A katalóniai (Spanyolország) székhelyű Marc Ferrador, a patkolás egykori szakértője azon munkálkodik, hogy végigkalauzoljon a mezítlábas lovaglás kihívásokkal teli útján. Ez nem mindig könnyű, figyelmeztet, mivel olyan állatokkal dolgozunk, melyeket fogságban tenyésztettek, fiatalon leválasztottak és korán belovagoltak. Mikor Marc hátat fordított a kovács szakmának, meggyőzte kliensei nagy többségét, hogy próbálkozzanak meg a mezítlábassággal, tehát bőséges tapasztalatot tud felsorakoztatni. Ezek sok mindent lefednek – tályogok, mikor vegyük le a patkót, hogyan védjük a patát, mikor lovagoljuk, hogyan etessük és tartsuk a lovat.
Ki körmölje a lovat és milyen rendszerességgel?
Nos, valaki, aki ez irányban szakképzett, és ki az? Az én nézőpontomból a kovácsoknak kell ilyen típusú munkát végezniük; ők pataspecialisták, még ha nagy hányaduk célt tévesztve a fémmegmunkálás specialistájává is vált. Nekik már megvan a kiterjedt gyakorlatuk az eszközök használatában, munkapozíciókban, lovak kezelésében és hatalmas tudásuk a pata struktúrájáról és az ízületi rendszer felméréséről. Ám szükségszerű egy nagy frissítés is az egészséges pata konformációjának és mechanikájának terén, az egészséges lóval összefüggésben. Szintén újra kell tanulniuk a földmunkát, a mezítlábas pata és annak környezetének menedzselését, a lovat alanyként látni, amely előnyét élvezi, vagy éppen szenved attól, amit teszünk, ismereteket szerezni a patacipőkről, új patológiás és ortopédiai eljárásokról, tisztában lenni a legújabb információkkal arról, hogy mit és hogyan szabad ennie a lónak.
Jelenleg az erőforrások elpocsékolásának látom az új pataápoló szakemberek betanítását, miközben a legtöbb országban most is létezik egy nyilvános rendszer, amely 50%-át nyújtja a szükséges képzésnek, egy kicsit több költségért, mint a felvételi díj.
Emellett, azt is hiszem, hogy egy teljesen képzett lábápolónak/ortopédusnak birtokában kell lennie minden megoldási lehetőségnek és módszernek a gondozási és klinikai esetekre, amelyek felmerülhetnek. Adott pillanatban egy ló igényelhet ortopédiai körmölést, például műtét után, vagy egy törést követően. Ezeket a körmölési változásokat bele kell számítani, nem is beszélve a gondozás terhével járó felelősségről. Mindezt annak említése nélkül, hogy ki kell küszöbölni a fém, vagy alumínium patkók folyamatos felhelyezését. Ezeken túlmenően, több mint bizonyított, hogy a pata folyamatos mozgásképtelenné tétele a szövetes állomány sorvadását okozza, sok esetben visszafordíthatatlan módon – azon szövetekét, melyeknek különleges és speciális szerepe van a pata működésében és mechanikájában. Ezen szövetek a ló patájának több mint 50%-át teszik ki, és ha nem gondozzuk őket, egyértelműen rossz kezdete a patát, csakúgy, mint a lovat gondozó feladatunknak.
Vannak emberek, akik gyakorta kérdezik tőlem, léteznek-e tanulmányok a mezítlábas lét hatékonyságának igazolására, és az igazság az, hogy nincs sok ilyen, azonban olyan sincsen, egy sem, amely azt mutatná meg, hogy a patkó hasznos a ló számára. Létezik néhány előkészítő tanulmány arról, hogy a patkó hasznos sok tulajdonos, kovács és állatorvos számára, hogy érvényesítsék abbéli szándékukat, hogy ne változtassanak egyetlen csekélységen sem a lovak gondozását illetően. Folyamatosan zavarban vagyunk annak témáját tekintve, hogy szélesebb nézőpontból figyeljük a ló egészségét, mindezt egy csökkentett, rövidlátó nézőponttal tesszük a patákat illetően.
Ha egyszer lekerültek a patkók… mi történik? Lovagolható lesz a ló?
Néhány szempontot már lefedtem az előző kérdésekben.
Lehet-e lovagolni a lovat, ha lekerültek a patkók? Teljes mértékben! Ez sokkal inkább arról szól, hogy a lovat lovagolni kellene, jobban mondva normálisan dolgoznia kellene, mind lovassal, mind lovas nélkül. Több mozgással nő az erezettség, az ásványi anyag szállítás mértéke, és több szövet újul meg a patában. Ezek közül egy sem valósulhat meg egy abszurd módon karanténba zárt lónál, melyet a bűvös egy éves átmenet alatt nem lovagolnak, ahogyan azt a mezítlábas világ bizonyos városi legendái javasolják.
Akárhogy is, van itt egy mindennél fontosabb előfeltétel: fájdalom nélkül.
Ha a ló elhúzódóan fájdalmat tapasztal, az beindítja benne bizonyos fájdalmat csillapító testtartások és agyi fájdalom sémák láncolatát, melyek negatívan hatnak a lóra, sok területen hagyva maguk után maradandó fizikai és pszichés következményeket.
Ha a patában fájdalomérzet van a teherviseléskor, a talp vészhelyzeti lépésként extra növekményt produkál, ahogyan azt olyan gyakran láthatjuk a híres talpi szarunövekmények esetén. Mindenestül, ezek a vész-matériák segítik a lovat néhány hónapig, azonban amint az új növekmények előbukkannak, ezek eltűnnek és a ló ismét vékony talpakon áll.
A jó talpat, ingerekben kifejezve, az állandóság és a változatos szövetek jellemzik. Mindig lesznek lovak, akik kivételnek számítanak – lovak szerkezeti sajátosságokkal, és különösen olyanok, amelyek kivételesen érzékenyek, amely immunissá teszi őket ezekre a folyamatokra. Azonban észre kell vennünk, hogy a mezítlábasság nagyfokú összetettsége, ahogy én látom, nem az egyes képzési módok által javasolt különféle körmölési technikák özönéből fakad, hanem az egyes lovak különböző érzékenységi mintáiból, amelyek nem megjósolhatóak, és ami miatt nem lehet egyetlen szabvány körmölésre számítani, szükség van minden elérhető eszközre és erőforrásra az egyes lovak érzékenységi mintázatainak megítéléséhez és orvoslásához.
Amennyire tudom, nincs olyan mezítlábas képzési módszer, amely kellő részletességgel elmagyarázná ezt a tanulóinak, ezzel hátrányos helyzetbe hozva őket a munkájuk során, különösen a legkényesebb és legkomplikáltabb lovak esetében, sokkal inkább, mint hogy egy ösztönös/rögtönző magatartáshoz vezetne ez a munkájukban, egy technikához, amely miatt a mezítlábas „szektor” mindig is kritizálta a kovácsokat.
Vagy a legjobb, ha néhány hétig a legelőn hagyjuk?
Lehetetlen egy mindenre rászabható megoldást adni, miközben minden egyes ló olyan egyedi. Talán akkor hagyják a lovat az emberek a legelőn, mikor nagy nyomás alatt vannak, hogy megoldást találjanak, „amit nem lát a szem, azon a szív nem bánkódik”. Ez néha működik, néha nem, lehetne rosszabb is. Láttam már 5 évre legelőre letett lovakat is, a legkisebb ellenőrzés és gondozás nélkül, és a patáik egy cseppet sem javultak, sőt, néhányuk még érzékenyebbé vált, mint előtte. Az ideális az lenne, ha legelőre kerülnének megfelelő után követés mellett, ami sok esetben egyszerűen egy kis mértékű körmölést jelent a szarutok dimenzionális egyensúlytalanságainak korrigálására. Tudatában kell lennünk, hogy fogságban tenyésztett, 8 hónapos korában szisztematikusan leválasztott, bármilyen formában 3 éves korától tréningezett, és 4 évesen lovagolt lovakkal van dolgunk. Ezen tényezők, a rossz takarmányozási rendszerrel, és a nem kielégítően menedzselt életkörülményekkel együtt véve, a lónak egy olyan változatát hagyják ránk, mely fizikálisan és mentálisan is hátrányos helyzetű, sok esetben helyrehozhatatlanul. Akárhogyan is, ahogy korábban már kifejtettem, ezen esetek száma jóval kisebb, mint amit sok hagyományos profi gondol.
Ha a ló fájdalmat mutat… mit tehet a tulajdonos?
Jó diagnózist kapni, ez a világon az egyik legnehezebben elsajátítható dolog. Még mindig nem vagyunk képesek lovunk egészségéről egy teljes és alapos történet felállítására, ami részben a mi hibánk, de az állatorvosoké és kovácsoké szintúgy. E történet nélkül nem tudjuk összehasonlítani a struktúrákat, ultrahang és röntgen stb. segítségével, hogy előzetes információkat szerezzünk; mindig igen korlátozott információkkal dolgozunk a lóról abban a pillanatban, amikor az fájdalomtól és diszkomforttól szenved.
Ha a lónak fájdalma van, jobb egy korlátozott helyen tudni, és valamilyen formában védeni a patáit, amíg a fájdalom eloszlik; ám ami még fontosabb, meg kell tudnunk, mi okozza a fájdalmat a helyes cselekvési terv kiválasztása érdekében.
Segít a mozgás ebben az állapotban?
Csak az, amire a ló magát képesnek ítéli anélkül, hogy a társai befolyásolnák ebben. Jobb neki a saját területén, amely, ahogy már említettük, legyen valamelyest korlátozott. Így aztán, mikor a ló már kezdi jól érezni magát, nem tud túlzásba esni, ami egyébként igen gyakori, és akkor újra ott találjuk magunkat, ahol a part szakad.
Folytatása következik!
2018.03.06., Írta: Linda Chamberlain
Forrás: The Horse´s Hoof, Fall 2016 – Issue 64, 20-23. oldal
Fordította: Mráz Edina
A ló természetes egyensúlyának fenntartása elsődlegesen fontos a lovaglásban. Ez azonban a lovasnak ama képességétől függ, hogy mennyire képes saját súlypontját összhangba hozni a lóéval. A lovas helyzetének, csakúgy, mint súlypontjának, a ló mozgásához kell igazodnia; ez általában úgy érvényesül, hogy a lovas felsőteste egy vonalba esik a súlyponttal, vagy az előtt van, a ló sebességétől függően.
A ló természetes egyensúlya csak abban az esetben tartható fenn, ha súlya egyenletesen oszlik meg jobb és bal oldali, ill. mellső és hátulsó lábakon. Ha a lovas befolyására a ló a hátulját terheli jobban és hátulsó lábai jobban megközelítik a súlyvonal és a talaj metszéspontját, akkor a ló hátulja mélyebbre kerül, súlypontja hátrébb tolódik és így a mellső végtagok valamelyest mentesülnek a többlettehertől. Következésképpen a lónak nem kell gyorsulnia, mivel az elülső lábak kevesebb súlyt viselnek és így meg tudja őrizni természetes egyensúlyát.
