A futam
Egy kicsiny dombra mentem megnézni az eseményt. Sosem szerettem a nagy tömeget, és innen még sokkal jobban is láttam. Távoli szemlélődőként olyan nyugodtnak tűnt minden. A friss gyep fölött tejfehéren gomolygó köd, a pályát övező fák nyugalma. Igen, teljes biztossággal állíthatom, hogy távolról nagyon is békés volt. Távolról.
Szinte már mindenki beállt a gépbe, csak egyetlen ló nem. Talán megérzett valamit. Talán nem. Zavartalan csönd honolt, persze tudtam, hogy csakis addig lesz ez zavartalan, amíg az a bizonyos kürtszó fel nem hangzik, a startgép ajtói ki nem nyílnak. De mindeddig még hátra volt pár másodperc. És ez a pár másodperc, ez a pár pillanat idegőrlőként hatott. Az ajtók mögött álló versenylovak meg sem moccantak. Vártak. Vártak az ajtókioldó kattanására, amivel együtt megfeszült izmaik is egyszerre oldódhatnak ki. Ez a kicsiny kattanás úgy ivódott már a fülükbe, mint embernek az édesanyja hangja. Az idegek majdhogynem pattanásig feszültek.
A csöndnek úgy lett vége, mintha soha nem is lett volna. Kezdetét vette a futam. A lovak patadobogása és a nézőközönség ordítozása és tapsa teljesen egy időben hangzott fel. Egyszerre hatalmas zaj lett és ez szinte fájóan ellentétben állt a pálya előbbi nyugalmával. Vajon milyen lehet hangok nélkül? Befogtam hát a fülem. Ahogy elhaltak a hangok úgy lett számomra teljesen más élmény a verseny.
A lovak némán egymás felé húztak és lehetett látni az orrukból ütemesen feltörő párafelhőket, ahogy hihetetlen gyorsasággal vették a levegőt. Izmaik tökéletesen kivehetően látszódtak, ahogy a galopp egyik pillanatában megfeszültek, majd elsimultak. Ismeretem ezeket a lovakat. Most azonban mások voltak. Nem azok a „pacik” akiket én simogattam és puszilgattam az orrukat. Nem. Ők most versenylovak voltak. A vérük, az ösztönük, vagy talán csak az emberek hajtották most őket. Olyan idegeneknek tűntek. A lovakból felszabadult idegesség mintha a nézőseregre szállt volna át, ahogy a pálya vége felé közeledtek. A peronon ülő emberek kikeltek székükből és állva nézték tovább a futamot, volt ki a szája elé kapta a kezét és olyan is aki a fogadószelvényét lobogtatta. Akaratlanul is visszatartottam a lélegzetem mikor a célegyenesbe fordultak. Az élmezőnyben a befutónak gondolt lovak futottak szorosan egymás mellett, semmi meglepő nem volt a felállásban. Az én figyelmem a mezőny hátulja felé terelődött. Ott futottak az Én kedvenceim. A számomra értékes, de mások számára csak arra jó lovak, hogy azért mégis telve legyen a startgép.
És akkor, az egyik ló felbukott. Mint egy lassított felvétel, úgy játszódott le előttem a jelenet. A mellső lábai az előtte futóéhoz értek, olyan szerencsétlenül, hogy rendellenesen oldalra bicsaklottak, majd fájdalomtól feltörő fújás után a ló az oldalára esett, zsokéja pedig próbált sérülés nélkül leugrani róla. Mindezt néma csendben, a fülemre tapasztott kezekkel néztem végig, mégis szinte érezhető volt a fájdalma. Már akkor, mikor az esés közben a ló szájából a nyerítés, orrából pedig egy meleg páracsóva tört elő, már akkor tudtam, hogy haláltusa szemtanúja voltam.
Könny gördült le az arcomon és megrendülve álltam ott, a kis dombon. Lehajtottam a fejem és kezeimet még erősebben szorítottam a füleimre. Nem tudtam volna végignézni, ahogy a lovat örök álomra küldik a törött lábai miatt. Képtelen voltam rá. Ott, abban a helyzetben olyan természetes volt a csönd. Az elmúlás, a gyász csendje.
A csend, ami kijárt annak a lónak, hiszen annyit készült a versenyre, annyi de annyi megfeszített munka és akarás volt benne. Sosem nyert még. Nem volt nagy tehetség, mint napjaink legnagyobb galopplovai. Nem ismerte senki a nevét. Fogadtak egyáltalán rá valaha?
Elvettem a kezem a fülemről, de ahelyett, hogy a nézőtéren csönd honolt volna, és elhűlt arcú emberek, egyesek örömmámorba úszva sikítoztak, mások pedig szitkozódtak. Mindenki a befutó lovat és a pénzét ünnepelte, vagy éppen átkozta. Mintha csak én láttam volna, ami történt. Mintha soha nem is létezett volna a ló.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.06.14.
