Molnár István
Elsuhant idők mesélő emlékei I. – II.
Elsuhant idők mesélő emlékei I.-II. kötet
(Életrajz, politika/kortörténet)
– Hagyományőrzés, elődeink élete, mindenapjaik; tetteik tisztelete
– Kisbéri lovas- történetek, egy száz évvel ezelőtti zalai karácsony, bielitzi monarchiabeli családi megemlékezés,
– és százéves, eredeti nagymamai süteményes receptek: Etelka néni szakácskönyve egy szelet történelembe belesütve
Szerző: Molnár István, istvan.minerva@t-online.hu
Kiadó: Novum pro/ Sopron
Megrendelhető: Líra Könyvesboltokban, Tóthágas, e-book
http://hu.novumpro.com/, http://bookline.hu/
Elsuhant idők mesélő emléke I.
– Kisbér, és egy Karácsony Zalában 1908 körül
Egyszer volt egy katona… Lassan másfél évszázada látta meg a napvilágot, és nyolcvan éve, hogy lelkét teremtőjének vissza adta. Mi maradt utána? Rengeteg. Egy csodálatos, utólag színezett főtiszti egyenruhában ábrázolt fényképe, egyik kedvenc neveltjének, Kunfutónak, vagy Arrivederlának a díszpatkója, no meg a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetében rejtőzködő vaskos személyi anyaga. Életét kitöltötte a hazája iránti szeretete, katonai esküjéhez való megkérdőjelezhetetlen hűsége, feljebbvaló iránti nagyfokú tisztelete, beosztottjairól való odaadó gondoskodása.
Tisztviselő családból származott, pályáját csak egymaga egyengette. Anyanyelvi szinten elsajátította német nyelvet, jól beszélt franciául, szépen zongorázott, igen jól gépírt, miközben napi 16 órákat céltudatosan dolgozott. Testet, lelket sosem ölt. Az egykori jó szemű, egyszerű „lóválogatóból” a Magyar Királyi Kisbéri Ménes parancsnoka, lovassági főigazgatója lett. Jó néhány éve már, hogy lelki üdvéért elmormoltam egy imát a portugáliai Fatiméban, e pillanatban mintha valaki mellém ült volna a templom félhomályából, egy oszlop mögül. Igen ő volt az, apai nagyapám, akit sajnos személyesen nem ismerhettem. Legyen neki könnyű a föld…
Egy régi zalai családba házasodott be, ahol a hagyomány, a föld és a természet iránti alázatos szeretet, elődeik és az egymás iránti tisztelet volt az úr századok óta mindennapjaikban. A zalai nagycsalád érezte, az 1944.-es májusi, a mindenki által nagy tisztelettel szólított Tekintetes asszonyuk temetését követően minden megváltozik: nem lesz több híres zalai karácsony, nevezetes vendéglátás, kiszámítható, biztonságos, olykor puritán életük semmivé válik. Temették egyúttal az 1952-re semmivé vált anyaföldjük, állataik, növényeik világát, imádott Zalájukat, a Dunántúlt, és egy kissé a hajdan volt Magyarországot is.
A kései utódokat élteti a remény: az elsuhant idők mesélő emlékei tanúságot támaszt szolgáltatnak számukra a jövőre, saját maguk és környezetük javát szolgálva. A történet itt megszakad, majd az anyai ágon folytatódik az 1900-as évek elejétől, Alsó-Sziléziában, egy soknyelvű, ezerarcú élhető városban. Igen, itt született meg anyám, egy gyönyörű, késő barokk házban, a szeretett városuk Bielitz-Biala 1918-ig tartozott az Osztrák-Magyar Monarchiához. Az emberek,-birodalmi németek, osztrákok, csehek, galíciai zsidók, magyarok és lengyelek 1914-ig itt békében éltek egymással, és eközben felépítettek egy élhető várost. Majd minden megváltozott…de nagyanyám, a híres háziasszony rendületlenül süti híres fahájas fánkját, a világháború kitörésének vasárnap délutánján a nevezetes gyümölcsös lepényét. De ez már egy következő történet, melynek konyhai emlékei is élnek mindmáig, százéves, háztartási és süteményes receptkönyvének lapjain.
Budapest, 2010-05-18
Molnár István
Molnár István – Irgalmat a Kisbéri félvérnek
Ti, ti hazát vesztett eltévedt lovak,
Hánytok- e vérhabot hitvány hám alatt?
Hasítja testetek ostor, mi mexikói,
Patkótlan lábatok kazah talajt éri?
Utaztok kontinens hat országán át,
Van-e határonként fél vödör itatás?
Húztok-e holt bikát spanyol porond porán,
Fáj- hátatokon a százszoros csapás?
Törik még lábatok Tanger macskaövén,
Robbantanak-e fel a Tower elején?
Voltál vezér rudas komáromi pusztán,
Ma csak egy rovás vagy cirill betűs listán.
Gyújt még szalmát alád borgőzös suhanc,
Csizmás láb taposs magzatrejtő hasad?,
Hajszolnak lefelé hegyi ösvényeken,
Zúdul-e utánad fékeveszett teher?
Porrá vált világod van ki még megérti,
Időtlen létedet már semmi sem védi?
Te, aki még holtadban is élsz az emberért,
Tested maholnap mázsányi húst megér?
Feszül-e utánad sokmázsás vasalt szán,
Bírja-e még lábad jéggé dermedt tundrán?
Hová térsz estére, hol az akácosod,
Zihálsz erdő mélyén, ez silány sorod?
Vágod-e mélyebbre a széthulló ekét
Elcsatolt Kárpátunk félárva peremén?
Lesz-e jutalmad zab vagy egy marék,
Új, „önként” szerzett ukrán nevedért?
Kőlapon májadat, vesédet kampózzák,
Lett-e már belőled kódszámos élőtárgy?
Retinád is megtört, reflektor metszi át,
Génedet, emléked s éltedet rabolják.
Fellépsz-e naponként cirkuszi páraként,
Hátadon sós vér patakzik létedért?
Tépi rövidzabla egykori finom szád,
Bőrödet várja- e az útszéli betyár?
Állsz-e ércbe öntve Verona utcáján,
Áldozat vagy-e La voce della Piazzán”?
Gondolsz-e doronggal agyonvert csikódra,
Mikor térsz meg végre honi itatódra?
És ha megváltásként szakad a szívetek
Utolsót dobban, de nem magyar föld felett.
Frissítve: 2024.01.16.
Fotó: Canva
