Egy kuruc portya emlékére
1708. febr. 15 – 16.

Avagy tisztelgés egy 302 évvel ezelőtti lovas teljesítmény előtt
Készítette: Nagy Tibor

A kuruc kor hadtörténelme iránt érdeklődők előtt közismert tény, hogy 1708 ban egy kuruc lovasportya foglyul ejtette a császári hadak egyik tábornokát (Stahremberg Maximilian grófot), amint az, az új állomáshelyére utazott. A források szerint a járőr 24 óra alatt több mint 20 oszták mérföldet lovagolt. Ezt a történeti tényt dolgozta fel, az 1954-ben készült Rákóczi Hadnagya című, méltán nagysikerű film.

Nemrég, az interneten böngészve, elektronikus könyv formájában rábukkantam, a Rákóczi szabadságharc forrásait feldolgozó Thaly Kálmán által írt, és 1865-ben publikált Bottyán János életrajzra. Thaly, ebben a művében, forrásokra is hivatkozva, részletesen leírja a császári tábornok elfogásának a körülményeit. Mondhatom, igencsak meglepődtem, amikor a részleteket is megismertem. Az egyébként kitűnő film, bizony erősen leegyszerűsíti az eseményeket. Az alábbiakban ezeket szeretném megismertetni Önökkel, és egy kicsit „lovas szemmel” értelmezni.

Amikor elkezdtem elemezni a portyát, igazából arra voltam kíváncsi, hogy 24 óra alatt, valójában sok vagy kevés az a „több mint 20 oszták mérföld” amiről a korabeli feljegyzések szólnak. Egy osztrák mérföld kb. 7,6 km volt. Egyáltalán: milyen részteljesítményeket követeltek meg a különböző kényszerítő körülmények a lovaktól és a lovasoktól? Az események könnyebb érthetősége érdekében javaslom a mellékelt térképvázlatok használatát.

1708 február 15.-én éjjel (!!) Bottyán János kuruc vezénylő-tábornok (mai terminológiával kb. altábornagy vagy vezérezredes) parancsára, Nyitra várából, lovas felderítő járőrök (portyázók) indult a Vág folyótól nyugatra eső császári katonaság által megszállt területre. Ezek egyikét képezte a Bornemissza János strázsamester (őrmester) vezette 20 fő körüli csapat. A csapat létszámát illetően az egykorú források egymásnak ellent mondanak. Egyes források 14 főről, mások 24 főről beszélnek. A későbbi események ismeretében, a 24 fő számomra hihetőbbnek tűnik. A portyák valószínű célja a császári csapatok diszlokációjának (területi eloszlásának) felderítése, és az ellenséges csapatmozgásokról történő információk szerzése volt.

Miért volt ez fontos Bottyánnak? Ebben az időben a kuruc csapatok kezén volt a Felvidéknek Nyitra vára – Érsekújvár vonaltól keletre eső területei, továbbá ostromzár alatt tartották Lipótvár, Galgóc, és Semte császári helyőrségeket. A Nyitra folyó és a Vág folyó közötti terület bizonytalan „senki földje” volt. A császári csapatok viszont stabilan uralták, a Vág folyótól nyugatra és Nagyszombat-Szered vonaltól délre eső területeket. A császári katonaság gyakorlatilag az ebben a térségben lévő falvakba volt beszállásolva (kvártélyozva). Félő volt tehát, hogy a császári hadvezetés kísérletet tesz Lipótvár, és esetleg Galgóc felmentésére. Ezért küldte Bottyán felderítő őrjáratra (portyára) a katonáit.

A császári csapatok esetleges megindulásának legvalószínűbb pontja Nagyszombat lett volna. Mint jelentős településen, gyakorlatilag itt lehetett nagyobb katonai erőt elszállásolni télvíz idején. Éppen ezért, a kurucok, az ide irányuló csapatmozgásokat igyekeztek felderíteni. Csapatok téli mozgatására pedig elsősorban a Pozsonyt Nagyszombattal összekötő úton lehetett számítani. Az egyik portyázó csapatot vezető Bornemissza János strázsamester, leshelynek egy olyan pontot választott, amelyet gyerek korától jól ismerhetett. Bornemissza ugyanis a 3-4 kilométerre lévő Réthe nevű faluból származott. A leshely körülbelül félúton volt Pozsony és Nagyszombat között. A mai térképekre rávetítve, nagyjából azon a helyen, ahol a Pozsonyból Zsolnára vezető autópálya keresztezi a Szencről Nagyszombatba vezető 61-es főutat.

A járőr csak sötétedéstől pirkadatig mozoghatott. Napvilágnál ugyanis a téli tájban mozgó lovascsapatot könnyen felfedezhették volna. Virradatig tehát oda kellett, hogy érjenek a későbbi rajtaütés helyére.

Milyen útvonalon jutottak el a rajtaütés helyéig? A korabeli jelentések erről nem szólnak. Ezt csak a fentebb említett körülményekből lehet valószínűsíteni. Nyitráról indulva, az első komoly akadály a Vág folyón való átkelés. Ez legegyszerűbben és legbiztonságosabban, a Galgócot és Lipótvárt ostromzár alatt tartó kuruc tábornál volt lehetséges. A korabeli jelentés meg is jegyzi, hogy Bottyán tutajon átszállíttatta a portyázóit a Vág jobbpartjára. A Galgócnál történő átkelést indokolja az is, hogy induláskor még nem tudhatták, hány napra mennek, ezért kímélniük kellett a lovakat. Itt jegyzem meg, hogy II. világháború előtti katonai adatok alapján, egy többnapos kivonulásra felszerelt katonaló – lovassal, nyereggel, málhával együtt –  120-130 kg terhet cipelt. A legkisebb igénybevételt éjszakai menetben, a Nyítráról Galgócra vezető országúton történő haladás, majd a galgóci kuruc tábornál történő folyami átkelés jelenthette. Innentől kezdve viszont ellenséges területen mozogtak. Nyilvánvalóan Nagyszombatot kikerülve, attól délre igyekeztek elérni a Pozsony Nagyszombati országutat. A továbbiakban pedig az úttal párhuzamosan haladva igyekeztek olyan helyet találni, ahol pirkadat után, napközben meghúzhatják magukat.

A hely, amit leshelyül végül is kiválasztottak, azért is volt jó választás, mert a csapatot vezető Bornemissza, és valószínűleg még mások is a környékbeli falvakból származtak, és ezért joggal számíthattak a lakosság rokonszenvére és segítőkészségére is. Egy elhúzódó lesben állás esetén a helybéliek például élelemmel, meleg ruhával, és információval tudták segíteni a portyázókat. Bornemisszáék körülbelül reggel hat órára érhettek a későbbi rajtaütés helyére. Ekkor természetesen még csak a nappal átvészelése, és a megfigyelés lehetett a közvetlen céljuk.

Mikor történhetett a rajtaütés? Tudjuk, hogy Stahremberg Pozsonyból indult, nem túl jelentős, 20-25 fő lovas kísérettel. A Pozsony – Nagyszombat országút 51 kilométer. Négylovas fogattal, lépés, ügetés jármódok váltogatásával, két-három félórás pihenő beiktatásával 6-7 órát vett igénybe. Ha a téli útviszonyokat is figyelembe vesszük, akkor 8-9 órát. Ha azt feltételezzük, hogy Starhemberg még sötétedés előtt meg akart érkezni Nagyszombatba, akkor legkésőbb 8:30-9:00 között el kellett, hogy induljon. Ez esetben este 5-6 óra körüli érkezést tervezhetett.

Pozsonytól a későbbi rajtaütés helyéig 29 kilométer az út. Ezt hintóval 150-180 perc alatt tehette meg. Ezek szerint tehát a hintó valamikor 16.-án délelőtt 11:30 és 12:00 között érhetett a Szenc és Pozsonysárfő közötti országút mellett rejtőzködő kuruc portya rejtekhelye elé. Amint fentebb bemutattam, a kurucok ekkor már öt-hat órája lesben álltak. Csak emlékeztetőül: február 16.-át írtak. Nem tudjuk milyen tél volt akkor, de a korabeli jelentésekben csikorgó télről szólnak.

Megjegyzés:

A tárgyalt időszak időjárásra vonatkozó konkrétabb adatokat nem találtam, ezért a közelmúlt hasonló időszakára vonatkozó meteorológiai adatokból tudunk csak visszakövetkeztetni. Ezek szerint, február közepétől rendszerint megenyhül az idő, de a sokéves átlagtól rövid ideig tartó szélsőséges eltérések is gyakoriak. A statisztikák szerint a jellemző februári átlaghőmérséklet éjszaka -3..-5 Co, a nappali +1..+3 Co. Ehhez képest nem ritka a -10 Co éjszakai lehűlés sem. A hótakaró vastagsága változó, néhány cm-től 30-50 cm-ig változhat. A folyóvizek hőmérséklete a jellemző középhőmérséklet körül alakul, vagy attól 1..2 Co-kal magasabb.

És, hogy milyen szélsőségek lehetnek, arra vonatkozóan had idézzek a Dunántúli Hírlap 1929 februári számaiból:

“… –  Feb.12. Még a meleg szobából sem jó kinézni…31 fokos hideget mértek ma Győrött.
– Feb. 15. Az egésznapos erős havazás délutánra már csaknem teljesen megbénította a forgalmat. Tegnap Bécsből érkezett egy autó, s a máskor 2 és fél-3 órás utat 3 nap alatt tudta megtenni, azt is ezer viszontagságon keresztül…
– Feb. 17. “Tegnap este a havazás elállt, … A hideg az utolsó 3 napban lényegesen enyhült, s a tegnap esti -7 fok mellett ma reggel -6-ot mértek …”

Ezek után ki-ki tetszése szerint eldöntheti, hogy milyen időjárás volt Nyitra és Szenc térségében 1708 február 15-16. –án…

Akármilyen is volt, a portyázók ekkor már túl voltak egy 71 kilométeres éjszakai meneten, melyet kb. nyolc óra alatt teljesítettek. Manapság, a kimondottan távlovas versenyekre felkészített lovaktól és távlovasoktól eltekintve, egy ilyen terhelés után valószínűleg ló és lovas már a fáradtságtól és kimerültségtől félholtan zuhanna össze. Az akkori kurucoknak azonban még csak ezután kezdődött az igazi próbatétel. A korabeli források innentől viszonylag részletesen szólnak a történtekről.

Maga a katonai akció, valószínűleg gyorsan lejátszódhatott. Becslésem szerint 15-20 percnél nem tartott tovább. Ha az összecsapás utáni fosztogatást, vallatást is hozzáveszem, legfeljebb 30 perc telt el a visszaindulásig. A lesből előtörő kurucok részben lőfegyverekkel, részben szablyával megölték a meglepett kísérő katonaságot. A hintó elé fogott lovak istrángját mindjárt az első pillanatokban karddal elvágták, így a hintóban utazóknak menekülésre esélyük se volt. Ha hinni lehet a forrásoknak, a kísérő lovasságból sem tudott senki elmenekülni. Aki megpróbálta, azt villámgyors lovaikon pillanatok alatt utolérték és levágták. Becsületükre legyen mondva, aki viszont megadta magát, annak megkegyelmeztek.

A hintó elfogott utasa nem volt hajlandó megnevezni magát, azonban a kíséretében lévő titkára, és komornyikja a fenyegetések és vallatások hatására elárulta uruk nevét. Ekkor tudatosult csak a kurucokban, hogy milyen értékes foglyot ejtettek. Ott helyben döntöttek, hogy az életük árán is elviszik a foglyot „Bottyán apánknak”. A hintó átvizsgálása közben megtalálták a Nagyszombatban állomásozó csapatoknak szánt zsoldpénzt is. Ezt szétosztották a zaboszsákokba, az elfogott császári katonákat, valamint a császári tábornok titkárát és komornyikját pedig lóra kötözték. Stahremberg tábornok alá azonban az egyik saját lovukat adták, mert attól tartottak, hogy ha üldözni kezdik őket, a németek lovai nem bírják majd az iramot a saját lovaikkal. Gondoljuk csak végig mit tettek?

1.  Az ezüst pénzérmékkel még tovább növelték a lovaikon lévő terhet, miközben üldöztetésre készültek.
2. Eszük ágában sem volt lemészárolni a tábornokhoz képest értéktelen és csak gondot, terhet jelentő fogoly katonákat. El, nem engedhették őket, mert fellármázták volna a környékbeli falvakban lévő császári helyőrséget, és túl korán el kezdik üldözni őket.

Ha mindez a „felvilágosult” XX. –XXI. század valamelyik háborújában történik, gondolkodás nélkül lemészárolták volna a felesleges foglyokat. Bornemissza János és társai, azonban vállalták a többlet kockázatot, és hét, lóra kötözött fogollyal vágtában megindultak hazafelé. A fennmaradtfeljegyzések nem szólnak arról, hogy volt-e saját veszteségük.

Delet harangozhattak Szencen és a környékbeli falvakban, amikor a járőr megindult visszafelé. A feljegyzések szerint, először a 3 kilométerre lévő Pozsonysárfőre mentek, majd innen keletnek fordulva, Német-Gurab mellet elhaladva, átmentek a németekkel teli, 12 km-re lévő Pusztafödémesen. Innen, Diószeget elkerülve, kicsit délnek tartva, Vízkeletnél akartak átkelni a Dudvág folyón. Vízkelet pusztafödémestől 13 kilométerre, délkeletre van, közvetlenül a Dudvág jobbpartján. A faluba érve, az utcán találkoztak egy boroskorsót vivő lánnyal, akitől megtudták, hogy egy labanc hadnagy 50 gyalogos katonával van beszállásolva a faluba, és éppen a hadnagynak viszi a bort. A kurucok ekkor el akarták fogni a hadnagyot is, de az odasereglő helybéliek könyörgésére letettek erről. A falubeliek attól féltek ugyanis, hogy a német bosszúból felgyújtatja majd a falujukat. Ekkor „Bornemissza, aki nem volt bor nem issza”, csak a labanc hadnagy borát itta meg.

Hogy is volt ez? A több mint kétszeres létszámfölényben lévő, ellenség által megszállt faluban, a falu főterén, hét fogollyal, köztük egy tábornokkal, fényes nappal leállnak borozni, és csak a helybéliek könyörgésére nem kötnek bele az ellenségbe. Háát, volt vér abban a bizonyos testrészükben. Festő ecsetjére való jelenet. (Mármint a borozás.)

A rajtaütés helyétől idáig 28 km-t tettek meg. Vágta/lépés átmenetekkel –beleszámítva a vízkeleti borozós közjátékot is- ez 1óra 35 percet vehetett igénybe. Ekkor tehát valamivel délután kettő előtt lehetett. Vízkeletnél, a Dudvág hídját azonban császári katonaság őrizte. Nem sokat töprengtek, karddal vágtak utat maguknak, legázolták a hídőrséget. Nos, ha eddik sikerült is észrevétlenek maradniuk, mostantól biztosak lehettek benne, hogy a szétugrasztott hídőrség fellármázza a katonaságot. Ezért, ahogy Thaly fogalmaz, ”sólyomást vágtattak tovább” a Vág felé. Épp ideje volt megereszteni a kantárszárakat, mert rövidesen több lovasosztálynyi német és rác (szerb) lovasság vette űzőbe őket. Valahogy mégis csak a császáriak tudomására jutott, hogy kit fogtak el a kurucok. Dél felé, a Vág torkolatvidéke irányába húztak, vagy inkább szorították őket. Ha rápillantunk a térképre, látható, hogy Galánta és Vágsellye császári őrsége észak felé lezárta az utat. Maradt tehát a déli irány. Mintegy 30 kilométeres vágta után (!!), Vágfarkasd és Negyed nevű települések között keltek át a Vágon. Átkeltek, de hogyan? Kerítettek valamiféle bárkát. Az emberek és a felszerelés egy része a bárkában, a lovak pedig a mellette, úszva! Kétszer fordultak mire mind átértek. A második fordulónál félúton jártak a folyó közepén, amikor az üldöző lovasság utolérte őket és tüzelni akart rájuk a partról. Ekkor fegyverrel kényszerítették az elfogott tábornokot, hogy utasítsa a parton tüzeléshez készülődő császáriakat, hogy ne lőjenek.

Akkor most számoljunk megint: a rajtaütés helyétől közel 58 kilométert tettek meg jobbára vágtában, de az utolsó 30 kilométert biztosan vágtában, hiszen üldözték őket. 400 m/perces iramban, 75 perc alatt érték el a Vágot. Ekkor negyed négy felé járt az idő. 10-15 percet biztosan igénybe vett az is, hogy vízijárművet kerítsenek, felszerelést csónakba rakják és elinduljanak. Majd behajtották a lefőtt lovakat a legfeljebb 2-3 Co-os folyóba (!). A Vág folyó napjainkban, az alsó szakaszon átlagosan 60 méter szélességű. Ez azonban már egy szabályozott állapot. A XVIII. sz-ban még a Tiszához hasonlóan, jókora kanyarulatokkal és ártérrel rendelkezett. Azt, hogy ténylegesen milyen szélességet úsztattak a lovakkal, ma már nem lehet kideríteni.

Szeretném látni azt a lovat ma, amelyik ezt túléli és azt a lótartót, aki meg meri kockáztatni ezt.

A Vágon történő átkelés számításaim szerint 60 percet vehetett igénybe. Délután fél öt lehetett mikor tovább indultak. Februárban bizony ilyenkor még gyorsan sötétedik. A leírás szerint igyekeztek minél gyorsabban távolodni a parttól. Ezért vágtában folytatták. Bornemissza azonban attól tartott, hogy az üldözők is kerítenek valami vízi alkalmatosságot, és átkelnek azok is. Ezért később, hogy nyomukat veszítsék, a környékbeli nádasokba vették az irányt. Helyenként derékig érő vízben gázoltak, úsztattak. Becslésem szerint az így megtett út, nem lehetett több 3-4 kilométernél. Ez lépésben 40-50 percet vehetett igénybe. Mikor már biztonságban érezték magukat, kénytelenek voltak egy rövid pihenőt tartani, mert a kimerültségtől már sem ők, sem a lovaik nem bírták tovább. (Az úsztatás és vízben gázolás különösen kimeríthette a lovakat. Ma is az egyik legkomolyabb teljesítményedzés része az úsztatás.) Fél hat lehetett, amikor megálltak. Ekkor tüzet is gyújtottak, hogy egy kicsit megmelegedjenek. A krónikás szerint a fogoly:

„Nyavalyás Stahrenberg, a ki az ily kemény strapációt, az ily kurucos lovaglást (több mint 10 mérföld egyvégtében) és magyar nyeregben való ülést nem szokta meg: nagyon rosszúl, megtörtnek érzé magát.”

Ezért ő is szeretett volna leszállni a lóról és megmelegedni. Az őt foglyul ejtő kuruc közvitéz azonban –akit Stahrenberg a fején pisztollyal megsebesített a fogságba esésekor, és aki ezért nagyon haragudott a fogolyra – nem engedte leszállni. Mikor a fogoly tábornok megpróbálkozott a lóról szálással, a kuruc közlegény kardlappal verte el. Ezt a megaláztatást is el kellett tűrnie az egykorú források szerint igen nagyképű tábornoknak. Közel egy- másfél órás pihenő után indultak tovább Nyitrának. A Vágon történő átkelés helyétől Nyitra még 40 km-re van, ugyanakkor a szintén kuruc kézen lévő Érsekújvár csak 14 km-re. Csak találgatni lehet, hogy Bornemisszáék miért nem Érsekújvárra mentek. Este hét óra tájban, korom sötétben indultak tovább. Most már nem sok értelme lett volna, de erejük se nagyon lehetett a vágtához. Lépés-ügetés átmenetekkel három és fél – négy óra alatt, este tíz-tizenegy óra körül Nyitrán voltak. Összeszámolva ez cca. 166 km 24 óra alatt.

Mondhatjuk, hogy a modern távlovas eredmények 160 kilométeren ettől sokkal jobbak. Na ja, kontrollált körülmények között, kijelölt pályán, állatorvosi kapukkal. Tessék ezt megpróbálni télvíz idején, beleértve a rajtaütés helye és a Vág közötti, majd 60 km-es vágtát, Vágon át úsztatást, és a mocsárban gázolást is.

Milyen lovakon ültek a kurucok, és honnan szedték, kik tenyésztették ezeket?

Csak találgatni tudunk. Ebben a korban még nem léteztek a későbbi nagynevű állami tenyészetek. A kivérzett, több évtizedes háború sújtotta korabeli Magyarországon pedig, a békés gazdálkodásra alig-alig volt lehetőség. A korabeli metszeteken és festményeken, a kurucokat legtöbbször kistermetű, kecses, kifejezetten magas nyakillesztésű lovakon ábrázolják. Feltűnő a rövid kengyelcsatolás is. A későbbi, 19. sz-i és 20. sz. eleji festményeken viszont kifejezetten hosszú kengyelcsatolásokat láthatunk a festményeken.

Rendkívüli az emberi teljesítmény is. Gondoljunk csak bele: hányan bírnánk nyeregbe a Vízkelet – Vágfarkasd közötti 30 km-es vágtát? Csak viszonyításként említem meg Nyíregyháza és Tokaj között 30 km a távolság közúton. A nyíregyházi lovasok nem egyszer szerveznek Tokaj-túrát. Nos, kedves sporttársak, tessék ezt elképzelni egyvágtában, 400 m/perces iramban. (…Nem is rossz gondolat. Meg kéne szervezni. Akinek a lova túléli, és még nem kell sántaság miatt vágóra vinni, az állatot, az nevezheti magát tenyésztőnek – és lovasnak magát az, aki bukás nélkül végigcsinálja.

Visszatérve az eseményekre, Stahrenberg gróf megpróbáltatásai, a nyítrai megérkezéssel véget értek. Bottyán János rangjához méltó módon fogadta. Asztalánál ebédeltette, kényelmes elhelyezést biztosított néki. Később mikor átszálították Bajmócra, Bercsényi Miklós hasonló elbánásban részesítette. Bercsényiné pedig farsangi bálon látta vendégül. Rákóczi úgyszintén vigyázott rá, hogy jól érezze magát a kuruc fogságban. A portyán résztvevő legénységet másnap Bottyán saját asztalánál látta vendégül. Az asztalfőn Bottyán és a foglyul ejtett Stahremberg gróf ült, majd a kuruc főtisztek és a portyán résztvevő közvitézek következtek. Később, Bornemisszát, Bottyán ajánlólevéllel, a fogolykíséret részeként szintén Rákóczihoz küldte, akit Rákóczi a külföldi követek előtt tüntetett ki. A szabadságharc bukása után Bornemissza visszatért Réthére, és ott telepedett le. Beniczky Gáspár – Rákóczi személyi titkára – naplója szerint, Bornemissza egy alkalommal Bécsben meglátogatta Stahremberg grófot is, aki a nyitrai lakoma viszonzásaként ebédre hívta meg őt. A gróf neje pedig „száz arannyal megajándékozva bocsátá hazájába férje egykori elfogóját”. Ennyit a kor szelleméről és a lovagiasságról.

Frissítve: 2023.10.29.
Fotó: Canva

Hozzászólások