Sportlófajták

Korunkban a lóhasználat megváltozása során a tenyésztés iránya is a sportló-tenyésztés felé fordult. Cél a nemzetközi versenyeken, világkupákon, olimpiákon eredményesen szereplő lovak tenyésztése, illetve a sportolók ilyen lóval való kiszolgálása.

A különböző szakágak bizonyos mértékben más-más lovat kívánnak, ezért a sportló fajtákon belül kialakultak különböző típusok, illetve egyes fajták valamely szakágra “specializálódtak”. Emellett, még jobban egyedekre bontva, vannak úgynevezett ugróörökítőként, mások díjló örökítőként nyilvántartott mének.

A díjugrató szakágban nyilvánvalóan elsődleges szempont az ugróképesség, ugrókészség és stílus, lovagolhatóság.

A díjlovaknál elsődleges a jó mozgás, a nemes, elegáns megjelenés, de természetesen a lovagolhatóság itt is alapvető.

A military lovaktól kitartást, keménységet, bátorságot (idegen, új, ismeretlen akadályok leküzdése), feltétlen engedelmességet, és nagyfokú gyorsaságot várnak a lovasok. A mai követelményeknek itt leginkább az angol telivérek felelnek meg, vagy az igen magas telivér vérhányaddal rendelkező sportlovak.

A fogatlótól vártak nagyjából hasonlóak a military lóéhoz. Nyilvánvalóan ott az ügetőmunkára tevődik a hangsúly, és nem a vágtázóképességre, viszont szempont a robbanékonyság, a fordulékonyság.

Egyes fajták szelekciójuk során előtérbe helyezték valamely szakágat, mint például a hannoveri fajta tenyésztői a díjlovaglást, vagy a holsteiniek a díjugratást, míg más fajtákban arra törekednek, hogy a fajtán belül több szakág is megtalálja a neki megfelelő lovat.

A különböző országok bizonyos mértékig más-más módon tenyésztik sportlovaikat, a nyilvánvaló azonosságok mellett.

Franciaország például az egész francia melegvérű populációt tekintette a sportló-fajtájuk, a selle francais kiinduló anyagának (kivétel természetesen a hagyományosan önálló fajták, mint ügető, telivér, angloarab, arab stb.), és ezen a bázison kezdte meg az állomány sportló irányú szelekcióját.

Németországban fenntartották a tartományok önálló fajtáikat, így ma Németországon belül számos sportló fajta létezik.

Kiindulási kanca- és ménanyaguk a hagyományos, általában kifejezetten nehéz, tömeges, mezőgazdasági típusú ló volt (természetesen vannak kivételek, mint a trakehneni), és ezt nemesítették angol telivérrel, esetenként arabbal és trakehnenivel.

Közben természetesen szigorú szelekció folyt sport irányba. Ezen a szelekción belül egyes fajtáknál a teljesítmény volt az abszolút döntő érv, esetleg a küllem rovására is (holstein), másutt a korrekt küllem továbbra is szigorú szelekciós szempont volt  (hannoveri).

A sportlótenyésztésbe későbben bekapcsolódó országok, mint például Hollandia és Belgium, már a tenyésztésben előrébb tartó országok lovaira alapozhattak, és azok kiváló ménjeit és lehetőség szerint kancáit is – természetesen saját kancáik mellett – felhasználták fajtáik kialakításában. Ezen az úton hamar a világ élvonalába kerültek lovaik, viszont elvesztették nemzeti arculatukat. Egy belga félvér például lehet hannoveri apa után, anyja pedig mondjuk francia hátas x holsteini, csak éppen Belgiumban született és ott törzskönyvezték.

Vannak olyan országok, amelyek ma is inkább felvevő piacai a sportlovaknak, mint pl. Olaszország vagy Görögország, vagy az Egyesült Államok.

Az egyes országok sportló-fajtáinak részletezésébe nem megyünk most bele, hiszen a fent leírtak általában érvényesek rájuk, de felsorolásszerűen említést teszünk róluk.

Németország legjelentősebb sportló fajtái: hannoveri, holsteini,  trakehneni, bajor félvér, wesztfáliai, oldenburgi.  Ezek a fajták egy-egy tartományhoz, illetve annak központi méntelepéhez kötődnek.

Franciaország sportlova a selle francais, vagy francia hátas, Hollandiában tenyésztik a holland félvért, míg Belgiumban a belga melegvérűt.

Hazánkban a fenti kategóriába tartozik a magyar sportló (elődjének tekinthető a mezőhegyesi sportló).

Elmondható rá, hogy csakúgy, mint több más sportló fajtánál a kiindulási kanca-alapanyag az ország hagyományos fajtáiból került ki (kisbéri félvér, furioso-north star, gidrán, kisebb részben nóniusz), és ezeket a kancákat keresztezték nyugat-európai sportlovakkal, illetve szelektáltak az állományon belül a teljesítmény irányába.

A fajtában elfogadott bármely melegvérű lófajta, (a hidegvérű nem) és a származás igen csekély hányada lehet ismeretlen a kancák törzskönyvezhetőségéhez.

A fajta fenntartásáért és fejlődéséért a Magyar Sportlótenyésztők Országos Egyesülete a felelős, egyre szélesedő tenyésztői bázissal, és egyre jobb lovakkal. A tenyésztés során elsődleges szempont a teljesítmény, illetve az azt meghatározó tulajdonságok, (ugróképesség és stílus, készség, lovagolhatóság, alapmozgás) de szigorúan szem előtt tartják a korrekt küllemet is.

“Hobbiló szempontból” a modern sportló fajták bizonyos szempontból lehetnek előnyösek, más szempontból nem biztos, hogy a legmegfelelőbbek.

Lovagolhatóság szempontjából bizonnyal általában megfelelnek, hisz azt tartják, hogy a jó sportlovat “már az apja belovagolta”.

Ez annyit tesz, hogy önmagától szívesen hordja a lovas súlyát, azzal együtt is könnyen megy egyensúlyban, a zablán szívesen megtámaszkodik, jó az öntartása, a lovas segítségeit könnyen elfogadja. Természetesen, amelyik egyedre ezek igazak, arra öröm ráülni.

Ezzel szemben viszont szelekciójuk abba az irányba hatott, hogy a nap 24 órájából átlagosan egy órát dolgoznak, és ebben az egy órában van néhány perc, amíg igen nagy teljesítményre képesek (mondjuk egy 140 cm magas ugrópálya teljesítése körülbelül másfél perc, a melegítés 15-30 perc.)

Az idejük többi részét általában a bokszban, pihenéssel töltik. Nem biztos tehát, hogy ha a családi lovunkat fél, egész, vagy több napos túrákra (is) akarjuk használni, akkor ez a legalkalmasabb fajta. Erre a célra inkább merem ajánlani hagyományos fajtáinkat. Azok általában ellenállóbbak is, kevesebb pataproblémával rendelkeznek, kevésbé igényesek.

Szerző: Novotni Péter, 2013.05.16
Frissítve: 2023.05.15.
Fotó: Canva