Kezdőlap Blog Oldal 83

Lókiképzés a szeretet nyelvén

Írta:
Lovasok.hu

Lókiképzés a szeretet nyelvén

Két saját lovával dolgozik Zerinváry Szilárd lókiképző. Mítosz, a 7 éves paripa nyolc hónapos korában került hozzá, a visegrádi palotajátékokon nyerte. Ahogy gazdája jellemzi: igazi életművész. Társa Kumisz, a nyolc éves Shagya Arab kanca.

Most is úgy történik minden, mint bármelyik másik napon. Csak éppen ezúttal – bemutatóról lévén szó – Szilárd magyarázza is a nézőknek, hogy mit miért tesz. A körkarám kerítésén túlról vágyakozó szemek kísérik a láthatóan különleges kapcsolatban álló ember és lovai minden mozdulatát. Szilárd simogat és jutalmaz, újra és újra testkontaktusba kerül az állattal. Átbújik alatta, lábát simítja, karolja nyakát… Erősíti a kettejük közötti bizalmat, ugyanakkor megköveteli a tiszteletet is – magyarázza.

A civilizált ember rossz beidegződésének, a hódításnak és elnyomásnak itt nyoma sincs. Szuverén személyiségek önként vállalt szövetsége ez, amit a szaknyelv szabadidomításnak nevez. Onnan, a kerítést támasztva, egyenrangú felek jókedvű és szeretetteljes játékának tűnik. Pedig az eredmény mögött nagyon komoly és következetes munka áll. S bár a módszer merőben eltér az emberi akaratnak ostorcsapásokkal érvényt szerző technikáktól, a cél ugyanaz: megnyerni a lovat az együttműködésre.

Szilárd sokáig bolondozik a lovakkal. Mi mást is gondolhatnánk, miközben futkosnak, port kavarnak. Nincs jó szó arra, ami közöttük történik. Ebben a közegben idegenül cseng az idomítás, mint ahogy a kiképzés, vagy akár a tanítás kifejezések is. Szilárd olykor csettint, vagy éppen más, a kívülálló számára misztikusnak tűnő hangot ad ki, amire a lovak egyértelműen reagálnak. Kétség nem férhet hozzá: kommunikálnak. Ugyanazt a nyelvet beszélik. Ettől aztán végképp belterjessé válik a körkarám világa.

– Szabadidomítás közben jelekkel irányítom a lovat. Ezeket először meg kell tanítani az állatnak – magyaráz tovább a „suttogó”, de – hangsúlyozza többször a bemutató alatt – a legfontosabb feladat annak elérése, hogy szívesen legyen vele a ló.

A szemkontaktus másodpercre sem szűnik meg közöttük. Ha Szilárd úgy akarja, az állat tolat, sasszézik, vagy akár lefekszik a homokba. Már azon sem lepődnénk meg, ha táncra perdülnének.

Aztán mégis sikerül a meglepetés. Amint a szabadság és az együttműködésre épülő hatalom méltóságteljes szimbólumát szőrén, egyetlen darab madzagot a nyaka köré fonva megülte Szilárd, mindenki érezte, hogy velük együtt most valami rendkívüli részesévé vált. Percekre megszűnt a ló, és megszűnt az ember is. Átminősültek valami sokkal többé, mint amivé a két teremtmény külön-külön valaha is válhat: eget és földet összekötő, lenyűgöző egységgé.

Mire véget ér a bemutató, mindenki pontosan érti miről is szól a szabadidomítás. A házigazda meg is kéri Szilárdot, nézze már meg az ő ijedős Argoszát, beválna-e nála is a módszer. Az amúgy kivételes adottságokkal rendelkező fogatló jobb teljesítményének is gátat szab rendkívül félénk természete. Nem hogy nyerget, de még egy törölközőt sem visel el a hátán – tárja szét karjait gazdája.

Megindító események tanúi lehettünk a következő percekben a Suttogó, és Argosz között. A szemünk láttára köttetett egy barátság, s lett egyre stabilabb a bizalom fundamentumán. Szilárd viselkedésével, nonverbális jeleivel, tekintetével, és ki tudja még milyen szinteken működő sugallataival kivívta a „falkavezér” státuszt, és megérttette Argosszal, hogy biztonságban van. Az állat testtartásából, viselkedéséből a kezdeti gyanakvás után megnyugvás, majd biztonság és kiegyensúlyozottság sugárzott. Amikor – alig húsz perc elteltével – az állat hátára került a nyereg, nem csak a gazdája morzsolt el könnycseppet a szeme sarkában.

Könnyebb lenne azt hinni, hogy Zerinváry Szilárd különleges, más számára hozzáférhetetlen tudást birtokol. Hogy létezik egy varázsszó, amit az állat fülébe suttogva egyszerre megnyitja egy közös nyelv használatának lehetőségét. Mert ha így lenne, talán értelmet nyerhetnének az emberi erőfölény fitogtatásával elért eredmények is…

Zerinváry Szilárddal a Nyeregszemle hagyományőrző lovas találkozón is találkozhatnak a szabadidomítás iránt érdeklődők, július 15. és 17. között, az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban.

Forrás: www.kis-kunsag.hu
Frissítve: 2023.03.29.
Fotó: Canva

Angol hátaspóni – British Riding Pony

Írta:
Lovasok.hu

Angol hátaspóni – British Riding pony

 

A fajta eredete és története

Egy sportpóni fajta, mely a 20. század közepén alakult ki. Az összes európai sportpóni fajta “előhírnöke”. Az alapot egy kisebb angol vagy Arab fajta adja, legfőképpen Dartmoor vagy Welsh pónival keresztezve. A típus homogén és felismerhető.

A fajta jellemzői

Nagyon jó sportpóni és elfogultság nélkül kiváló hátaspóni. Angliában és Ausztráliában nagyon népszerű. Három variációja létezik:

  1. Show Pony – egy kisebb bemutatólóra hasonlít, póni jelleggel
  2. Show Hunter – erőteljesebb felépítésű, mint a show pony
  3. Working Hunter Pony – a legnagyobb és -robosztusabb a három típus közül

 

Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.04.14.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Izraeli ló

Írta:
Lovasok.hu

Izraeli ló

 

A fajta eredete és története

Ennek a fajtának a tenyésztése és tartása mélyen Izrael történelmébe nyúlik vissza. Már Salamon király (i.e. 972-932) is 12.000 fős lovasságot és 1.400 harci kocsiból álló sereget hozott létre. A lovakat valószínűleg Egyiptomban vették, vagy a harcok során elfoglalt szomszédos népektől vitték el.

Izrael hanyatlása után a lótenyésztés is elvesztette fontosságát. Az országban megmaradt lovak arab és keleti vérrel keveredett (könnyű lovak voltak).

Az I. világháborúban az ausztrál katonákkal jöttek lovaik a whalerek, de a britek is magukkal hozták telivéreiket, vadászlovaikat és még sok más fajtát is vittek Palesztínába. Ezek nagy hatással voltak a helyi fajtákra. A függetlenség kinyilvánítása után kb. 2.000 lovat inportáltak Európából, és az U.S.A-ból, melyek többnyire quarterek, morganek, shagyák és norvég lovak voltak, és ezek keveredtek az ottani fajtákkal. Így bár sokat módosítottak az ott élő lovakon, a legnagyobb befolyása mégis az arab lovaknak volt. A “LOCAL HORSE STUD BOOK”-ot, amelybe azok a lovak is bekerülhettek, amiknek nem volt Pedigreejük, 1972-ben nyitották. Ez a regisztrálás volt az első lépés, hogy önálló, modern sportlovakat tenyészthessenek.

A fajta jellemzői

Ez egy fiatal fajta, amelynél könnyen felismerhetőek az arab-keleti felmenők vonásai, és amelyből nagyon sok típus létezik. Általában viszont jellemző ezekre a lovakra a viszonylag hosszú, száraz fej, közepesen hosszú nyak, rövid törzs, korrekt stabil állás. A színe legtöbbször szürke, barna vagy vöröses (rókaszínű).

Energikus, barátságos, jó ugróképességű ló.

Fordítota: Glória
Frissítve: 2023.04.03.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Guangxi

Írta:
Lovasok.hu

Guangxi

 

A fajta eredete és története

Másnéven Baise ló, a Guangxi egy pónifajta, amely a Guangxi régióból származik, Dél-Kelet Kínából. Mint más ázsiai fajták (főleg a Mongol ló), magasfekvésű területeken érzi jól magát és szabadon kószál, amikor nincs munkára fogva. Gunagxi enyhe éghajlata régóta kedvez a lótenyésztésnek, léteznek bronzszobrok az i.e. 3-1. századból, amelyek nagyon hasonlítanak erre a fajtára.

A fajta jellemzői

A Guangxi kicsi, átlagos marmagassága 112-117 cm, kisebb, mint más fajták Észak- és Nyugat-Kínában. Feje nehéz, egyenes, széles állkapoccsal. Nyaka közepesen hosszú, lapockái egyenesek. Lábai erősek és jól fejlettek, erős patákkal.

Általában fekete, pej, gesztenye és szürke színűek. A Guangxi erős és gyors, akaratos és ügyes. Hátas- és málháslónak is használják a turizmusban, a farmokon pedig fogatban, de húsáért is tartják.

Fontos részei a falusi életnek Guangxiban, a tradicionális esküvői szertartásokban is szerepük van.

Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.03.04.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Ariègeois – Mérens

Írta:
Lovasok.hu

Ariègeois – Mérens

 

A fajta eredete és története

Ez a póni a Pireneusi hegyek, Franciaország pónija. Eredete mintegy 1000 évvel ezelőttre tehető, de a tenyésztők 1908 körül kezdték a tenyésztést. Dél-Nyugat Franciaroszágban a bányákban használták és fa szállítására. Jellemvonásai hasonlítanak a Fell pónihoz és Fríz lóéhoz. Hegyes területeken élnek, biztos járásúak, kiváló “vándor pónik”.

A fajta jellemzői

Ezek a pónik 132-143 cm körül vannak, fekete színűek. Látható az Arab hatás, a fej kicsi és finom, a nyak erős és rövid, a hát hosszú, a váll szilárd, a far kerek. Habár könnyű és némileg rövid, a lábak erősek. A sörény és a farok vastag. Noha nem nagy, a póni felnőtt lovasokonak, valamint gyerekeknek tökéletes.

 

Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.04.03.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Anglo Kabardin

Írta:
Lovasok.hu

Anglo Kabardin

 

A fajta eredete és története

A fajta az északi réigóban alakult ki, a Kaukázusban, Oroszországban Kabardini kanca és Telivér mén keresztezésével a Malokarachaevski és Malkin ménesben. A pej mén Lestorik (1939), Lukki (1939) és a sötétpej mén Lok-Sen (1923) különösen fontos a fajta kialakulásában. A Telivér vonal 25-75%-ban jelenik meg a fajtában.

A fajta jellemzői

Alkalmazkodott a Kaukázusi klímához, a hegyvidéki területekhez, jól fejlődött. Ugyanakkor nagyobb és gyorsabb mint a Kabardini fajta, felépítésében a Telivérhez hasonlítható.

Az Anglo Kabardini ló részt vesz a hazai és az olimpiai eseményeken. Főként hátaslónak használják a farmokon az északi Kaukázusban.

 

Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.04.03.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Hunyadi Mátyás levele apósának – Ferdinánd nápolyi királynak

Írta:
Lovasok.hu

Köszöntjük a kegyes fejedelmet, Ferdinándot, Isten kegyelméből Szicília királyát stb. atyánkat és szeretett apósunkat, s további sikereket kívánunk: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország királya stb.

Kegyességed egy lóidomárt küldött hozzánk levél kíséretében. E levél szerint kegyességed tudomására jutott, hogy mi olyasvalaki után sóvárgunk, aki ért a kancák belovagolásához és idomításához. Felséged tehát elküldte hozzánk ezt az embert, hogy ezáltal akaratunknak és kívánságunknak e tekintetben megfeleljen.

Minderre azt feleljük felségednek, hogy mi ezt az embert soha nem kérettük, még csak nem is nélkülöztük, mindazonáltal szívesen láttuk, köszönjük továbbá, hogy felséged mindenben eleget akar tenni akaratunknak és kívánságunknak.

Tudjuk, hogy felséged igen éles elméjű, és mindenről alapos megfontolás után dönt; csodáljuk tehát, hogy felséged szerint nekünk szükségünk lehet egy, a kancák szelídítésével foglalkozó emberre, noha jól tudja, hogy mi efféléket nemhogy háborúban, de játékokon sem használtunk soha. Tehát ha felséged fontolóra vette volna mostani helyzetünket és azt, hogy ki mindenkivel viseltünk háborút, úgy hisszük, nem küldte volna ide azt az idomárt.

Nem titok, sőt a fél világ előtt nyilvánvaló tény, hogy fegyvert forgatva nőttünk fel; gyakran és sok néppel, nemzettel hadakoztunk, de akár a törökkel akár keresztényekkel vívtunk csatát – magunk szelídítette lovakon –, mindig szerencsével jártunk. Ha idegen lóidomárokra vártunk volna, sosem végződött volna olyan sikeresen a török, a német, a cseh vagy a lengyel hadjárat. Itthon betört lovainkkal győztük le a vlachokat, vertük meg a szerbeket és hódítottunk meg minden szomszéd népet; mindezt saját lovainkkal vittük véghez becsülettel.

Spanyol módra, összegabalyodott lábakkal ugráló kancalovakra pedig soha nem vágytunk, s máig sincs rájuk szükségünk, nemhogy komoly dolgokban – amilyenekben most részünk van –, de még vigasságokon sem tudnánk hasznukat venni. Nekünk ugyanis nem összekuszálódott lábakon szökdécselő lovak kellenek, hanem olyanok, amelyek szilárdan állnak szétvetett lábaikon.

Azt a jóembert pedig felségedre való tekintettel jól megjutalmazva küldjük vissza, noha cseppet sem volt tetszésünkre. Felséged iránti szeretetünktől vezérelve készek vagyunk azt is felajánlani, hogy nemcsak azt ajándékozzuk meg, aki a kenyerét ilyen módon keresi, hanem elhalmozunk mindenkit, akit csak felséged jónak lát ideküldeni, és mindent elkövetünk, amiről úgy véljük, hogy felségednek kedves lehet. Szerencsét és egészséget kívánva stb.

Szerk.: Pócsik Gábor

 

A levél keletkezésének hátteréről Nagy Tibor Jánostól:

Talán nem lesz haszontalan egy kis háttér-információ Hunyadi mátyás levelének helyes értelmezéséhez.

Sajnos nem sikerült nyomára akadnom, hogy évre pontosan mikor íródott a levél, de azért 10-14 év pontossággal behatárolható. Hunyadi Mátyás királyunk 1476-ban, 33 évesen kötött házasságot a nálánál 14 évvel fiatalabb, mindössze 19 éves Aragóniai Beatrix, Aragónia (I.) Ferdinánd Nápolyi király leányával, és 1490-ben 47 évesen halt meg.
Mátyás, uralkodásának vége felé már elsősorban Habsburg Frigyes Német-Római Császárral vívott, óriási energiát felemésztő háborújával volt elfoglalva. Ebben az időben már világos volt előtte, hogy a meddő Beatrixtól soha nem lesz törvényes örököse, ezért minden energiájával törvénytelen fiát, Corvin Jánost igyekezett elfogadtatni trónörökösként úgy a hazai, mint a nemzetközi közvélemény előtt. Mint tudjuk, nem sok sikerrel. Ez a levél tehát akkortájt íródhatott, amikor még figyelme Itália felé irányult, és intenzív diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn apósával. Ez 1476 és 1485 közötti időszakra tehető.

Európa délkeleti felében ekkortájt világtörténelem formáló események történtek. 1453-ban a terjeszkedő, feltörekvő Oszmán Török Birodalom elfoglalta a magát az ókori Római Birodalom és római kultúra örökösének tartó Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt (ma Isztambul). Ahogy terjeszkedett a török birodalom, úgy zsugorodott a bizánci. Ennek a folyamatnak egyik természetes velejárója volt az a menekültáradat, ami a mai Görögországon és a Földközi tengeren keresztül, az itáliai félsziget déli része felé irányult. Itáliának ezt a részét ekkortájt történetesen úgy hívták, hogy Nápolyi Királyság. Nos, ezekkel a menekültekkel érkeztek Itáliába azok a lóidomárok is, akik magukat az ókori lovaskultúra folytatóinak tekintették, és akik természetesen megpróbálták eladni a „tudományukat” az akkori társadalmi elitnek.

Egy évszázaddal később ezeknek az idomároknak az egyik utódja volt az a Grissone (1552), akit a mai nyugat-európai lovas szakirodalom az európai lovaskultúra egyik megteremtőjének tart. Nos, ezeknek a hontalanná vált csepűrágóknak, vagy utódaiknak egyikét akarta a kedves após rátukmálni a vejére.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy olyan lovas hadvezéreknek, mint Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Geréb Péter, Szapolyai István, vagy ezek beosztott tisztjeinek ezektől az ágrólszakadtaktól kellet volna a lovaglás tudományát megtanulnia. Ezek a parancsnokok, és katonáik, az akkori világ két legerősebb hadseregével, az Oszmán Török Birodalommal, és a Német-Római Császársággal mérték össze az erejüket nem egy háborúban, és egyenlő ellenfélnek bizonyultak. Hunyadi Mátyás pedig ennek a hadseregnek volt a megálmodója, megteremtője, és mindenható ura. Magabiztos és kioktató válasza is ennek tudható be.

De mi is az a stílus, amit Mátyás királyunk „spanyol módra összegabalyodott lábú lovak”-nak titulál? Ez bizony a díjlovaglás, és annak is a magasiskola része. Ez a kijelentés pedig egyszerűen azt tükrözi, hogy Hunyadi Mátyás korában a lótenyésztést, és általában a lovaglást a gyakorlati hasznosíthatóság szempontjából ítélték meg. Az idomítólovaglásnak azt a szintjét, amit a magasiskola jelent, Mátyás gyakorlati szempontból hasznosíthatatlannak, öncélúnak tekintette.

 

Frissítve: 2023.06.26.
Fotók: Canva

Lewis Carroll: Alice tükörországban

Írta:
Lovasok.hu

Lewis Carroll
Alice tükörországban (részlet)

Alice fel-felsegítette lovára a szegény Huszárt, aki szemlátomást nem volt valami kiváló lovas.

Valahányszor a ló megállt (ami gyakran megesett), a Huszár előrezuhant. Valahányszor megindult (mindannyiszor meglepetésszerűen), a Huszár hátrafelé bucskázott le róla. Egyébként eléggé jól haladt, eltekintve attól a szokásától, hogy olykor oldalvást fordult le a lóról, mégpedig rendszerint azon az oldalon, ahol Alice ment, ezért a kislány hamar megtanulta, hogy nem tanácsos egészen közel haladnia hozzá.

– Úgy látom, nincs valami nagy gyakorlatod a lovaglásban – kockáztatta meg a kijelentést Alice, miközben az ötödik zuhanás után nyeregbe segítette a Huszárt.

Útitársa meglepett arcot vágott, sőt meg is sértődött.

– Ugyan, honnan veszed ezt? – kérdezte, miközben visszakecmergett a nyeregbe, fél kézzel Alice haját markolva, nehogy leessen a túloldalon.

– Az emberek általában nem szoktak ilyen gyakran leesni a lóról, ha van gyakorlatuk.

– Rengeteg gyakorlatom van – mondta a Huszár nagyon komolyan. – Rengeteg!

Alice erre nem tudott mást mondani, mint azt:

– Tényleg? – ezt azonban igyekezett a lehető legbarátságosabban kérdezni. Szótlanul mentek tovább, a Huszár behunyta a szemét, motyogott magában, Alice pedig aggodalmasan várta a következő zuhanást.

– A lovaglásban az a művészet – kezdte a Huszár hirtelen, és jobb karjával széles mozdulatot tett -, hogy az ember megtartsa az… – Itt a mondat ugyanolyan hirtelen véget ért, mint ahogyan elkezdődött, mert a Huszár a feje tetejére esett, épp Alice lába elé. A kislány komolyan megijedt ettől, míg fölsegítette, aggódva kérdezgette:

– Ugye, csontod nem törött?

– Semmi említésre méltó – mondta a Huszár, mintha két-három csonttörés mit se számítana. – Szóval, mint mondtam: a lovaglásban az a művészet, hogy az ember megtartsa az egyensúlyát. Így ni, látod?

Eleresztette a gyeplőt, és mindkét karját kiterjesztette, így mutatva be lovaglóművészetét. Ezúttal a hátára puffant, a ló lába alá.

– Rengeteg gyakorlatom van! – ismételgette folyvást, miközben Alice talpra segítette. – Rengeteg!

– Hiszen ez nevetséges! – kiáltotta Alice, aki egészen kijött a béketűrésből. – Kerekes faló kellene neked, az bizony!

– És az vajon simán halad? – kérdezte a Huszár élénk érdeklődéssel, közben hirtelen mindkét karjával átölelte a ló nyakát, épp idejében ahhoz, hogy elejét vegye egy újabb lepottyanásnak.

– Sokkal simábban, mint egy valódi ló – mondta Alice, és kis sikkantással felnevetett; egyszerűen képtelen volt visszafojtani.

– Beszerzek majd egyet – mormogta magában a Huszár elgondolkodva. – Egyet vagy kettőt… vagy többet….

 

Forrás: mek.oszk.hu
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva

Margaret Mitchell – Elfújta a szél (részlet 3)

Írta:
Lovasok.hu

Margaret Mitchell – Elfújta a szél
(részlet 3)

Lovas pillanatkép 3.

– Egy pillanatra még, asszonyom – szólt Gerald. – Elhatározta már magát, hogy elad néhány lovat a trupp számára? Akármelyik pillanatban kitörhet a háború, s a fiúkat fel kell szerelnünk. Látom az arcán, hogy még mindig makacskodik… szép dolog ez?

– Hátha nem is lesz háború – mondta Mrs. Tarleton.

– De már kérem szépen…

– Mama! – kiabált közbe újra Hetty – nem tárgyalhatnád meg ezt Mr. O’Harával Wilkeséknél? Mondtam, hogy szeplős lesz a nyakam!

– Nagyon igaza van, Miss Hetty, és nem is tartom fel tovább a kedves mamát, csak még éppen egy pillanatig. Mindjárt ott leszünk, s ahány vendég csak érkezik, öreg és fiatal, mind nekem fog rohanni, hogy van-e már elég lovunk. A szívem szakad meg, ha látom, hogy ilyen szép és okos asszony, mint a mama, még mindig sajnálja tőlünk a lovait! Ez a hazaszeretet, Mrs. Tarleton? Semmi érzés nem köti a Konföderációhoz?

– Mama – kiáltotta a kis Betsy – Randa ráült a ruhámra, és egészen gyűrött leszek!

– Ejnye, Betsy, lökd le Randát a ruhádról, és hallgass! Figyeljen ide, Gerald O’Hara – felelte aztán a férfinak, és szeme villogni kezdett. – Ne vágja az arcomba a Konföderációt! Nekem legalább annyit jelent, mint magának, hiszen négy fiam van, magának meg egy fél sem! De a fiaim tudnak vigyázni magukra, a lovaim meg nem! Nagyon szívesen adnék én ingyen is lovat, akármennyit, ha tudnám, ki ül a hátukra, és hogyan fognak velük bánni. De hogy az én drágáimat holmi erdei szemét nép üsse-verje, akinek a keze alatt legfeljebb néhány borzas öszvér volt mostanáig – nem, azt nem! Lidércnyomás gyötörne, valahányszor arra kellene gondolnom, hogy most töri fel a nyereg a hátukat, most nem adnak nekik rendesen enni és inni, most verik őket félig agyon! Nem, kedves Mr. O’Hara. Nagyon kedves, hogy rám gondolt, de menjen inkább Atlantába, s vásároljon ott gebéket a favágóinak. Azoknak úgyis mindegy, mire ülnek.

– Mama, nem mehetnénk végre? – kérdezte most már Camilla is. – A végén úgyis odaadod a lovakat, ha a papa meg a fiúk a lelkedre beszélnek, hogy a Konföderációnak szüksége van rájuk. Sírni fogsz, de odaadod. Mrs. Tarleton elmosolyodott, és megrántotta a gyeplőt.

– Eszem ágában sincs! – mondta, s gyöngéden megérintette ostorával a lovak hátát. Elrobogott.

– Pompás asszony! -jelentette ki Gerald, amint feltette a kalapját, s tovább lovagolt a lányai mellett. – Siess, Toby. Majd csak megkapjuk azokat a lovakat. Pedig igaza van. Nagyon igaza van. Ló hátán csak úrnak van helye. A többi menjen gyalogosnak.

 

Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva

Napfelkelte a pusztán I.

Írta:
Lovasok.hu

Napfelkelte a pusztán I.
Jókai Mór: A sárga Rózsa /Részlet/

A piktor híres tájképfestő volt Bécsből, aki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét. Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal percent. A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a csillag ott a magasban a “bujdosók lámpása”, ehhez szoktak a “szegénylegények” felpillantani, s ha felsóhajtottak: “Isten segíts”, nem fogták el őket a marhalopásnál. A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: “shakespeare-i gondolat!” Még jobban meghatotta aztán e végtelen puszta képe, amikor fél óra múlva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, ahol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhangúságot.

– Milyen hangulat! Milyen színegység! Mily felséges harmónia az ellentétekben! – rajongott a művészet fölkentje.

– Még mostan megjárja – mondá rá a gazda -, amíg a bögölyök és szúnyogok elő nem támadnak.

– Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!

– “Tocsogó”-nak híják azokat erre mifelénk. – Eközben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.

– Még mostan soványak, de majd ha a búza érik!

– Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták! – Lassanként megvirrad; az ég bíborszíne aranysárgába megy át: a látóhatár felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag, a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az úttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A láthatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő: az első akácpagony a fátalan pusztán, s egyes kék púpok domborodnak elő.

– Azok ott a zámi határhalmok – magyarázza a debreceni polgár az útitársának. – Valaha falu volt ott, a tatárok elpusztították. A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

– Hát az ottan miféle Golgota?

– Az nem a Golgota, hanem a csordakút hármas kútgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Egy jó hajtás után eljutnak a “nagy gulyához”. Ez a hortobágyi puszta nevezetessége. Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számú bikákkal. Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e, nem tudni, mert még behunyt szemmel, földre tett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: “tán még álmodni is”.

– Ez aztán a nagyszerű kép! – kiált fel a piktor elragadtatással. – Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika kormos fejével, púpot vető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd, abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni. – A festő leszáll a szekérről. – Csak tessék a többiek után menni, látom már a karámot, odatalálok. – S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját, s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a színvázlatot. A szekér a gazdával továbbgördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén, s jön nagy ugatással rohanva felé. A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzátartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk. S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? Leülnek eléje a farkukra, s kíváncsian nyújtogatják a fejeiket a skicces-album felé: mit csinál ez itten? – A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. A kutyáknak tetszik az enyelgés, amíg hízelkedésszámba megy. Hanem aztán amint egymásra tekintenek, s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; nekiesnek egymásnak, s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a “taligás”. Így hívják az ifjabb gulyásnövendéket, kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után, s összegyűjti az “árva tőzeget”, amit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgált tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának. A taligás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, amitől azok szétriadnak: aztán megkergeti őket a taligával: “csiba te!” Bottól nem fél a komondor, de a taligától nagyon fél.

A taligás helyes kis suhanc kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, amit az urak küldtek a festő úrnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való. A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst húszasért?

– Ó, uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjút is, mint az úr. Csak tessék beleülni.

S ezzel az ügyes találmánnyal eléri a festő mind a két célt. A karámhoz is eljut, s útközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

 

Tovább a Napfelkelte a Pusztán második részéhez >>>

 

Forrás: Jókai Mór: Sárga rózsa
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva

1...828384...69783. oldal a 697-ból
© Lovasok.hu
Hiba bejelentés