Viszlát Cassey…

„Hé, Cassey. Ne csináld ezt…” mondta türelmesen, vagy csak annak akart tűnni, mert éreztem rajta némi idegességet. Mondjuk, mindig ideges mikor elkezdek felé rohanni . Pedig nem akarok én nekimenni, dehogy. Hiszen a végén még összetörném. Lassítva kikerültem, majd ismét visszaszaladtam a karám Tőle legtávolabb eső részébe hogy megint nekiiramodjak. Mulatságos ahogy gondolkodik mit tegyen. Kíváncsi vagyok mikor fogja végre a futás helyett a megálljt választani. Jé, most. Megállt. És elkapta a kötőfékem. „Na gyerünk. Vár minket az első túránk az erdőbe. Szép kis alkalom…” – mondta miközben próbálta a vezetőszárat a karikába kapcsolni. Erdő? Az a nagy sötét zöld ott? Na nem. Kikerültem, elrántva ezzel a fejem, épp időben mert nem sikerült rákapcsolnia. Elfutok. Bárhova csak az erdőbe ne. Kérlek. Hiába próbálok boci szemekkel ránézni, csak azt hajtogatja „ Cassey, légy szíves gyere már!” és legalább olyan boci szemekkel néz rám, mint én őrá. Úgy látom feladta. Elengedte a kötőfékem és arcát a kezeibe temetve leült a karámfára. „ Neked mindig könyörögni kell. Olyan makacs vagy. Csak egyszer, legalább egyszer csinálnád azt amit mondok…” Olyan szomorú. Szipákol itt nekem… Na jó. Végül is, egyszer túl kell esnem rajta.  Ha a többiek is be tudnak menni abba az erdőbe, nekem miért ne menne?! Elindultam az istálló felé. Visszapillantva láttam ahogy tátott szájjal felnéz, leugrik a karámfáról és követ.

Kikötött, hogy elkezdje levakarni rólam a port. Igazából nem szerettem mikor sokáig szöszmötöl, ellenben Ő kifejezetten imádta. Néha teljesen lelomboztam mikor sunyítottam vagy rúgtam egyet, kifejezve nemtetszésemet. Persze vigyáztam, hogy ne essen bántódása. Olyan kis törékeny. Most nem csináltam semmit. Észre is vette. „Látod milyen jó vagy! Pedig mennyit mondták hogy milyen semmirekellő és durva lovacska vagy. És tessék. Ugye most már jól megértjük egymást? Ugye?” Meleg tenyerét az orromra tette, majd átölelte a nyakam és hozzám bújt. Nem tetszett. Hátráltam, mire elkapta a fejét és összezavarodott tekintettel fürkészett. Inkább menjünk…- próbáltam noszogatni és elindultam kifele, de Ő egy határozott mozdulattal megragadta a kötőfékem és annyit mondott. „Hé, a nyereggel mi lesz?”
Miután feltette rám azt a borzadályt, aminek nyereg a neve kezdett elfogni a pánik. Talán mégsem olyan jó ötlet ez a túra. Még nem érzem felkészültnek magam. Felült rám, kicsit ügyetlenkedett, mert majdnem átesett a másik oldalamra. Nem régóta ül fel a hátamra, de mióta először megmerte, szinte minden egyes nap jön. Azelőtt csak a borzadályt és zsákokat pakoltak a hátamra. Már azt is utáltam. Mindent megtettem, hogy lekerüljenek rólam. Ilyenkor Ő mindig szomorú volt. De amint Ő ült fel. Őt csak nem dobhattam már le. Fájt volna neki.
Most is éreztem rajta hogy picit ideges, és fél is. Tőlem fél ilyenkor? Nem tudom… A többiek már előttünk álltak, utoljára értünk persze oda. Most már nem vagyok olyan biztos benne hogy menni akarok. Félelmetes az az erdő.  Gyöngéden belerúgott az oldalamba, de nem indultam el. „Naaa, Cassey..” –hallottam a hátam felől. Nem, nem. Nem akarok menni. A többiek elindultak előttünk. Ez kicsit erőt öntött belém. Hiszen ha ők ott lesznek, akkora baj nem történhet, nem igaz? Mentem utánuk. Kis utasom meg sem szólalt úgy jó 5 percig. Csak az akadályozott meg bene hogy elfelejtsem hogy ott van a hátamon hogy néha veszettül megrángatta a számat. Félt. Igazából ez volt az első ilyen komolyabb túra amin rajtam ült. Eddig mindig csak a fedelesben vagy a karámban ült rajtam. Biztos ezért félt. Én is féltem. Utálom az erdőt. Már messziről is félelmetes, ahogy a karámból láttam, de így hogy benne sétálsz, még hátborzongatóbb.
Meg, megálltam és húzkodtam a szám, mire ő rángatta a szárat, mintha valami ereszd-nem eresztem játékot játszottunk volna. Az idegeimen táncolt. Próbált nyugtathatni, de nem csak ő idegesített. Ezek a furcsa hangok, szagok. Semmi megszokott. Minden porcikám azt súgta, menj innen. Csak azért nem lódultam még meg, mert féltem hogy leesik és megüti magát. Hatalmas csörömpölés tette fel az i-re a pontot, amit egyenesen magam mögül véltem hallani. Felemeltem a két első lábam és elemelkedtem a földtől. Éreztem hogy a nyakamnak dől és közben sikít. Ő is fél!
Elkezdtem rohanni, nem néztem merre, csak amerre az út vitt. Ő közben szorosan hozzám préselődött, és kiabált. Nem tudtam kivenni mit mond. Nyugi.. mindjárt kiviszlek innen. Ne hangoskodj már annyira. Már olyannyira eltávolodtam a többiektől, hogy a szagukat se éreztem. Csak a nagy ismeretlen. Megint. Hatalmas húzást éreztem a számon. Futottam tovább. Ő csak húzta tovább, és már annyira fájt hogy éreztem kisebesedni a szám. „Cassey, nyugiii” Mondta. Volt valami hisztérikus félelem a hangjában. Fáj a szám. Engedd el azt a szárat. De csak nem engedte.
Úgy torpantam meg a kis tisztáson, mint aki kőfalba ütközött. Nem volt hova futnom. Elfogyott az út.
Kis csomagom úgy esett le az oldalamon végigomolva, mint azok a bizonyos zsákok. Mi baja?  Furcsa nyüszítő hangot adott ki. Elhátráltam tőle pár lépést. A földön ült és még kisebbnek látszott, mint ezelőtt bármikor. Még törékenyebbnek.
Felemelte a fejét és apró esőcseppek csöpögtek a szeméből. Tényleg olyan volt, mint az eső. Közelebb mentem felé, meg akartam nézni a cseppeket. Az orromat az arcához nyomtam, mire ő ellökte a fejemet és rám ordibált. „Mit művelsz?! Mit műveltél?! Idegbeteg vagy, vagy mi az isten?!”  Elkaptam a fejem és fújtam egyet. Hát ez a hála hogy megmenekítettem? Hiszen ő is félt! Most meg dühös és ordibál velem.
Jöttek a többiek. Segíteniük kellett felállni Neki. Valami baj volt a lábával. Remélem nem súlyos. Biztos mikor lefordult az oldalamon… Biztos akkor esett baja. Én nem akartam.
Rám se nézett mikor visszafele mentünk. Ő más hátán ült. Engem meg csak vezettek. Vissza az istállóba, és el sem köszönt. Nem szerettem különösképp sose mikor hosszasan búcsúzkodott tőlem. Többtízszer is az arcát az orromhoz nyomta meg ilyenek. Most mégis hiányzott. Még csak egy szava sem volt hozzám. Még mindig dühös volt azt hiszem.
Másnap minden ugyanúgy történt, mint az összes napon. Reggel jött az ismerős idős ember és adott nekem, enni-inni, majd kivezetett a karámba. Csak Ő nem jött. Nem jött el hogy elszöszmötöljön a porral rajtam és nem jött, hogy rám tegye a borzadályt, sem hogy rám üljön. Biztos a lába, gondoltam. De azutáni nap sem jött. És azután sem. Hiányzott. Bármennyire is nem szerettem pár hóbortját és az iszonyatos ragaszkodását. Hiányzott a szaga és a „Hé, Cassey”-k. Már lassan kezdtem elfelejteni milyen is a szaga.
Aztán egy nap hallottam nyílni az istálló ajtaját. Nem úgy csapódott be mint ahogy az öregember szokta, hanem lágyan nyikorgott és koppant mikor a zárhoz ért. Tudtam hogy csak ő lehet az! Már a szagát is éreztem, ahogy halk léptekkel közeledett felém. Megfordultam, hogy ki tudjak nézni a boksz ajtón. Érdeklődve dugtam ki a fejem. És tényleg ő volt! Fújtam egyet, hogy tudja, észrevettem. Kedves kis mosolyával üdvözölt. Volt valami furcsa benne. Szomorú volt.
„Hé, Cassey. Hogy vagy kislány? Régen találkoztunk mi?” Régen bizony. Jó hogy itt vagy. Hol van a vödör amiben a portalanító vackok vannak? Nem hoztad? Pedig most megengedem. Tök nyugis leszek eskü. Se sunyítás, se rúgás… „Jó poros vagy…” Ezt mondom én is… Gyors végzel vele, aztán kimehetnénk a karámba játszani egy kicsit. Egyedül nem olyan izgalmas. Elkezdte vakargatni a fülemet, majd a sörényemmel kezdett babrálni. Az orromat az arcához nyomtam. Jó meleg volt, és.. nedves… Jaj ne, most meg miért esik az eső a szeméből megint? Megint szomorú? Miért? Most nem is csináltam semmit. Még csak makacskodni sem volt időm, máris szomorú.
„ Cassey… Emlékszel mikor… mikor kicsi voltál és ide kerültél és először találkoztunk? Emlékszel, hogy azzal kezdted, hogy megrúgtál?” nevetett, de közben el-elcsuklott a hangja. Nem értettem mi baja. „ Mindenki azt mondta, ezt az ördögfajzatot nem lehet megnevelni, hogy ilyen vad lovat még életükben nem láttak, pedig még csak kiscsikó és ennyire nem szereti az embereket. Emlékszel? De sikerült, nemigaz? Mert mi aztán jól megértettük egymást, ugye?..” egyre több csepp gördült le az arcán. Átölelte a nyakam és abba zokogott. Nem hátráltam. Hagytam, had „esőzze” ki magát, aztán majd végre kimehetünk játszani. Szipogott kettőt, majd elengedett és a szemembe nézett. Fújtam egyet. Haladhatnánk.
„Viszlát Cassey” – mondta, majd kikerült és kiment a bokszajtón. Mikor utána akartam menni kedvesen visszatolt és rám csukta az ajtót. Hova megy? Hozza a vödröt? Oké, megvárom. Kidugtam a fejem az ajtó fölött. Már csak azt láttam hogy ugyanúgy ahogy jött, az istálló ajtaja tompán becsukódott. Biztos visszajön, csak kinyitja a karámot nekem.
Nem láttam soha többé.

(A novella folytatása, Megtalállak Cassey című regénysorozat)

Frissítve: 2024.01.30.
Fotó: Canva