Gyalog galopp, azaz gát, gát, gát… – Bertold beszámolója
(Békéscsabától Szanazugig) – Megjelent a Lovas Nemzet januári számában
Miután a Pegazus Lovardában kulturáltan felzabáltunk minden csabait, és még egyszer utoljára meglapogattuk Susánszky Pali törött bordáit, hízókúránk következő állomása felé vettük az irányt…
Gyula-Szanazug volt az úticél, amit a jelenlegi magyarországi szakasz utolsó állomáshelyére terveztünk. A hosszas és kiadós ebédszünet következtében nem is reménykedtünk abban, hogy világossal megérkezünk, de biztos, ami biztos azért még jól elhúztuk a nyergelést is. Nehogy.
Átvágtunk Békéscsaba dél-keleti oldalán, bekeveredve a város forgalmasabb közútjaira is, ahol a bicikliúton illedelmesen kerülgettek minket a kerékpáros kollégák, miközben a panellakótelep rengetegében rengetegen megbámulták eklektikus viseletű kis csapatunkat
Nem is csoda: a lányok a bábolnai Pettkó-Szandtner Tibor Szakközépiskola sportlovas egyenöltözetében, Panka kobakban és gerincvédőben, Adri csak natúr-kényelmesen csíkos pólóban, de mindkettőjük lova távlovas-nyereg alatt; míg Krisztián Eördögh András-féle fekete betyárnak álcázva western-nyereggel; Szilárd zöld vadászbakancsban, barna western-chapsben, farmerban és fehér patyolat parasztingben egy western-kengyellel és fenderrel kiegészített M-25-ös Wehrmacht-nyergen zabla-kantár-minden nélkül; én pedig egy Quechua túrabakancsban, kétezer forintos sötétkék teszkó-farmerben és egy hozzáillő vadászzöld (vagy barna) ingben feszítettem, mindezt megfejelve egy székelyudvarhelyi fekete Vass-kalappal, western-nyergen, pej lovon. Szerdán, délután öt órakor.
Érkeztek is a tippek a négyemeletesek tövében ámuló-bámuló tökmag törögető, gyerekfelvigyázó, és a világ dolgaiban felettébb jártas választópolgároktól, hogy mégis kik lehetünk mi? És nemhiába rikoltotta bele a magyar rockélet pezsgő évtizedeibe anno Kalapács Józsi, hogy „a betonházak között nem várnak csodák”, mert a valósághoz legközelebb eső tippek a „lovascsendőrség” és a „cowboyok” voltak egy „Az közöttük a sheriff!” – felkiáltással megerősítve (pedig a Sheriff akkortájt valahol Szlovákiában, akarom mondani, a Felvidéken versenyzett).
A „cigány”–verziót két előkelő bámészkodó ott helyben elvetette, mialatt elhaladtunk mellettünk, mondván: „Nem látod, milyen szakszerűen ülnek a lovon?!” (Ezt pedig a magam részéről kifejezett dicséretnek vettem.) A fentiek fényében és forgalom nagysága miatt alig vártuk, hogy kikeveredjünk végre a városból és az aszfalton való patkócsattogást felváltsa a lovak által felvert por szánkban megülő negédes íze.
Keleti irányban egészen Póstelekig ügettünk tovább a bicikliúton, de már a városi forgatagon kívül. A Széchenyi-Wenckheim kastély (-rom) kertjénél már Tárkány barátunk várt, aki a keresztségben a Kovács József nevet kapta és aki annak idején a székelyek Ópusztaszerre vezető útjának tiszántúli szakaszainál bábáskodott: szeretettel várta őket a határnál, intézte a szálláshelyeket, az útvonalat. Nem mellékesen: önzetlenül. A Nyeregszemle szervezői nevében ezúton is köszönjük neki és családjának mind az akkori segítséget mind az őszi idegenvezetést!
Most Pósteleken várt minket, ahol vacsorameghívását az idő előrehaladta miatt már nem tudtuk elfogadni, ám feleségével Jutkával és Labos Tiborral átkísértek minket a kastély impozáns kertjén. A Széchenyi-Wenckheim kastély fénykora az 1920-as években lehetett. 1944 őszén, amikor a grófi család elhagyta a kastélyt, termeit a környékbeli lakosok kifosztották és fel is gyújtották. 1945 augusztusától indult folyamatos széthordása. A kastély nagy részét pedig 1983-ban egy munkásőrségi gyakorlat keretében felrobbantották.
Míg az évszázados fák alatt átléptettünk, ránk sötétedett. Tárkányéktól elbúcsúztunk, és innen már gyalog galopp vágtunk át az erdőn egy elhagyatottnak tűnő ösvényen. Vaksötét volt, a fejlámpák fényében kutattuk az utat, s az erdőből a kijáratot. Közben hívott Lutz Levente Székelyföldről, kérdezvén, merre járunk? Mondtuk, hogy még messze, de már csak három hét és ott vagyunk. Szép volt ez az este, az erdőn túli világban ragyogott a Hold és fénye vezette az utazókat. Az erdőn inneni világban a Google Maps mutatta az utat. Okos. Telefonunk folyton jelzett. Gábor már megrakta a tüzet Szanazugban és figyelmeztetett, hogy a gyulai alpolgármester több kiló illatos gyulai kolbásszal járult hozzá leendő vacsoránkhoz és legalább két liter házi almapálinkát töltött egy üvegibrikbe, amit azután ott felejtett őrizetlenül, vagy mintegy szándéknyilatkozatul.
Kiértünk egy szántóföldre, s a google térkép jelezte, hogy a Holdat követve – és átvágva a mindenségen – néhány kilométer után végre megérkezünk a Körös-gáthoz. Ebben ekkor már csak én hittem, de az Internettel nem vitázunk, irány a toronyirány, azaz moonlight és landscape! Mivel nem voltunk még elég fáradtak, átvágtunk a szántókon, miközben természetesen népdalokat énekeltünk. Népdalokat, amik felsejlettek a borgőzös táncházas emlékek mögül, míg Szilárd csak azt hajtogatta: „Gát, gát, gát…” (nem mondom tovább) És természetesen betévedtünk egy elhagyatott tanya egykori udvarára, ahol arra a következtetésre jutottunk, hogy tilosban legeltetünk, mert a lovak éjjel fél tizenegykor szeretnek a legjobban füvet enni, a más füvét, és nem pedig egy óra múlva a szálláshelyen. Itt készítettünk remek éjszakai videókat és éjszakai fényképeket, pisiltek a lovak (is), majd hevederigazítás és negyed óra múlva felcaplattunk a gátra. A gátra, amit nem hordott el onnan a Jóisten, hiába aggódtak a többiek, és a munkásőrök is elfelejtették a kastéllyal együtt felrobbantani.
Alt Norbert, Gyula város alpolgármestere egy segítőjével gépkocsival elénk hajtott, és hamarosan elvezettek minket a település által biztosított szálláshelyünkre, ami a Fekete- és a Fehér-Körös torkolata közelében volt Gyula Szanazug nevű kertes övezetében. Itt egy napos pihenő várt minket és mulatság, és lóval fürdés, és lányoktól búcsúzás, és még két liter pálinka, úgyhogy érdemes lesz februárban továbbolvasni a történetünket! Isten éltessen minden lószerető magyar embert az új évben is!
Frissítve: 2024.01.26.
Fotó: Canva
