A verseny
/The Race/
„Sosem hittem a csodákban. Mindig azt gondoltam, hogy tetteinkkel alakítjuk a jövőnket és nem játszik közre semmiféle csoda vagy szerencse. Pontosabban eddig a pillanatig hittem ezt. De ahogy elértük a partot és éreztem, hogy Atlantis izmai megfeszülnek, ahogy elrugaszkodik, már tudtam hogy ez maga a csoda”
– Isabel! Azonnal hagyd ezt abba! Teljesen megőrültél? – kiabált utánam Ben mérgesen. – Gyere vissza, hallod? – léptei csikorogtak a kavicsos úton, ahogy utánam sietett.
Megpördültem a tengelyem körül és egyenesen a szemébe néztem.
– Nem! Azt csinálok, amit akarok és ebbe TE nem szólhatsz bele!
– De akkor igen, ha életveszélybe akarod keverni magad. Főleg, hogy ezt nem egyedül teszed, hanem magaddal rántasz egy lovat is!
– Halkabban – sziszegtem a fogaim között. – Azt akarod, hogy mindenki meghallja? Akkor aztán lőttek az egésznek!
– Igen, képzeld ez a szándékom! Ha így megállíthatlak…
Nem tudta befejezni, mert elkaptam a karját és berángattam a nyergesbe, majd becsaptam a hátunk mögött az ajtót. Szembefordultam vele és hidegen néztem rá. Ő lazán nekidőlt a szekrényajtónak és karját keresztbefonta a mellkasán. Várakozóan nézett rám és volt egy olyan sejtésem, hogy valójában igencsak szórakoztatja a helyzet. Az már más kérdés, hogy engem mennyire frusztrál. Néhány percig csöndben álltunk egymással szemben. Miután rájöttem, hogy az arcáról nem fogok tudni leolvasni semmit, inkább gyorsan összeszedtem a gondolataimat és halkan, de határozottan beszélni kezdtem.
– Idefigyelj Ben. Muszáj elmennem arra a versenyre. Ha törik, ha szakad. Érted?
– Nem.
– Ben, kérlek ne csináld! – könyörögtem neki. – Nem tudod, hogy mi történt valójában.
– De igen. Összevesztél Jane-nel két napja a versenyen, utána meg majdnem összeverekedtetek. Mi történt? Talán pasi van az ügyben? – gúnyos hangja nagyon felbosszantott.
– Képzeld nem! Szeretném elmondani, de értsd meg, nem tehetem!
– Persze. – válaszolta gúnyosan Ben. – Ne nézz hülyének. Mi az oka annak, hogy holnap egy nyaktörő futamon kockára teszed a saját életedet és Atlantis-ét is?
– Úgyse értenéd meg.
– Akkor talán elmagyarázhatnád… – jegyezte meg szárazon.
– Nem lehet. – válaszoltam csendesen. – Megígértem, hogy nem szólok senkinek.
– Szóval, ha véletlen nem hallom, meg hogy telefonálsz, akkor egyedül vágnál neki holnap reggel?
– Igen. – hangom határozottan csengett. – De csakhogy pontosak legyünk, egyedül is fogok nekivágni. Te nem jöhetsz. Csak Atlantis meg én. Megértetted? És még valami. Nem szeretném, ha bárkinek is beszélnél erről! Világos?
Sokáig nem válaszolt. Elgondolkozva fürkészte az arcomat, hogy lássa: komolyan gondolom-e ezt az őrültséget. Hangja hirtelen csattant a néma csöndben, amitől összerázkódtam.
– Megsérülhettek! Te a nyakadat is kitörheted, nem beszélve arról, ami Atlantis-szal történhet! Eltörheti a lábát vagy felbukhat veled együtt! Térj észhez Isabel! A Halál-kanyon az egyik legveszélyesebb terep itt a környéken, mint ahogy a nevéből erre következtetni is lehet. Nem mehetsz oda. Felfogtad?
Nagyot sóhajtottam. Tehát nem értette meg. Itt volt az idő, hogy kijátsszam az adu ászt. Ha nem jön össze, akkor nekem annyi és a versenynek is.
– Ben… – kezdtem halkan.
– Hm? – morogta.
– Utoljára kérlek. Ne szólj senkinek a versenyről. Ha megteszed… – itt szünetet tartottam és mély levegőt vettem –… akkor nem vagy többé a barátom. De én bízom benned.
Sarkon fordultam és gyorsan kiléptem a nyergesből, magára hagyva Ben-t a sötétben. Csak remélni tudtam, hogy meggondolja magát és nem szól senkinek. Tényleg fájna, ha megtenné, mert az azt jelentené, hogy nem a barátom. Pedig ő az első ember, akiben igazán megbízom és akit valóban a barátomnak tekintek. Nagyon nem szeretném, ha ez a dolog megváltozna.
Ahogy az esti szürkületben a karámok felé haladtam, hogy behozzam a lovakat éjszakára, csak arra tudtam gondolni, hogy mi vár rám és Atlantis-ra holnap hajnalban. Szerencsére a munka hamar elfelejttette velem a problémákat, így megszabadulhattam a nyomasztó gondolatoktól. Legalábbis egy időre.
Lefekvés előtt még kisurrantam az istállóba, hogy jóéjszakát kívánjak kedvenc lovamnak. A Hold fénye besütött a boksz ablakán és megvilágította Atlantis sötét szőrét. Ahogy az ajtóhoz léptem, felém fordította a fejét és halkan horkantott. Kíváncsian közelebb jött és a zsebemet szimatolta. Felkuncogtam és ujjaimmal a fejét simogattam.
– Holnap meg kell tenned valamit – mondtam neki halkan. – Vágtáznod kell mégpedig nagyon gyorsan ráadásul ugranod is kell egy roppant veszélyes terepen. És ha ez még nem lenne elég, engem is cipelned kell a hátadon. Nem hangzik túl biztatóan, igaz?
Atlantis felhorkantott és fejét a mellkasomnak nyomta. Megcirógattam a nagyobbik fehér foltot a fején, majd halkan folytattam.
– Tudom, hogy meg tudod csinálni! Kiváló telivér vagy, ráadásul az egyik leggyorsabb az államokban. Ha valaki, akkor te képes leszel arra, hogy legyőzd Jane-t és Aida-t. Bárki bármit is mondjon. Én hiszek benned, mert te vagy a legjobb!
A ló felemelte a fejét és nagy barna szemével rám nézett. Teljesen úgy tűnt, mint aki megértette, amit mondtam és tisztában van azzal, hogy holnap kemény napja lesz.
– Aludj jól! – suttogtam és puszit nyomtam a homlokára. – Holnap hajnalban jövök érted. Pihend ki magad.
Még egyszer megsimogattam, majd sietve távoztam az istállóból. A ház felé menet úgy tűnt, mintha egy árny szaladt volna a karámok felé. Megálltam egy pillanatra és tűnődve néztem utána. Biztos csak egy szarvas volt. Erre felé rengeteg él belőlük és gyakran előfordul, hogy valahogy sikerül bejutniuk a farm területére. Nem tesznek kárt semmiben, csak egy kicsit körbenéznek és másnap már el is tűnnek. Nincs ebben semmi különös. Vállat vonva folytattam utamat és a fejemben már a másnap eseményei kavarogtak.
A csípős őszi levegő szinte marta az arcomat, ahogy másnap hajnalban kivezettem a felnyergelt Atlantist az istállóból. A farmon még minden csendes és békés volt, a többiek még az igazak álmát aludták. Az udvaron nyeregbeszálltam és jeleztem a lovamnak, hogy induljon el az egyik ösvényen, amely a farmtól a Holt-kanyon felé vezetett. A tájat tejszerű köd borította, de ennek ellenére egész jól láttunk, így gond nélkül tudtunk haladni. Ahogy kiértünk a farm területéről jelt adtam Atlantis-nak az ügetésre, egyrészt hogy bemelegedjen, másrészt, hogy hamarabb odaérjünk a kiindulási ponthoz. A lovam nagyon élvezte ezt a reggeli kilovaglást és mintaszerűen viselkedett. Egy rossz lépést sem tett, nagyon fegyelmezett volt. Ennek kifejezetten örültem, hiszen a versenyen a legkisebb hiba is végzetes lehet mindkettőnk számára. Húsz perce lehettünk úton, amikor motor zúgását hallottam a hátam mögül, majd egy autó húzott el mellettünk nagy sebességgel, hogy utána elénk kerülve nagy fékcsikorgás közepette elállja az utunkat. Atlantis megijedt a hirtelen jött zajtól és felágaskodott alattam egyszer, majd miután földet értek a patái, még egyszer. Harmadszorra már résen voltam és sikerült megállítanom. Halkan beszéltem hozzá és nyugodtan simogattam a nyakát, mire lassanként lecsillapodott. Felpillantottam, hogy megnézzem, ki az az őrült, aki így ránk hozta a frászt. A meglepetéstől azonban elakadt a szavam, mivel rögtön felismertem az autót.
– Ben – kiáltottam meglepetten. – Mit keresel itt?
Dühös arccal kipattant a kocsiból és felém indult. Elég volt ránéznem az arcára és rögtön megállapíthattam, hogy iszonyú mérges rám.
– Azonnal szállj le a nyeregből! – kiabálta dühtől remegő hangon.
– Nem – hangzott a nem kevésbé ingerült válaszom.
– Most!
– Mégis mit képzelsz? Atlantis majdnem ledobott – kiabáltam. – Meg akarsz ölni vagy mi?
– Hogy én? Te fogod megölni magad meg a lovadat is! Én csak megpróbállak megmenteni.
– Úgy, hogy ledobatsz a lóval? Kösz, igazán kedves vagy!
– Isabel…
– Nem érdekel. Nem fogok visszafordulni. Ha akarsz, velem jöhetsz, de kérlek ne akadályozz.
Jelt adtam Atlantis-nak, mire elindultunk és kikerültük Ben-t meg a kocsiját és nyugodt tempóban folytattuk az utunkat. Hallottam, hogy Ben káromkodik egy sort, majd beszáll az autóban és jóval nyugodtabb tempóval utánam jön. Amint mellénk ért letekerte az ablakot és dühösen nézett rám.
– Miért csinálod ezt?
– Csak.
Kis csönd.
– És ha megsérül Atlantis? Akkor mihez fogsz kezdeni? – kérdezte némi töprengés után.
– Nem fog – feleltem magabiztosan, de belülről már korántsem voltam ennyire határozott. Tudtam, hogy igaza van, de ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy muszáj indulnom, és ami a legfontosabb: Győznünk kell!
– De…
– Ben, kérlek – mondtam fáradtan. – Tudom hogy veszélyes, de bíznod kell bennem.
Sötét pillantást vetett rám.
– Tudom, hogy bízol bennem – unszoltam – Hiszen ha nem hinnél bennem, akkor már rég itt lenne mindenki a farmról. De én csak téged látlak.
– Honnan veszed, hogy a többiek nem várnak a Holt-kanyon bejáratánál?
– Onnan, – válaszoltam csendesen – hogy én is bízom benned. Tudom, hogy nem árultál be.
Óvatosan oldalra sandítottam és láttam, hogy halványan elmosolyodik. Tehát igazam volt. Tényleg bízhatok benne.
Lassan körvonalazódni kezdett a Holt-kanyon bejárata. Előtte pedig megpillantottam két alakot. Az egyik egy szőke, göndör hajú, magas karcsú lány volt, aki egy kecses sárga kanca nyergében ült. Rózsaszín pulóvere már messziről virított, így kétségem sem volt afelől, hogy Jane-t látom Aida, az öt éves telivér nyergében. Mellette egy szintén szőke hajú, de jóval alacsonyabb lány álldogált és a földet rugdosta. Nikie volt az, Jane egy évvel fiatalabb húga. Nem tűnt valami vidámnak, de hogy miért volt rossz kedve, azt nem tudtam volna megmondani. Ahogy közelebb értünk, Aida felkapta a fejét és nyerítéssel üdvözölte Atlantis-t. Kedves lovam szintén nyerítéssel válaszolt. Jane is felpillantott és gonoszul elvigyorodott.
– Már azt hittem, hogy megijedtél és el sem jössz! – üdvözölt szívélyesen, amint mellé értem.
– Nincs akkora szerencséd – vetettem oda flegmán és Ben felé fordultam, aki időközben leparkolt az autóval és most felénk sétált. Megveregette Atlantis nyakát, mire a ló orrával megbökte a zsebét.
– Ugye nem avatkozol közbe? – kérdeztem halkan, szinte kérlelő hangon.
Felpillantott rám és kifürkészhetetlen arccal méregetett. Majd elfordította a fejét és csak annyit mondott:
– Nem.
– Köszönöm – suttogta halkan és megszorítottam a vállát, jelezve, hogy ez sokkal többet jelent nekem, mint gondolná.
– Na, akkor indulhatunk? – hallatszott Jane hangja a hátunk mögött.
Szembefordultam vele és határozottan rávágtam:
– Igen.
Jane szeme felcsillant.
– Csak az újonnan jöttek kedvéért elmondom a szabályokat – mosolygott rá Ben-re egy amolyan csábító mosollyal. Ben hűvösen nézett vissza rá, mire nem bírtam megállni, hogy el ne vigyorodjak. Jane-nek évek óta tetszik a fiú, de ő egyszer sem mutatta, hogy akár egy pillanatig is érdekelné a lány, pedig Jane mindent elkövetett a siker érdekében.
– Gyorsasági verseny a Holt-kanyonban. Az nyer, aki előbb ér vissza. Nincs csalás. Visszafelé a másik úton jövünk, amit egy folyó keresztez. Készen állsz? – ez utóbbit már nekem mondta, mire némán bólintottam.
Odalovagoltunk a rajthoz és kellő távolságban megálltunk egymás mellett. Nikie beállt közénk és két karját felemelve jelezte, hogy készüljünk.
– Háromig számolok. – mondta halkan, cseppet sem lelkesen, mire Jane utálkozva felhorkantott. Nyílván nem tetszett neki, hogy Nikie nem olyan lelkes, mint ő. – Utána jön a rajt, amikor leengedem a kezemet. Akkor indulhattok. Ok?
Jane-nel bólintottunk és felkészültünk.
– Egy…
Atlantis dobbantott egyet a lábával. Már nagyon szeretett volna vágtázni.
– Kettő…
Kicsit előrébb dőltem a nyeregben.
– Három…
Rövidebbre fogtam a szárakat.
– Rajt! – Nikie leengedte a karjait.
Ahogy elhangzott az utolsó szó, jelt adtam Atlantis-nak és engedtem a száron. Jane ugyanezt tette a bal oldalamon. A két ló szinte egyszerre indult neki és már az első pillanatoktól teljes sebességgel száguldottak. A szél az arcomba csapott, miközben éreztem, hogy alattam a lovam duzzad az erőtől és hogy mennyire boldog, hogy megint vágtathat. Gyorsan magunk mögött hagytuk Ben-t és Nikie-t. Nagyon reméltem, hogy visszafelé én láthatom meg őket először. Végigvágtattunk egy ösvényen, amit lehullott falevelek borítottak. Itt kicsit visszavettem a tempóból, ugyanis nem szerettem volna, ha Atlantis gödörbe lép és lesérül. Az erdőből kiérve nyílt terepre jutottunk, itt megint teljes sebességre kapcsolhattunk. A pozíciónk gyakran változott. Hol Jane volt elől, hol pedig én, de pár méternél távolabb sosem távolodtunk el egymástól. Megint beértünk egy erdőbe, de most le kellett térnünk az ösvényről, így megint lassítottunk. Atlantis bátran vágtatott és én higgadtan kerülgettem a faágakat. Gyors reflexeimnek nagy hasznát vettem így gond nélkül átjutottunk. Jane már nem volt ilyen szerencsés. Aida nem igazán akart bemenni a fák közé, és miután lovasának mégiscsak sikerült rávennie – néhány rúgás, egy kis pálca és jó nagy adag üvöltés után – nagyokat bakolt, így Jane nagyon megszenvedte, mire átjutottak. Sajnáltam szegény lovat, hogy így bánik vele a lovasa, de nekem a lemaradásuk most előnyömre vált. Egy éles kanyar után megláttam egy kidőlt fatörzset, ami az út közepén feküdt. Atlantis egy pillanatra megtorpant, de utána bátran nekiment az akadálynak, így a végére viszonylag simán túljutottunk rajta.
A következő húsz percben további természetes akadályokat küzdöttünk le. Kicsit visszavettem a tempóból, mert féltem, hogy Atlantis hamar elfárad és semmi képen sem akartam túlterhelni a lovamat. Jane időközben behozta a lemaradást, és megint váltogattuk a pozíciókat. Lassanként elértük a kanyon végét, ahol meg kellett fordulnunk.
A kanyon vége tulajdonképpen egy hatalmas nagy tisztás volt, középen egy kisebb facsoporttal. Ezt kellett megkerülnünk és egy mellékúton visszavágtatni a starthoz. Illetve jelenesetben a célhoz. Atlantis nem tűnt fáradtnak, sőt nagyon is izgatott volt és tudtam, hogyha teljes szabadságot adnék neki, akkor szinte már repülnénk a talaj felett. Jane lova, Aida is jó formában volt, de a lelkem legmélyén éreztem, hogy nyomába sem érhet az én bámulatos csodalovamnak. A reggeli edzéseknek és a rengeteg versenynek köszönhetően nemcsak Atlantis volt jó formában, hanem én is. Volt még valami fontos, ami szintén összekötött minket, mégpedig a galoppverseny élvezete. Csakúgy, mint a lovam, én is szerettem versenyezni, a száguldást pedig mindennél jobban imádtam. Ahogy a szél az arcomba csapott, a fülemben pedig nem hallottam mást, mint a lovak patáinak dübögését. Az adrenalin szintem az egekbe szökött és izgalom járta át minden porcikámat. Szédületes érzés volt, ahogy száguldottunk a pályán és a többi lóval és lovassal az első helyért küzdöttünk. Ilyenkor Atlantis mindent beleadott, mert tudta, hogy mennyire fontos nekem a győzelem. Persze nála semmi sem fontosabb, de értem mindig kihozta magából a maximumot.
Ahogy visszafele vágtáztunk Jane három lóhosszal megelőzött. Tudtam, hogyha hagyom, hogy még jobban eltávolodjon tőlem, akkor már nem fogom tudni behozni a lemaradást. Jelt adtam Atlantisnak és engedtem a száron. Gyorsabb tempóra kapcsoltunk és kezdtük behozni a távolságot. Ám Jane hátranézett a könyöke alatt és észrevette hogy közeledünk. Ő is jelzett a lovának, mire Aida engedelmesen megindult. A távolság megmaradt közöttünk és én kezdtem aggódni. Mi lesz, ha nem sikerül beérnünk őket?
Átvágtáztunk egy kisebb erdőn és átugrottunk néhány kidőlt fatörzset meg egy pár cserjét is. Az út élesen elkanyarodott és ahogy kiértünk a kanyarból, megpillantottam a hatalmas pusztát, aminek a legvégében ott volt a cél. Messze a távolban egy folyó szelte át a sík területet, a folyón túl pedig feltűnt Ben kocsija. Az autó mellett két alakot láttam ácsorogni. Mind a ketten felénk néztek és próbálták kitalálni, hogy miért ekkora nagy a távolság közöttünk.
Tudtam, ez az utolsó esély, hogy behozzam a lemaradást. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy nagyon veszélyes, amire készülök. De megbíztam a lovamban és most először az életemben önmagamban is bíztam. Egyszerűen tudtam, hogy képesek vagyunk a győzelemre. Teljesen kiengedtem a szárakat és a sarkamat Atlantis oldalához szorítottam. Lovam abban a pillanatban reagált. Ha lehetséges, akkor még nagyobb tempóra kapcsoltunk és szinte szálltunk a föld felett. Atlantis patái szinte nem is érintették a talajt. Faltuk a métereket és hamarosan beértük a meglepett Jane-t és lovát. De nem álltunk meg, sőt nem is lassítottunk. Fokozatosan lehagytuk őket és azon kaptam magam, hogy négy lóhosszal vezetünk. Hirtelen ráeszméltem, hogy a folyó túl közel van. Nemcsak hogy széles volt, ami megnehezítette az ugrást, hanem a mélysége is elképesztően hatott. Tuti lábtörés, ha beleesik valaki. Egy pillanatra elöntött a pánik és egyszerűen képtelen voltam koncentrálni. Csak az járt a fejemben, hogy bele fogunk esni és mind a ketten ott maradunk: Atlantis is meg én is. A ló hirtelen felrántotta a fejét és nyerített egyet. Ez elég volt ahhoz hogy feleszméljek, de még így is kétségbe voltam esve. Most mi lesz velünk? Lepillantottam Atlantis nyakára és láttam hogy tiszta hab. Lassan kezdett kimerülni és nem voltam benne biztos, hogy képes lesz átugrani a folyót. De lovam elszánta magát a győzelemre és ezt senki nem vehette el tőle.
Sosem hittem a csodákban. Mindig azt gondoltam, hogy tetteinkkel alakítjuk a jövőnket és nem játszik közre semmiféle csoda vagy szerencse. Pontosabban eddig a pillanatig hittem ezt. De ahogy elértük a partot és éreztem, hogy Atlantis izmai megfeszülnek, ahogy elrugaszkodik, már tudtam hogy ez maga a csoda. Az, hogy szinte úsztunk a levegőbe, ahogy magabiztosan fogtunk talajt jóval a túlsó parton, majd továbbvágtattunk egyenesen át a képzeletbeli célvonalon. Ez mind maga a csoda.
Alig tudtam felfogni, hogy vége. Túljutottunk a veszélyes folyón és elsőként értünk célba. Ahogy visszafordítottam Atlantis-t megláttam Ben-t aki tátott szájjal mered rám és Nikie arca is döbbenetről tanúskodott. Halványan elmosolyodtam és alaposan megpaskoltam Atlantis csatakos nyakát. Leugrottam a nyeregből és szorosan átöleltem a nyakát. Halkan felnyihogott és belefújt a hajamba.
– Megcsináltad nagyfiú! – mondtam neki mosolyogva. – Fantasztikus vagy.
– Nemcsak ő – hallottam egy hangot a hátam mögül.
Megfordulván Ben-nel találtam szembe magam, aki még mindig meglepett arcot vágott, de azért már mosolygott.
– Nagyon jól csináltátok. Sosem gondoltam volna, hogy Atlantis képes ekkora tempóval száguldani. Bámulatos volt!
– Tudom – válaszoltam nevetve – Mint aki megértette, hogy meg kell nyernie ezt a versenyt. Tudta, hogy bele kell adnia apait-anyait. És megcsinálta.
Jane akkor ügetett át a célvonalon, amikor visszaértünk Nikie-hez, aki elismerően nézett rám. Jane arca nem árult el érzelmeket, de biztos voltam benne, hogy legbelül fortyog az elfojtott dühtől.
– Szép volt – vetette oda nyersen, miközben leszállt a nyeregből és a szárakat testvére kezébe lökte.
Nikie meglepetten nézett rá, de azért elkapta őket. Jane ismét felém fordult.
– Most biztosan nagyon büszke vagy magadra, meg a drágalátos gebédre is!
– Igen, büszke vagyok Atlantis-ra, amiért beleadott mindent és a lelkét is kitette azért, hogy megnyerje ezt az ostoba versenyt, aminek nem volt semmi értelme. Csak azért találtad ki ezt az egészet, mert abban reménykedtél, hogy az úton felbukunk vagy lesérül a lovam. De tudod mit? Kettőnk közül te voltál nagyobb veszélyben, mert egyáltalán nem voltál összhangban a lovaddal. Ő csak megtűrt a hátán, mert te erőszakosan bántál vele és folyamatosan kiabáltál szegény állattal. De én sosem csináltam ezt Atlantis-szal. Én száz százalékosan megbízok benne és ő is bennem. Éppen ezért nagyon vigyázott, nehogy rosszul lépjen és emiatt leessek a hátáról. Ennek a kapcsolatnak köszönhetem a mai és az elmúlt győzelmeket is. A lovam a szívét és lelkét beleadta a mai futamban, csakúgy, mint a többibe. Amíg ezt meg nem érted, addig sohasem leszel igazán nyertes. – szavaimon én magam éppúgy meglepődtem, mint a többiek. Ben rám mosolygott és tudtam, hogy pontosan megérti, mire is gondolok.
– Te megverted Aida-t a pálcával? – hallatszott Nikie dühtől remegő hangja.
Ben-nel meglepődve fordultunk a lány felé. Nikie sosem volt az a szókimondó típus, mindig tűrte, hogy Jane elnyomja. Az említett zavartan krákogni kezdett és csak annyit mondott, hogy az nem igazán volt verés, csupán egy kis fenyítést tett a pálcával. A kis álszent.
– Ne hazudj Jane! – csattant fel Nikie – Feltűnt, hogy Aida újabban nagyon fél a pálcától. És te szoktál rajta lovagolni és mindig használsz pálcát. Igen, képzeld nekem feltűnt, mert én foglalkozom a lovakkal és nemcsak a pénzt meg a győzelmet látom bennük. Isabel-nek igaza van. Sosem leszel igazán nyertes, mert nem tudod megérteni a lovak lelkét. Ma reggel nemcsak a futamot vesztetted el, hanem a húgodat és a legjobb lovadat is. Elmondom apáéknak!
Azzal sarkon fordult és elindult, maga mellett vezetve a gyönyörű sárga kancát. Csendesen beszélt hozzá és a nyakát simogatta. Látszott Aidan, hogy élvezi a kényeztetést, és barátságosan megbökte Nikie vállát.
Jane-re pillantottam és meglepődve láttam, hogy sírással küszködik. Mióta ismerem – körülbelül öt éve, amikor először találkoztunk a lóversenypályán – még sosem láttam egyetlen érzelmet se az arcán. Amit mutatott, az mind álca volt és sohasem az igazi érzései. Elkeseredetten felsóhajtott és pillantását mereven a földre szegezve elindult a húga után. Ahogy elhaladt mellettünk, láttam, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. Értetlenül pislogtam.
– Ezt most nem értem – néztem kétségbeesve Ben-re.
– Én csak sejtem.
Néma csönd.
– És el is mondod? – kérdeztem gúnyosan.
– Jane vérében van a bizonyítás. A szülei úgy nevelték, hogy mindig neki kell a legjobbnak lennie mindenben. Nagyok otthon az elvárások. Jane annyira meg akar felelni a szüleinek, hogy közben észre sem veszi, hogy mennyire keményen bánik mindenkivel. Legyen szó emberről vagy állatról.
– De akkor Nikie miért nem ilyen?
Ben vállat vont.
– Második gyerek. Nyilván vele nem foglalkoznak annyit. Neki nem kell bizonyítania, mint a nővérének.
Kis csönd következett, aminek Atlantis vetett véget azzal, hogy jól hasba vágott az orrával.
– Auu… – nyögtem fel és megdörzsöltem fájós pocakomat. – Mennél már haza, igaz?
Válaszul felnyerített és toporogni kezdett.
– Na jó, akkor induljunk.
Elkísértünk Ben-t a kocsijához. Menet közben magam mögött vezettem Atlantis-t és azon agyaltam, hogy mit is mondhatnék. Végül a leginkább nyugtalanító kérdést tettem föl.
– Haragszol rám? – néztem rá esdeklően.
Ben kifejezéstelen arccal rám nézett.
– Nem.
– Hazudsz.
– Komolyan mondom. Viszont eszedbe se jusson még egyszer ilyet csinálni, különben kitekerem a nyakadat. Világos?
Bólintottam és lábujjhegyre álltam hogy egy puszit tudjak adni az arcára.
– Köszi, hogy kiálltál mellettem, és hogy nem szóltál otthon senkinek. Hogy bíztál bennem.
Meglepetten pislogott, de azért elmosolyodott.
– Nincs mit.
Időközben elértük az autót és Ben beszállt.
– Otthon találkozunk.
Beindította a motort és a lehúzott ablakon át rám nézett.
– Igazából magadnak köszönheted.
Kérdő arcom láttán elnevette magát.
– Nem érted, ugye?
Válaszképpen megráztam a fejemet.
– Te kezdted azzal, amikor azt mondtad, hogy bízol bennem.
Azzal gázt adott és csikorgó kerekekkel elhajtott.
Kép: Canva
Frissítve: 2024.03.20.
