Déry Tibor: A Ló I.
Alkonyodott. Az alacsonyan úszó felhőkből lassú eső szitált. Itt-ott a kövek között egy-egy pocsolya villogott a sáros járdán.
Az öregember sietett, hogy még sötétedés előtt hazaérjen. A túloldalon, egy égő bérház emeleti ablakaiból tömör, bársonyfekete füstfelhők nyomultak ki az utcára, ölükben egy-egy vékonyan sziszegő lángnyelvvel, amely sárgán meg-megragyogtatta a szemközti ház épen maradt ablakait. Az utca üres volt, csak a keskeny úttest közepén, a szétszórt üvegcserepek között feküdt, arcát könyöke alá rejtve, egy halott katona.
Egy tejcsarnok kirakata előtt az öregember hirtelen megállt. A keskeny boltajtó üres keretéből egy szőke sörényes, barna lófej nézett ki az utcára.
– Hát te hogy kerültél ide? – morogta az öreg meglepetten, s előrehajolva szemügyre vette az apró helyiséget. A ló fara a bolt hátsó falát súrolta, amelyen egy borvörös papírra nyomtatott hirdetmény lógott, tompora jobbról a fehér kiszolgálóasztalnak, balról egy feldőlt jégszekrénynek szorult.
Az öreg hátralépett, s fejét felvetve elolvasta a légnyomás által elbillentett, ferde cégtáblát. “Tej Vaj Tojás” betűzte a növekvő szürkületben. Még egyszer figyelmesen szemügyre vette a lovat, majd fejcsóválva elfordult s hazaindult. A ló fejével kinyomta az ajtót, s utánaeredt.
Rövid útjuk volt. Elöl ment az öregember, lehajtott fejjel, s elgondolkozva hallgatta a ló patáinak szabályos kocogását háta mögött, a járda sáros aszfaltján. Egy alkalommal, amikor egy mellékutcába fordult be, a dobogás megszűnt, mintha a ló megállt s elgondolkodott volna; de alig egy perc múlva izgatott, szapora ügetéssel – melynek üteméből világosan ki lehetett hallani az aggodalom szívdobogását – újra felzárkózott. Egy idő múlva az öregember próbaképp még egyszer befordult egy mellékutcába: mögötte a ló ismét megállt, majd rémült, gyors ügetéssel megint utána eredt.
– Vak! – mormogta az öreg rosszkedvűen. – Mind a két szemére vak!
Az utcák néptelenek, csendesek voltak, messziről gyönge gépfegyverkelepelés hallatszott. A Bazilika mögött egy asszony mélyen előrehajolva, cuppanó lábakkal átszaladt a havas, csatakos téren, s eltűnt egy kapu alatt. Feljebb a széles úttest tele volt szórva ablakcserepekkel; a téli, sötét ég megmártotta magát bennük, hunyorított, s belefagyott az üvegbe. Rohamosan sötétedett.
Mire hazaértek, Buda felől megszólaltak az orosz aknavetők, egy alacsonyan berregő vadászgép már fejük fölött kefélte a háztetőket. A ló azonban oly gyakorlott mozdulattal ereszkedett le új gazdája mögött a kanyargó, keskeny pincelépcsőn, mintha tíz évig viceházmester lett volna egy ötemeletes bérházban. Csak az utolsó lépcsőfokon botlott meg, térdre rogyott, s a hasán csúszva szánkózott le az óvóhely koromsötét előterébe. De alighogy leért, dörrenő patkókkal felugrott, s fejét leszegve bevágtatott a szenespincékhez vezető, hosszú folyosóra. Az oidipuszi éjszaka vaksötétjében csak patkóinak felszálló, sárga szikrái fénylettek, mint egy jajkiáltás írásjelei. Hosszan, panaszosan nyerített, nyakából, hátából dőlt a vér; a pince alacsony mennyezete három helyen
lehántotta bőrét. A folyosó végére érve azonban hirtelen megállt, s mélyen lehorgasztotta a fejét.
Forrás: Déry Tibor: Alvilági játékok, válogatott novellák.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.05.26.
