Hibáztam
„Mindenkire, minden lényre a világon rábíztak valamit vagy valakit. A világ a mi örökségünk, mindenki felel valamiért. (…) Lehet, hogy elég, ha mindenki arra gondol, mi is bízatott rá ebben az életben. Mit kell megőriznie, kire kell vigyáznia, mi a dolga kerek e világon.”
Ó igen. Emlékszem. Olyan tisztán és olyan pontosan, mint kevés emlékére tud az ember. Képtelenség is lenne ha, csak úgy eltűnne lassan az emlékek egyre csak gyűlő sűrű ködében, mert ez egy olyan nagykönyvben megírt, életre szóló emlék.
Maga a hely gyönyörű volt. Kevés szó illik rá, talán a káprázatos a legillőbb. A talpam alatt szőnyegként süppedt be a fűtakaró. A szálakon meg-megcsillant a hajnali harmat, ahogy a fák között beszűrődő erőtlen sugarak sávjai végignyújtóztak a pázsiton. A hatalmas csönd volt itt az úr, csak egy közeli kis patak csobogása és a madarak csicsergése törte meg az egységet. Nem volt sehol sem egy ösvény, egy kis kitaposott út amin haladhattam volna. Mindenütt csak a hatalmas, tiszta érintetlenség. Elindultam a csobogás irányába, vigyázva, nehogy letapossak akár egyet is a pázsitot tarkító virágokból.
Ekkor láttam meg. Olyan elképesztően vakító fehér volt, hogy hunyorognom kellet ha látni akartam valamit.
Nem volt hatalmas, sőt törékenynek mondanám, noha mind nagyságban, mind alakban lóforma volt. Mindössze a sörénye és a farka volt sokkal hosszabb, majdhogynem súrolta a földet. Volt még valami; a két füle között ékeskedő ezüstös szarv.
Épp ivott. Ahogy lehajtotta a fejét a sörénye előreomlott és a patak vizének tükrét súrolta. Képtelen voltam csak állni és bámulni, minden porcikám közelebb akart menni hozzá. Itt követtem el az első fatális hibám. Amint egy lépést tettem előre, felkapta a fejét. Vizes sörénye vízcseppeket, mint megannyi apró csillámokat szórt szerteszét. Nem szaladt el, pedig erre számítottam. Ehelyett állt és egyenesen engem nézett. Orrlyukai kitágultak, ahogy bele-beleszagolt a levegőbe, fülei érdeklődve felém fordultak. Feszült csend ereszkedett ránk. Volt köztünk valami megmagyarázhatatlan párbeszéd, amit szavak és tettek nélkül folytattunk.
Nem bírtam magammal, megint éreztem, hogy közelebb kell mennem. Még közelebb.
Elindultam. Ő meg sem rezzent, csak a füleit mozdította meg néha. Rendíthetetlenül haladtam tovább, mígnem annyira közel értem Hozzá, hogy ha kinyújtom a kezem megérintem. És pont ezt akartam. Hihetetlen erős belső késztetést éreztem, hogy akár egy másodpercre is megérintsem hófehér szőrét. Azt hiszem pont olyan volt ő is mint a hely ahol mindez lejátszódott. Tökéletes és érintetlen. Azt akartam, hogy Ő csak az enyém legyen, itt mindennel együtt. És az ehhez vezető út az, hogy megérintem. Mégis, valami visszatartott. Valami azt súgta nem tehetem, nem lehetek ennyire önző.
A késztetés nem hagyott nyugodni. Felemeltem a kezem. Ő fújt egyet. Orrából langyos pára szökött, tisztán lehetett látni a hűvös reggelen. Ránéztem, egyenesen a szemeibe amik most tisztán tudatták velem; Idegen vagyok. Szinte kérdőre vontak, mit keresek én itt? Magam sem tudtam a választ. A kezem a levegőben állt. Haboztam. Már olyan közel vagyok, hihetetlenül közel. Itt már nem hagyhatom abba. Fogalmam sem volt mi történik, ha megteszem. Hiszen csak egy mozdulat, épp egy másodpercbe sem kerülne hogy végighúzzam hideg ujjaim rajta.
Eldöntöttem. Remegő kezem határozottan megindult felé, miközben tekintetemmel a szemeit fürkésztem. Megérintettem.
Bizsergést éreztem az ujjaimban. Lenéztem a kezemre, majd vissza rá. A homlokán már nem volt semmi,és a körülötte lévő fény is lassan halványodott, majd kialudt. Hideg fuvallat kapott a sörényébe. Megborzongtam. Akkor már tudtam; Mindent elrontottam.
Egyszer olvastam valahol; „Mindenkire, minden lényre a világon rábíztak valamit vagy valakit. A világ a mi örökségünk, mindenki felel valamiért. (…) Lehet, hogy elég, ha mindenki arra gondol, mi is bízatott rá ebben az életben. Mit kell megőriznie, kire kell vigyáznia, mi a dolga kerek e világon.”.
Azthiszem nekem rá kellett volna vigyáznom.
Kép: canva
Frissítve: 2023.08.14.
