Napfelkelte a pusztán II.
Jókai Mór: A sárga Rózsa /Részlet/
<<< Vissza a Napfelkelte a Pusztán első részéhez
– Uraim! Jöjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni. – A festő rohant a szerszámaival, s hozzákuporodott a vázoláshoz, de aztán egészen kétségbeesett.
– Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszín köd a látóhatáron; a föld sötétkék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszúkás felhővonal a barnás köd felett rózsaszínben ragyog… milyen bíborfényű glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tűzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő piramis! Semmi fénye nincsen: olyan, mint a tüzes vas! Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék, uraim! A nap ötszögletűvé lesz. Amint feljebb jön, megint olyanná nyúlik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemű Ámor. No, most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender…(gyám) Nem! Ha én ezt az ötszögletű, bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába. – A festő földhöz csapta az ecsetjét. – Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, ami valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz! – A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, amit a délibábnál láttunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.
– Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam! – Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázata volt, mikor az igazi orcája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az eddigi rózsaszínben pompázó égbolt egyszerre arannyá változik, s a látóhatár összemosódik az ég aljával. S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor, a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot, s annak hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.
– Nagyszerű! Isteni! – kiabál a művész elragadtatással. – Ez aztán a wagneri kardal! Oboák, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finálé a `Götterdämmerungból`! (Istenek alkonya (Wágner operája))
– Az ám – magyarázza neki Sajgató uram – Most mennek a csordakúthoz. Minden tehén hívogatja a maga borját, azért bőgnek. – Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakúthoz, melynek kámvája maga is ácsremek, s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itatóvályúba. Nehéz egy munka ez, s napjában háromszor fordul elő.
– Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejű géppel végeztetni? – kérdi a bécsi úr a számadótól.
– Van ilyen gépünk, téns uram, de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kínozza a göppöly hajtásával. – Ezalatt föltámadt az ég alján a délibáb. A tündérálom megelevenülése. A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe akácfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tűnik fel a távolban, mintha palotákból épült utca volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagyiván) jelennek meg a légbe fölemelve, s olyan közel hozva, hogy az utcán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak.
– Ezt csinálja utánunk a német! – szól kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz. A festő haját tépi kétségbeestében.
– Ilyet kell látni nekem! Amit nem tehetek vászonra! Micsoda ez? – kérdezi sorba mindenkitől.
A számadó azt mondja neki: “ez a délibáb”.
– De hát mi az a délibáb?
– A délibáb a hortobágyi puszta délibábja. – A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.
– A délibáb az Isten csudája, ami azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant. – Utoljára a doktorhoz fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a délibábot.
– Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét az Atmoszféráról: leírja abban a Fata Morganát; amit látni az afrikai homoksivatagban, a Jeges-tenger partjain, az Orinoco mellett és Szicíliában, olvastam Humboldt, Bompland leírását a Fata Morganáról, de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még a nagyszerű természeti tüneményeit is ignorálja… (nem veszi figyelembe) a tudós világ.
Forrás: Jókai Mór – A sárga rózsa
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva
