Kezdőlap Blog Oldal 685

Csinos, akit mindenki csak Dámaként ismert

Csinos, akit mindenki csak Dámaként ismer

 

Dáma Nyúl Zoltán pályafutásának meghatározó lova négy világbajnokságon vett részt eddig és vitathatatlan érdemei vannak hajtójának sikereiben.

Mikor került Önhöz Dáma? – kérdeztem Nyúl Zoltántól.

Salgótarjánból 1997-ben vásároltam. Egy ismerősöm ajánlotta, hogy van egy vemhes lipicai kanca, amely eladó három csikójával együtt. Elmentem megnézni és nagyon jó benyomást keltett, így csikóival együtt megvásároltam Dámát. Kezdetekben még anyakancának szántam, aztán idővel találtam neki egy jó képességű párt, s csak ezután kezdtem komolyabban foglalkozni vele. 1998-ban már versenyzett, 1999-es Kecskeméti kettes fogathajtó VB-n biztos tagja volt fogatomnak. Életem első nemzetközi sikerét is itt értem el ezzel a fogattal.

Egyéni világbajnoki bronz érmet szereztem és még az akadály hajtást is megtudtam nyerni. A sikersorozatunk folytatódott Dámával, hiszen a következő évben győztünk a Duna-Alpesi Kupában, 2001-ben Riesenbeckben csapat világbajnokok és újra egyéni bronzérmesek lettünk. Jardy-ban 2003-ban megvédtük csapat világbajnoki címünket, jómagam pedig a magyarcsapat legjobbjaként 5. helyezett lettem. Kecskeméten 2004-ben ismét VB-t rendeztek, de már a négyes fogathajtó kategóriában.


Ezt a nagy lehetőséget én sem hagyhattam ki, egyéni versenyzőként indultam el. Dáma tagja volt ennek a fogatomnak is, fiatal lovaim között ő képviselte a rutint, igaz a maratonon már nem fogtam be, a díjhajtásban és az akadályhajtásban vett részt a versenyen. A világbajnokságon a középmezőnyben végeztünk, úgy gondolom ez egy reális eredmény volt. Dáma és fiatal lovaim nagyszerűen helyt álltak abban az erős mezőnyben. Jelenleg egy új és fiatalabb ütőképes csapatot szeretnék összeállítani, így már Dámára nem számítok. Most is kifogástalan kondícióban van, ha szükség lenne rá bármikor a fogatomba tudnám állítani.

Hogyan jellemezné Dámát?

Amikor megvásároltam Dámát, egy úgynevezett „elrontott ló” volt. Mindentől nagyon félt, hihetetlenül érzékeny volt. Évek kellettek ahhoz, hogy meg tudjam találni vele az összhangot, de ezt követően már semmi probléma nem volt a közös munkánkban. Mindhárom számban egyenletesen tudott teljesíteni, a fogatom vezéregyénisége volt. Nagyon örülök, hogy a véletlen összehozott bennünket. Valószínű, hogy az ő teljesítménye nélkül nem tudtam volna ilyen eredményesen szerepelni az évek során.

Dáma eredményei:

1998-tól versenyzik, 4 világbajnokságon vett részt
1999 Kecskemét –   egyéni 3. hely, maraton hajtás 3. hely, akadály hajtás 1. hely
2000 Duna-Alpesi Kupa – 1. hely
2001 Riesenbeck – csapat 1. hely, egyéni 3. hely
2000 és 2002 – magyar bajnokság 1. hely
2003 Jardy– csapat 1. hely, egyéni 5. hely
2004 Kecskemét (négyes) – egyéni 23. hely

 

Tóth István
Frissítve: 2023.03.10.
Fotó: Canva

A lovas csendőr

A lovas csendőr

 

A Magyar Királyi Csendőrség első lovas őrsei 1882 januárjában kezdték meg szolgálatukat Magyarországon, amikor több éves előkészítő munka után megalakult a szegedi csendőrparancsnokság. Ezzel folytatták, és 1944-ig meghosszabbították az 1867 előtti császári királyi csendőrség hagyományát, amely az Alföld közbiztonságának fenntartását mindenekelőtt a lovas alakulatoktól várta. A közhiedelemmel ellentétben az 1880-as években a csendőrség lovas őrseinek felállításának célja nem a betyárok üldözése, hiszen ők ekkor már javarészt a börtönökben töltötték idejüket, hanem a gyalogosan ellenőrizhetetlen hatalmas puszták szemmel tartása. Feladataik közé csak az 1890-es években került be hangsúlyosabban a szegényparaszt mozgalmakkal szembeni fellépés, ahol azonban a ló még mindig csak mint pótolhatatlan szállítóeszköz kerül felhasználásra, ami hozzájárul viszonylag jelentős erők gyors összevonásához. Ez – és a következő – évtized minden túlzás nélkül a csendőrség, és ezen belül a lovas őrsök legnagyobb fejlesztéseinek korszaka. A létszám felemelése, az új szervezeti egységek – pótlovazó bizottság, pótlóidomító keret, az első csendőr állatorvos kinevezése stb. – megjelenése rövid ideig komoly súlyt adott a lovasok számára, amihez a szakmai követelmények mellett, a jelentős költségek miatt politikai támogatásra is szükség volt. Két jellemző momentumot mindenképpen érdemes ezzel kapcsolatban kiemelni, amelyek talán jól megvilágítják a politika befolyásolási lehetőségeit.

A kép illusztráció

1886-ban néhány polgári állatorvos nem volt hajlandó a csendőrség által fizetett alacsony díjért elvállalni a csendőrség lovainak gyógyítását, mire Tisza Kálmán (miniszterelnök és belügyminiszter) levelében közbenjárásra kérte fel az adott megyék főispánjait: “hassanak oda”, hogy az orvosok elfogadják a felajánlott összeget. Elfogadták. 1903 májusától viszont egy másik belügyminiszter véleménye – a “lovas csendőröknek szerepe a viszonyoknak megváltoztával már lejárt” és csak néhány helyen használhatók eredményesen – drasztikus változást idézett elő a csendőrségnél. Alig két év alatt mintegy 300 lovas csendőrt gyalogosítottak és így ismét alapvető szerkezeti változtatásokat hajtottak végre.

A csendőrség feladatairól alkotott elképzelések utolsó, döntő megváltozása meggyőződésem szerint az 1910-es évek első felének parlamenti válságaihoz kapcsolódik. Ekkor jelenik meg először a csendőrség -és ezen belül különösen a lovasság – gyors reagálású és akár nagyobb tömegben is bevethető erőként. A két világháború között a lovas csendőrség szervezeten belüli szerepe a jelentős technikai fejlődés ellenére nem változott. Továbbra is annak a területnek a felügyeletét látták el, ahol autóval vagy motorral nem lehetett hatékony ellenőrzést végezni, gyalogos csendőrből pedig egyes számítások szerint kb. háromszor annyira lett volna szükség. A korábbi évtizedek, az első világháború és a két forradalom tapasztalatai alapján pedig minden kerületi parancsnokság mellett, kizárólag karhatalmi feladatokra egy önálló lovas alosztályt szerveztek.

A cikk további fejezeteinek középpontjában a ló áll. Kitérünk a beszerzés, a kiképzés, a szolgálat sajátosságaira, néhány esetben megpróbáljuk a csendőr szemével láttatni az általuk sokkal inkább társnak, semmint eszköznek tekintett állatot.

 

A lovak beszerzése és kiképzése

 

A csendőrségi szolgálat követelményeinek a magyarországi lóállománynak csak néhány fajtája felelt meg, ezért elsősorban a Dél-Alföldön került sor ezek beszerzésére. A katonaság évszázados hagyományának megfelelően, az évente 3-5 alkalommal tartott válogatás előtt néhány héttel értesítették a környékbeli községeket, ahonnan a gazdák az általuk alkalmasnak tartott állatokkal megjelentek a kijelölt településen. A csikónevelő gazdák tekintélyét a faluban jelentősen növelte, ha lovaik rendszeresen megfeleltek a csendőrség és a katonaság szigorú követelményeinek, ezért előszeretettel jelentek meg a válogatáson. A 3 tagú pótlovazó bizottság általában a helyi csendőrlaktanya udvarán tartotta a szemlét, ahol szigorú kritériumrendszer szerint több fordulóban rostálták meg az állatokat. Az előírások szerint 158-166 cm magas, 4-8 éves, jó csontozatú, jó mozgású, erős és szép, nem túl élénk, de & quot;hidegvérű befolyástól” is mentes lovakat kerestek. “Ménlovak és vemhes kancák, továbbá karórágó, nemkülönben nagyon csiklandós és rugós lovak a felavatásból kizáratnak” – szólt az utasítás. A lovakat állásban és menet közben is vizsgálták, döntő lehetett a mozgáskoordináció, a testtartás, az orvos által elvégzett tükrös szemvizsgálat. A szabályzatok előírásait természetesen be is tartották, ezért pl. 1934-ben a 26 községből kiállított 1595 lóból csak 59-et találtak alkalmasnak. A válogatásnál a bizottság tagjai nem tekinthettek el jótállási kötelezettségüktől, tehát egy esetleg később felfedezett hibáért anyagi felelősséggel tartoztak! A korabeli beszámolók szerint a csendőrség rendkívül jó árat fizetett az állatokért. A belügyminisztérium egy átlagárat határozott meg, de egy-egy esetben a konkrét összeg a pótlovazó bizottság vezetője és a tulajdonos közötti alku során alakult ki.

A pótlovazó bizottság tagjai közül a legfontosabb személy kétségtelenül a csendőrségi főállatorvos, mert a lovakat elsősorban az egészségügyi szempontok szerint úgy próbálták kiválasztani, hogy 12-16 év szolgálatot kibírjanak. A jó ár ugyanakkor nagy csábítást jelentett a lótulajdonosoknak, ezért mindent elkövettek, hogy állataik a kiválasztottak között legyenek. A lovak értéke 5-8 éves korukban a legmagasabb, és itt van a lehetőség a legtöbb visszaélésre, mert csupán külső vizsgálattal rendkívül nehéz az életkor pontos megállapítása. Mindenekelőtt a fogak számát, állapotát vehették figyelembe, ezért a kupecek is itt próbálkoztak a természetes állapot megváltoztatásával. Az idősebb lovaknál az elöl lévő metszőfogakat lereszelték, azokba mesterséges bemélyedéseket, úgynevezett kupákat véstek. A csikóknál kihúzták a tejfogakat (mintha már magától hullott volna ki), így próbálták egy- másfél évvel idősebbnek feltüntetni őket. A homlokon, szemöldökön vagy az orrháton található megőszült szőrszálakat befestették, a megrepedt patákat betapasztották. A sántaságot okozó régi betegségeket vagy sebeket érzéstelenítő beadásával vagy friss felületi seb ejtésével próbálták leplezni, mintha csak a válogatás előtt közvetlenül karcolta volna meg. Havivakság (szemhályog) esetén megsértették a szemet, vagy csípős anyaggal bedörzsölték a környezetét, mintha csak most került volna valami a ló szemébe.

A kincstár érdekeit visszavásárlási garanciával is próbálták védeni. Amennyiben 15 nap alatt a “mirigy, takony, vagy keh, továbbá 30 nap alatt kábaság, bőrféreg, csökönyösség, feketehályog vagy havivakság” tünetei jelentkeznének, korábbi tulajdonosa az élelmezési költségek és az ár megtérítésével köteles lovát visszavenni. A gyakori próbálkozás miatt az orvosok már az 1890-es évek elején kategorikus utasítást kaptak: “Bármily betegségben sínylődő lovat, a lázas légcsőhurutban szenvedőket sem véve ki, még azon esetben sem szabad felavatni, ha egyébként teljesen szolgálatképes lenne is.” A szerződés aláírását követően a lovak nyakába egy 4 cm nagyságú CS betűt és az avatási számot forró vassal beleégették, új névvel látták el és elindították az idomítást végző pótlóidomító kerethez, ahol az esetleges fertőző betegségek kiküszöbölése miatt néhány napra karanténba zárták őket.

A lovak oktatása az 1890-es években 10-12 hétig, az 1930-as évek közepén 6-12 hónapig (!) tartott. Mindegyiknek saját kiképzője volt, aki a korábbi tudásukat és előéletüket figyelmen kívül hagyva gyakorlatilag mindent újra megtanított: “helyesen” kellett állni, járni, futni, ez követően először üres nyereggel, majd homokzsákkal, később lovassal minden elvárt gyakorlatot első érintésre elvégezni. Megtanultak a hang nélküli utasításoknak (zabla, combok stb.) engedelmeskedni, mert a szolgálat eredményes ellátása miatt a csendőrségnél tiltották a lovak szóval történő irányítását. Az idomítás befejezéséről vagy folytatásáról egy bizottság döntött, majd átadták őket annak a csendőrnek, aki várhatóan 10-15 évig lovagolhatta őket.

 

Az őrs és a szolgálat

 

A csendőrök életét a laktanyákban sajátos módon alakította a katonai fegyelem és a származásukból következő paraszti gondolkodásmód. A lovak tartásának, gondozásának szabályait pontosan meghatározott rendben kellett követniük, ezek azonban gyakran ellentmondtak a csendőrségbe való belépést megelőző szokásaikkal. Ennek jeleit az 1930-as évek második felében érezhetjük a legélesebben, amikor a csendőrségi lovak tartásában a központi kiképző telepek új szokásokat próbáltak meghonosítani. Eddig az időpontig korlátlanul érvényesült az 1890-es évek elején a szabályzatokban is megfogalmazott és a paraszti gondolkodásmódból természetes módon következő felfogás: “A jó lóápoló lovát szereti és minden körülmények között, előbb gondoskodik róla, mint saját magáról.” Ennek a gondolatnak a jegyében kivételes figyelmet fordítottak az állattartás minőségére, az etetésre és megpróbálták kivédeni a szolgálat viszontagságait.

A többnyire bérelt laktanya-épületeknél az istállókon csak kisebb átalakításokat lehetett végrehajtani, ennek ellenére néhány alapelvet igyekeztek betartani: világos, könnyen szellőztethető, agyagpadlós, legalább 5 m2-es állásokkal rendelkező épületek kialakítására törekedtek. Az ajtónak délre kellett néznie, az ablakokat pedig magasan helyezték el, hogy a nap ne süssön a lovak szemébe. Az ablakokat és az ajtókat télen csukva tartották, de sétáltatáskor kiszellőztették. Pontosan előírták a lovak alá szórt alom mennyiségét, a trágya értékesítéséből befolyó összeg felhasználását. Az 1930-as években a kiskunhalasi lovas tanalosztálytól elindított új felfogás megpróbálta visszaszorítani a ló túlzott kényeztetését, bár a reformeszmék széleskörű elterjedését illetően még az ottani kiképzők is óvatosnak mutatkoztak. Elvárták a lovak gyakoribb futtatását, az istálló hőmérsékletét 12 fok körül határozták meg, az ajtókat és az ablakokat télen is állandóan nyitva kellett tartani, bár az alom mennyiségét ilyenkor jelentősen megemelték.

A tisztek részéről visszatérő panasz volt a lovak elhízása, amit a kevés mozgással és az ehhez mérten bőséges táplálkozással magyaráztak. A dualizmus időszakától a napi háromszori étkezésre 4200g zab és 3400g* széna fejadagot biztosított a kincstár. Még az 1920-as évek második felében is kiemelten fontosnak tartották, hogy “tekintet nélkül a tőzsde vagy piaci szokásokra, egyedül ezek a határozványok lehetnek mérvadók”. Néhány évvel később azonban a nehéz gazdasági helyzetre való hivatkozással a zabot egy ideig árpával keverték – amit legalább egy órán keresztül vízben puhítottak -, de olyan sok volt a megbetegedés és az elhullás, hogy végül kénytelenek voltak visszatérni az eredeti állapothoz. Szolgálatban végső esetben elképzelhetőnek tartották a rozskenyérrel vagy kétszersülttel abrakoltatást, de előtte mindkettőt jól megsózták és apró darabokra törték. Az étel minőségét és az etetés módját annyira fontosnak tartották, hogy a Csendőrségi Lapok két világháború között megjelent számaiban a lovassággal kapcsolatos – egyébként meglehetősen csekély számú – cikk kb. 1/3-a ezzel foglalkozott és jelentős terjedelmet szentelt a témának a lovas csendőrök kiképzéséhez használt tankönyv is. Külön kitértek az étkezés sorrendjére, az abrak tisztaságának megállapítására. Normál esetben először a zabot, utána a szénát, hosszabb szolgálat után pedig fordítva kellett a ló elé tenni, mert az állat ilyenkor “habzsol”, elrontja a gyomrát, a szénával viszont el lehetett verni az éhségét, így a zabot is rendesen megrágta. Hasonló módon akadályozták meg, hogy a felhevült lovak gyorsan és sokat igyanak. Az itató vödörbe öntött vizet szénával vagy fűvel betakarták, így a ló kénytelen volt lassan “szürcsölni”. A zápfogak rendellenes kopására utalt, ha az állat túlságosan lassan evett, mert ilyenkor nem tudta rendesen megrágni az ételt. A köznyelvben ezt “bagózó” lónak nevezték, mert a szájában rothadó ételmaradék miatt “jellegzetes” volt a lehelete és a fogak lereszelésével gyógyították.

Az etetés mellett különös gonddal jártak el a lovak tisztántartásánál. Naponta háromszor tisztitották, a farkát kéthavonta nyírták, a sörényét rendszeresen fésülték, néha befonták. A legnagyobb figyelmet azonban kétségtelenül a pata állapotára forditották. Naponta kellett tisztitani, a kiszáradás ellen hetente kétszer nedves agyaggal vagy fűrészporral becsapták és zsirral bekenték. A patát állandó növekedése miatt 6-8 hetente visszavágták és ilyenkor lecserélték az esetleg elkopott patkókat is.

A hivatalos iratok szerint a lovak gondozása egyetlen célt szolgált, hogy megóvják őket a különböző betegségektől, és ezzel pénzt spóroljanak az államnak. A csendőrök azonban jól láthatóan a kötelességtudaton túlmenő szeretettel, tisztelettel bántak lovaikkal, igy a két felfogás szerencsés találkozása miatt széles olvasóközönsége lehetett a szaksajtóban megjelenő rövid, közérthető cikkeknek. Ezekben állatorvosok hivták fel a figyelmet a betegségek korai felismerésének fontosságára és javaslatokat tettek az egyszerűbb gyógymódokra is. A leggyakrabban emlegetett lóbetegségek a tetanus, a veszettség, a lépfene, a mirigykór (keh), az influenza, a takonykór és a rüh, amelyek többsége az őket gondozó emberekre is veszélyes lehetett. Gyakori volt a tüdőgyulladás, az íngyulladás és sok lovat selejteztek le sántaság miatt is. Az orvosok tanácsainak betartásával, némi odafigyeléssel jelentősen csökkenteni lehetett a betegségek előfordulásának valószínűségét: a láb esetleges sérülése miatt a legénységnek kategorikusan megtiltották és a tiszteknek sem ajánlották a bokrok vagy árkok átugratását; idegen istállóba való bekötés előtt a jászolt ki kellett söpörni, az alomszalmát pedig kicserélni; a lovat nem köthették a kocsmák vagy középületek előtt álló fához, mert mások lovának korábbi hozzádörgölözése miatt rühös fertőzést kaphattak; figyelniük kellett arra, hogy az istállóban tartott ló unalmában ne rágja rendszeresen az előtte lévő gerendát vagy falat, mert ezzel sok levegőt is nyel, és a jóllakottság érzése miatt gyors fogyásnak indul (ezt nevezték karórágó lónak).

A lovas csendőrök napirendje csak a kiképzés sajátosságaiban, illetve az állatok gondozásában különbözött némileg a gyalogosokétól. Egy 1882-ben bevezetett szabályzat szerint nyáron 1/2 6, télen 1/2 7-kor tartottak ébresztőt, utána “felkelés, etetés, lótisztitás, öltözködés, istálló és szobarend létesités” volt a sorrend. Az elvégzendő feladatok között az öltözködés talán csak véletlenül követi a ló tisztitását – ahogy minden bizonnyal a csendőrök étkezése is csak figyelmetlenségből nem került a felsorolásba -, de az istálló rendben tartása minden bizonnyal valóban megelőzte a szobáét, amit az őrsparancsnok minden nap a laktanyaszemle során ellenőrzött. Ezt követően – vasárnap kivételével – minden nap 11 óráig elméleti és gyakorlati kiképzés, 1/2 12 és 14 óra között “etetés, közétkezés, lótisztitás”, ami egyértelműen fontossági sorrendet is jelent, délután nyáron 15-18, télen 14-17 óra között ismét elméleti és gyakorlati képzés. A takarodót 21 órakor rendelték el.

A napirendbe illesztett kiképzési feladatok tartalmának áttekintésénél figyelemre méltó, hogy ezeknek csak a töredéke vonatkozik kifejezetten a lovas csendőrökre. Nekik is el kellett végezniük a gyalogosok feladatait, mert szolgálatban a ló csak a mozgást segítette, más szerepet – amint azt a későbbiekben látni fogjuk – nem játszott. Hetente egy-két alkalommal, egy – órai időtartammal került sor “lovarda” (többnyire egy kijelölt rét) oktatásra, ahol a kard használatát és a lóról történő, pisztollyal végrehajtott lövészetet gyakorolták. A lovak lövéshez szoktatása több okból is rendkívül nehéz feladatnak bizonyult. A megvásárlásukat követő első kiképzés során különös gondot fordítottak a lövés hangjának elviselésére, de a tényleges szolgálat során erre csak nagyon ritkán kerülhetett sor. A csendőrök döntő többsége a több évtizedes szolgálat alatt soha nem kényszerült lőfegyver használatára, a lovak további szoktatására pedig – ideális esetben – kezdetben évi 10, majd 50 vaktöltényt használhattak fel a 4 lőgyakorlat során. Ezért a nagyobb laktanyákban a lovakat a gyalogos lövészethez is kirendelhették, hogy szokják a zajt.

A lovas csendőrök kiképzéséről viszonylag keveset tudunk, ám némi túlzással talán megállapítható, hogy szerepük – legalábbis a kincstár szemében – a ló mellett másodlagos, könnyebben, vagy legalábbis kisebb befektetéssel pótolhatók. Az 1930-as években a csendőrségbe történő jelentkezésüket követően, a próbaszolgálat alatt kizárólag gyalogos kiképzést kaptak és csak a véglegesítést követően jelentkezhettek a lovas tanalosztályokhoz. A korábban a honvéd lovasságnál szolgálók 6 hónap, a többiek 1 éves elméleti és gyakorlati képzésen estek át, majd a sikeres vizsgát követően kerülhettek a lovas őrsökre.

A csendőrségi szolgálat az évtizedek alatt – eltekintve a technikai fejlődést követően létrehozott egyes speciális egységektől – nem sokat változott. Minden őrs területét több őrjáratra osztották fel, aminek a bejárását havonta többször meg kellett ismételniük. Az őrjáratok tartalmazták a községeket, tanyákat, erdőket stb., tehát minden lakott és lakatlan helyet, ahol ember egyáltalán megfordulhatott. A járőröknek nem az egész területet, hanem csak azt a részét kellett “leportyázniuk”, amit esetről esetre az őrsparancsnok számukra kijelölt. A szolgálatba indulók eligazítását is ő végezte, személyesen ellenőrizte a felszerelést, a fegyverzetet és megadta a szükséges instrukciókat. Az esetek nagy részében nem a forgalmas utakat választották, hanem az ösvényeket, mellékutakat, a falvakban – különösen éjjel- a kertek végében álltak lesben. A lovak hamar megszokták a szolgálatot, egy idő után az őrjáratot akár lovas nélkül is képesek lettek volna bejárni. Az 1930-as évek második felének reformjai között kísérleti jelleggel néhány őrsön bevezették a “fokozott ütemű portyázást”. Megpróbáltak változtatni azon a beidegződésen, hogy a lovas járőr mindig csak lépésben teljesíti szolgálatát, ami számtalan hátránnyal járt. Sokáig tartott, 16 km-es távolságig a lovas és gyalogos portyázási idő azonos, 50 km-t a gyalogos csendőrnek 42 óra, a lovasnak 26 óra alatt kellett teljesítenie, tekintettel a kötelezően előírt hosszú pihenőkre. Ez az idő sem több, sem kevesebb nem lehetett, ezért joggal jegyezte meg a kísérletben résztvevő egyik csendőr, hogy korábban pihentebben érkeztek vissza a laktanyába, mint ahogy elindultak. A lovak az első kiképzésnél azt szokták meg, hogy minden nap 20-30 km-t teljesítenek, ezzel szemben az őrsön néha 2-3 napot az istállóban töltöttek, majd hirtelen 2 napos szolgálatba kellett menniük. A jó táplálás, a ritka és lassú igénybevétel miatt gyorsabban híztak, érzékenyebbé váltak a betegségekre, a lábuk hamarabb tönkrement. Az 1937-38-ban végrehajtott kísérlet során csak annyit változtattak, hogy a monoton lépés helyett, az időjárás és a terep figyelembevételével a távolságot lépésben, ügetésben és vágtában teljesítették. A résztvevő csendőr szerint az újítás minden tekintetben sikeres volt, a szolgálatot gyorsabban teljesítették, de a lovat és a lovast nem vette túlságosan igénybe. A kísérlet további sorsáról azonban nincsenek ismereteink.

 

Szórakozás

 

Az 1920-as évek közepétől a Csendőrségi Lapok sportrovata egyre gyakrabban számol be olyan “lovas mérkőzésekről”, ahol a szakmai szempontokat és a szervezeten belüli bajtársiasság erősítését tartották elsődlegesnek, de a politikai-katonai elit részvétele ezeket presztízs szempontból is jelentős eseménnyé avatta. Az 1925 májusában tartott versenyen pl. 41 tiszt, 39 altiszt és csendőr vett részt az ország minden részéről. Szempontunkból érdemes kiemelni, hogy a résztvevők neve után mindenhol a ló, és nem a csendőröket küldő csendőrparancsnokság vagy őrs megnevezése szerepel. A jelentkezők egyhetes tanfolyamon vettek részt Budapesten, majd elméleti és gyakorlati vizsgát tettek, ahol a lovakkal különböző gyakorlatokat mutattak be, akadályokat ugrattak, bizonyítaniuk kellett nyergelési, málházási tudományukat. A résztvevőket három csoportra osztották, külön versenyt rendeztek a lovas és a gyalogos fegyvernemi tiszteknek, illetve a legénységnek. Az előkelő közönség -és a tisztek illetve a legénység között minden tekintetben meglévő szakadék – miatt sem kockáztathatták meg, hogy a mindennapi szolgálatban nagyobb gyakorlatot szerzett közcsendőrök esetleg megelőzzék feletteseiket. A nézők soraiban foglalt helyet Horthy Miklósné, a kormányzó felesége, valamint Rakovszky belügyminiszter, számos csendőrtábornokkal, honvéd törzstiszttel és a budapesti rendőrség vezetőivel körülvéve. Ezek után talán természetes, hogy a versenyt végül Száhlender Béla tábornok, a csendőrség felügyelője (első számú vezetője) nyerte, aki azonban lovagiasságát bizonyítandó a helyezésről és a vele járó díjazásról lemondott a második helyen végzett főhadnagy javára.

A ló és a lovas gyakran másfél évtizedes kapcsolata a selejtezéssel ért véget, a felülvizsgáló bizottság döntését követően az állatokat elárverezték. Egy statisztika szerint az 1932. június és 1935. június között 33 db 7-13 éves, 84 db 14-19 éves és 30 darab 20 évnél idősebb lovat bocsátottak áruba, csaknem 2/3-át elsősorban lábbetegség vagy sántaság miatt, de 33%-uk kehes (tüdőbeteg) volt, 26%-uk pedig vak és/vagy rokkant. A lóállomány a legnagyobb veszteséget azonban kétségtelenül a két világháborúban szenvedte el, ahol tábori csendőri szolgálatra és természetesen szállításra használták őket.

Dr. Csapó Csaba

2005. február 28.

Cikk letöltve: Western Messenger –  www.pknranch.hu

 

Frissítve: 2024.01.16.
Fotó: Canva

 

Elhunyt Oláh Mihály

Oláh Mihály a moszkvai Olimpia 4. helyezett csapat tagja itt hagyott bennünket. Emlékezzünk MISI bácsira egy korabeli sajtó összeállítással!!
Emlékezni fogunk Rád Mihály!!!!

OLÁH MIHÁLY (1944, Tiszacsege)

1980, Népsport

“…napbarnított arc, mokány termet, széles vállak, kicsit görbe lábak – oláh Mihály nem tagadhatná le, hogy lovasember.

Az olimpiai csapat legidősebb tagja, régen és messziről indult. Tiszacsegén született, a Hortobágyon, Debrecenben lovagolt, s hat éve került az ország másik részébe, Enyingre. Az elmúlt 17 év alatt sok minden megváltozott az életében, lószeretete azonban változatlan.

A sáripusztai méntelepen lakik feleségével és három gyerekével. A lovaglás miatt nagyon sok mindenről lemond, mert a ló nem autó, hogy néhány napra félre lehessen tenni.
– Szép a tereplovaglás napsütésben, virágos mezőn, de én sárban, esőben is szeretem csinálni. Persze, ebben a játékban az a legjobb, hogy ketten csináljuk. Adóssal négy éve dolgozom együtt. Erős fizikumú, jó szándékú. Vagány is, de egy hibája van, nagyon vidám ló, mindig a komiszságon, a játékon töri a fejét, pedig már nyolc éves. Terepen nem túl gyors, de kitartó, s ha megkomolyodna, díjlovaglásban is jobb lehetne. Remélem, az olimpián tisztességesen viselkedik majd. Nem hajtom nagyon, az erejét jól be kell osztani, hogy végig bírja. Mert ha elfáradt a ló, akkor megáll, kitör az akadály előtt, nekünk pedig éppen ezt nem szabad tennünk. Végig kell menni, mert ha nem, akkor ismét csak mostohagyerekek leszünk a sportágban.”

2005 Pegazus

“A Hortobágyi állami gazdaságban kezdtem lovagolni 1964-ben, Németh Dezső kezei alatt. A militaryba 1974-ben Sáripusztán kapcsolódtam be. A moszkvai olimpiára három lóval készültem, Adóssal, Sobri jóskával és a Mezőhegyesről kapott Diánával. A három közül a legjobban szereplő lovammal, Adóssal kerültem be az utazó csapatba. Az edzőtáborban lovainkkal az előre kidolgozott edzéstervnek megfelelően sokat dolgoztunk. Sajnos a kiutazás előtt mintegy két héttel otthon Sáripusztán, egy típusugrásnál megállt a ló, melyet az olimpiáig nem felejtett el és ott bekövetkezett a végzetes hiba, így a terepen kizártak.

Díjlovaglásban – amitől itthon tartottam –a magyar csapatból én szerepeltem a legjobban és a 14. helyen végeztem. Sajnos díjugratásban nem indultam, mert a terepen kizárásra kerültem. Mai tapasztalatommal úgy gondolom, hogy sokkal eredményesebben szerepelhettünk volna, ha a felkészülést nem 1980 kora tavaszán kezdjük el, hanem legalább egy évvel korábban, mivel a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt a lovaknak nem sikerült megfelelő rutint szerezniük.

1982-ben az o.t.á.F. Szalkszentmártoni telepére kerültem korábbi vezetőm, Herczog Emil ajánlására, ott egy fiatal ménnel kezdtem dolgozni, Martalóccal, de sajnos az átszervezésekből kifolyólag nem tudtunk magasabb szinten versenyezni vele. A telep megszűnését követően, 1995-től külföldön, Olaszországban, Németországban dolgoztam. 2002 januárjában Némedi István hívott Üllőre, a Szent István Egyetem Állatorvostudományi Karának Dóra-majori tangazdaságába, ahol a mai napig lovakkal foglalkozom. Az idei évtől egy fiatal lovon ismét a military szakágban kívánok versenyezni.”

2020

Számomra az egész olimpiai felkészülés, a verseny egy csoda, azóta is. Olyan közösségben, amelyben mindenki a sikert akarja, ritkán van az ember. Nagy útmutatást adtak az akkori vezetők nekem, amely végig befolyásolta a további életemet. A mostani lovasoknak is azt tudom ajánlani, hogy tűzzenek ki célokat maguk elé! Kemény, kitartó, következetes munkával, megfelelő szakmai alázattal mindenki képes a csodákra. Mert nekünk Moszkva akkor az volt!”

Forrás: military.lovasszovetseg.hu
Kép: Canva
2023.02.21.

Dr. Pál János

Dr. Pál János

Köztünk élő történelem

Az ember és a ló több ezer éves viszonya, együttélése az emberiség és a magyarság kultúrtörténetében nagy változásokon ment keresztül.

A körülmények alakulása mindig segítette, hogy olyanok kerülhessenek ló közelbe, akik tehetségükkel, elkötelezettségükkel igyekeztek ezt a jó ügyet szolgálni, mert a ma embere most is felelős az emberiség fejlődésében meghatározó társunk, a ló sorsáért.

Dr. Pál János azok közé tartozik, akit eddigi tevékenysége ezen a szakmai területen, a megszállott tenni akarás és az elhivatottság vezérelt.

– Különös volt az indulásom, azonnal bedobtak a mélyvízbe. Még friss volt az Agrártudományi Egyetem diplomája a zsebemben, amikor a Földművelésügyi Minisztérium kezdő állattenyésztőjeként miniszteri biztosnak hat hónapra Vas megyébe küldtek. – kezdi visszaemlékezését  dr. Pál János, címzetes egyetemi docens, a FVM főtanácsadója, a Magyar Huszár és Lovashagyományőrző Társaság ügyvezető elnöke. – Én voltam a legjobban meglepve. Ekkor 1953 elejét írtuk, nagy volt szárazság és még nagyobb a takarmányhiány. Az átteleltetés megszervezése volt a legnagyobb feladatunk, kemény félév volt, nagy volt a kihívás. Fiatal voltam, dolgozni, bizonyítani akartam. Miután a megyei biztosok között  kiemelkedő eredményt értem el, az  akkori miniszter, Erdei Ferenc megköszönve a munkámat, megkérdezte: fiatalember, adok magának egy lehetőséget. Válasszon: az állattenyésztés melyik területén szeretne dolgozni? Én pedig szinte gondolkodás nélkül a lovakat választottam. És nem is fordítottam nekik többé hátat.

Visszaemlékezése szerint 1944-ben 859 ezer 976 ló volt az országban, de a háborús pusztítások, s az ország újabb megcsonkítása következtében mindegy 6O százalékkal csökkent a létszám. Pedig nagyon nagy szükség lett volna a jó lovakra, hiszen akkor még jószerivel csak az ő segítségükkel lehetett megművelni a földet. A magyar ember lószeretete azonban nagyobb volt a csüggedésnél, s a lóállomány erőteljes szaporításának köszönhetően, 1958-ra már 724 ezer lovat számláltak az országban.

A háború után Magyarországon például a versenylótenyésztés mindössze 9 kancával és 2 – 3 angol telivér ménnel rendelkezett. Az angol telivérek folyamatos importjára már a vérfrissítés miatt is szükség van. De nekünk nem volt megfelelő állományunk és persze pénzünk sem.

Később, 1958-ban egy olaszországi vásárláskor azért sikerült egy mént és három kancát vásárolni, ami elindította a magyar versenyló- tenyésztés  egyik legszebb fejezetét.

– Mennyi volt akkor egy külföldi mén ára?

– Ha forintban számlálom, akkor kétmillió. De mindez 1958-ban volt, amikor én megbízott igazgatóként  havi 25OO forint fizetést kaptam.

– És mennyire volt sikeres ez a vásárlás?

– Nagyon is. Az egyik kanca, Hurry ugyanis később Imperiál anyja lett. Első vásárlásom alkalmával így hozzájárulhattam a magyar versenyló-tenyésztés egyik legszebb fejezetéhez. De Imperiálról már annyit írtak, hogy az ő történetét, azt hiszem nem kell részletezni. Négyéves koráig 25 versenyéből 20-at megnyert, a többi ötben pedig helyezett volt. Külföldi versenyein egymillió devizaforintot hozott. Akkor ez jelentős eredménynek számított. A magyar lósportban csak Kincsem volt eredményesebb nála. Viszont Imperiál volt az egyetlen, aki eljutott akkor az Egyesült Államokba is. Ez a washingtoni verseny volt a világ legerősebb futama, ezen a futamon találkoztak a világ legjobb lovai, meghívás alapján. A szokatlan pályán, a mindenre képes profik között, nemzetközi tapasztalatokkal még nem rendelkező zsokéval nem nyújthatta Imperiál azt, amit tudott. Számunkra maga a meghívás volt az eredmény. 

– Később is vásároltunk telivéreket?

– Igen. Telivért is, egyéb fajtát is. Vettünk is, megállapodás alapján cseréltünk és béreltünk is. Többek között, 1961-ben egy moszkvai lótenyésztési kongresszuson, a szovjet szövetség örökös elnökével, Bugyonij marsallal dolgoztunk ki együttműködést, ami  alapján bérméneket és kancákat adtunk át kölcsönösen egymásnak. Bugyonijnak annyira tetszett a javaslat, hogy azonnal felajánlotta első kölcsönként az egyik legjobb törzsmént, a Gabardin nevű  telivért. Az együttműködés több ország keretében volt eredményes.

– A tenyésztés és a sport kapcsolat milyen viszonyban volt egymással?

– Lótenyésztés nincsen lósport, lovassport nélkül, ami fordítva is igaz. A tenyésztő eredményét elsősorban a sport igazolja, itt mutatkoznak meg a genetikai eredmények, itt mérhetőek a szakmai tapasztalatok, amelyek aztán az egész lótenyésztés hasznára válnak. Ami a sportot illeti, magam is lovagoltam, hajtottam, de soha nem versenyszerűen.

– A Magyar Lovasszövetség tagja, majd elnökeként  húsz évig irányította a magyar lovassportot, milyen eredmények, sikerek részese lehetett ez idő alatt?

– 1958-ban, az akkori magyar lovasválogatott ismét az európai lovas fővárosban, az aacheni Nagydíjban  Móra László és Karcsú Imre révén második helyezést, egyéniben Móra, második, illetve kilencedik, majd  a Nemzetek Díjában csapatunk – Somlay Lajos, Baranyai József, Móra László, Karcsú Imre – a hatodik helyen végez. A nemzetközi helyzet rendeződése után, 1960-ban, a 24. Aacheni Nemzetközi Fogatversenyen már szintén jelen voltunk, és Kádár László, a magyar fogathajtás professzora révén kiemelkedő sikereket értünk el. Ezek a versenyek indították el újra a magyar lovassportolókat, a nemzetközi hírnév felé. Abonyi Imre, Bárdos György, Fülöp Sándor, Szentmihályi Ferenc sikerei magukért beszélnek.

– És a legnehezebb időszak?

– A mezőgazdaság erőszakos átszervezésével, a gépesítés terjedésével azonban fokozatosan csökkent az ország lóállománya. Volt olyan év is, amikor 100 ezerrel apadt a számuk. A mélypont 1989 volt, ekkor már csak 74 ezer lovat tartottak számon. A rendszerváltozás után a lótenyésztés újra fejlődésnek indult, különösen a kis- és magántenyésztőknél növekedett a számuk. A jelenleg mindegy 85 ezernyi ló körülbelül 95 százaléka magántenyésztők tulajdona. Az állomány fenntartását és genetikai fejlesztését az FVM  támogatja.

– 1989 után újra fölelevenítették a huszár- és lovas hagyományokat. Ön ennek az egyik promidens képviselője. Miért fontos számunkra, hogy a hagyományok újraéledjenek?

– A Magyar Huszár Lovashagyomány-őrző Társaság 1989 januárjában alakult meg, de előtte már 1988-ban megrendeztük az első nemzetközi huszártalálkozót. Óriási esemény volt ez akkor. Ezen a találkozón először vett részt a franciaországi híres Bercsényi huszárezred fúvószenekara, és az Esterházy huszárezred. Itt volt még az akkori jugoszláviai Sinjből egy huszár bandérium, de képviselték magukat az osztrákok, a németek s más országok huszárai is. Ez adta az ötletet, hogy létre kell hoznunk ezt az egyesületet. Társaságunk tagjai közé elsősorban a huszárok tartoznak, akik már mind hetvenöt éven felüliek, de ide tartoznak a lovas tüzérek és a trénerek, akik lóval foglalkoztak a hadseregben. A Társaság nevében azonban azért szerepel a lovashagyomány-őrző megjelölés, hogy közénk fogadhassuk a lótenyésztéssel foglalkozó kollégákat is.

– Milyen most ennek a társadalmi megítélése, s mennyire segíti a kormány e hagyományok ápolását?

– Minden segítséget megkapunk megkapunk a Honvédelmi, valamint a a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumtól. Nem véletlen, hogy az FVM épületében van az irodánk. De pályázatokkal is pénzhez juthatunk, ha nem is nagy összegekhez. Véleményem szerint szükségünk is van erre ahhoz, hogy ne valljunk szégyent az állami ünnepeken, ahol szépen kell kinézniük a huszárainknak.

Dr. Pál János napokig tudna beszélni mindenről, ami a lovakkal kapcsolatos. A lótenyésztés szakmai részéről, a lovassportokról, a lovas turizmusról. S mindezek kapcsán a múltról, jelenről, jövőről  és talán a teendőkről is. Neki megadatott, hogy kezet foghatott Fülöp herceggel,- aki akkor, 3O évvel ezelőtt járt először Magyarországon- megismerkedhetett a dán királyi családdal, a belga királlyal, részt vehetett II. Erzsébet angol királynő fogadásán. A sor végtelenül folytatható. Dr. Pál János ez évben töltötte be a 75. életévét, ezért a cikk szerzője a lovasbarátok és a magyar lovasélet nevében szeretettel kíván neki jó egészséget, további munkájában sikereket.

Budakalász,  2OO4.  szeptember  21.
Írta:  Herneczky Frigyes
Kép: canva
Frissítve: 2024.05.02.

Magyar Lovas Kör

Magyar Lovas Kör

Bemutatkozunk

A Magyar Lovas Kör 1988-ban a Magyar Lovas Szövetség tagszervezeteként, de önálló társadalmi szervezetként alakult meg azzal a céllal, hogy a magánlótartókat, tenyésztőket, lovassport-kedvelőket, szabadidő lovasokat, valamint a lovas és kézműves hagyományőrzőket egységbe tömörítse.

Elnökség tagjai:

Elnök: Pajlócz András Értesítő szerkesztője, összetett gazdaversenyek rendezője
Alelnök: Vér Imre Túralovas kör vezetője
Fogathajtó kör vezetője: Muszkán István
Informatikai adminisztráció: Lukács Judit
Kézműves kör vezetője: Lengyel Magdolna

Jelenleg regisztrált tagjaink létszáma 110 fő, akik az ország különböző tájegységein élnek és tevékenykednek. Sorainkban számos nagy múltú lovas szakember adja önzetlen munkáját céljaink megvalósításáért. Fogathajtó, túra lovas, lovas hagyományőrző és kézműves szakágat működtetünk. A magyar lovas élet számára kívánunk olyan gondolkodni és fejlődni vágyó lovasokat adni, akik képzettségükkel, kulturáltságukkal körünk hírnevét gazdagítják és egyúttal megteremtik maguk számára az életminőségüket. A már említett lovassport szakágakban folyamatosan rendezünk kezdő lovasainknak felmérő versenyeket, hogy minél gazdagabb utánpótlást adjunk a minőségi sportnak. Az elmúlt két esztendőben a legdinamikusabb fejődést póni fogathajtóink érték el.

Szoros kapcsolatban állunk több huszár- és lovas hagyományőrző szervezettel. Országos elismerést vívtunk ki mikor 1999-ben felújítottuk és újraavattuk a Komáromi Katonai Lovas-emlékművet. Az emlékműnél minden ősszel koszorúzási emlékünnepséget rendezünk a harcok során áldozattá vált katonalovak emlékére. Tagjai vagyunk tanácskozási joggal a négypárti egyetértéssel megalakított Nemzeti Lovas Programot Előkészítő Eseti Bizottságnak. A 2004 novemberében befejezett egy éves előkészítő munkában nyújtott aktív szakmai tevékenységünkért a Magyar Köztársaság Országgyűlése Ezüst Érmét vehettük át. Itt kívánom megjegyezni, hogy a Magyar Lovas Kör mentes bármely vallási vagy politikai hovatartozástól. Programjainkról, eredményeinkről és gondjainkról a kéthavonta megjelenő Értesítőnkben számolunk be tagjainknak, illetve a lovas és hagyományőrző társszervezetek, a szakmai sajtók, a média képviselőinek, valamint hazánk lovas életében kiemelkedő szaktekintélyeinek.

Legtöbben nem sport célból tartanak lovat, hanem saját örömükre, kielégítve azt a vágyat, amit eleinktől örököltünk, ösztönösen hordozva magunkban a lószag szeretetét. Ezzel a „fertőzöttséggel” megáldottak vihetik tovább a magyar tradicionális lófajták és népi lovas kultúránk fennmaradását. Ennek érdekében kell hiteles forrásokra támaszkodva kurzusok, bemutató programok és versenyek formájában oktatni, ápolni a népies fogathajtást. Az erre vonatkozó előírás és szabályzat-rendszer kidolgozását fejeztük be 2004. nyarának végén.

A gyűjtő munka a régmúlt szakirodalmainak elemzésén túl személyes tapasztalatokra is épül, de döntően a több évtizedes szakmai múlttal rendelkezők adták nélkülözhetetlen, önzetlen segítségüket. Többek között néhai dr. Várady Jenõ, Fehér István, Galkó Ernő, Mátyus Viktor és a még hála Istennek közöttünk tevékenykedő dr. Fehér Dezsõ, Ernst József, Váczi Ernő, dr. Elek Sándor, vitéz Márkos Attila, Etter Jenő, dr. Mátray Árpád, Muszkán István, Ornyik Sándor, dr. Pál János, dr. Pataki Balázs, hogy csak a legismertebbeket említsem. Igyekeztünk gondosan összeállítani ezt az elsősorban szakmai anyagot. Néhai alelnökünkre emlékezve Menthy Árpád Népies Fogathajtó Emlékverseny a Magyar Lovas Kör Összetett Gazdaversenye címszó alatt.

A Magyar Lovas Kör Kézműves Szakága 2000-ben alakult meg Mátray Magdolna vezetésével. Tagjai közül a mesterlevél megszerzése mellett többen dicsekedhetnek a „Népművészet Ifjú Mestere” és a „Gránátalma-díj” minősítéssel is. Szakágukról könyveket, albumokat jelentettek meg, állandó vagy alkalmankénti foglalkozásokat vezetnek. Munkáikból számos múzeum, kiállítóterem és emlékhely rendezett bemutatót. A közelmúltban készített maradandó alkotásként tartható számon fazekasunk Szücsné Szabó Kata Tarjánban felállított stációi a kálvária dombon és Kevi Farkas Zsolt ötvös mesterünk díszveretei, amelyeket a Magyar Köztársaság Lovas Díszegysége visel. Szíjgyártó nyergesmestereink pedig meghívott kiállítói voltak a Néprajzi Múzeumban tartott nemzetközi Nyereg Kiállításnak, amely a nyereg múltját és jövőjét mutatta be.

Kézműves körünkben a következő mesterek tevékenykednek:

Brandt László – nyeregváz készítő mester – Budapest
Cseszneg Ágnes – bőrműves – Eger
Fodor Balázs és Fodorné Máté Rita – szíjgyártó-nyerges – Enying
Ifj. Galbács Mihály – szíjgyártó-nyerges – Gyula
Gulyás Ferenc – papírmerítő– Budapest
Gyõriné Szécsényi Mária – magyar ruhás – Tura
Hidvégi Miklós – sallangkészítő – Budapest
Kányi József – történelmi lovas festő– Budapest
Kevi Farkas Zsolt – ötvös mester – Budapest
Libischné Zsóka – lószőrékszer készítő – Budapest
Loós Imre – nemezkészítő– Derecske
Lovas Nagy Anna – mézeskalács készítő– Áporka
Mátray Magdolna – csipkekészítő– Bábolna
Nyári Tibor – régi magyar nyergek és hámok restaurálója – Esztergom
Papp Ágnes – népi játszóház vezető– Ócsa
Pillerné Marton Emőke – tojásfestő– Budapest
Rácz János – képmíves – Budapest
Szeles László – csizmadia – Budapest
Szücsné Szabó Kata – fazekas-keramikus – Budapest
Tamus Antal – magyar nyerges – Eger
Tóth Árpád – magyar késes – Sárbogárd
Újházi Pál – szíjgyártó – Üllő
Várkonyi Andrea – lovas grafikus – Budapest

Kézműveseink rendszeres résztvevői a kiemelkedő lovas és kézműves találkozóknak hazánkban és külföldön egyaránt. Mesterségeikhez illő öltözetben tartanak kirakodóvásárt, kiállítást és munkabemutatót. A munkabemutatóknak a kézműves hagyományok népszerűsítésében óriási szerepük van. Ösztönözni próbálják a látogatókat, hogy ne csak külső csodálói legyenek gazdag míves múltunknak. Akár eredeti, akár stilizált formában öltözködésünkben, családi életterünkben is jelenjenek meg a népi motívumok.

Öröm és megtiszteltetés volt kézműveseinknek amikor a világ legrangosabb lovas találkozóján 2003-ban Aachenban a magyar megjelenésnek részesei lehettek. Kivételes történelmi eseménynek nevezhető számunkra, hogy az I. Parlamenti Lovas Szakmai Konferenciának, Körünk egyik szervezője volt 2004. május 5-én és a Parlament Felsőházi Terem körfolyosóján míveseink képviselték a magyar kézműves hagyományokat kiállításukkal.

A 2005-ös esztendő fő feladatának tekintjük a Magyar Lovas Kör Hagyományőrző Együttes megalakítását és az erre alkalmas telephely, alkotóhely kialakítását. Egy élettérben kívánjuk működtetni a népies fogathajtás oktatását, a kézműves szakmák képzését, valamint alkalmanként az autentikus népzene és néptánc bemutatókat. Az elméleti és gyakorlati oktatások színhelye alkotó közösségünk telephelyén, az Izsák városához tartozó Anna-telepen történne majd.

Magyarságunk életében a ló és a kézművesség szoros kapcsolatban éli és képviseli évszázadok óta nemzeti sajátosságunkat. Annak érdekében, hogy ez további évszázadokon át folytatódjék, egyre többünknek kell „lóközelbe” kerülni, míves hagyományainkat ápolni, viselni, hiszen kötődésünket irántuk génjeinkben hordozzuk.

A Magyar Lovas Kör cikkei:

– Kedvtelésből tartott lovak „öltöztetése”
– MLK Programok 2006-ra
– Egy istálló 12 pontja
– Hatvan éve történt
– A tiszazugi arab félvér tájfajta
– A kombinált fogat
– Híres uradalmi ménesek
– Lovas polgárőr
– A magyar paraszt lószeretete
– Bábolnai M. Kir. Áll. Ménes-Intézet
– A gidrán ló monográfiája
– A fogathajtásunk kultúrája
– Kassai Lajos újabb világrekordja
– A csontkovács
– A Doni Hősök emlékére
– Dr. Elek István meséli – Hortobágyi évek III. rész
– Pásztorok ünnepe – Hortobágyi Lovasnapok 2002
– Katonalovainkra emlékeztünk 2002
– Az országos magyar lovasünnepségek és versenyek – 1929
– A magyar lóversenyzés 175 éve
– Nézni öröm, hallgatni szenvedés -televíziós kommentálások
– A lovas baleset-megelőzés főbb aranyszabályai
– A lovak lábainak megóvásáról
– Neveljük fel egészségesen!
– Hűség
– Esterházy Huszárezred
– Egy Guinness rekordkísérlet margójára
– Tanácskozás Kaposmérőn 2002
– Mészáros Ernő III. Fogathajtó Emlékverseny 2002
– A magyar lótenyésztés őskora
– Vér Imre: Lovas tereptan
– IV. Budapesti Lovas Juniális 2002.
– A westernlovaglás
– A Magyar Köztársaság Nemzeti Lovas Díszegysége
– Bojár
– Alternatív módszerek az állat gyógyászatban
– Medina születésnapjára
– Versenyrendezés: 2004 Négyesfogathajtó Világbajnokság
– A nóniusz fajta kialakulása
– Az új-zélandi militarysport eredményességének háttere
– A honfoglalásról egy mai lovaskatona szemével
– A ló jutalmazásának jelentősége
– Az ugró ló idomítása
–  “Népek, viharok, maga az idő is lovon járt egykor”
– A csikónevelés a kistenyésztők szemszögéből
– Alternatív módszerek, III. Országos Konferencia 2000. március 10-11.
– Egy levél nyomán…
– A Caprilli iskola magyar vonatkozása
– II. Budapesti Lovas- Juniális
– Mi lesz veled telivér?
– Ruttner György díjugrató sportunk felemelkedéséért
– 2000-ben már Las Vegasban
– A lovak megbetegedései elleni küzdelmeink
– Lovak vasúton való szállítása
– Tenyésztésben is holland példa
– Gondolataim lovas ünnepeinkről
– II. Budapesti Lovas Juniális a Hajógyári-szigeten
– Lovaspóló 1929-ből
– II. Lovas Világtalálkozó

A Magyar Lovas Kör portréi:

– Csekonics József
– Balogh Lajos
– Váczi Ernő
– Némethy Bertalan
– Vitéz Czeczidlowszky H. Béla
– T.Nagy Ferenc
– Stöckler Ingrid
– Lénárd Béla
– Ézsiás Vencel
– Kevi Farkas Zsolt

Kép: Canva
Frissítve: 2024.04.22.

Gosztonyi Dénes

Gosztonyi Dénes
Azok a régi szép idők

Még mindig sokszor halljuk a nevét, hiszen a jelenlegi idomárok sokszor megemlítik Gosztonyi Dénes nevét. Büki Gábor, Soós Imre, Varga Sándor, Nagy Tibor, Nedelkó János, Török István, Veres László és Göböly Zoltán sikeréhez ő is hozzájárult egy picit, hiszen mindannyian dolgoztak a keze alatt. Sok kört megtett ő is a Kerepes úti ügetőpályán, 40-ven éven keresztül csak a hivatásának élt, de most is nyomon követi az eseményeket, igaz csak a tv-én keresztül.

A kép illusztráció

A lovak már nem voltak ismeretlenek számomra, hiszen mellettük nőttem fel, mégis amikor egy ismerősünk kihozott először a pályára teljes csodálattal néztem ezeket a gyönyörű állatokat. Szerencsémre barátunknak volt ismeretsége az ügető istállóknál, így alkalmam nyílt arra, hogy beleshessek a kulissza mögé is. Teljesen magával ragadott ez a világ, ezután, ha befejeződött a tanítás rohantam is hajtani. 1953-ban az iskola elvégzése után, már ott álltam a sorban, hogy itt dolgozhassak. Hóra Sándornál kezdtem, itt töltöttem az első 8 évemet.

A segédhajtói engedélyemet is ő kérte meg, nála nyertem első versenyemet is, 1955-ben Bűvésszel. Szép idők voltak ezek Bűvész, Csodás Csalóköz rengeteg örömet okoztak nekem, nagyon szerettem őket. Kisebb változás jött az életemben, egy igazi úriemberhez helyeztek át, Varsányi Ottóhoz. ő egy nagyon nagy tudású, magas műveltségű ember volt. Rengeteget tanultam nála, főleg precízséget és pontosságot, de a balanszírozásnak és az idomításnak is nagy mestere volt. Akkoriban nem voltak önitatók, és az nagy dolognak számított, hogy nála minden ló külön vödörrel rendelkezett.

Később Csurka Istvánhoz kerültem, akinél már önállóan is tevékenykedhettem, hivatásos hajtóként. Menyhért Ferenc a következő állomás, nála nem volt olyan, hogy egy ló nem ment, ha akarta, ha nem, versenyló lett. Nem dörzsölte be soha a lovak lábait, és nem használt gyógyszert sem. Változatosan edzette őket, valamikor hintóba fogva tréningezte a lovakat, mert úgy tartotta, a kövön erősödik a lábuk. Sokat jártunk együtt hintózni, ide tartozik legszebb emlékeim egyike is; 1964-ben a Népstadionban rendeztek egy football mérkőzést, színészek és újságírók között. A résztvevőket hintóban szállítottuk a stadionba, és én Kis Manyit vittem be, erről fényképem is van.

Menyhért Ferenc után Kotmanoczky Jánoshoz helyeztek át. ő minden harmadik nap, minden lónak főtt zabot adott. Volt egy üstje, amibe feltette a zabot főni, rakott hozzá lenn magot, keserűsót, és ezt 1-2 órán keresztül forralta, majd vödörbe kiszortírozva állni hagyta, utána szétosztotta a lovak között. Majd jött Pál Ferenc, Marschall Róbert, nála hat évig dolgoztam, nagyon sok jó lovat kaptam tőle, de Osztopán és Soldo, akivel Felszabadulási Emlékversenyt is nyertem voltak a legkiemelkedőbbek közülük. Szép idők voltak ezek. 1974-ben végre idomár lehettem.

Akkoriban nem volt ilyen egyszerű, hogy kinyertük a 60. és ezzel automatikusan meg is kaptuk az idomári engedélyt, ha kértük. Már bocsánat a kifejezésért, de akkor kihalásos alapon ment ez, akkor jöhetett egy új idomár, ha valaki nyugdíjba ment, elbocsátották vagy meghalt. Egy jó barátom mondta erre: „Barátom ez így van, én azt szeretném, ha te kibuktál, te meg azt, ha Sanyi bácsi kibukna.” Valahol igaza volt.
Egy istállónyi lovat kaptam, elég vegyesen, hiszen volt köztük somogysárdi, mezőhegyesi, babócsai és rádiházai is. Más volt az én szerepem is, hiszen nebulóból tanítóvá váltam.

Horváth Lajos is nálam tanult, már akkor rendkívül nyugodt, higgadt kezű ember volt, mindig kikérte a véleményemet, de Büki Gábor, Varga Sándor, Soós Imre II., Nagy Tibor, Nedelkó János, Veres László és Török István is dolgozott a kezem alatt. Mindig nagyon jó kollektívában működtünk együtt. Állandóan csend, rend, békesség honolt az istállóban. Jó érzés volt. Azért adódtak az önállóságnak külön feladatai is, oda kellett figyelni, hogy eredményt érjünk el, meglegyenek a lovaknak az érvényes futásaik, nehogy becsókoljanak, stb. Adódott alkalmam külföldre is menni, mást látni. Jártam Straubingban, Berlinben, Moszkvában, Jugoszláviában. Az út nagyon fárasztó volt. A ferencvárosi vonatállomásról indultunk, ahol bevagoníroztak minket lovakkal együtt. Egy vagonban hat versenyló utazott. Kaptunk egy hordó vizet, azt töltögettük fel az állomásokon. Moszkvába egy héten át zötyökölödtünk, de megérte, nagyon szép város Moszkva, és gyönyörű a pályájuk.

Lovak: Eclógára is jó szívvel emlékezem vissza, hiszen jó fejű, jó képességű ló volt. Nehezen kellett készíteni, ez alatt azt értem, hogy a lábaira bizony kellett némi súlyt rakni, hogy rendesen ügessen.
Nomád nagy egyéniség volt, a hosszú loboncos sörényével, elől harapott, hátul rúgott, mégis szerette mindenki. Joker nálam kezdte a pályafutását. Édesipari Kupát, Moszkvai Díjat nyertünk együtt. Nála a patkoltatás nem tűnt egyszerű feladatnak, repültünk mindannyian, amerre láttunk, ha új cipőt szerettünk volna rá adni. Mindennel próbálkoztunk, teljes készültségben állt az istálló minden tagja, mindenféle nyalánksággal felsorakoztunk a ló előtt, mi szem szájnak ingere, hogy hajlandó legyen megengedni megpatkoltatni magát. Érdekes, a ló nagyon szerette Károlyi Gábort, és ha ő fogta a lábát, sokkal nyugodtabban is viselkedett.
Frivol már kezdettől fogva nem volt hajlandó kimenni a pályára, se kocsiban, se anélkül, minduntalan visszapördült a kijáratnál.

Zsupán, az alsó kanyarban neki vitt a betonkerítésnek, ezt nem élveztem annyira.
A Mézes nevű ló, egyike volt azon keveseknek, akiket nem kedveltem túlzottan. Iszonyatosan fogott, sokszor el is fulladt emiatt, gyakran ugrott, és mire a starthoz értünk a szemem már ki-be járt.
1957-ben részt vettem egy 100 km-es távhajtásban is, ahová két ügetőt, Bíbort és Célfotót vittem magammal.
Annak idején Alagra jártak a lovak pihenni, vagy csikókocsiban kihúzattuk magunkat, vagy kigyalogoltunk velük. Menyhért Ferenc nagy specialitása volt, hogy a csikókocsiba ketten ültünk fel, és egyet hajtottunk, egyet vezettünk.

Emlékszem egyszer elszabadult egy ló még az istálló területén, és kiszökött a kiskapun, egészen a Hungária Kerepesi út sarkáig futott, ott tudták csak megfogni. Az is muris eset volt, amikor a pályán szabadult el egy ló, és 50 ember kellett hozzá, hogy meg tudjuk fogni.
Madisonnak egyszer kölcsönkértem, egyszer készíttettem egy furulyazablát, mind a kettőt elhajlította, úgy fogott.
1985-1987 nagyon jó évek voltak ezek, hiszen ekkor került hozzám Joker, Judás, Jánosbogár, majd Odon, Obeliszk, Öcsike, Ob és Osszia. Jánosbogár pedig nem indult egyszerű esetnek. Nagyon elvadították, emlékszem az első alkalommal lasszóval kellett befogni, de a türelem és a sok szeretet nála is meghozta az eredményt, hűséges, odaadó versenyló vált belőle.

Sípos Tamás is nyert nálam lóversenyt, Gólyahírrel.
1963-ban bevezették, hogy akik engedélyt szeretnének, annak szakvizsgát kell tennie. Délelőtt dolgoztunk, délután tanulni mentünk, mert biztosították helyben az oktatást. Három évig koptattuk az iskolapadot, majd vizsgát kellett tennünk.

Az, hogy a kislányom is itt szívja a levegőt, abban én vagyok a bűnös, egészen pici korától kezdve behoztam hajtani, játszani. Gurbel Lipót barátomnál hajtotta első versenyét, ahol Dőrével versenyeztek együtt.
1991-ben hagytam abba, és elmentem nyugdíjba, hogy átadhassam a fiatalabb generációnak a helyet. Ha visszagondolok a kezdetekre, még mindig boldogság tölt el, hogy ezt az utat választottam. Szép éveket töltöttem el a Kerepes úti pályán.

Hajdu Bíborka, 2004.10.14
Frissítve: 2023.10.15.
Fotó: Canva

Hatvan éve történt

Hatvan éve történt

A közelgő front miatt a Magyar Királyi Méneskar lóállományának, anyagi javainak és személyi állományának – de más méneseknek is – a Nyugatra menekítése 1944 nyarán és őszén vált napi feladattá. Ennek több mint 60 éve…

Kötelességének érzi a Magyar Lovas Kör, hogy ezen kerek évforduló alkalmából – az 1944 és 1945 ősze közötti időszakról megemlékezzék. Vannak még – Istennek hála – élő személyek, akik felnőttként, vagy gyermekként részesei voltak az eseményeknek, akiknek minden tisztelet kijár önfeláldozó munkájukért, tisztességükért, kötelességtudatukért.

Ezúton is kérünk mindenkit, aki rendelkezik a történésekről írásos anyaggal (napló, okmány, parancs, stb.), vagy szóban tenné meg emlékezését, tegye lehetővé közzétételét.
Elsőként a Pusztaszentkirályi Méncsikótelep menekítéséről, – édes-apám, T. Nagy Ferenc méneskari főtörzsőrmester naplójából – közlünk szó szerinti (akkori helyesírással megírt) részleteket, és folytatjuk egy éven át, továbbá közzéteszünk más anyagokból ugyanígy, illetőleg válogatásokat és összefoglalókat is.

NAPLÓ III. RÉSZ

1945. március 29. virradóra léptük át a határt.
Mielőtt a határon átértünk volna néhány szekér az árokba fordult és senki sem törődött azzal, hogy mi történik a rajta lévő holmival, az ott lévő emberekkel. Itt már nem volt meg a fegyelem, csak az ismeretség tartotta össze az embereket, az együtt töltött idő. Itt már senkinek nem volt fontos semmi, csak az egyéni érdek.

Németországban (Azaz: Ausztriában, közelebbről Burgenlandban, vagyis a Határőrvidéken) Lutzmannsburg (Locsmánd), Óberpullendorf (Felsőpulya), Dörfl (Dérföld), voltak az újfejezetű állomások. A kocsimon ült Jónás alhadnagy fogadott leánya, miután az ő kocsijukon nem volt hely. Közben egy nagyobb emelkedőn az egyik lovam istrángja elszakadt, még jó, hogy volt nálam egy tartalék és azzal pótoltam. Az eddigi sík terepet az Alpok lankái váltották fel. Az emelkedők nehézségei után a Dörlf (Dérföld), nevű falucskába értünk, ahol néhány magyar ajkú családot is találtunk. Itt egynapi pihenőt szerettünk volna tartani, de az orosz gyors közeledése megakadályozott. Délután kezdődött az első komoly hegyi szerpentin út, amely hatalmas szakadékok mellett vitt el. Itt egy helyen egy igen meredek emelkedőn az én lovaim is megálltak. Már majdnem a hegytetőn, a lovaim hátra engedték a kocsit, már-már a felborulás veszélye fenyegetett, amikor a hajtószárat a feleségemnek átadva és leugorva a kocsiról, elkaptam a lovak zabláját és mellettük futva vezettem fel őket a hegytetőre.

Ezen a részen a menetoszlopunk teljesen szétszakadt, úgy, hogy az eleje este 10 órára ért be, míg az utolsó kocsik hajnali 4 órára. Más szállás nem lévén az erdő szélén táboroztunk le. Itt maradt el Dr. vitéz Részegh állatorvos zászlós holmijával egy kocsi, kettő honvéddal, kik végleg odamaradtak, így valószínű az oroszok kezébe kerültek. Itt történt, hogy az előbb említett emelkedőn, ahol az én lovaim is megálltak, egy hintó a magas töltésről (kb. 30 méter magasról) legurult, de olyan szerencsésen, hogy még a kocsin lévő tojások sem törtek össze.

Az erdő szélére érve, ahol a szállásuk volt, Juhász főtörzsőrmester talált egy szénaboglyát. Mivel a lovainknak semmi takarmány nem volt én elmentem három honvéddel és jól megpakolva szénával, vittünk a lovainknak, utána elköltöttük szerény vacsoránkat, a gyerekeknek a hintóba csináltam helyet sátorlappal befedve az elejét, hogy a szél ne érje őket, mi pedig a kocsi alá szénát hintve Juhász főtörzsőrmesterékkel együtt lefeküdtünk aludni, azzal a tudattal, hogy lovaink jól beszénáztak, ami rájuk is fért az egész napi menet után. A többiek, asszonyok és katonák, mindenki a kocsija mellett keresett helyet és készített magának alvóhelyet.

1945. március 30.
Szaggatott pihenés után, hajnalban ismét kocsira ülve, arra a hírre, hogy az oroszok Dörfl-ben vannak, elindultunk, azzal a bíz-tatással, hogy ha a 14 km-re lévő Kirschlag –ba érünk, ott találunk szállást és ott némileg biztonságban leszünk. Délután érkeztünk meg a kijelölt helyre, de se szállás, se a lovainknak takarmányt nem kaptunk. Közvetlen az út mellett ütöttünk szállást.

1945. március 31.
Délután indultunk Kirschlag felé, hogy ott éjjelezzünk és friss erővel tegyük meg az ott kezdődő nagy szerpentin utat. Mióta ba határon átjöttünk először láttunk repülőgépeket. Kocsisorunk között jött egy német teherautó is, német katonákat szállított, amikor 18 db kéttörzsű angol, vagy amerikai gép jelent meg felettünk és ott kezdett körözni. A németek leugrottak az autóról, úgyszintén a mi lovasaink is és a kocsin ülő honvédek is fejvesztve menekültek a közeli erdőbe a fák alá az asszonyokkal és a gyerekekkel együtt. A feleségem a a kislányommal egy kis híd alá szaladt. Pillanatok alatt egyedül maradtam a lovaim mellett.Zrimi (?) honvéddal, aki Némethy százados úr kocsisa volt. Én hirtelen pokrócot dobtam a hófehéren csillogó lovaimra, hogy minnél kevésbé lehessen észrevenni a magasból.

Az angolok közé – valószínűleg véletlenül – egy német vadász került, mely kis géppuskázás után eltűnt. Kettő benzintartályt dobtak le az angolok, amit mi bombának néztünk, de robbanás helyett puffanva értek földet. Mi ijedten, a földhöz lapulva vártuk a legrosszabbat, de hála Istennek nem történt semmi. Néhány perces repülés után eltűntek a gépek, én az úttesten átfutva a híd alatt lévő feleségemhez, amikor újból felhangzott a repülők zúgása. Erre én a kislányomat felkaptam és befutottam vele az erdőbe, ott átadva a feleségemnek, visszamentem a kocsimhoz,, azzal az elhatározással, hogy a lovaim mellett maradok. Ott egy fa mellé húzódva a kocsimtól egy lépés távolságra, vártam az elkövetkező jót, vagy rosszat., közben még Némethy százados kisfiával is befutottam a fák alá, ahol átadva neki, visszafutottam a lovaimhoz. Úgy 5-10 perces körözés után azonban elhagyták a fölöttünk lévő légteret és mi megnyugodva meneteltünk célunk felé.

Kirschlagba megérkezve letelepedtünk, hogy itt töltsük az éjszakát. A lovainknak nem volt más hely mint szabadban. A fák alatt helyeztük el őket, lovainkat, megetetve, itatva készültünk az éjszakai pihenőre, hogy a holnapi menethez friss erőt gyűjtsünk. Ebbéli törekvéseinket a kényszerítő körülmények ismét meggátolták, mert a pihenésre kijelölt helyet el kellett hagyni. Éhes és fáradt lovaink-kal csak négyes fogatolással jutottunk fel a hegytetőre. Innen váltakozó terepen vitt az utunk tovább Zöbern, Aspang helységeken át Gloggnitz-ba.

1945. április 1.
Húsvét vasárnap idegen földön. Messze vetett a sorsunk Hazánktól. Itt töltjük az ünnepet mely a feltámadás napja. A meghurcol-tatás és a keresztrefeszítés után az Úr Jézus támadott fel a halottaiból. Most mi is a meghurcoltatást szenvedjük, mert a bajtársaink-nak és fegyvertársainknak nevezett idegen nép ajtaja mindig zárva van előttünk, mikor az egész napi menettől fáradtan és éhesen megpihenni szeretnénk. Megaláznak bennünket, mert a javainkat kényükre elvették tőlünk és minekünk kérni kell azoktól akiknek még nem is oly régrn még mi adtunk. Most pedig a legszerényebb kérésünk is rideg elutasításra talál. Vesztünk is közel. Mint a sötét végzet nyargal nyomunkba a háború iszonyata. Nincs pihenésünk, nincs megállásunk, csak rohanás a pusztulás és a végzet elől, amely úgy is tudom el fog érni.

Hazám! Te sokat szenvedett Szent Hazám most tövisek tépik szaggatják meg a Te selymes lágy földedet. A pusztulás vonul végig Rajtad és minden jót, minden szépet a hatalmával megsemmisít. A sors keze azonban mindenkit megállít. Megáll majd ez a vérzivatar is és elcsendesednek a fegyverek. Újra ünnepel a magyar a feltámadt Szent Hazában.
Az egész nap pihenővel telt el, este indultunk tovább. Szomorúan gondoltunk az elmúlt húsvétra, amikor még otthon, családunk minden jóval megrakott asztal mellett ünnepeltünk. Most pedig kisfiamnak és kislányomnak csak egy kis darab kincstári kenyeret tudtam adni. A könny csordult ki a szememből, amikor arra gondoltam, hogy az én drága jó édesanyám milyen boldogan adta nekünk a húsvéti kalácsot, és én most az enyéimnek semmit se tudok adni.
Este indultunk és egész éjjel kocsiztunk.

1945. április 2.
Reggel jutottunk el Semmeringre a szerpentinhez, mely majdnem fordulópontot jelentett az utazásunkban. (Vagy az is volt iga-zán – a Szerk.) Mivel az oroszok a hegy mindkét oldalán előrenyomultak, a németek itt minden áron tartani akarták a frontot tartani, minden erejüket bevetették. Úgy látszik még ez is kevésnek bizonyult s így az ott átvonuló magyar csapatokat is feltartóztat-ták, köztük a velünk tartó repülősöket is, hogy felvegyék velük együtt a harcot. (Hogy harcoltak azok a honvédek, a hazájuktól távol? Sehogy!) Minket nem harcoló alakulatra való tekintettel átengedtek. Reggel 9 óra körül értünk a Semmering hídhoz, kb 1 km távol-ságra. Olyan nagy volt a menekülők tömege, hogy örültünk annak, ha óránként 50-100 métert haladtunk előre. Délig, kb 300 méter-re közelítettük meg a hidat. Itt megebédeltünk. Ebéd után annyira jutottunk előre, hogy közvetlenül a híd előtt álltunk. Az asszonyok kétségbe voltak esve, mert az a hír jött, hogy a németek Semmeringben minden elvesznek tőlünk, ami tragédia lett volna, mert ott lettünk volna minden nélkül egy szál ruhában, asszonyokkal, gyerekekkel. A németek közben aláaknázták a hidat és azt mondták, hogy 6 órakor fel fogják robbantani, ami szintén ijesztő volt ránk nézve, mert akkor nem tudtunk volna átjönni. Végre úgy 4 óra tájban megindult az áradat, de nagyon lassan haladt a vég nélküli kocsisor. A sorok között dulakodás támadt. A különböző alakula-tok közénk keveredve mindenki első akart lenni. Civilek özöne menekült a pusztulás elől, köztük sok nyilas is. Úgy 6 óra tájban az oszlopunk is megindult, akkor már elég gyorsan haladtunk a nagy meredeken felfelé. A hegytetőn át beértünk Semmeringbe. Úgy látszik az oroszok nagyon közel jártak, mert senki sem állított meg bennünket, mehettünk tovább. Az asszonyok hálaimát rebegtek, hogy csekélyke értékünk megmaradt. A Nagykanizsai részleg elszakadt tőlünk, de azért ők is szerencsésen átértek a hídon, melyet ahogy hallottuk, később felrobbantottak. (De azt nem tudom bizonyosan állítani.) Este 9 óra tájban egy falun áthaladva a könnyű fogatokkal egy rétre álltunk, a nehéz fogatokkal pedig az út szélén állva töltöttük az éjszakát.

A mai nappal megint gazdagabb lettem egy szomorú tapasztalattal, hogy milyen is az emberi gyarlóság, amely az ő ösztöneinek nem tud parancsolni, nem tud ellent állni az ő becstelen kapzsiságának. Történt ugyanis, hogy a Jászberényi Méntelephez tartozó Vágó honvédra lettem figyelmes, – aki Bárczay főhadnagy kocsisa, – ebéd után a kocsim mellé áll és figyelmesen körülnéz. Engem nem látott, így megnyugodva a kocsin kutatni kezdett. Ekkor rászóltam, hogy mit keres ott, erre ijedten azt válaszolta, hogy eltévesztette a kocsit, azt hitte, hogy az övé, amit én lehetetlennek tartok, mert láttam amikor elindult az én kocsim felé. (Az az állítása, hogy a kocsit eltévesztette, már azért is lehetetlen, mert az én lovaim hófehérek voltak, az ővéi pedig feketék. A kettő között pedig nagy a különbség.) Hogy mit akart elvinni, azt nem tudom, nem is kutattam, mert úgy is tudtam, hogy eredményt nem érek el.

1945. április 3.
A tegnapi nap fáradalmait némileg kipihenve, hideg ködös reggelre ébredtünk. Reggeli után kb 8 órakor, jól épített betonúton ha-ladtunk tovább Műrzzuschlag felé. Egy hatalmas szerpentin út út megmászása után, amely az elég gyengén táplált lovainkat nagyon kifárasztotta, értünk le a völgybe St. Paul-án át, ahol Mürzzuschlag fekszik. Itt láttunk először bombatámadás nyomait. A városon átkelve egy rétre iránítottak bennünket, ahol letáboroztunk. Ekkor cstlekozott hozzánk egy 19 főt számláló szállítóoszlop, amelytől gépkocsikat elszedték. Elég nagy mennyiségű élelmiszert adtak át a legénységi konyhának.

Erről a helyről indultunk tovább egy két km-re levő kis major mellé, ahol három napig pihentünk.. Ekkor egyesült a három csapat: a Jászberényi Méntelep, a Nagykanizsai Méntelep, a Bábolnai Ménesintézet. A Pusztaszentkirályi Méncsikótelep már régebben egyesült a Nagykanizsai Ménteleppel. Itt szedték el a német csendőrök és a magyar SS-ek a fegyvereinket. A pisztolyomat csak úgy tudtam megmenteni, hogy amikor észre vettem, hogy mi történik, gyorsan egy igásszekér mellé lépve, a derékszíjamról leoldva becsúsztattam a ládák közé. Az előbb említett major mellé érve megkerestem, és a zubbonyom jobb alsó zsebébe tettem, azzal a szándékkal, hogy ha valahol motozásra kerülne a sor, mindig lenne időm, hogy eldobjam, de németnek még sem adom át. (Sajnos később elvették az amerikaiak.)

1945. április 4-5.
A pihenőt a lovaink legeltetésével és magunkat is a pihenésnek adva töltöttük el.

1945. április 6.
Jó időben értünk be Krieglach-ba, ahol a vendégszerető németek négy nyeges lovat el vettek tőlünk. Ez csak előzménye volt annak, ami Kindbergben ért bennünket. Itt a csendőrség 30 kocsinkat igénybe vette azzal, hogy lőszerszállításra arra nekik szükségük van. Egy mellék útra félre állva gyors ütemben le kellett pakolni, így nagyon sok holmi és élelmiszer az útszélre került.

Pillanatnyilag teljesen lehetetlennek látszott az, hogy innen tovább tudjuk vinni, amíg végre a nélkülözhető holmik lehagyásával, Jónás alhadnagy és Balogh őrmester csomagjai közül annyit-amennyit lehetett a kocsimra raktunk, a többit pedig különböző szekere-ken helyezték el, úgy ahogy tudtuk. A hintókra is és a homokfutókra is feltettünk 1-1 zsák lisztet, de még így is nagy mennyiségű élelmiszer és magánholmi is ott maradt. A 30 igáskocsin kívül még elvittek a németek 5 pár hintós lovat és egy hintót, amely Pusztaszentkirály-é volt.

Itt megint egy szomorú tapasztalat az emberi önzés nagyságára. A 30 kocsi leadásakor a magántulajdont képező kocsit (ezeken a tiszti és a hozzánk csatlakozott polgári személyek, grófok, bárók, és földbirtokosok csomagjai voltak) egyet sem akartak leadni. A kocsik kijelölésekor Bárczay Gyula főhadnagy, akinek több magánfogata volt a menetben, egyet sem jelölt ki a magánfogatok közül, hanem sorra járva kérdezte, hogy milyen fogat, kincstári vagy magán, s ha az volt a felelet, hogy kincstári fogat, akkor: lepakolni, hangozz a kíméletlen parancs. Nem nézte, hogy kinek a csomagja volt azon, vagy élelmiszer esetleg. Ha magán fogat került elébe akkor: ez marad, szólt szelíden. A kincstári felszerelést szállító fogatok közül alig maradt néhány darab, az is csak olyan, amelyeken a főhadnagy úr előtt kedvesnek a csomagjai is fenn voltak, mert magán fogatuk nem volt. Az a kincstári kocsi amelyik az én csoma-gomat és a Méncsikótelep kevés felszerelését szállította, úgy maradt meg, hogy a kérdezéskor azt mondtam: magánfogat, így nem jelölte ki a főhadnagy úr. Az ő kocsija mind megmaradt. A Gyetyánfy alezredesné minden élelmiszere ottmaradt, alig egy kis ruhaneműt, tudott elhozni. Az ott hagyott holmit, ruhát, és már anyagot, amit a kocsikon nem tudtunk elhelyezi, a Némethy százados úr sezlonjával együtt meggyújtottam azért, hogy a németek ne tudják használni.

1945. április 7.
Kocsijaink, a kettős teherrel megindultak. Most már óvatosabban haladtunk. Fejes százados úr mindig előre autózott, hogy a csoport előtt egyengesse az utat.
Egy német tábornoktól kapott egy írást, amellyel szabadon folytathatjuk az utat a végállomásig, Lambach-ig. Mégis, a következő faluban kettő kocsit kifordítottak az oszlopból, azt hittük újra kezdődik az átrakás, de most csak átnézték, lőszert keresve, de nem találtak. (Pedig sok volt eldugva.9 Az út alatt nyerges lovaink közül többet lehagytunk, mivel annyira gyengék voltak, hogy már nem tudtak lépést tartani a többivel. Bruck felé haladva azt hallottuk a velünk szemben jövő alakulatoktól, hogy ott feltartóztatják és egy táborba gyűjtik az összes átvonulót, de a városba érve nem akadályozták meg az átvonulásunkat.

Hatalmas vasgyár mellett vitt el az országút, ahol a bombázásuk miatt csak kevés üzemrész működött. Leoben-en át St. Peter-Freienstein-be értünk, ahol is egy papírgyárban kaptunk éjjeli szállást, már úgy ahogy kaptunk. Például azoknak mindig volt jó szállás, akik nem törődve semmivel, ott hagytak kocsit, lovat, nem gondolva arra, hogy az a szegény állat egész nap étlen-szomjan ment és neki is szüksége van a táplálékra. Én amikor a pihenő helyre értünk, nem törődve azzal, hogy eső esik, vagy jó idő van, nappal, vagy késő este, az első teendőm az volt, hogy a lovaimnak takarmányt szerezzek. Az én lovaim jól is bírták a megerőltető menetet. Ugyanígy tett Jónás alhadnagy, Juhász főtörzsőrmester és még néhány honvéd, akikben még meg volt a ló iránti szeretet. Csak az után mentem szállás után, amikor már a lovaimnak elég takarmányt adtam. Bizony ez miatt sok esetben szállás nélkül maradtunk. Így történt most is. Más hely hiányában egy épület mellett, ahol a kocsijaink voltak, volt egy betonozott rész, félig körül fallal és tető alatt. Itt csináltam helyet a feleségem a kisfiam és kislányom részére, én a kocsin aludtam, ülve, ahogy lehetett. Ugyanígy tettek Juhászék azzal a különbséggel, hogy ők mind a ketten a betonon aludtak, ami nem volt valami nagyon kellemes, mert Juhász bajtársam mérgé-ben a villanylámpáját is összetörte, amit később már megbánt. (Ezen jót nevettem és mondtam neki, miért nem hagyta otthon a felesé-gét, most legalább a zseblámpa is meg volna.) Később én is lementem a kocsiról aludni, mert csak úgy ülve nem bírtam tovább. Ott a betonra hintett szénán csakhamar elaludtam. Ilyen szállást adtak nekünk a hű szövetségeseink. Éjjel nagy repülőzúgásra és bomba-robbanásra ébredt fel a nép, én aludtam, mint a bunda. A feleségem költött fel, azzal, hogy bombáznak. Jól van, mondtam neki, ezzel a másik oldalamra fordulva aludtam tovább, azzal a tudattal, hogy ha találat ér mindegy, hogy ébren vagyok e vagy alszom, de hála Istennek, tőlünk távolabb voltak.

NAPLÓ IV. RÉSZ

1945. április 8.
Reggel jól esett a paprikával ízesített feketekávé. A „repülőmadarak”-tól tartva a délelőtt folyamán egy közeli majorba kocsiztunk át. A táj gyönyörű, körös-körül hegyek, csúcsain még vastagon a hó. Mesés az erdő tarkasága, de mégis mindannyian a szép magyar alföld után vágyunk, gondolatunk haza felé száll. Konyhakocsink közeledése hoz vissza a valóságba, amikor a faluból megérkezik. Ebéd után a németek által jónak mondott sörrel csillapítottuk szomjúságunkat.

Ebédosztás után a kocsi visszaindult a megürült kondérokkal, több potyautast szállítva, akik takarodóra megérkezve mesélték el utazásukat. Indulás után az első lejtőn leesett a hámfa, melytől a lovak megvadulva, vágtában száguldoztak a völgy felé, miközben a kocsin ülő két hölgy – az egyik követve egy kondértól, – majd pár méter után Ézsaiás, a segédszakács billent le kondérostul. A jó öreg Gábor bácsin sem könyörült meg a sors, ő is követte a főzőedényeit.

A még fenn lévő utasok, okulva a történteken, megszeppenve kapaszkodtak a kocsi oldalába, miközben a sapkájuk és a mindig bottal járó Bognár tizedes sétabotja hagyták el gazdájukat. Az országútra kiérve, a lovak elcsúsztak, a kocsit a kerítésnek lökve, ami után a lekerült személyek az elveszett tárgyak keresésére indultak. (lehet, hogy szó szerint nem így történt, de nem akarom a hölgyeket azzal gyanúsítani, hogy valótlant mondtak.) Nem sokkal az elbeszélés után elhelyezkedtünk a pajtában lévő szállásunkon, hogy reggel felfrissülve meneteljünk tovább.

1945. április 9.
Lassan jutottunk célunk felé. Összetört néhány kocsikerék, ami előrejutásunkat nagyban akadályozta. Alig hogy elindultunk, találkoztunk egy nagy csapat zsidóval, akiket a németek hajtottak az ismeretlen sors felé. Némelyik már járni sem tudott az éhségtől, ott rogyott össze az országúton. Hogy mi lett velük, nem tudjuk.

Déli pihenőre, egy rétre telepedtünk le. Az ebédfőzés az összes hölgyet igénybe vették, így érthető, hogy finom lett a húskonzervvel ízesített csipetke. Este felé érkeztünk Mautern-be. Itt közös szállodánk volt a német katonákkal, aki az éjjel – nagy robaj közepette – elrobogtak a szállásukról, de hogy hova, nem tudtuk.

1945. április 10.
Pihenő egész nap. Gyönyörű szép tavaszi idő van, amit az általános tisztálkodásra és a szükséges ruhaneműmosásra használunk fel.

Itt megint baj volt a németekkel, akiknek mindig az a céljuk, hogy kellemetlenséget okozzanak nekünk. Egy honvéd burgonyát vett az egyiktől, a másik meg feljelentette lopásért. A csendőrök mindenféle rablóbandának becézek bennünket, teljesen alaptalanul, mert később kiderült, hogy a lopás esete nem foroghat fenn, de ez a németeknek nem számít, mi nekik csak tolvajok vagyunk. (Csak ne volnánk úgy kiszolgáltatva nekik, akkor mi is másképpen beszélnénk velük. Ilyenek ezek a mi fegyvertársaink.)

Holnap reggel ismét útra kelünk. Állítólag az angol-orosz front között 500 km távolság van.
Nagyon sokat gondolunk haza. Jó volna otthon lenni és megcsókolni a drága jó anyám kezét, azt az áldott kezet, amellyel olyan sokat dolgozott értünk. Most tudjuk meg csak igazán, hogy mit jelen az a szó, hogy otthon és Haza.

1945. április 11.

Fél hétkor indultunk. Leisingau, Kalwang, Treglwang, helységeken át értünk Galshorn-ba, ahol Baranyai őrmester jó helyet kerített, gulyáslevest vacsoráztunk, a mi nagyon jól esett a mai nagy gyaloglás és kocsirázás után.

Pajtában voltunk elszállásolva, ahová az ablakon át közlekedtünk, amin – különösen, amikor az  asszonyok másztak be, – a bizonytalan sorsunk ellenére is, jót nevettünk. Este a hozzánk csatlakozott páncélosok gyönyörű magyar nótákat énekeltek.

1945. április 12.
A délelőtt az asszonyok a napsütésben nagymosást rendeztek. Ebédre csontlevest, babfőzeléket és pörköltet kaptunk. Az idő minden különösebb esemény nélkül hamar eltelt. Este az asszonyok az erdőben, a lányokkal és a gyerekekkel mókust kergettek.

1945. április 13.
12 órakor indultunk. Trieben. Edlach, helységeken áthaladva értönk Strechau-ba, mintegy 6 kilométerre voltunk a napi úti célunktól, ahol óriási bombakárokat láttunk. Fáradt lovaink nehezen bírják az iramot. Egy kis erdő mellett megálltunk, és először nem tudtuk hogy miért, csak később derült ki, hogy a „kedves” németek nem akarnak szállást adni.
Fejes százados úr előre ment az autójával, megtudni, hogy mi van. Nagy nehezen sikerült Gózon főhadnaggyal együtt – aki aznap a szálláscsináló volt – helyet keresni. Esteledett, Juhász főtörzsőrmester nagyon ideges volt, hogy miért nem megyünk, mire várunk, talán „mennykőütésre” (Ez volt a kedvenc szavajárása.) Mondtam neki, hogy a zenekart várjuk. No ezért még mérgesebb lett, káromkodott, én meg nevettem, ő meg annál jobban dühöngött.

Az erdőben egy folyón keresztül volt egy híd, gyenge, veszélyes volt rajta a közlekedés. A kocsikról mindenkinek le kellett szállni, csak a kocsisok maradhattak fenn. Közben Juhász főtörzs kocsijából egy kerék kiesett. (Nem szerettem volna hallani azt a zengő dicshimnuszt, amit mondott.) A hibát helyrehoztuk, és újra megindult a menet a hídon keresztül. Ami elég lassan ment, mert csak egyesével lehetett átmenni a hídon, de szerencsésen átjutott mindenki. Jónás alhadnagy felesége nem tudott a kocsikkal lépést tartani, elmaradt tőlünk. Olyan rosszul lett, hogy a férje, alig tudta utánunk vezetni.
A könnyű kocsikkal mi elől voltunk, a hídon való átérés után meg kellett várni a nehézfogatokat. Egy kis folyó partján álltunk, a túlsó parton szép ibolyák nyíltak. Juhász főtörzsőrmester felesége azt mondta, hogy nagyon szeretne belőle. Erre én azt mondtam, én hozok ibolyát, de csak akkor, ha estére, megérkezés után ad egy pohár pálinkát. (Tudtam, hogy van neki, de nagyon fösvény asszony volt, amúgy meg áldott jó lélek.) Megígérte, és én az elszállásolás után kiköveteltem tőle. Hogy neki megérte e nem tudom, de nekem a pálinka igen jól esett.

Sötétedett és csöpögött az eső, nagyon magasra jöttünk fel, ahol a megálló helyünk Gózon főhadnagy kijelölte. Korom sötétben, a katonákkal összefogva toljuk a kocsikat, hogy szegény fáradt lovaink fel bírják húzni a nehéz kocsikat, a sáros úton. Sajnos takarmányunk nem volt, így szegény lovaink éhesen áztak egész éjjel. Az én lovaimnak volt egy kis széna, mert indulás előtt mindig szereztem egy-két zsákkal, amit a hintóra raktam fel, hogy mindig kéznél legyen. Úgy hogy a körülményekhez képest jól elláttuk őket. Az emberek a szénapajtában kerestek menedéket az asszonyokkal együtt.

1945. április 14.
Mindenki tej keresésére indult, én is szereztem 1 litert, amiből a feleségem jó tejeskávét főzött, de én nem ettem belőle, azért, hogy a két gyereknek későbbre is maradjon. Pedig a kávét nagyon szeretem.

1945. április 15.
Vasárnap tűrhető időre ébredtünk. Egész éjjel esett az eső, szegény lovaink a szabad ég alatt áztak. Az egész nap semmittevéssel telt el. Az asszonyok összeültek beszélgetni, a férfiak közül többen kártyáztak. El-elnézem őket, játszani nem szeretek, csak nézni szeretem. Este 7 órakor templomba mentünk. Könyörgés volt egy hősi halált halt katonáért. Ugyanitt volt Baranyai őrmester és Kovács honvéd egyházi esküvője is. Zsirán csak polgárin esküdtek meg. Utána aludni tértünk. Éjjel megint esett az eső.

1945. április 16.
Délelőtt bementünk Liezenebe Fejes százados úrral és Gózon főhadnaggyal. Velünk jött Borbély törzsőrmester is. Dél volt mire visszaértünk. A feleségem és Juhász főtörzsőrmester felesége, nagy mosást rendeztek. A délután semmittevéssel tel el.

1945. április 17.
Az asszonyok kenyeret és pogácsát sütöttek, ami az érdelelteknél nagy helyeslést váltott ki. A pogácsának a 3 éves kislányom örült a legjobban. Szegény, amióta Mihályiból eljöttünk, csak kincstári kenyeret evett. Talán tudta, hogy úgy sem tudunk neki mást adni, soha nem is kérte, de most nagyon örült neki. Fájó szívvel néztem ragyogó szemeit, amint ott ült a szalmán és boldogan ette a gyorsan sült pogácsát.

1945. április 18.
Esik az eső, dörög az ég, de menni kell. Szegény lovaink áznak velünk együtt. Liezen, Weissenbach a következő állomások, ahol az utóbbin egy kis pihenőt tartunk. Liezenig nagyon szűk úton haladtunk, sokszor meg kellett állni a német tehergépkocsik miatt. Egy igás kocsink az árokba fordult. Nagy nehezen lepakoltuk, a kocsit újra felállítottuk és elindultunk. A 11 kilométeres út kb. 5 óra hosszáig tartott, amiért Fejes százados úr kissé bosszankodott, mert nagyon nagy volt az időveszteség.

Wörschbach a következő helység. Itt már síkabb a vidék, jobban érezzük magunkat, fűzfát látunk, meg árpavetést. (Eddig sehol sem láttunk.) Eszünkbe jut a szép magyar róna, a Tiszapart. Haza vágyunk.

Aigen-ben a 8. hadtest törzsszázadának egy töredékével találkoztunk, akikkel Mihályiban voltunk együtt. Érdeklődtünk Jónás alhadnagy fia után. Potos törzsőrmester azt mondta, hogy kb. 80 kilométerre vannak tőlünk, Kincses szakaszvezető állítólag, még Magyarországon eltévedt és az oroszok karjaiba futott. Stainach, Trautenfels a következő helyiségek, amelyen áthaladtunk. Igen hosszú utat tettünk meg, késő este értünk be a kitűzött helyünkre, jót aludtunk az illatos szénán, aminek azért is örültem, mert egy-két zsákot megtömve, bevittem a lovaimnak. Reggelig megették és így ők sem éheztek. Reggel újból megtömtem a zsákokat szénával, gondolva arra, hogy a legközelebbi pihenőnél esetleg nem tudunk szerezni.

1945. április 19.
Délelőtt jöttek az angol repülők és hozták a „csomagot”, de hála Istennek, másfelé vették az útjukat.

Itt megint egy szomorú tapasztalattal lettem gazdagabb, az emberi gyarlóságot illetően. Történt ugyanis, hogy a tűznél, ahol egyesek az ebédjüket melegítették, egyedül maradt Tóth őrvezető (aki a Jászberényi Méntelephez tartozott) és a szél a tűzbe fújt egy takarópokrócot. A nevezett őrvezető, bár ott volt, és látta, hogy ég a pokróc,  nem vette ki belőle, hagyta égni. Amikor Juhász főtörzsőrmesterrel arra mentünk és láttuk, hogy ég a pokróc, felelősségre vontam, durván azt felelte, semmi köze hozzá, nem az övé. Az egyik bajtársa ennek következtében takaró nélkül maradt. Ami még ennél is szomorúbb a dologban, az az, hogy ott volt vitéz Király alhadnagy a Jászberényi Méntelep szolgálatvezetője, akinek kötelessége lett volna a mulasztót felelősségre vonni, semmit sem tett, sőt még az is meglátszott rajta, hogy nem tetszik neki az, hogy én az ő emberét a hanyagságáért megdorgáltam. Ilyenekért ment tönkre az államvagyon nagy része, vagyis az emberek gondatlanságából.

1945. április 20.
Reggel 8-9 között indultunk. Az asszonyok előre mentek, hogy a kocsik terhét könnyítsék. Mi is elindultunk, de alig mentünk 1 km-t, amikor megállították a menetet, azért, hogy vissza kell fordulni, arra nem lehet menni, az út le van zárva. Az asszonyokat visszahívták. Amire azok visszajöttek, akkorra meg jött a parancs, hogy nem kell visszafordulni, mehetünk tovább az előbbi irányba, Untergrimming felé. Itt a vonat egy nagy alagútban közlekedik. Most egy 5 km-es emelkedő előtt vagyunk. Fáradt lovaink már nem bírnák az utat, így leállunk. Hely nincs, az igás kocsik az út szélén maradnak, mi leszorulunk egy kis gyepre. Itt várjuk a boldogabb jövőt. Juhász főtörzsőrmesterrel felmentünk az első emelkedőn, ahol a nehéz kocsik és a konyha volt, szétnézni, hogy lovainkat hol tudnánk védettebb helyre elhelyezni. Nekünk az volt mindig az első teendőnk, hogy a lovainkat lehetőleg jól ellátni, ami bizony sokszor majdnem lehetetlen volt a németek jóvoltából.

Találtunk egy aránylag jól védett helyet a fenyőfák alatt. Visszamenve engedélyt kértünk Némethy százados úrtól, hogy a kocsinkkal felmehessünk, amit ő engedélyezett. Amikor felmentünk, a lovainkat elhelyeztük, megetettük őket, tüzet gyújtottunk és amióta úton vagyunk, először szalonnát sütöttünk, utána sátrat vertünk és ott szállásoltunk el, Jónásék, Juhászék és mi. Én a kisfiamnak és a kislányomnak a hintóban készítettem fekvőhelyet, ami a helyzethez képest elég kényelmes volt és széltől védett.

A sátor villannyal volt kivilágítva, amit juhász főtörzsőrmesternek köszönhettünk. A többieknek, azoknak nagy volt az igényük, ami az egész úton sem szűnt meg, egyrészük pajtában, mások házaknál kerestek szállást.

NAPLÓ V. RÉSZ

1945. április 30.
Jó időt kaptunk. A kisfiammal és Jónásal hadnagy fogadott leányával felmentünk az alagutat megnézni, amely keresztül vezet a hegyen. A bejárat baloldalába Irénke, a jobboldalába meg én, bevéstem a nevem és az évszámot (aki arra jár, olvassa el). Akkor elindultunk az alagútban befelé egy darabon. Kb. 100 métert mentünk, ott már sötét volt bent. Ekkor visszafordultunk, mert a kisfiam félt és azt mondta, ne menjük tovább. Egy csokorvirágot szedtünk és haza mentünk a szállásunkra, elmondtuk, mit láttunk. Közben a honvédek közül megmászták a kb. 1000 m-es hegyet, de csak a felére jutottak, mert nagyon meredek volt. Köztük volt Velkei törzsőrmester is. A hegymászás közben majdnem
64baleset történt, ugyanis a szakácsunk mellé beosztott Horti hon-véd, hentes segéd is a vállalkozottak között volt és beleesett egy kisebb szakadékba. Onnan nem tudott kijönni, úgy mentek fel érte a bajtársai és kötéllel húzták ki. Az ijedtségen kívül más baja nem történt, de megfogadta, hogy többet hegymászásra nem vállalkozik. Este a szállásunkat elfoglalva a jó alvás reményében aludtunk el, hogy jó erőben meneteljünk holnap tovább.
Éjjel megeredt az eső, ami elég kellemetlen volt, mert a sátor beázott. Jónásné arra ébredt fel, hogy egy kis patakocska folydo-gál alatta, ami úgy történt, hogy a ponyván becsurgott az eső és ehhez járult még a földön való beszivárgás is. Egyébként min-denkinek a fekvőhelyén volt egy kis tócsa (csak a békák hiányoz-tak belőle). Az asszonyok ernyő alatt várták a sátorban a reggelt. A helyzet szomorú voltára is jót nevettünk azon, hogy az asszonyok milyen friss hideg zuhanyt kaptak

1945. április 22.
Az asszonyok a gyerekekkel együtt gyalog indultak neki a meredeknek, még a három éves kislányom is velük ment, mi később indultunk a könnyű kocsikkal. A nehéz kocsikat négyes fogattal húzatták fel az emelkedőn. Később mi is elindultunk, éppen fe-lültem a kocsira, kezembe vettem a hajtószárat, hogy induljak, amikor odajött Részegh állatorvos zászlós húga a lányával, hogy ő felül a kocsira, mert azon nem ül senki. Mondtam neki, hogy ha terhet akarnék vinni, a kocsimon, akkor én sem küldtem volna előre a kisleányomat, mert mindennél fontosabb, hogy a lovaink fel tudjanak menni a kapaszkodón. Erre ő azt mondta, hogy ő felül azért is, mert az ő lánya úrileány, nem tud gyalogolni (mi-ért nem maradt otthon). Erre én azt mondtam, hogy nekem is kedves az én leányom, még sem hagytam, felülni, ezzel a lovak közé csapva, otthagytam. Utánam indult Juhász főtörzsőrmester is. Én fel tudtam menni az első emelkedőn, de ő mindjárt elakadt. Megállni nem mertem, mert tudtam, hogy akkor és sem tudok tovább menni. Közben az asszonyokat utolérve, a kisfiamat és kis-lányomat felültettem, mert már nagyon fáradtak voltak és a hó is esett újból. Neki indultam a veszélyes útnak, ekkor már, hogy a súly minél kisebb legyen én is leszálltam és gyalog a kocsi mel-lett futva mentem fel a meredeken, kb. 2 km-re, amíg felértünk a hegytetőre. Az út mellé félre állva vártuk a többi fogatokat. Lasssan gyülekeztünk. Közben megérkezett Juhász főtörzsőrmester is és az asszonyok egy része.

Tüzet gyújtottam és ott melegedett asszony, gyerek, honvéd együtt.
Ekkor tudtuk meg, hogy Jónás alhadnagy felesége lemaradt, mert a lábai megmeredtek. Juhász főtörzsőrmesterrel élébe mentünk és két oldalt karonfogva vezettük fel, ami nem a legkönynyebb volt, mert a súlya kb. 100. kg. de a fáradságot nem sajnáltuk, mert egy szenvedő magyar asszonyon kellett segíteni. Nagy hóesésben érkeztünk Krungl-ba. Mindent elrendezve sátort vertünk, ott szállásoltunk Juhászékkal.

1945. április 23.
Pihenő. Egész nap esik az eső, szegény lovaink kint áznak.

1945. április 24.
Az egész nap különösebb esemény nélkül telt el, a hó folyton esik.

1945. április 25.
Egész nap unatkoztunk. Gondoltunk az otthoniakra és szép magyar hazánkra, de jó volna haza menni.

1945. április 26.
Búcsút mondtunk a jó helynek nem mondható szállásunknak. Hét órakor ültünk ismét kocsira. Eleinte egyenes az út, de este felé annál meredekebb. Az asszonyok és a férfiak is gyalog jönnek, csak a hajtók ülnek kocsin. Sokan, akik szeretik a lovat, azok is leszállnak, hogy könnyítsék a terhet. Bad Mittendorf az első állomás (Horthy Miklós kormányzó úr itt jött át a száműzetésbe vezető útján). Pichl bei Aussee, Aussere-Kainisch a követke-ző állomások, ahol hólabda záport zúdítottunk Jónás alhadnagy leányára. Mi Juhászékkal Bad Aussee-n maradtunk a nehéz foga-tokkal, míg a könnyű fogatok Lupitsch-ba mentek.

1945. április 27.
Reggel indulás a nehéz kocsikkal. A könnyű kocsikat beérve megálltunk. Előzőleg nagy emelkedőn mentünk át. A nehéz 66 kocsik négyes fogattal. Mi ketten Juhász főtörzsőrmesterrel neki mentünk, én fel tudtam hajtani, de ő elmaradt mindjárt a kezde-tén. Kedves lovai nem húztak, nem azért mert nem bírták volna, de olyanok voltak mint a gazdájuk, hogy ha elsőre nem sikerült nekik valami, akkor idegesek. Így történt most is. Juhász meg-emlegette nekik a jó édes anyjukat, de az nem használt nekik. Visszamentem gyalog hogy segítsek neki. Toltuk a kocsit, Jóska komám káromkodott (én nevettem, ő annál dühösebb volt). Így sem sikerült, mert a lovacskák nem mentek. Ekkor jött felfelé egy nehéz kocsink, amely elé jó négy ló volt fogva, már úgy értve, hogy a többihez viszonyítva jó. Megállítottam őket és Juhásszal kötéllel utána kötöttem és úgy húzattam fel lovastól. Én a kötél mellett futottam kinyitott zsebkéssel, készen arra, hogy ha vala-mi baj van a kötelet elvágjam. Minden baj nélkül értünk fel a leg-nagyobb magasságra (Pötschenhöhe: 992 m a tengerszint felett.)

Ezután óriási lejtők következtek, még a feleségem is fékezett egy nagydarab fával, egy honvéddel együtt. A lovaimat így is alig tudtam tartani, sokszor majd elcsúsztak. Ilyen meredek még a legnagyobb szerpentin sem volt. Teljesen kifáradva jó útra ér-tünk, be St. Agatha-ba. Egy Gasthaus-ban (kocsmában) teleped-tünk meg pihenőre, a németek úgy fogadtak bennünket, mint a gyilkosokat. A házigazda, egy kb. 60 éves osztrák még a pajta ajtaját is beszegezte előttünk (de azért mi be tudtunk menni szé-náért),. A lovaink a szabad ég alatt, a családok egy nagy fűthető szobát kaptak közösen. Juhászné és a feleségem nem akartak a többiekkel menni, már csak a gyerekek miatt, de találtunk egy kétágyas fűthető szobát. A Juhásznénak nem tetszett a szoba, mert pókhálós, azt mondta ő itt nem alszik. A Juhász főtörzs-őrmester elkezdte a jó öreg Istent emlegetni és a körülötte lévő szenteket, aminek meg lett a hatása, mert jó lett a szoba, ahogy volt pókhálósan is. Mi ketten a Juhásszal a kocsi mellett aludtunk, a szobában a két asszony és a két gyerek.

A mai nagy lejtőn kisebb baleset is történt. Kovács alhadnagy a nagykanizsai patkoló őrmester lovai megcsúsztak és a kocsi ne-kiszaladt az útszéli fának. Az alhadnagy kiesett a kocsiból és a térdén zúzódásokat szenvedett, úgy hogy most bottal kénytelen közlekedni. Ugyanígy járt Hajdú honvéd is szintén, aki ugyan-csak nagykanizsai. Egy másik kocsival csúszott el és a homlokán szenvedett kisebb sérüléseket. Az egyik konyhakocsi is megszaladt, de baleset nem történt.

1945. április 28.
Reggel, mikor felébredtem, bementem az asszonyok szobájába és a kályhába befűtöttem, hogy jó meleg legyen, mire fel-kelnek. Lett is és már Juhászné sem dühöngött, hogy piszkos a szoba. Neki is jó volt a meleg annyi ázás és fázás után. Utána tejet kerestem, de a németek elzárkóztak előlünk, mintha bélpoklosok lettünk volna. Egész nap esett az eső, szegény lovaink a szabad ég alatt áztak és éheztek, közben még hó is esett. Elhatároztam, hogy bárhol is, de helyet keresek nekik, ahol fedél alatt lesznek. Eljött velem Juhász főtörzsőrmester is és sikerült egy helyen 6 lóra helyet kapnom, ahova az én négy lovam és a Juhász 2 lovát azonnal elhozattam. Egy másik helyen találtunk egy üres pajtát, ahová elvitettem a Pusztaszentkirályi 16 lovat. Megnyugodtam, hogy már a szorosan hozzám tartozó lovak fedél alatt vannak. A 6 lónak nagyon jó helyet találtunk, mert a németnek volt egy kis szénája és abból a mi honvédeink is etettek. Igaz ez nem volt becsületes dolog, de gondolva arra, hogy a német hadsereg sokkal többet elvitt Magyarországról, megnyugodtam, a jó Isten nem ver meg érte.

Este most már mi is a szobába mentünk aludni. A padlón csináltunk helyet és ott aludtunk a Juhásszal ketten, ami nagyon jól esett a kellemes melegben, az egy hónapi fáradtságos út után rendesen levetkőzve.

1945. április 29.
Esős reggelre ébredtünk, amihez hozzájárult a német csend-őrök nagy lármája. Erőnek erejével el akartak bennünket zavar-ni. Fejes századosnak alig sikerült a további maradásunkat biztosítani. Később jó idő lett. Elmentem a lovainkat megnézni. Jól ettek, ittak az emberek jóvoltából, aminek nagyon megörültem. Délután kimentünk a városba. A túlsó szélén van egy gyönyörű szép tó, amelyben hattyúk úszkáltak. A kislányom nagyon örült neki és kenyér darabokat dobált a vízbe a hattyúknak. Este felé haza sétáltunk, utána úgy kilenc óra tájban a jó meleg szobában aludni tértünk.


Ennyi fért az V. folytatásba.

Már érkezett bejelentés, folyamatba tettük az érintettek megkeresését. Ezúton ismételten kérünk mindenkit, aki rendelkezik a történésekről írásos anyaggal (napló, okmány, parancs, stb.), vagy szóban tenné meg emlékezését, tegye lehetővé közzétételét. Ha tud valaki olyan személyről, aki részese volt az eseményekről, az ossza meg ismereteit velünk, hogy felkereshessük, hogy elmondja ő is, a ma élő hozzátartozója a maga történetét.

Emlékeztetőül, nevek a naplóból:

Fejes Béla méneskari százados (Jászberényi méntelep parancs-nok); Jónás Antal alhadnagy (Jászberény); Baranyai? őrmester (?); Némethy József százados (Pusztaszentkirályi méncsikótelep); Velkei László törzsőrmester (Jászberény); Juhász József főtörzs-őrmester (Jászberény); Juhász Irén (Juhász József nevelt leánya); Dorozsmai ? főtörzsőrmester (?); Zrini ? honvéd (?); Vágó ? hon-véd (?); Bárczay Gyula főhadnagy (?); Bárczay István főhadnagy (?); Potos ? őrmester (?); Kincses ? szakaszvezető (?); Horti ? hon-véd (hentes segéd) (?); Pethes ? kocsis (?); Dr. Kántor Béla állat-orvos (?); Dr. Részegh Ferenc állatorvos (?); Lukács Tibor had-nagy (?); Dr (?) Kautsek ? orvos (?); Veres ? zászlós (?); Lukács Tibor hadnagy (?); Merényi ? zászlós (?); Sándorka ? hadapród (?); Nagy Lajos alhadnagy (?); vitéz Perge András törzsőrmester (Jászberény); Király ? alhadnagy (?); Szegedy ? őrmester (?); Mol-nár József ? (?); Bognár Pál ? (?); Labáth Mihály? (?); Bögi? (sza-kács) (?); Ézsaiás? szakács (?); Németh András ? (?); Pethes Lajos? (?); Balázsi? ? (?); Simon? ? (?); Balla? ? (?); Kerekes? ? (?); Tóth? őrvezető (Jászberény); Kovács ? honvéd (?); Bognár ? tizedes (?);

Akinek címe ismert: Balogh Lajos őrmester (Jászberény);

Célunk, hogy egy könyvben kiadjuk a visszaemlékezéseket a visszaérkezés 60. évfordulója, azaz 2005. október havában.

Elérhetőség:
T. Nagy Ferenc
(Lakcím: 1119 Budapest, Mérnök utca 37/B;
Telefon: (1) 203-4731; (1) 206-5618; Mobil: (30) 636-2468.
Postacím: 1519. Budapest, Pf.: 252.)

Forrás: Magyar Lovas Kör
Kép: Canva
Frissítve: 2023. 06.05.

Fazekas Imre

Fazekas Imre
19 év 1000 győzelem

Az elmúlt évek során szinte mindent megtudtunk Fazekas Imréről, hiszen évek óta vagy hajtó sampionként, vagy idomár sampionként, vagy éppen mindkettőként ünnepelhettünk vele évvégén. Ezek alatt az évek alatt, sok mindent megtudhattunk a mesterről, és kívülről fújjuk már, hogy a galoppon kezdett, majd átpártolt az ügetőre, ahol Gurbel Lipót vette a szárnyai alá. 1985-ben kapott segédhajtói engedélyt, és onnan töretlenül haladt az élvonalba, és mára, az egyik legelismertebb, legkeresettebb idomárrá nőtte ki magát. Megpróbáltam olyan témákat felvetni, kérdéseket feltenni, amire a választ még talán nem ismerjük.

A kép illusztráció

Kezdjük a kellemesebb élményekkel.
Mikor aratta első kiemelt versenyét?

Első nagy versenyemet a Kétévesek Nagydíjában arattam az Óvatos nevű lóval, még hivatásos hajtóként. Azért is volt kedves számomra, mert én készítettem a lovat.
Natív volt az első olyan lovam, akivel csikó kora óta én foglalkoztam. Ekkor is még hivatásos hajtóként űztem a sportot. Nagyon büszke voltam rá, hiszen a Derbyben harmadik helyezést ért el, bár nem én hajtottam, mert a Vezetőség nem tartott még elég érettnek a feladathoz. A Derby után viszont együtt sok értékes helyezést értünk el, az akkori legjobb Nemecsek mögött.

Melyik győzelmére a legbüszkébb?
A Deitroittal aratott Derby győzelmem a legkedvesebb számomra.

Nehéz egy lovat felkészíteni a Derby-re?
Nem könnyű feladat, főleg, ha problémásabb is egy picit a ló. De soha nem erőltetem a kétéveseimet, csak azt készítem a nagyversenyekre, amelyik adja magát. A jó származása miatt még nem biztos, hogy már kétévesen klasszis lesz. Meghagyom a csikók számára a lehetőséget. Houston pl. az első kétévesem volt, aki kvalifikálta magát a versenyzésre, még sem indult eleinte a kétévesek számára kiírt versenyekben, mert a tréningekben nem mutatta, hogy ott tartana még. Meghagytam neki a fejlődésre az időt, amit meg is hálált, hiszen megnyerte a Kétévesek Nagydíját.

Mi történt most Houstonnal?
Sokat gondolkodtam rajta, mert tréningben nagyon jól mozgott. Azt hiszem az lehetett a gond, hogy versenyben le szoktuk venni a hátuljáról a patkót, és legutóbb tetszett neki a pálya, mert akkor fel volt ázva egy picit, most viszont kemény volt, ez lehetett a gond.

Sikerül megoldani általában az ilyen rejtélyeket?
Általában igen, mert ha valami gond van, addig keressük, esetleg állatorvos segítségével is, amíg megoldást nem találunk a problémára. Valami kicsit több időt vesz igénybe, de általában sikerül megoldani a bajt.

Voltak kudarcok is?
Természetesen, amire leginkább emlékszem az is egy Derby-hez fűződik. Allyhills Hico a visszastartok miatt eléggé felhúzta magát, ami miatt ugrott is az indítás pillanatában. Hamar sikerült korrigálni, mert így is feljött harmadiknak. Nagyon jó esélyt képviselt, ezért nagyon mérges voltam magamra, mert az általam választott egyes startszám miatt történt az egész. De tanultam az esetből, ha erőszakos lovam van, inkább külső számot, vagy második sort kérek, mert, ha ezért egy pár méter vesztek a startnál, azt a végküzdelemben behozhatják, de ha hibáznak, az a győzelembe kerülhet.
A fordulóstartoknál is óvatosabb vagyok, ha fél a lovam a gumitól, vagy nehezebben fordul, inkább rosszabbul kezdek, mert tudom, a végküzdelemben nem hagynak cserben.

A heat versenyekre másképpen készíted fel a lovaidat?
 Állóképesebbnek kell lennie a lónak mindenképpen. Általában a verseny előtt három héttel előtte elkezdem felkészíteni a többszöri megerőltetésre. Munkáikat több szakaszban kapják meg, de általában jól bírják a lovaim a heat versenyeket, mert egyébként is kemény tréningben részesülnek. Általában nem is a felkészítés, hanem a verseny viseli meg őket. Nem is szívesen indítok már lovat több futásos versenyben, mert Deitroit, Zádor, Zala Szépe és Ámokfutó is erre a nagy megterhelésre mentek rá. Elveszi a küzdeni akarásukat, főleg, ha hajtótársaim egyéb trükkökhöz folyamodnak és én meg végig versenyzem mind a hármat, ők meg csak kettőt.
Nem is szeretem ezeket a versenyeket, Ámokfutót is megviselte a három heat, mentálisan és fizikálisan is.

Kikkel arattad első tréneri sikereidet?
Az első nagyversenyeim Speedy Fosterhez és Salushoz fűződik.

Mások voltak, mint az itthoni lovak?
Nem volt bennük semmi különösebb, csak sokkal gyorsabbak voltak, mint a nálunk megszokott lovak. Jó érzés volt mögöttük ülni. Speedy Foster érzékenysége mindig befolyásolta őt a futásban is. Mindig úgy futott, amilyen hangulatban volt éppen. Ezért inkább mindig a kancát választottam, Fostert pedig Büki Gáborra bíztam. Később oda is adtam neki, mert vele mindig szívesebben versenyzett.
Büki Gáborral nagyon jó kapcsolatban voltunk végig, és most is, annak ellenére, hogy mindig ketten küzdöttünk vagy a hajtói vagy a tréneri sampionátusért. Nem éreztünk egymás iránt soha irigységet, sőt ha szabadságomat töltöttem éppen, mindig őt kértem meg, hogy hajtson helyettem, de ez fordítva is igaz volt. Ritka eset az ilyen, a mai napig nem tudok más példát mondani.

Melyik volt a legproblémásabb, és melyik volt a legkönnyebben versenyeztethető lovad?
Talánnyal rengeteg gondom akadt. Mindig az élvonalba tartozott, de két, három és négyévesen állandóan történt vele valami, aztán ötéves korától fantasztikus lóvá érett.
A legkevesebb problémát Zala Szépe okozta. Soha semmilyen láb-, pataproblémában nem szenvedett soha. Zádor készítése sem okozott soha problémát, az ő egészsége egy heat versenyre ment rá, mert addig stabil lábakon állt.
Zanussi az egyetlen ló, amelyik kétévesen már az élvonalba tartozott, és idősebb korában is megállta a helyét a legjobbak között. Kivételes eset, nem is emlékszem más lóra, aki már fiatalon toppon volt, és öreg korára is a legjobbak között szerepelt.

Most már nem tanuló vagy, hanem tanító, hogy tetszik az új szerep?
Ha jó a tanítvány, nem nehéz tanítani. Ez egy olyan dolog, ha egy tanítvány egy jó istállóba került, akkor azt mondják, persze neki könnyű, mert jó istállóba került, ha pedig tehetséges, akkor azért könnyű tanítani, mert jól hajt.
Tanulónak is nagyon jó volt lenni, mert Gurbel Lipóttól, aki nagyszerű tréner, és nagyszerű hajtó is volt egyben, mindig rengeteget lehetett tanulni. De biztos jó tanítványa is lehettem, hiszen végig nála dolgoztam, segédhajtó koromtól egészen addig, amíg elment nyugdíjba, pedig akkoriban évenként áthelyezték a hajtókat az idomároktól. ő is szeretett engem, én is jó éreztem nála magam, pályafutásomnak nagyon kellemes kezdete volt. Rengeteg hajtói fogást tanultam tőle, pl.: a várásra hajtást. Mindig azt mondta, aki rohan, az hamar elfárad. Vagy bosszúból, méregből ne hajtsak soha, mert az rossz tanácsadó. Később, mikor gyalog idomár lett, akkor mindig dolgozott nála olyan hivatásos hajtó, akitől lehetett tanulni.

Mindig ezt akarta csinálni?
Először a lovaglás vonzott nagyon. A galoppon tanultam meg a lovakkal bánni, ott imádtam meg őket. Aztán a 70-es években elkezdtem nőni, és a súly is jobban megmaradt rajtam. Gurbel Lipót javasolta akkor, hogy próbáljam ki az ügetőt. Úgy tűnik nemcsak a lovakhoz, hanem az emberekhez is jó szeme volt. Nem bántam meg, hogy átpártoltam, és feladtam a küzdelmet a kilókkal, mert nagy karriert futottam be ezen a pályán.

Szerinted is igaz az a mondás, hogy nincsen rossz ló, csak rossz hajtó?
Szerintem a rossz lovat is lehet valamilyen szinten eredményesen versenyeztetni. Több türelmet, nagyobb odafigyelést igényel, hogy az ember megtalálja a számára legkedvezőbb versenyt. Majd a versenyben még nagyobb összpontosítást igényel, hiszen egy picit sem lehet hibázni.
Az első lovam egy Itaca nevű ló volt, 1.30-as rekorddal. Gurbel Lipót segítségével viszont sikerült úgy versenyeztetni, hogy négy versenyt tudtam vele nyerni egy évben.

Mi volt az, amivel elnyerted igazán mestered elismerését?
Egy Kliens nevű pataproblémás loval sikerült egy év alatt tíz versenyt nyernem. Ekkor nagyon büszkén nézett rám a trénerem.

Hogy látod a jövőt az új pályán?
Eléggé homályos számomra az egész, mert az eredeti tervben az szerepelt, hogy több komfortos istállót építenek, mint ami ezen a pályán található, ezért igen meglepődtem, hogy nem hogy többet, de kevesebbet építettek. Ezért már a versenylovak elhelyezése nehézségekbe fog ütközni.

Hogyan látod a saját helyzeted?
Nem nehezebb a helyzetem, mint tavaly, vagy tavalyelőtt, mert most is sok jó származású, és szép küllemű lovat bíztak rám, akikből több klasszis is lehet. Úgy érzem, ha a versenyek folytatódnak az új pályán, akkor továbbra is fogjuk tudni tartani ezt a szintet, hiszen a megfelelő anyag meg van hozzá. Annak ellenére, hogy több atrocitás is ért és ér is még mindig, a munkakedvemet még nem tudták elvenni. Az elvégzett munkának, mindig meg lesz a gyümölcse.

Hogy élted át az 1000. győzelmedet?
Nem volt annyira különleges, hiszen számítottam rá, hogy valamikor csak sikerül még egy versenyt nyerni. A tulajdonosaim között volt inkább egy kisebb rivalizálás, mert mindegyik azt szerette volna, ha az ő lovával nyerem meg a versenyt.
Emlékezetes, nagy küzdelemben sikerült győznöm. Azért vártam az indítással olyan sokáig, mert Diorban van egy 150 méteres speed, aztán feladja. Nem lehet őt ostorozni sem, mert arra meg feltart, ezért inkább megpróbáltam a szárral lökdösni, amire lelkesen küzdött. Emlékezetes verseny volt. Gyönyörű tiszteletdíjat kaptam a vállalattól 1000. győzelmemre, amit szeretnék is megköszönni. Ami a verseny után történt, arról nem nyilatkozom, de nem a pezsgő alatti mámorom miatt nem hajtottam az utolsó futamban, ahogyan ezt elhíresztelték.

Következő cél?
Marschall József Emlékversenyt még mindig nem sikerült nyernem, most ezt vettem tervbe.

2004.05.12, Hajdu Bíborka


Fazekas Imre 1100. győzelme

Szerintem Fazekas Imrét nem kell senkinek bemutatnom, hiszen 1994 óta csak egyszer tudták elvenni a legjobb idomárnak járó címet tőle, úgy hogy 11 éve ő rendelkezik a legütőképesebb istállóval. Amit nem írtunk le róla 12 év alatt, azt biztos leírtuk 2004. májusában, amikor 1000. győzelmét ünnepelte. Azért megpróbáltunk némi újdonsággal szolgálni a nagyérdeműnek.

Igazság szerint az 1000. győzelmem megszerzése után már nem nagyon számoltam nyeréseim számát, mert szerintem ez egy bizonyos szint után már nem érdekes, az válik fontossá, hogy hozzuk a jó eredményeket. Ezért nagyon kellemes meglepetés ért, amikor pénteken kezembe vettek a következő versenynapi Turfot, hiszen akkor tudtam meg, hogy First Kinggel 1100. győzelmemet ünnepelhettem. Nagyon meghatott, hogy ilyen szép címlapot készített a szerkesztőség a számomra.

Nem nehéz nap, mint nap újra és újra sulkyba ülni, és bizonyítani?
Nem, mert imádom a lovakat, szeretem a szakmámat, ezáltal a munkám a hobbym így nem nehéz, minden nap hajtani, és munkába állni. Igazából csak akkor csüggedek, ha a lovak nem hozzák a várt eredményt.

1100 győzelem 21 év a szakmában, melyik napra emlékezel vissza a legszívesebben?
Az átköltözés napja nagyon emlékezetes számomra. Az utolsó pillanatban költöztünk át a Kerepesi útról a Kincsem Parkba, azaz az első verseny napján. Az egész délelőtt szállítással, rendrakással telt el, így rettenetesen elfáradtam a végére. Délben holt fáradtan lerogytam egy zabos zsákra, és ott helyben el is aludtam. A verseny előtt nem sokkal keltettek fel, hogy ébresztő, irány átöltözni. Ezek után megnyertük mindhárom kiemelt tenyészversenyt.

Gondolom a régi álom, a Marschall maradt?
Igen, ezt a versenyt nagyon szeretném megnyerni. Idén úgy érzem, jó esélyem lesz rá, csak attól félek, hogy a sok jó lovam közül nem a nyerőre ülök.

Azért mi nem ennek drukkolunk!

Hajdu Bíborka, 2006.03.30.
Frissítve: 2023.10.15.
Fotó: Canva

Hurrá gyarapodunk!

Itt a tavasz ellenek a kancák. Sokunknak első élménye ez, tele szorongással aggódással. Ezek lazítására, segítésére szolgálnak az alábbi sorok, képek.

Elsősorban a kedvtelésből lótartókhoz szólok, akik nem az állattartásban nőttek fel, de szép lassan belemélyültek már a lótartásba és úgy döntöttek, hogy csikót nevelnek. A lovas lapokban előfordul, hogy egy-két fotó kíséretében részlegesen szólnak az ellésről, előtérben tartva az állatorvost, de mit tegyünk, ha a doki nem elérhető? Miután itt a lehetőségek tágabbak, mint a nyomtatott sajtóban, egy elég részletesen illusztrált ellési folyamatot láthattok, olvashattok majd.

Hurrá gyarapodunk!

Lovamat először sikerült “tetten” érni, köszönhetően talán az utóbbi évek szabad tartásának. Az születő csikó a negyedik csikója. Gina elég kényes volt mindig, lévén, hogy sok a telivér benne, gyakorta kólikázott, az ellést pofátlanul mindig rejtette előlem, hiába figyeltem. Aldátó apaságú, Merengő anyaságú a származása, csak alacsony maradt, ezért sikerült megszerezni 13 éve. Kicsit sovány mindig, de lelőhetetlenül megy, dolgozik. Kedves intelligens ló.

Kancáink ellése általában misztikus volt a múltban is. Azzá tette gyors és főleg éjszakai lefolyása, a hosszú vemhességi idő is. Még az aránylag tapasztalt lóhoz értők közül is többen kevésbé ismerik az ellés folyamatát, az elletést. Éppen ezért fontos, hogy mindenki, aki kancáját befedezteti ismerje meg az ellési előkészületeket és ellés levezetését, segítését.

Az elléshez szükséges tárgyak, anyagok leírását a lovas szakirodalom olyan részletesen ismerteti, ami egy állatorvosi beavatkozáshoz szükséges. Ez bár mindenki számára elérhető, de nyilván senkinek nem jut eszébe magától gátat vagdosni például, ezért itt most csak a simán zajló ellés folyamatához szükséges kellékekről szólok. Ha bármilyen probléma van, akkor azonnal állatorvost kell hívni. A ritka komolyabb probléma esetén viszont állatklinikára kell szállítani a kancát.

Az elléskor kell majd:

  • Betadinba áztatott fonal olyan, amit bőrvarráshoz használnak a bőrösök pl.
  • Fásli a ló farkára ha szükséges
  • Egy flakon Klisztír. Állat gyógyszertárban szabadon vehető!
  • A köldök fertőtlenítéséhez Betadint esetleg olyan fertőtlenítő sprayt, ami távol tartja a legyeket.
  • A köldökzsinór szétroncsolására emaszkulátor helyett egy nem túl éles, steril harapófogót.
  • Tiszta vederben kézmosáshoz kb. 10 l meleg víz, amilyet a kezünk elbír, amibe öntsetek egy decinyi betadint, vagy egyéb fertőtlenítőt.
  • Néhány tiszta nem műszálas fehér rongy, vagy törölköző.
  • Egy műanyag eldobós pohár némi vattával.
  • Betadin.
  • Bála madzag, mely ekkor is remekül használható, pedig utálatos dolog. A távozni még nem akaró magzatburok felkötéséhez.
  • Olló.

A fedeztetés idejének pontos feljegyzése tájékoztat az ellés várható bekövetkezéséről. A kancák általában 336 napig hordják vemhüket: a gyakoribb eltérés +/- 10-14 nap. (Az ettől eltérő nagyobb vemhességiidő-módosulás ritka).

A közeli ellésre következtethetünk a megváltozott küllemi alakulásokból és a viselkedésből. Az ellés előtti héten a horpaszok üresek, a faroktő a farok két oldalán besüpped, a csecsek megduzzadnak. A csecsbimbó végén először sárgás-mézes viaszcsepp jelenik meg, majd tejcsepp is észlelhető. Amikor a csecsek tejjel teljesen megtelnek, a külső nemi szervek bővérűek és duzzadtak, 1-2 napon belül várható az ellés. Előfordulhat, hogy jól tejelő kancák napokig csepegtetik a tejet, ellés meg sehol! Tehát itt is érvényes amit a lovak kapcsán emlegetni szoktam, hogy nem lehet mindenre bérletet váltani.

Ha a kanca gyakorta lefekszik és felkel, idegesen topog, hasa felé vág, hátra-hátranéz, szinte kólikás fájásokat árul el, akkor az ellés néhány órán belül bekövetkezik. (Ezek az utóbbi tünetek a vemhességi idő letelte előtt vagy vetélést, vagy valóban kólikát jeleznek).

A kanca megizzadása, a méh izomzatának összehúzódása az előkészítő fájások megindulását jelzik. Az ellés várható ideje előtt két héttel tágasabb boxba (9-12 m2 alapterületű) helyezzük el a kismamát. Azért kell előre idevezetni, hogy megszokja új helyét, és ne közvetlenül elléskor kerüljön szokatlan körülmények közé. Az is szabály, hogy ekkorra a patkókat vegyük le.

Ettől kezdve jó, ha nyugodt körülményeket teremtünk. Ehhez fontos tudni, amit én csak később tapasztaltam meg, hogy nem kell minden lóbarátunkat a kanca elé engedni, hogy megnézze és, hogy neki felesleges kérdéseket tegyen fel, a szülés várható idejét megtudni. Úgy sem fog válaszolni, csak feleslegesen zaklatjuk. A boxba a szakirodalom szalmát rendel, de remekül megteszi a tiszta faforgács is. Lehetőleg ne túl feltűnően figyeljük az elleni készülő lovunkat. Fontos tudni és elfogadni, hogy az ellésnél jelen lenni, az kizárólag a mi törekvésünk. Ezt a kanca nem igényli, sőt!

Hogy miért jó ha mégis ott vagyunk?

Mert bár érvényes a tetanusz oltása a lovunknak, mégis jobb, ha azonnal tudunk köldök csonkot fertőtleníteni, észrevehetjük, ha mégis bármi probléma van, amiben tudjuk segítjük az ügymenetet, végül de nem utolsó sorban, kispapai büszkeséggel számolhatunk be barátainknak a dologról. Persze ha sikerül elcsípni a dolgot már akkor jó ha figyelünk arra, hogy farával ne a falnak fordulva feküdjön le, mert ez akadályozná az ellésben, a segítségnyújtásban. Ez sem biztos, hogy sikerül persze, mert tavaly például Angi lova ennek dacára csak így feküdt le, kisebb nehézségeket okozva, a falnak nyomódó gyereknek, nekem!

Sok kanca rávár az egyedüllétre, az éjszakára vagy szokatlan időpontra és elég gyakori az állva ellés is. Ne siettessük az ellést, idő előtt ne avatkozzunk be, ne húzzuk a magzatot feleslegesen, mert kárt tehetünk az anyában, a csikóban. De ha rendellenesség mutatkozik, tétovázás nélkül avatkozzunk be.

Az ellés alatt általában három időszak különböztethető meg.

Az előkészítő fájások, a nyitófájások tartama 0,5-2 óra, néha 0,5-2 nap. A méhben lévő magzat a háti fekvésből hasi fekvést vesz fel és a kinyújtott elülső lábával, rajta a fejjel, a szülőútba kerül.

A tolófájások megindulásával először a vízhólyag jelenik meg a pérarésben. Ez tágítja, síkosítja a szülőutat, ezért idő előtt felszakítani nem szabad. Rendszerint magától felszakad és a szalmasárga színű magzatvíz elfolyik (a zavaros, a sötét színű, véres magzatvíz valamilyen rendellenességre utal). Ezután feltűnik a pérarésben a lábhólyag. Ebben már kivehető a magzat két lába és látszik, hogy azok első lábak, tehát rendben folynak a dolgok. A szülés kritikus pontja: a fej, a vállak, a medence. A fej s a nyak az elülső végtagokra nyúlva nyomul előre. Várjuk meg, amikor erőt ad a kanca, s csak akkor segítsünk, ha feltétlenül szükséges. Tiszta, száraz törülközővel fogjuk át a lábat és húzzuk a magzatot a csecsek felé (tehát lefelé).

Persze jó, ha el tudjuk hívni az állatorvosunkat, mert akkor felügyelet mellett tudunk tevékenykedni, tapasztalatot szerezni. Nekem szerencsém volt annak idején, mert két ellést is, ebből egy kissé problémás volt, így sikerült segítenem. A doki állt a boxon kívül és onnan dalolta a szükséges tennivalókat.

Ha a fej a világra került, a vállak könnyebben kicsúsznak. A vállak után kis pihenés következik, majd a far okoz még erőlködést, ezután a magzat szinte kilökődik a méhből.

Hurrá gyarapodunk!

Előfordulhat, hogy oly gyors a szülés, hogy az amnion fel sem szakad s a magzat burokban jön a világra. Ilyenkor késedelem nélkül fel kell szakítani, szigorúan csak kézzel, semmi olló meg ilyenek! A tolófájások tartama negyed-, illetve félóra. Ennél hosszabb csak rendellenes elléskor fordulhat elő.

Az utófájások alatt távozik a kancából a magzatburok, amelynek összeköttetése az anyai méhhel a kanca esetében a leggyengébb. A magzatburok egy-két óra alatt kicsúszik. Rálépés, kiszakítás elkerülése végett csomóra kell kötni és bálamadzaggal a farokrépához kötözni. Ha a magzatburok egy nap alatt nem távozik el, úgy állatorvosnak kell kiszednie. Amikor a magzat kiesik az anyjából, a köldökzsinórt a csikó hasaljától öt ujjnyira, a steril fogóval egy-két perc múlva roncsoljuk szét. Ez jobb, mint az éles késsel ejtett vágás, mert a roncsolt érfal visszatüremkedik és akadályozza a vérzést.

Némely szakirodalom szerint, bizonyos régebbi nézetekre hivatkozva azt ajánlja, a köldökzsinórt addig amíg pulzál (olyan 9 perc), semmiképp ne szakítsuk el, mert a csikó ezalatt még viszonylag sok vért kap az anyjától; a legjobb megvárni amíg magától elszakad.

A kissé vérző köldökcsonktól nem kell megijedjünk, mert a vérzés hamarosan megszűnik. Ha erős, lüktető vérzést találunk, úgy a fertőtlenített fonallal kössük el a csonkot. A köldökcsonkot a műanyag pohárba elkészített vattafészekre öntött betadinba tunkoljuk. Majd a fertőtlenítő spray-val a későbbi fertőzés útját zárjuk el. Eközben a kanca pihengethet is, de lehet, hogy folyamatosan izgul a gyerekért. Adjunk lehetőséget, hogy az anya letisztítsa magzatát, ha nem tenné, száraz, tiszta ruhával töröljük le. A száj és az orr esetleges nyálkáját távolítsuk el. A pata talpának körömkocsonyáját tilos piszkálni!

Előfordulhat, hogy a magzat farral jön a világra. Ilyenkor a szülőútba jutott magzatot gyorsabban segítsük megelleni, mert az elszorult köldökzsinór miatt fulladás állhat be. Ha egyik vagy mindkét váll, vagy a fej visszamarad, akkor a hátramaradt láb vagy fej szülőútba igazításával segítsünk. Ezeket a rendellenességeket ügyes kezű segítség helyrehozhatja.

Az újszülött csikó körüli teendők

Az újszülött csikó igen hamar megpróbál felállni, és vékony rogyadozó lábai alighogy elbírják testét, máris a csöcsök felé kap és szopni akar. Én igyekszem támogatni a felállást finoman. Attól nem kell megijedni, hogy először nem találja meg a tejleadó helyet. Előfordul, hogy elöl akar szopni, vagy sehogy sem sikerül bekapni neki a cumit. Ebben az igyekezetében is segítem. Előfordulhat olyan kanca, aki először ellik, és nem szívesen tűri első csikója szopását esetleg csiklandós. A csikó mindenképpen szopja ki a föcstejet, mert nagy a vitamin-ellenanyag- és fehérjetartalma.

Az egy darabig figyelem a csikót meg az anyját is, hogy rendszeresen szopik-e. Ha igen, úgy már nem lesz vele probléma. Amint áll a lábán benyomom neki a Klisztirt, hogy segítse a bélszurok távozását. A csikó, ha nem figyeltek rá, erős fájások között simán elpusztulhat bélszurok kólikában, de ezzel az anyaggal nagyon hamar kijön a szurkos kaki, szinte néhány perc múlva.

Nézni kell még az újszülött szemhéjszélét, hogy az szabályos-e és nincs-e befelé fordulva. A befelé fordult szemhéjszélt egy kis nyomással helyre lehet hozni. A hatodik-kilencedik nap között az újszülött csikónak hasmenése lesz, de ez nem betegséget jelez, hanem rendszerint az anyja ellés utáni első sárlását jelzi, így a csikó hasmenése a sárlás befejeztével azonnal elmúlik.

Néhány általános tanács:

Először ellő kancánál, figyelni kell, hogy megfelelően viselkedik-e, mert előfordulhat, hogy nem vigyáz annyira a kanca a csikóra, rálép, átgázol rajta stb. Normális a természetes szelekció, de ha lehet, ne nálunk realizálódjon.

Ha csiklandós a kanca meg kell kötni, míg simává nem válik a szopás.

Egy fontos, nagyon fontos dolog!

A csikós kancát soha egy pillanatra sem szabad mással megkötni, mint csikófával. Erre van elég idő készíteni, mert vásárolni nem lehet. Ez egy kb. 70 cm hosszú, kb. 8 centi széles 2 centi vastag erős, csomómentes akác, vagy erős keményfa deszka, aminek a végét le kell kerekíteni, éleit lecsiszolni. A két végétől 5 centire kell egy-egy lyuk amin átmegy a kötél. Ez megakadályozza a kötél nyakra csavarodását a csikónak.

Minél előbb adjunk vizet az anyának, mert szomjas. Az egész ellés és a későbbiek idején is fontos, hogy ne látsszon a mozgásunkban az izgalom. A boxnak olyannak kell lennie, hogy véletlenül se tudjon a csikó lába kikeveredni valahogy, végig kell tapogatni mindenhol, nincs-e kiálló szegfej, egyéb.

A köldökcsonkot néhány napig figyelni kell, hogy szárad-e le szép lassan. A sprayvel lehet még kezelni a legyek végett.

2004. április 10.
Realcowboy – Nádai Péter
Frissítve: 2022. 07. 22.
Képek: Canva
A képek és a videó a frissítés során került a cikkbe.

 

Kedvtelésből tartott lovak „öltöztetése”

Kedvtelésből tartott lovak „öltöztetése”

 

A ló az időjárás szélsőségeiből, valamint az igénybevételéből adódóan olyan hatásoknak lehet kitéve, amelyek károsan befolyásolhatják egészségét. A kultúrált, lóhoz értő lovas a ló tartása és használata során előre megfontoltan törekszik a káros hatások elkerülésére. A témát röviden, három részre bontva vizsgálom:

A lovak természetes „öltözéke”

A lovat az élősködő rovaroktól (elsősorban a különböző fajtájú legyektől és szúnyogoktól) a hosszú szőrök (sörény és farok) védik. Ezek az élősködők a nyári félévben – ezen belül is főként a legmelegebb hónapokban – támadnak. Ilyenkor a lovak rövid nyári szőrben vannak, amely a vérszívók számára lehetővé teszi a bőrfelületekhez a hozzáférést és szúrást, majd a vér kiszívását. A sörény rázásával a nyakról, az üstökkel a szem környékéről, a farokkal a test legnagyobb részéről a ló el tudja hajtani ezeket az élősködőket. Nagy nyári melegben, deleléskor megfigyelhető, hogy a lovak közel állnak a karámban vagy a legelőn egymáshoz. Ilyenkor a farokcsapásokkal nem csak magukról, hanem mellettük álló társaikról is hajtják a támadókat. Amikor egy ló sörényét levágjuk, vagy farkát túlzottan megrövidítjük, megfosztjuk a védekezésnek ezen lehetőségétől.

A lovak a testet fedő rövid szőröket évente kétszer váltják. Általában február második felében kezdik téli szőrzetüket vedleni, mely folyamatosan eltarthat májusig is. Ekkorra kialakul az egészen rövid, fényes nyári szőrzet, amely a szeptember végi hűvösebb éjszakák hatására kezd homályosodni, tömöttebbé, majd egyre hosszabbá válni. A tél beálltakor azokon a lovakon, amelyek a nappalokat a szabadban töltik, már tömött, hosszúszőrű bunda van. Ilyenkor kezd némely lovas a ló „védelmében beavatkozni” félre téve azt, ami a ló kb. 55 millió éves fejlődéstörténetében a faj fennmaradását biztosította. A legnagyobb hidegek beállta előtt „kopaszra” nyírja a lovat, nehogy a bundájában megizzadva megfázzon.

Hazánkban – de a világ más országaiban is – a kedvtelésből tartott lovak a téli hónapokban sokszor napi egy órát sem dolgoznak. A megnyírt ló tehát azért fázik 23 órán át, hogy egy órát ne legyen melege. Ez meglehetősen rossz arány. A szabadidős lovaglásra történő igénybevételkor semmi sem lehet olyan sürgős, hogy a terepről az istállóba télen erősen megizzadt lóval érkezzünk haza, mert ez valóban megfázáshoz vezet. A zord időszakban éjjel-nappal takaróba öltöztetett ló életvitele viszont enyhén szólva is természetellenes. Tapintsuk tehát meg időnként lovaglás közben lovunk téli bundáját, ha nyirkosnak érezzük, lépésben lovagoljunk tovább. A csatakosan hazaérkező ló sok mindent elárul lovasa „szakértelméről” és lószeretetéről.

A lovak felszerelése (szerszámzata)

Azért, hogy a ló jobban mutasson, egyes lovasok mindent megvásárolnak, ami a lovasboltokban kapható és azt legtöbbször ok nélkül lovaikra aggatják. Feszítőzabla, díszes orrszíjak, szügyelő, farmatring, fáslik, ínvédő, bokavédő, patavédő, martingál, különféle segédszíjak teszik „igazi hátaslóvá” egyes lovasok kedvenceit.

Egy kedvtelésből tartott lónak (hozzáértő lovas esetén) elég kell, hogy legyen egy orrszíj nélküli egyszerű csikókantár. A nyereghez csak agártípusú (felhúzott hátú) lónál lehet szükség szügyelőre, farmatringot pedig nagyobb hasú, alacsony marú lóra célszerű szerelni a nyereg hosszirányú elmozdulásának korlátozására. A farmatring farokrépa alatti része mindig puha anyagú és kerekített formájú legyen, amelyet a nyereg hátsó részéhez lazán csatoljuk, hogy a farokrépa alsó részét ne dörzsölje ki. Szabályos járású, egészséges lábú, kíméletesen használt lónak semmiféle lábvédőre nincs szüksége. Martingált csak arra a lóra tegyünk, amelyik felcsapdossa a fejét, vagy az orrát „csillagvizsgáló” tartásba emelve igyekszik lovasát elragadni. A segédszíjakkal „iskolaegyensúlyba” kényszerített lovak látszatra mutatósak, a valóságban pedig boldogtalanok.

Takarók

A régi katonai lóhasználatban szokás volt a pokróc fölé nyergelés. A pokrócot előírt szabályok szerint hajtogatták, hosszabb menetek alkalmával a pihenőkben „átnyergeltek”, azaz a pokrócot kirázták, és úgy hajtogatták, hogy a lóhoz most egy száraz rész érjen hozzá. Ez frissítőleg hatott és segített elkerülni a ló hátának feltörését. Ma leginkább az egyszerűbb, izzasztós változatot használjuk. Az izzasztó filcből vagy egyéb anyagból készül. Ez utóbbiaknál mellőzzük a műszálakat, mert ezeknél az izzadtság az elemi szálak felületén marad, nem szívódik be az anyagba. A ló nedves bőre felpuhul és hamarabb feltörik. Ügyeljünk arra, hogy az izzasztó kb. 5-6 cm-rel mindenütt túlérjen a nyereg felfekvési vonalán, mert a kisebb izzasztó pereménél feltörés fog bekövetkezni.

Télen, hideg időben vékonyan öltözött lovas a hideg szerszámoskamrából kivett nyeregre ülve könnyen felfázhat. A nyeregre terített báránybőrnek ne a ló öltöztetése legyen a célja, hanem a lovas egészségének megőrzése. A báránybőr elöl és hátul 3-3 ponton a nyereghez rögzítve télen is komfortérzetet biztosít. (A rögzítésre a megfelelő pontokra felvarrt gumipertli a legcélszerűbb, mert rugalmassága következtében erősebb hatásnak utánaenged, majd a prémet az eredeti helyzetbe visszahúzza, így az nem gyűrődik és nem szakad.)

A lótakarók ma már igen sok változatban készülnek, eltérés az alábbiakban van:
– méret (a lovak eltérő méreteiből adódóan)
– szabás (mely testfelületeket fedi)
– rögzítés (biztosítsa a ló szabad mozgását és ne essen le)
– anyag (esővédő, meleg, vagy ezek kombinációja)

Amikor csak pokrócot terítünk a lóra, azt célszerű elöl összekötni, a mar mögött pedig hevederrel rögzíteni. Így szélben vagy a ló mozgása közben is a helyén marad.

Esőben csak vízhatlan takarót célszerű használni, megizzadt lovat pedig csak olyan takaróval takarjunk le, amely átengedi a ló testéből és szőréről felszálló párát, lehetővé téve ezzel a száradást.

Hűvös időben szállításkor a lovat le kell takarni. Izzadt lovat nem szállítunk, míg meg nem száradt. A szállításkor – a láb és farokrépa sérülések megelőzésére – célszerű a különböző védőfelszerelések használata.

 

2004. Vér Imre
Forrás: Magyar Lovas Kör
Frissítve: 2023.04.29.
Fotók: Canva

Hiba bejelentés