarót vagy félbehajtották szőrével kifelé, úgy hogy a hajtás a nyereg elejére került, vagy egyetlen vastagságú szőrös oldalával a ló mellé. A takaró általában 2-3 inch-el lógott túl elöl-hátul a nyergen. A málhanyergek alá tett takaró hosszabb volt, azért, hogy a málha ne dörzsölje fel a ló oldalát. A kettős takarót gyakran nyereg nélkül ülték meg. Némelyik egyszeres vastagságú takarót vörös flanellel szegélyezték körbe, vagy kettős szegéllyel, ami egy külső, kb. 3 ujj széles vörös szegély volt, egy belső, 1 ujj széles fehér vászonnal.

A feketelábak nem készítettek díszes nyeregtakarókat puha bőrből vagy szövetből, gazdagon gyöngyözött szegéllyel, mint amilyet a titon lakoták, varjak, sájenek, jútok, és sosónik (Wissler, 1915, fig. 18. p. 17). Viszont az ilyen szövetek használatára velük kapcsolatban nem találtam korai leírásokat. Azok a gazdagon kidolgozott szövetek talán 19. sz. végi fejlemények. A bölénybőr nyeregtakaró látszik a legáltalánosabb típusnak a síksági indiánok körében. Azonban a fennsíki törzsek, akik kisebb mértékben jutottak bölényhez, őz, medve, vagy hegyikecske bőrökből készült nyeregtakarókat használtak, esetleg szőtt gyékényeket (Teit, 1900, p. 258; 1909 p. 534; 1930 p. 111.;Ray, 1932, p. 118; Turney-High 1941, p. 72).

A NYEREGBURKOLAT

“Amikor egy indián lóra száll, bölénybőr takaróját rádobja nyergére, és azon lovagon”, írta Alexander Henry a feketelábakról 1809-ben (Henry and Thompson, 1897, vol.2. p.526). Ezt a szokást gyakorolták a bölényvadász idők végéig. A bölénybőr takarót félbehajtották, és a “prérityúk huroknyereg”, vagy “fanyereg” közepére helyezték felszállás előtt. Idővel ezt a vastag párnázást használták a nem túl magas kápájú fanyergekhez. A bölénybőr takaró tűnik a legáltalánosabb váznyereg burkolatnak a síksági törtsek körében. Napjainkban a feketeláb nők úgy üli meg a fanyerget vagy málhanyerget a július 4.-i parádékon, hogy nagy kereskedelmi takarót terít a nyeregre, és a lelógó végeket enyhén lábai köré tuszkolja, hogy eltakarja azokat.

Informátoraim fiatalkorában az ifjú férfiak jobban szerettek pumabőrt teríteni párnanyergükre. Ezt a mutatós bőrt úgy rendezték el, hogy az állat feje az egyik, farka a másik oldalon lógott. Maximilian (1833) észrevette, hogy mennyire kedvelik a feketelábak a pumabőr burkolást. Megjegyezte, hogy a bőrt széles, vörös szövettel szegélyezték, és hogy at ára náluk egy jó lóval ért fel, vagy nem volt kevesebb $60 dollárnál. Bodmer kiváló litográfiája egy lovas feketeláb férfiról jól illusztrálja a pumabőr burkolást abban az időben (Maximilian, 1906, vol. 23, p. 107, és Atlas, pl. 19).
Maximilian szerint a varjak is követték ezt a szokást (ibid., vol.22, p.349). Opler (1941, p.396) leírja, hogy a csirikava-apacsok szerettek pumabőrt teríteni nyeregtáskájukra, hogy szebbé tegyék, és kövessék a gyakorlat mexikói példáját. Hogy a mexikói szokás a gyarmatosítás idejére nyúlik vissza, nem állapítható meg.

FEJ DÍSZEK

Az északi feketeláb másodfőnök Öreg Nap értékes tulajdonai között, amit Wilson 1887-ben látott, volt egy nagyon kidolgozott fejdísz a lónak, amit csatában viselt. Egy része maszként takarta a fejet, a szemeknél kivágott lyukakkal, és egy pár szarvval látták el; a másik része zászlóféle volt, az alsó állkapocsra függesztve, és mindkét darab gazdagon volt díszítve vörös, sárga és kék tollakkal. Megtudtuk, hogy az olyan fejdísz, mint ez, az indiánok értékelésében egy pár lovat ért. [Wilson, 1887, p. 190].

A 80-as években a művész Frederic Remington, látta “a feketeláb harci póni felszerelését, ami maszkból, és sapkából állt, káprázatosan vörös flanellel, rézszögekkel, ezüstlapokkal, és tollakkal” (Remington, 1889, p.340). Wissler (1913, p. 457, fig.29) bemutatta a pígenek “nagy tánc lovaglását” ábrázoló indián rajzokat.

1880-ban Alexander Henry egy hidatsza kereskedő csapatot kísért egy sájen faluba. Mikor céljuk közelében voltak, néhány sájen kilovagolt, hogy szép lovaikon találkozzanak velük, s azok közül némelyik “nagyon egyedülálló módon volt díszítve, utánozva a bölény, vörös őz, vagy antilop fejét szarvakkal, szájjal, és orrlikakkal-még a szemek is-vörös szövettel szegélyezve.” Ez a díszítés nagyon vad megjelenést adott nekik (Henry and Thompson, 1897, vol.1. p. 377). Hogy a díszes feketeláb vagy sájen lófejdíszt valahogy befolyásolta a spanyol lóvértezet, az vitatható. A szarvas vonás bizonyára bennszülött találmánynak tűnik.

A feketeláb lófejdíszből csak egy példát láttam. Egy gyönyörű, sülhímzéssel teljesen díszített, bőrből készült maszk volt, ami illett a ló homlokára és pofájára. A szemeknek lyukakat vágtak. Ez a darabot, ami talán nem lehet idősebb 50 évnél, állítólag a pígenek használták a parádékhoz. A néhai Mrs. John B. Monteith tulajdona volt, a Glacier Park Station-ról, aki 1942-ben mutatta meg nekem.

LÓDÍSZÍTÉS

Némelyik feketeláb fiatalember megnyírta a kedvenc lovának sörényét, vagy bevágta füleit “csak azért, hogy csinosabbak legyenek”. Azonban a lódíszítések többsége állandóbb jellegű volt, különleges alkalmakra tartogatva. Ezek a következők voltak: (1) “nagy tánc lovaglás”, a skalpszerző vállalkozás előtt, (2) csata, (3) sikeres portyáról való hazatérés, (4) más törzsek látogatása, (5) álcsatában a látogatók tiszteletére, és (6) a nyárvégi Naptánc tábor kiépítését megelőző szertartásos tábor költözéskor.

Bradley az 1870-es években megemlítette a feketeláb lódíszítés fő típusait. “Szertartási alkalomból a lovakat a pofájukra és törzsükre kent festékekkel díszítették, a sörényre és a farokra tollakat erősítettek, és néha bölényfejből készített maszkot ráerősített szarvakkal, s a ló szemei a bőr eredeti szemlyukain keresztül látszódtak ki” (Bradley, 1923, p.263). A korlátozott összehasonlító adatok is elegendőek ahhoz, hogy lássuk, ez a díszítési mód nem volt a feketelábak sajátos jellegzetessége.

TESTFESTÉS

Lovaik kifestésekor a feketelábak a vörös színt részesítették előnyben. Egyes fiatalemberek lovuk csípőire pöttyöket kentek pusztán díszítés céljából. Ha egy férfi a csatában lovával elgázolt egy ellenséget, jogában állt, hogy harci lovának vállaira kezet fessen. Mielőtt a hazatérő győztes harci vállalkozás bevonult volna a táborba, megálltak, hogy a tagok vízszintes vörös vonalakat mázoljanak a lopott lovak homlokára. Wissler (1913, p.457, fig.29) indián rajzokon keresztül írta le a “nagy tánc lovaglás” alkalmából a lovakra festett jeleket.

Lewis és Clark az 1805-ben meglátogatott lemhi-sosóniknál észrevették, hogy “a kedvenc lovat gyakran festették” (Coues, 1893, vol.2. p.563). Teit utal arra, hogy a flethed ” lovak gyakran voltak kifestve ” (Teit, 1930, p.353). Egy omaha férfi “gyakran festette lovát, hogy egy értékes tettét ábrázolja… vagy oly módon, hogy látomását bemutassa” (Fletcher and La Flesche, 1911, pp. 352-353).

SÖRÉNY ÉS FAROKDÍSZÍTÉS

A harci vállalkozáson járó feketeláb lovának farkát félig felkontyolta, a farok végét csomóba tűzte, és tollat erősített rá egy szarvasbőr zsinórral. Menyét Farok rámutatott arra, hogy mindhárom feketeláb törzs, az atszinák, és szárszik mind követték ezt a szokást, így meg tudták különböztetni lovaikat az ellenségétől. 1942 nyarán láttam egy idős pígent, aki két tollat tűzött egy középkorú ember lovának farkába, amit aztán a browningi július 4-i parádén ültek meg. (Ez a dísz most a Denver Art Museum tulajdona, Cat. No. FB1-95-G). Az öreg ezután elmondott egy rövid imát azért, hogy a ló ne essen el, vagy dobja le lovasát. Ezt is régi feketeláb szokásnak mondták.

Lewis és Clark (1805), feljegyezte a sörény és farok tollakkal való díszítésének lemhi-sosóni gyakorlatát (Coues, 1893, vol.2. p.563). A varjak utaltak arra, hogy lovaik farkát azért kötik fel, hogy gyorsabban futhassanak (Marquis, 1928, p. 114). Az omaha fiatalemberek alkalomadtán “lovaik sörényét és farkát fényes szalagokkal vagy élénk színekre festett pántokkal borították be” (Fletcher and La Flesche, 1911, p.353).

A NŐI LOVAK DÍSZÍTÉSE

A tehetős feketeláb büszke volt arra, ha kedvenc feleségének lovát díszes ékekkel láthatta el, mikor szomszédos tábort látogattak meg, vagy baráti törzset, és amikor a Naptánc tábor felé indultak. Ezek az ékek díszített kantárból, nyakhámból, farhámból, nyeregtáskákból, és a lehető legszebb festett nyersbőr tárolókból álltak, ezekről úgy tartották, hogy fokozzák a nő megjelenését lóháton.

Fordította és összeállította: Szanyi Ágnes
PKN Ranch, Western Messenger

Források:
Ewers, John C.: The Horse In The Blackfoot Indian Culture.

Kép: Canva
Frissítve: 2023.08.07.