1849-ben jártam…
Beszámoló a XXIV. Tavaszi Emlékhadjáratról
Április 4-én, szerda délután fél négy körül szálltam le a menetrend szerinti autóbuszról Tápióbicskén. Azzal tisztában voltam, hogy egy másik községbe érkeztem, de ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy nem csak térben, időben is utaztam. Vissza, egészen 1849-ig.
Követve a helyieket, rövid séta után kiértem a falu határában folydogáló Tápió patakhoz, ahol a temérdek nézőn és árusokon átverekedve magam egy óriási elkerített csatatér tárult a szemem elé.
A kép meglehetősen szürreális volt. A csatatér elkerítő szalagja, mintha egy furcsa időkapunként működött volna, egyik oldalán a tolongó nézőközönség 2012-ből, a másik oldalon pedig maga a megelevenedett történelem. Színes egyenruhában sorakozó lovas huszárok, karikás ostorukat csattogtató betyárok és markotányosnők a csatatér egyik végében, az osztrák had a Tápió másik felén, úgy ahogy a történelemkönyvek leírásai alapján eddig csak elképzelni tudtam.
A csatabemutató előtt Dr. Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter tartott ünnepi beszédet a társadalmi összefogással korhűen megépített fahídon, melyen éppen tíz évvel ezelőtt, 2002 márciusában gurították át az első bicskei boroshordót. Kocsis Zoltán tárogatójátéka a 19. századba röpítette vissza a közönséget, a csatatéren elhunyt katonák emlékére virágot dobtak a Tápióba, ezután pedig Dr. Simicskó István, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára vezetésével lezajlott a díszszemle.
Ezt követően a patak két oldalán felsorakoztak a seregek, és megkezdődött a harc. Az ágyúdurrogtatástól és „Éljen Kossuth!” kiáltásoktól hangos mezőn vágtató lovasok verték fel a port. Kardok csörögtek, fokosok törtek, és végül a magyar seregnek sikerült legyőzni az ellenséget, bevenni a fahidat, és messzire űzni Jellasics csapatait.
Az ütközet végeztével a fátyolos, ködös csatamezőről távozó hadseregben gyönyörködhetett a 21. századiak „hada”. A nagykátai táborhelyen kiadós vacsora után a sereg megünnepelte tápióbicskei győzelmét, majd a kimerült katonák nyugovóra tértek, hiszen másnap nagy út állt előttük.
Reggel a vadászok sorakozójára ébredtem, akik a parancs meghallgatása után gyalog vágtak neki a hosszú útnak. Majd gyors szemle a sátrak között, és elindultak a lovasok is.
Csütörtökön délután egy óra körül értek a seregek Kókára, ahol alaki bemutató után egy kis pihenőre és ebédre került sor.
Ezután elhangzott a „Lóra!” parancs, és elindult a menet Dányba. A vitézek a Dányi Ifjúsági Fúvószenekar vezetésével vonultak végig a község főútján, majd a pincesoron a polgármesterasszony, Gódor Lajosné köszöntötte a hagyományőrzőket. Egy helyi iskoláscsapat kis ünnepi műsorral készült, melyben táncos verbuválással emlékeztek 1849-re. Gavlik István, a Kossuth Szövetség elnöke megköszönte a XXIV. Tavaszi Hadjárat résztvevőinek, hogy méltóképp megemlékeznek történelmünk eme nemes eseménysorozatáról, illetve emlékeztette a közönséget, hogy éppen 210 éve született Kossuth Lajos. Végül Kerékgyártó László, a Görgey Kör elnöke foglalta össze a történelmi eseményeket. Dány asszonyai helyi, kemencében sütött pogácsával vendégelték meg a vitézeket, majd újból „Laúra!”, azaz lóra pattant a sereg, és megindult a menet Dány-Szentkirályba.
A következő állomáson újabb kis előadással tisztelték meg a huszárokat, majd Kerékgyártó úr rendhagyó történelemóráját hallgathatta meg a nézőközönség. Népviseletbe öltözött kislányok hagymás-zsíros házikenyeret osztottak, egy legény pedig már itt táncra perdítette a leányokat. Örömmel tapasztaltam, hogy a Király Söröző falát a korábbi hadjáratokon készült fényképek díszítették.
Késő délután ért be a csapat Isaszegre. A táborépítők kemény munkájának köszönhetően a lovakat ekkor már kész sátrak várták.
Az isaszegi bázison a Rákoscsabai Fecske Lovas 2. Attila Huszárezred hadnagyával, Karcsics Ferenccel beszélgettem, aki szüleitől vette át a sereg vezetését. Elmondta, hogy egyesülete 1997-ben alakult, és már 10 éve vesznek részt a Tavaszi Emlékhadjáraton. Nagyjából ugyanaz a csapat, a „keménymag” harcolja végig évente ezt az egy hetet. Hadnagyként az ő feladata levezényelni az egész napot, a sereg tagjai pedig fegyelmezetten teljesítik parancsait. Elmondása szerint csak a települések közötti átlovaglások során fordulnak elő „rosszalkodások”. A hadnagy egyenruháján több jelvény is díszelgett: 2002 és 2009 között kapott kitüntetéseket a hősiesen végigharcolt hadjáratokért.
Hozzájuk tartozott egy „műszaki alakulat” is, akik nagy segítségükre voltak a lovak sátrainak felépítésében és a lovas felszerelések helyszínek közötti szállításában.
Másnap a Falumúzeumban magyar-lengyel baráti találkozót tartottak, és koszorúzással emlékeztek arra, hogy az isaszegi csatában a lengyel légió vállvetve harcolt a magyarok oldalán Wysocki József vezetésével.
Délután a csatatéren kézműves sátor és vásár várta az érdeklődőket. Szoborhegy alatt Basa László tanár úr ifjú katonái tartottak harci bemutatót. Előadásukból megtudhattuk, hogy 1849-ben még nem volt külön jobb- és ballábas csizma, ugyanolyan lábbelit hordtak a katonák mindkét lábukon. Az érdeklődő gyerekeknek részletesen bemutatták felszerelésüket, és kiderült a „kenyeres pajtás” elnevezés eredete is. A katonák ugyanis úgynevezett kenyérzsákban tartották az élelmet, azonban előfordult olyan, hogy két emberre jutott egy kenyérzsák, így ők lettek a kenyeres pajtások. A csapat korhű módon, azaz a fegyvert középen, és nem baloldalon tartva tisztelgett, majd megkezdődött az ütközet. Több alakzatot is megmutattak, lövészetből és közelharcból is kaphattunk ízelítőt.
Ezek után a Hadak Útja Lovas Sportegyesület tagjai tartottak bemutatót gyönyörű lovaikon.
Öt óra után díszmenetben megérkezett a helyi csapatokkal bővült hadsereg és megkezdődött az isaszegi csata. Érdekesség, hogy április hatodika 1849-ben is, csak úgy, mint idén nagypéntekre esett. Babucs Zoltán hadtörténésztől megtudhattuk, hogy annak idején egy eltévedt húsvéti bárány került a szemben álló felek közé. A bárány nem tudta merre induljon, de végül Damjanich serege felé vette az irányt, amit a magyarok a csata végkimenetelére vonatkozó jó jelnek tekintettek.
Ezúttal markotányosnőnek öltözve abban a kiváltságban volt részem, hogy a többi hölggyel a csatatéren figyelhettem az eseményeket. Bent még hangosabban durrogtak az ágyúk és csörögtek az egymásnak feszülő pengék. A közvetlen közelünkben elnyargaló lovasok felvert porától, és a robbantások miatt arcunkra potyogó földtől egészen valóságossá vált a jelenet. A játékos közelharcot mellettünk vívták Schlik tábornok katonáival így egészen a magyar sereg tagjának érezhettem magam. Végül ez az ütközet is – épp úgy, mint a 163 évvel ezelőtti – magyar győzelemmel zárult.
Az isaszegi csata után volt a rendezvény utolsó közös záró estje. A Sportcsarnokban elfogyasztott vacsora után gyertyagyújtással és egy perces néma csenddel emlékeztünk a hagyományőrző emlékhadjárat huszonnégy hosszú esztendeje alatt elhunyt bajtársakra. A megemlékezés után Fülöp Tibor átadta az okleveleket a dicsőséges hadjáratot hősiesen teljesítő résztvevőknek és azoknak, akik a háttérben óriási segítséget nyújtottak a rendezvény lebonyolításában. Ezután megkezdődött a hajnalig tartó zenés táncos mulatság.
Összesen három napot töltöttem a múltban, mai, 21. századi emberekkel, akik között volt orvos, mérnök, informatikus, de a „csatában” egyikük sem volt több vagy kevesebb a másiknál. Nem számít ki mit ért el a magánéletében, itt mindenki a tavaszi hadjárat seregeinek tagja, akiket szorosan összeköt a hagyományok tisztelete.
Vannak szép történetek, hiszen a legtöbben már hosszú évek óta vesznek részt a rendezvénysorozaton. A Jász Lovas Bandérium 12. Nádor Huszárezred hadnagya például édesapját követte a parancsnokságban.
Mindenképpen meg kell említenem a honvéd vadászok teljesítményét, akik Nagykátától Isaszegig gyalog teljesítették a csütörtöki programot, és még így is egy órával hamarabb érkeztek a táborhelyre, mint a lovasok.
Más értékrendű és mentalitású emberekkel találkoztam egy olyan helyen, ahol erény a becsület és a tiszteletért mindenkinek egyenlő esélyekkel indulva kell megküzdenie. Úgy érzem, társadalmunk egyre inkább rászorul, hogy történelmi eseményeink mellett ezekre a jellemvonásokra is emlékezzünk.
Érkeztek ide németek, osztrákok, csehek és erdélyiek, akiket megérintett a rendezvény szellemisége, így pénzt és időt nem sajnálva legalább egy hétig részesei akartak lenni ennek a világnak.
Lehet, kicsit paradox látvány a talpig egyenruhában ácsorgó nyalka huszár, ahogy megcsörrenő mobiltelefonja után kap, azonban hálásak lehetünk ennek a sok embernek az emlékezésért és az emlékek életben tartásáért, mert lássuk be: ahhoz, hogy eljussunk valahová, tudni kell azt is, hogy honnan jöttünk.
És ne feledkezzünk meg a sok csodálatos állatról sem, akik gondozóik kemény munkája által igazi harci lovakká válva állták a sarat egy héten át, és akiktől mi emberek is sokat tanulhatnánk.
2012. 04.17., Juhász Nikolett, Lovasok.hu
Frissítve: 2023.10.31.
Fotó: Canva
