Beszélgetés az örök kedvenccel, Halász Judittal!
Évtizedek óta készít gyereklemezeket, országszerte koncertezik, nem mellesleg hűséges tagja a Vígszínháznak. Elmondhatjuk róla, hogy azon kevés művészeink közé tartozik, aki tartós közszeretetnek örvend.
Halász Judit nem véletlenül a Mosoly Rend tulajdonosa, boldog nagymama, együttérző művész és szeretetteljes ember. A napokban Szeresd a testvéred címen megjelenő lemezét unokái ihlették, a dalokat szokás szerint decemberben, három egymást követő vasárnapon a Vígszínházban is elénekli, két-két előadásban. Ráadásul “mély humánumáért, az örök emberi értékek tiszteletéért, nemzedékeket helytállásra nevelő hiteles színművészeti teljesítményéért” november 6-án átvehette a Maecenas-díjat a színész-énekesnő.
– Tetszik a weboldala, sok kedves és személyes információ kiderül önről. A képgalériában láttam mennyire hasonlít önre Félix unokája.
– Mondták már az ellenkezőjét is, de én is úgy vélem, hogy hasonlítunk. Félix az a típusú gyerek, aki mindent meg akar tanulni. Három hónaposan emlékszem kiolvastam a szeméből, hogy szeretne felállni, mert tehetetlennek érezte magát. Hamar meg is tanult járni és beszélni, az angol tanulással is gyorsan halad, gondolom azért, mert kapcsolatokat akar teremteni az óvodában.
– A napokban megjelenő lemezt, melynek Szeresd a testvéred! címet adta gondolom az unokái ihlették?
– Két unokám van, talán lesz harmadik is! Maxi másfél éves, a nagyobbik Félix, akiről beszéltem az előbb, három. Láttam mennyire megviselte a testvére érkezése, hogy egyszer csak itt termett egy másik emberke, akit ugyanúgy szeretnek, akivel ugyanúgy törődnek, sőt a kisebbel még többet is kell foglalkozni, mert nem tud mozogni, szavakkal nem tudja még magát megértetni. Ez a helyzet nem feltétlenül féltékenység és nem a szülők hibája, egyszerűen nehéz elviselni, hogy osztozni kell valakivel szeretetben, figyelemben. Sokáig tart még, mire megérti, hogy társat, támaszt, segítséget, erőt kap azzal, hogy ketten vannak. Sajnos nem lakunk közel egymáshoz, hiszen jelenleg a fiamék Amerikában élnek. Idén öt hetet tudtam náluk tölteni, majd ők jöttek haza egy hónapra. Kilenc hét egy évben nem sok idő. Ugyan webkamerával tartjuk a kapcsolatot, de a fiúk elég kicsik még ahhoz, hogy akkor lehessen őket leültetni a kamera elé, mikor mi akarjuk A Szeresd a testvéred lemezen egyébként Bródy János három és féléves kisfia és az én unokám is mond néhány mondatot. Még sok beszédhibával… De nagyon helyesen!
– Ha összeszámolnánk hány órát töltött azzal, hogy dalokat tanult és koncerteket adott sok-sok gyerek előtt, mit szólna, ha esetleg az jönne ki, hogy megállapíthatjuk fél életét a közönségnek adta?
– Nem számíthatom időelvonásnak, hiszen ez az életem. Azzal foglalkozom, amit szeretek, ami a hivatásom. Ellenkező esetben bajban lennék. A színész addig színész, amíg színpadon van. Tisztában vagyok vele, hogy egy-egy szerepből, alakításból szerencsés esetben csak egy arc, talán egy mondat vagy egy mozdulat él tovább a nézőkben. De a színháznak a pillanat adja a varázsát. Sulyok Máriához egyszer bementem előadás után, még kezdő színész koromban és elmondtam mennyire tetszett az alakítása. Azt mondta, ha tíz ilyen szerep adódik a színész életben, már érdemes csinálni. Az éneklés sok szempontból más. Úgy érzem, az kicsit személyesebb. Nem választok olyan témát egy lemezhez, amely idegen tőlem. Arról énekelek, amiről szeretnék másokkal is beszélni, amiről el szeretném mondani a véleményemet. A másik szempont pedig az, hogy ébren tartsam a gyerekekben a magyar költészet ismerete iránti igényt. Ezen a lemezen is régi zenész segítőtársaimmal dolgoztam, első sorban Bródy Jánossal, aki mindig dalba fogalmazza lemezeim fő témáját. De Tolcsvay László, Móricz Misi, Anti Tamás is már régi partnereim, Cipő, a Republicból már negyedik lemezemre ír dalokat, és FODO a huszonévesek táborát képviseli. Petőfi a klasszikus, Tóth Kriszta, Fecske Csaba, Eörsi István és a többiek pedig a kortárs költészetet.
– Legalább ilyen fontos volt az életében a lovaglás. Ez már a múlté?
– Bármikor nyeregbe szállhatnék. A hobbiszerű lovaglás nem vonz, számomra a lóval egy cél érdekében való közös felkészülés jelentette az izgalmat. Egyébként a lovaglás is olyan, mint a biciklizés, ha egyszer megtanultad, nem lehet elfelejteni, csak az izmaid épülnek le, de ezeket néhány hetes edzéssel újra lehet építeni. A szüleim mindentől féltettek, de igazi városi emberekként nem tudták a lovassport mennyire veszélyes, így engedték, hogy lejárjak a Budapesti Honvédba. Azt gondoltam, a lovaglásnak majd színészként hasznát vehetem. A valóságban egyszer volt lehetőségem lovagolni, a Szerelmesfilm-ben. Ennek ellenére annyira a szenvedélyemmé vált, hogy egyetlen pillanatot sem bánok, életem legszebb évei közt tartom számon! Pedig voltak nagy bukásaim! Anélkül nincs lovassport! A fiammal is próbáltam megszerettetni a lovakat. Élvezte, amikor lovon ülhetett, de azt vettem észre, hogy két lovaglás között soha nem kérdezte, mikor megyünk legközelebb. Nem vittem többet. Ő sem kérdezte, mikor megyünk. Úgy gondoltam, csak úgy érdemes csinálni, ha szenvedélyévé válik.
– Karakán volt a kedvenc lova, vele versenyzett. Tudja esetleg, hogy mi lett vele, hol van most?
– Már Főiskolás voltam, mikor egy versenyen egy másik lóval összetörtem magam… Karakán egy nagyon jó lovashoz került, aki két évig lovagolta. Mindenki tudta, hogy remek képességű ló, de úgy tűnt, női lovasra van szüksége, hogy eredményes legyen. Két évvel később egy olasz lókupec, aki Bologna mellől érkezett, megvette. Hosszú évek után Olaszországban jártunkban elhatároztam, megkeresem a lovamat. Szerencsésen odataláltunk a lókereskedő farmjára, ahol a feleségétől megtudtam a további sorsát. Milánóba került, egy hölgy vette meg, és később láttam egy újságban megjelent fotót, ahol Karakán egy nehéz, magas akadályt gyönyörűen ugrik egy nővel a nyergében. Kicsit összeszorult a szívem, de neki is azt kívántam, amit mindenkinek: érezze jól magát a bőrében!
2007.11.10.
Forrás: Story Online
Frissítve: 2023.03.09.
Fotók: Canva
