Álmok vezette úton: 1. fejezet
Bevezető
Gyerekként gyakran álmodozunk fényes jövőről. Én királykisasszonynak képzeltem magam, akinek soha nem kell foglalkoznia a gondokkal. Elképzeltem, ahogy egy táltos paripán magam mögött hagyom a múltat és a régi emlékeket. De tudhattam volna, hogy az élet még a hercegkisasszonyoknak is szán buktatókat…
1997. Párizs. A lehetőségek városa. Egy hely, ahol az álmok valóra válnak. Sok hasonló mondatot mondhatnék még. De hogy nekem mit jelent Párizs? A kezdetet. Igen. Az új élet kezdetét…
Négy éves voltam, amikor a szüleim a francia fővárosba költöztek Amerikából. Én szinte fel sem fogtam mi zajlik körülöttem, így ezt a helyet tekintettem mindig is z otthonomnak. Ide jártam iskolába, itt szereztem az lső barátaimat és itt kezdtem el azt is, ami a legkedvesebb a szívemnek, a lovaglást.
Egy, a városhoz közeli aprócska lovardába jártunk, ami alig volt gazdagabb néhány pónival. Ingyen tanítottak bennünket, csak az volt az egyetlen feltétel, hogy nevessünk. Mrs. Campbell, a lovarda tulajdonosának sosem lehetett gyereke, s mindig is arra vágyott, hogy gyerek kacaj töltse meg a birtokot. Én, és még öt-hat kis lovas minden délután kitekertünk a lovardába, és szorgosan végeztük mindennapi tennivalóinkat.
Azon a nyári napon éppen nem volt tanítás, de én mégis kimentem a legelőre, csak hogy láthassam Chevalt, a kis tarka welsh pónimat. Emlékszem, hogy a szellő érintése mennyire csiklandozta az arcomat a hőségben, és emlékszem arra a nyugodalmas csendre, mely beterítette a vidéket.
Én is nyugodt voltam. Cheval békésen lépett hozzám jutalomfalatok után kutatva a zsebem körül, majd orrát a hasamhoz nyomta.
Kezem végigsiklott testén, akár a vidra a folyón, s látván, hogy egyáltalán nem zavarja a jelenlétem, felugrottam a hátára, s azt képzeltem, hogy elvágtatunk a messzeségbe.
Cheval türelmesen legelt, szinte tudomást sem vett a hátán szemtelenkedő Rólam. Mintha ő lett volna a dadusom, aki vigyázza minden léptemet.
A sok ló látványától remegni kezdett a gyomrom. Borzasztóan izgultam. Ahogy beléptem az istállóba és megpillantottam a rengeteg velem egykorú gyereket, amint a lova körül sürög-forog, azonnal vissza akartam fordulni. De erőt vettem magamon és besétáltam Cheval boxába.
A vetélytársaim szebbnél szebb zakókban tündököltek a legmodernebb felszerelésekkel, mi pedig egyszerűen öltözve, kopott nyereggel néztünk szembe velük.
A nézőtér tele volt emberekkel. Néhol egy-egy szék üresen állt, de alig volt észrevehető ekkora tömegben. Nagyot nyeltem és lábamat a kengyelbe raktam, majd felhúztam magam a nyeregbe. Abban a pillanatban megnyugodtam. Cheval mozdulatlanul állt, füleit jobbra-balra dobálva figyelte a többieket, de semmi jelét nem mutatta a félelemnek. Szívverése megnyugtatott s tiszta fejjel álltunk be a sorba.
Azon a napon kezdődött el az, ami máig is töretlen bennem. A szenvedély a lovak és a lovaglás iránt. A dobogó legfelső fokán álltam, alattam a puccos ruhákba öltözött, elegáns lovasok, s én mosollyal az arcomon néztem végig az álló közönségen. Az a hatalmas tapsvihar mely fogadott bennünket, szédítő volt. Életem egyik legszebb percét éltem át, s féltem attól, hogy mint minden csoda, ez is csak egyszer történik meg az emberrel.
Az óra fülsüketítően csöngött. Arra gondoltam, hogy ezt a vekkert még vaslapáttal sem lehetne leállítani, muszáj lesz felkelnem. Morcosan húztam le a fejemről a takarót és az éjjeli szekrényemhez léptem, kezembe vettem az órát, és nagyot sóhajtva kikapcsoltam az ébresztőt.
Már abban a percben tudtam, hogy mi fog történni a következő pillanatban, Anya felkiabál és mint minden reggel, megkérdezi, hogy felkeltem-e már.
– Becky felébredtél? – a vekkerem sem lehetett volna ennél pontosabb.
– Hát hogyne anyu! – válaszoltam, s visszadőltem az ágyamba, mint aki soha nem aludt még.
– Ugye nem feküdtél vissza?
– Nem anya! – mivel a fejemet a párnámba temettem a válaszom alig volt hallható. Bezzeg az ajtóm nyikorgó hangját az egész lakásban hallani lehetett.
– Becky Taylor már megint füllenteni próbáltál. – lépett be anya. – Mért van az, hogy mi lakunk a legközelebb az iskolához, és te mégis minden áldott nap elkésel?
– Talán azért, amit éppen látsz? – nyögdécseltem ásítozva.
– Ez az utolsó éved abben a középiskolában, jó lenne ha komolyan vennéd a vizsgáidat.
Ó igen. A királykisasszony felnőtt és már betöltötte a 18. életévét, s nem volt királylány többé. Annak idején lóháton akartam elmenekülni a gondjaim elől, most meg csőstül zúdultak a nyakamba.
A rengeteg tanulni valóhoz soha nem volt kedvem, de hát melyik gyereknek van? Sokkal inkább mentem volna a lovardába béna melót végezni, csak ne kelljen bemenni a suliba.
Az öt perces utat, amíg a házunktól az iskoláig értem, nekem sikerült fél órásra elhúznom. Pedig mentem. De gondolataim messzire elnyúltak.
Alig vártam a délutánt, de a nap nem akart telni. Az órák egyre unalmasabbakká váltak. Kit érdekel a geometria vagy a logisztika? Mikor fogom használni az életben a háromszög felszínének kiszámítását, vagy mikor fogok én a vulkanikus utómozgásokra gondolni? Valószínűleg soha, de szegény emberek, kik kitalálták a tananyagot, szerencsétlen, unatkozó diákokra gondoltak, s naivan hitték róluk, hogy érdekelni fogja őket.
A biológia órán szinte felfordult a gyomrom a boncolások közepette. Mindig a leghátsó padba rohantam kezemben egy lovas könyvvel, próbáltam észrevétlen maradni, de valahogy sosem sikerült.
– Megint ábrándozol? – ült mellém Lizzi, a legjobb barátnőm. Szőke, hosszú, göndör tincsei megint szabadon lógtak, azt mondogatta azért, hogy kiemeljék a szemét. Azokat a csodaszép kék szemeket. Szeplős arca volt, mégis ettől éreztem szépnek őt.
– Neked nem az első padban lenne a helyed?
– Ezt az utolsó órát sem bírod ki anélkül, hogy elkalandozz?
– De ha egyszer nem bírok felvagdalni egy békát. Undorító, és nem érdekel, hogy mit rejteget a nyálkás pikkelye alatt.
– A vizsgabiztost sem fogja érdekelni, hogy nem bírod megtenni. És a békának bőre van, nem pikkelye. Hallgass rám és tedd félre kicsit a vágyaidat. Foglalkozz azzal, ami mindenkit nyomaszt. Tanulj a nyamvadt vizsgákra kérlek.
Tudtam, hogy Lizzi jót akart azzal, hogy ismét fejmomást tartott, de már kívülről fújtam a szövegét. „Tanulj, hogy aztán vezethess!”
Jó, jó, jó beismerem. Van benne igazság. De hol érdekelt engem a tanulás, amikor közeledett az országos díjugrató kupa?
Számtalan profi lovas, annál is több mesterfokon edzett ló. Akár az álmaimban.
A sportarénában a mellettem ülő hangját nem hallottam a ricsajban. Körülbelül 2000 szurkoló jelent meg ezen az ország hírű versenyen.
A pálya már állt, és mikor a zene elhalkult, kalapálni kezdett a szívem. Az első lovas hiba nélkül lovagolta végig a pályát, majd a következő és az azt követő is. A lélegzetem is elállt, ahogy a lovak játszid könnyedséggel repülnek át a rudak felett. És a lovasok mennyire érzik a hátasukat? Csodálatos volt.
A szünetben sem állt meg a show, díjlovasok lepték el a pályát. Hihetetlen fegyelem uralkodott körülöttük. A tekintetük komor volt, egy sem mosolygott. Még csak a szemükben sem láttam azt az örömöt, mely engem fűtött, akárhányszor lóra ültem.
Egymásnak háttal álltak, s mikor elindult az a dobpergős zene , a lovasok szinte életre keltek, és precízen, koncentrálva kezdtek bele a bemutatóba.
A lovak pattanásig feszültek a gyakorlattól, mégis engedelmesen követték lovasaik utasítását. De mik voltak ezek? Én semmit nem láttam. Még a kezük sem remegett meg. Az pedig nem lehet, hogy a lovak mindent maguktól csináltak volna. Mégis ettől volt káprázatos az egész.
A bemutató alig volt hosszabb öt percnél, és folytatódott tovább az ugratás.
Rögtön az első lovas, ki a szünet után a pályára lépett, az egyik akadálynál leesett, lova rombolta az akadályt, majd kétségbeesetten rúgkapálni kezdett. Fájdalmasan nyerített, szemében ott uralkodott a félelem és a fájdalom. A lovas nem mozdult. Még csak azt sem láttam, hogy lélegzett volna.
A végső búcsúzást még a televízió is közvetítette. Számtalan ember jelent meg a temetésen, kezében egy szál fehér rózsával, könnyes szemekkel.
Viszont az volt a legnagyobb baj, hogy anya is látta az adást és megakarta tiltani, hogy folytassam a lovaglást.
– Még csak az hiányzik, hogy leess a lóról! – mondta mikor veszekedtünk.
– Véletlenek előfordulnak!
– De veled ne történjen véletlen! Nem akarok életem végéig bejárni a kórházba a lebénult gyerekemhez!
– Nem fogok lebénulni!
– Honnan tudod? Bármi megtörténhet!
– Nem veheted el tőlem azt, amit a legjobban szeretek!
– Ez nem büntetés Becky, fogd már fel! Ez csak aggodalom!
– Ha nem lovagolnék, akkor mást sportolnék, ami miatt ugyanígy aggódnál! Szóval teljesen mindegy, hogy mit csinálok!
Anya jól tudta, hogy folytattam a szenvedélyem, de a jelenlétében szégyelltem erről beszélni. Szégyelltem, hogy a tiltása ellenére cselekedtem, de csak ez dobta fel a mindennapjaimat. Az a három órahossza, melyet a lovak közelében töltöttem, feledtette velem mindazt, amire nem akartam emlékezni.
Ez úgy hangzik, mintha menekültem volna és valljuk be, valóban így volt. Jobbnak láttam elfordulni a gondjaim elől, mint sem szembefordulni velük. Pedig attól, hogy nem vettem tudomást róluk, még ott bujkáltak az életemben…
Anya az előszobában ült és a kandalló tüzét figyelte, amint a lángok bekormozza a falát. A lépcsőn állva nehezen találtam a szavakat, de tudtam, hogy bocsánat kérést érdemel.
– Anya… -nyögtem ki végül.
– Azt hittem már alszol. – megtörölte szemeit, gondolom sírt.
– Csak szeretnék bocsánatot kérni. – leléptem a lépcsőről és mellé ültem a fotelba. – Csúnya dolgokat mondtam, amiket nem gondoltam komolyan. És…
– Figyelj Becky. – vágott a szavamba. – Nekem is máshogy kellett volna a dolgokhoz állnom és tudom, hogy imádod ezt csinálni. Nem akarom, hogy megsérülj ez érthető, de már nem vagy gyerek. Tudom jól, csak kicsit nehéz hozzá szokni. Nem akarom a lányomat könnyes szemekkel látni, mert soha többé nem lovagolhat.
Valahogy nem akartam kikelni az ágyból. Az óra megint szüntelenül csak zengett, ráadásul korábban mint szokott.
Azon a napon írtam az első vizsgámat és még tanulni akartam előtte. De a mondatok sehogy sem tudtak a fejembe mászni, álmos, karikás szemeimen keresztül. Mégis erőltettem. A gyomrom görcsben állt, ahogy minden egyes órával közelebb értünk a vizsgához.
Az iskola teljesen üres volt, csak mi, végzős diákok zsibongtunk a folyosón, egy szál füzettel a kezünkben. Én is úgy szorítottam a bordó borítós jegyzeteimet, mintha csak hozzám nőttek volna.
Aztán mikor a csengő a megpróbáltatások végét jelezte, idegesen raktam le a tollat a kezemből. Nem volt időm mindenre. Négy feladat teljesen üres állt a papíron.
A levegő szinte fojtogató volt. Másra sem vágytam, csak hogy végre kijussak az iskolából. Még az ebédemet is ott hagytam, és siettem kifelé a kapun. Azt a bizonyos öt perces utat, most két perc alatt végigfutottam, s úgy rogytam le a fotelba, mint aki kilométereket gyalogolt. Végre itthon.
Fáradtan néztem az órára, majd úgy pattantam fel, mintha akkor keltem volna, hiszen késésben volt. Lovagló nadrágba bújtam, majd felültem a biciklimre és teljes erőmből a lovarda felé tekertem.
Az óra már elkezdődött, a többiek a karám közepén sorakoztak fel, majd lóra szálltak. Én ledobtam a biciklimet és a nyergesbe rohantam, majd bukdácsolva nyereggel a kezemen, kantárral a vállamon és egy alátéttel a nyakam köré csavarva estem ki a szertárból.
– Becky! Mi a frászt csinálsz? – szólt hozzám Derek az oktatónk. Alig pár évvel lehetett öregebb nálam, de ő mindig olyan felnőttesen viselkedett. Soha nem láttam mosolyogni vagy például soha nem beszélt velünk az órán kívül. De ahogy tanított…
Az arca mindig komor volt, de az érintése puha és gyengéd.
– Öhm, bocs, nem akarom zavarni az órát…
– Annak nagyon örülnék. Nyergelj fel, addig a többieknek járóiskola!
A nekem kijelölt ló egy tíz éves pej mén volt. Dollár névre hallgatott. Olyan sokszor ültem már rajta, hogy el se tudott volna képzelni másik lovast a hátán. Fantasztikus érzés volt tanulni rajta. Ha elengedném a kantárszárat, és megfordulnék a nyeregben, Dollár akkor is engedelmesen követné társait a karámban. Lábsegítségekkel könnyen irányítható, kezes kis fickó.
A percek olyan gyorsan teltek, lehet csak azért mert késtem, de úgy éreztem, mintha csak fél órát lovagoltam volna.
– Becky! – kiáltott utánam Derek, mikor elindultam, hogy leszereljem Dollárt. Kérdően fordultam felé. – A jövő héttől edzőtábor indul.
– Mire edzünk?
– Az IFI díjugrató gálára. Beneveztelek Dollárral.
Hírtelen azt sem tudtam, hogyan kell beszélni. Nem tagadom, szerettem az ugratást, jobban mint akármi mást, de nem emlékszem, hogy Derek valaha is látott volna ugratni. Órák előtt gyakran szórakoztunk a többiekkel, és amatőr akadályokat felállítva ugráltunk felettük. Hát tévedtem.
Ezidáig mindig csak a nálam jóval idősebbeket figyeltem versenyzés közben, s arról ábrándoztam, hogy egyszer én is közéjük kerülök.
– Mi van, megnémultál?
– Jaj nem, dehogy. Jól hangzik.
– Helyes.
Derek ugyanazzal a magabiztossággal állt tovább, mely mindig is tombolt benne. Az én szívem majdnem kiugrott a helyéről, de mikor számításba vettem az utolsó akadályt, lehervadt arcomról a mosoly. Anya…
Folytatása következik…
Kép: Canva
Frissítve: 2024.05.02.
