A Caprilli iskola magyar vonatkozása
Az elmúlt évek folyamán már számtalan pontos és részletes szakmai írást olvastam Federico Caprilli életéről és munkásságáról. Ezekben viszont csak néhányan tettek egyáltalán említést Caprilli modern lovagló és ugró elvének a megalkotásában döntő szerepet játszó magyar segédletről. Erről pedig minden magyar lovas embernek tudnia kell, mi több, büszkeséggel tudatnia a felnövekvő nemzedékkel. Erről a következőkben Dr. Várady Jenő, ti Népsport c. folyóiratban 1990. II. 25-én “Miből tanult Caprilli?” címmel.
A Sankt Georg (Berlin), a Notes sur l’enseignement equestre (Saumur) és a Sport Universal Illustre (Hannover, 1930) lapok szerint gróf Széchenyi Dénes “Adalékok a lovaglás tanításához” (pesth 1871) és “Beitrag zum Reitunterricht” (Wien, 1872) könyve volt a jelenleg egyedül üdvözítő olasz iskola kiindulópontja. Az iskolát Federico Caprilli (1868-1907) alapította, s ennek köszönhetjük a mai rekord eredményeket az ugratásban. A hivatkozott szaklapok szerint Széchenyi múvét a bécsi olasz követ küldte el Caprillinek, s ő az ebből tanultak alapján alapozta meg oly világhírűvé vált iskoláját, ahová a legtöbb európai ország – közöttük mi is -, Amerika, Japán lovasai kiképzésre jártak.
Caprillinek, a kiváló lovasnak és tanárnak mindenképpen érdeme, hogy felismerte az ebben a munkában foglalt útmutatások – korát megelőző – fontosságát, az innovációt és azokat késedelem nélkül átültette tehetségével a gyakorlatba. Ez tehát minden kétséget kizáróan magyar eszmei indíttatás, melyet Olaszországban tökéletesítettek. Az “Adalékok…” adta meg Caprillinek a lehetőséget iskolája kifejlesztésére. Az egyetemes lovassport gyásza volt Caprilli 1907-ben munkaközben, szerencsétlenül bekövetkezett halála.
Jenő bácsi sorai nyomán a témánál maradva gondolatban látogassunk el Pineroloba, a Caprilli-iskola fellegvárába. Dr. Reznek Jenő “Pineroloi levelek” című írása 1930. január 10-én jelent meg a Szent György sportlap hasábjain. Ami világhírre emelte ezt a kis városkát, az lovas tradíciója és Caprilli szelleme. Az egész ország minden fiatal lovastisztje ide kerül, itt kezdi pályafutását az élet göröngyös útján. Amit itt lát, amit itt hall, amit itt tanul, az hű kísérője marad élete végéig. Ha pedig egy ilyen pazarul berendezett kaszinó minden kis zugában az olasz lovas hírnevét és dicsőségét hirdető szimbólummal találkozik, kell, hogy büszkeség töltse el, kell hogy tele lelkesedéssel és kitartással küzdjön abban az irányban, melyet Caprilli mutatott meg.
Ennek az iránynak – mely alapját képezi a mai olasz lovas hírnévnek – megtartásáért és továbbfejlesztéséért vállvetve dolgozik mindenki. Itt megnyilvánul a lovasszellem külsőségekben, él a lovasszellem a lelkekben s a fiatal lovasgenerációt ezzel a szellemmel átitatva bocsátják ki az életbe. Vagy nem a nemzeti érzés és lovasszellem együttes ápolása az, ha ebédjénél és vacsorájánál minden egyes tányér mélyén ott látja az iskola címerét a jelszóval: “Non ristare!”? Ezen jelszó szellemében kezdi meg az innen kikerülő fiatal tiszt működését a csapatnál, ezen jelzés szellemében épül fel tehát az egész olasz lovasság kiképzése is.
2000. Pajlócz András
Forrás: Magyar Lovas Kör
Frissítve: 2023.08.16.
Fotók: Canva
A hetvenes évek végén, amikor Ruth tizennégy éves volt, von Neindorff iskolájában tanult. A mester megengedte neki, hogy legendás lusitano lován, Jaguaron lovagoljon. A nyolcvanas évektől pedig édesapja lovával, Kenóval szerepelt “A klasszikus lovasművészet ünnepi estélye”-in.
A vulkánból előtörő gázok, valamint vulkáni hamu belégzése ugyanis nem csupán az emberekre, de az állatokra is veszélyes.
Az ég boltozata mind magasabbra és magasabbra emelkedett, szétáradt a hajnal. A harmat sápadt ezüstje egyre fehéredett, a hold sarlója egyre élettelenebbé vált, hangosodott az erdő… Az emberek ébredeztek, és az urasági ménes felől prüszkölés, szalmasustorgás, hangos, haragos nyerítés hallatszott. A lovak összevissza tolongtak, és valami ismeretlen okból rakoncátlankodtak.
A kapu megnyikordult. Vaszka dühösen és álmosan, lovát kantárszáron vezetve állt a kapufélfánál, és egyenként engedte ki a lovakat. A lovak óvatosan lépkedtek, szagolgatták a szalmát, és egymás után haladtak kifelé: elöl a fiatal kancák, azután az éves csikók nyírott sörényükkel, majd a szopós csikók, és nyomukban egyenként a vemhes kancák, óvatosan hordozva hasukat. A fiatal kancák néha kettesével, hármasával is tolakodtak kifelé, fejüket egymás hátára fektették, és a kapuban meg-megtorpantak, amiért minden alkalommal kikaptak a csikóstól. A szopós kiscsikók néha idegen kancák lábai közé szaladtak, és ilyenkor hangos nyerítéssel válaszoltak anyjuk rövid nyihogására.
