Karl May: Winnetou (részlet)
A pejkó
– Mi a véleménye a lovaglásról?
– Nem nagy dolog – feleltem. – Csak a felkapaszkodás nehéz. Ha már a nyeregben ülök, a többi gyerekjáték.
Fürkészően nézett rám. Nem tudta, tréfálok-e, vagy komolyan beszélek. De olyan bárgyú arcot vágtam, hogy nem gyanakodott tovább.
– Igaza van – mondta. – A felszállás egy kis erőfeszítést kíván. A leszállás könnyebb, mert a ló is segít.
– Úgy gondolja, hogy ledobja az embert? – kérdeztem.
– A legjobb lovassal is megesik.
– Velem ugyan nem – jelentettem ki büszkén. – Nincs olyan ló, amely engem levetne a hátáról.
– Csináljunk egy próbát? – kérdezte Mr. Henry.
– Szívesen – feleltem.
Mr. Henry az órájára pillantott.
– Futja az időből – mondta. – Elmegyünk Jim Cornerhoz, a lókereskedőhöz. Van egy pejkója, amin még nem tudott túladni. Kissé makrancos, tudja?
– Nézzük meg – mondtam.
Jim Corner háza mögött óriási udvar terült el, amelyet istállók vettek körül. A lókereskedő, úgy láttam, régi ismerőse volt Mr. Henrynek. Barátságosan fogadott bennünket, és megkérdezte, miben lehet a szolgálatunkra.
– Ez a fiatalember azt állítja, hogy nincs olyan ló, amely le tudná vetni a hátáról. – mondta Mr. Henry. – Eszembe jutott a maga pejkója. Mit szól hozzá, Mr. Corner?
A lókereskedő alaposan szemügyre vett, elégedetten bólintott, aztán így szólt:
– Úgy látom, elég izmos, és a csontozata is megfelelő. Ha meg akar próbálkozni a pejkómmal, semmi kifogásom ellene.
Parancsára két lovász nemsokára előhozta a megnyergelt pejkót az istállóból. A ló nagyon idegesen viselkedett. Mr. Henry hirtelen megbánta, hogy idehozott, s most már lebeszélt a kísérletről. Ám én nem osztottam aggodalmát, s hallani sem akartam arról, hogy meghátráljak. Csak egy lovaglóostort kértem és egy pár sarkantyút. Felcsatoltam, aztán felpattantam a nyeregbe. Ez persze nem ment olyan simán, s csak több eredménytelen kísérlet után sikerült, mert a ló mindent elkövetett, hogy szándékomtól eltérítsen. Amikor már a nyeregben ültem, mind a négy lábát megfeszítve felugrott a magasba; majd oldalt hajolva igyekezett tőlem megszabadulni. De én sem hagytam magam, pedig a lábam még nem volt a kengyelben. Amikor ez is megtörtént, a ló úgy felágaskodott, hogy a két lovász ijedten félrehúzódott. Még mindig tartottam magam a nyeregben. Ekkor az okos állat az egyik falhoz szaladt és oda akart nyomni, de az ostorom észre térítette. Akkor még nem voltam gyakorlott lovas, és az ügyesség hiányát combjaim erejével igyekeztem pótolni. A kemény szorítás arra kényszerítette a pejkót, hogy törődjék bele a helyzetbe. Nagy erőlködésembe került, de győztem. Amikor leugrottam a nyeregből, lábam erősen remegett, a pejkót meg egészen ellepte a veríték; szája is csupa tajték volt.
Mr. Corner megparancsolta, hogy három pokrócot terítsenek rá, és lassan sétáltassák, míg le nem hűl.
– No, ezt nem gondoltam volna, fiatalember! – fordult hozzám a lókereskedő. – Biztosra vettem, hogy már az első percben kirepül a nyeregből. Egy centet sem kell fizetnie, uram, az magától értetődik. Sőt megkérném arra, ha van egy kis ideje, jöjjön el újra, és törje be ezt a bestiát. Azt se bánom, ha tíz dollárt számít fel érte. A pejkót elég drágán vásároltam, és csak akkor tudom eladni, ha kezesebb lesz.
Mr. Henry csak most tért magához ijedtségéből, és boldogan rázogatta a kezemet.
– Ha tudná, mennyire örülök! – mondta. – Hisz maga nagyszerűen ért a lovakhoz! Hol tanulta ezt, hol gyakorolta?
– A véletlennek köszönhetem – feleltem. – Egyszer egy tüzes magyar ló került a kezembe. A végtelen puszta volt a hazája, és nem tűrt meg senkit a hátán. Hetekig tartott, amíg engedelmességre szoktattam. Nehéz küzdelem volt, de azóta a legmakacsabb lótól sem riadok vissza. Csakhogy most már sietnem kell, mert elkésem az órámat!
Forrás:
Karl May – Winnetou
Frissítve: 2023.03.21.
Fotó: Canva
