Jakob Streit: Louis Braille – Végzetes Játék I.

Írta:

Jakob Streit: Louis Braille
Végzetes Játék I.

“… A kis Louis édesapjától erős bőrből készült lovacskát kapott ajándékba harmadik születésnapjára. A lovacska apró volt ugyan, keskeny és lapos, de meg tudott állni a lábán. Patái falapra voltak erősítve, Louis pedig színes gyapjúfonálból gyeplőt készített rá.
A fiúcska édesapjának, Simonnak nyeregmíves-műhelye volt. Itt minden szegletben lenyesett bőrdarabkák hevertek szanaszét. Simon mester nagyszerű nyergeket tudott készíteni. Számtalan lovas kereste fel messzi vidékekről. A mester méretet vett a ló hátáról, és alaposan megfigyelte, hol domborodnak ki a csontok. A nyeregnek ugyanis pontosan kell illeszkednie az állat hátára, hogy lovaglás közben ne okozzon fájdalmat. Amikor édesapja a műhelyben dolgozott, a kis Louis is figyelhette a munkát. Ha Simon mester félredobott egy darabka bőrt, a fiúcska mindig felemelte, és megszaglászta. Nagyon szerette a bőr illatát.

Egy alkalommal megkérdezte:

– Mitől olyan jó a friss bőr illata, édesapám?

– A bőr a marha irhájából készül – válaszolta Simon mester. – Ez az irha elrothadna, ha nyersen hagynák. A cserzővarga azonban megtisztítja, és őrölt tölgyfakéreggel dörzsöli be. Ennek a tölgykéregnek van olyan jó illata. A bőrök több napon át áznak vízben, amelyben tölgykéreg van; attól lesz a bőr olyan puha és alakítható.

– Én is lehetek majd nyeregmíves, édesapám? – kérdezte a fiúcska. – Úgy mindig érezném a bőr illatát.

– Igen – válaszolta Simon mester. – Ha majd nagyobb leszel, segíthetsz is nekem a műhelyben. De nézd csak, milyen élesek és hegyesek ezek a kések és árak! Még az ujjadat is levághatod vele! Amíg nagyobb és erősebb nem leszel, nem nyúlhatsz ezekhez a szerszámokhoz!

– Igen, édesapám – válaszolt Louis, miközben apját figyelte, aki éppen egy hegyes és éles késsel szíjat hasított egy deszkán.

Egy héttel később Simon mester elutazott bőrt vásárolni. A kis Louis a műhelybe ment, hogy játsszék a lovacskával. A munkapadon felfedezett egy hegyes, kétélű kést. Már nagyobb és erősebb vagyok, mint a múlt héten, gondolta a fiúcska. Felvett a sarokból egy bőrdarabkát, odaállt a munkapadhoz és megfogta a kést. A bőr kemény volt. Louis ketté szerette volna vágni. Egyik kezével a bőrdarabot tartotta, a másikkal erősen beledöfte a kést. Ám ekkor a penge megcsúszott és a szemébe vágódott. Micsoda fájdalom! A szerszám a földre hullott. Louis felkiáltott, kezét megsebzett szemére szorította.
Kiáltására édesanyja szaladt be a konyhából. Karjára vette a fiút, bevitte a szobába és lefektette az ágyra.

– Csak nyugodj meg, drágám! Vedd el a kezed a szemedről, mert piszkos! Hadd töröljem le a vért, aztán készítek borogatást a sebre.

Mivel Louis továbbra is csak nyöszörgött, így vigasztalta:

– Csak nyugodj meg! A borogatás majd enyhíti a fájdalmat. Ahogy édesanyja ment kifelé, Louis észrevette, hogy csak az egyik szemével látja.

Kis idő múltán visszatért az asszony. Fehér lenvászon kendőt mártott a forró főzetbe, kissé meglengette, hogy hűljön, majd összehajtva a sérült szemre helyezte.

– Éget! – sírta a fiúcska.

Az asszony megkért egy szomszédot, hogy hívja el a falu orvosát, mert nem akarta magára hagyni a gyermeket. Leült az ágy szélére, és csendesen elénekelte azokat a dalokat, amelyeket Louis olyan szívesen hallgatott. Majd elmesélte neki a Csizmás Kandúrt.
Végre megérkezett az orvos. Megvizsgálta a beteg szemet, ám közben csak csóválta a fejét. Táskájából kis tégelynyi balzsamot vett elő, rákent belőle egy kendőcskére és bekötötte vele a sérülést. A piszoktól, amely a késről és Louis kezéről került a beteg szembe, hamarosan fájdalmas gyulladás keletkezett. Sem édesanyja, sem az orvos nem tudták megakadályozni, hogy ez a gyulladás átterjedjen a kisfiú másik szemére is.
Amikor édesanyja az ágya szélén ült, Louis-t az az érzés fogta el, hogy egyre inkább ködbe burkolóznak a kedves vonások. Már nem látta édesanyja arcát, amikor énekelt vagy mesét mondott neki. Édesapját is egyre inkább csak mint valami árnyékot érzékelte. Simon mester fia ágyába vitte a bőrlovacskát. Louis egyre csak simogatta és szagolgatta. Éjjelente maga mellé fektette a párnájára. Majd eljött a nap, amikor a kisfiú megkérdezte:

– Édesanyám, olyan régóta tart az éjszaka. Mikor kel már fel a napocska?

Az asszony ölébe ültette a gyermeket. Hogyan mondja meg neki, hogy örökre megvakult?

– Kedves Louis – válaszolta lassan -, meg kell tanulnod az ujjaiddal látni. Tapintsd csak meg a hajam, a fülem, az orrom!

Ekkor Louis óvatosan megsimította anyja haját. Ujjai finoman kitapogatták fülkagylóját, majd arcán át az orrához siklottak.

– Édesanyám! – szólalt meg hirtelen a fiú. – Nedves az arcod a szemed alatt! Miért sírsz?

– Drága fiam! Szomorú vagyok, hogy soha többé nem láthatod a Napot. De ígérem, sokat énekelek és mesélek majd neked! A szomszédasszony azt mondta, ad egy kiscicát, azt majd simogathatod.

– Édesanyám, úgy örülök a kiscicának! Ugye, már holnap elhozza?

Tovább a végzetes játék II. részéhez >>>

Forrás: Jakob Streit: Louis Braille – A vakírás feltalálójának élete
Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva

A nagy derby

Írta:

Lovasok.hu

Rendezte: Clarence Brown
1944, am. dráma

Szereplők:

Mickey Rooney (Mi Taylor)
Donald Crisp (Mr. Brown)
Elizabeth Taylor (Velvet Brown)
Anne Revere (Mrs. Brown)
Angela Lansbury (Edwina Brown)

A történet egy fiatal lányról, Velvetről szól, aki szenvedélyesen imádja a lovakat.

Mikor megnyeri Pie-t, az élénk paripát a helyi tombolán, Mi Taylor személyében olyan mentorra talál, aki versenyzésre bátorítja, és segíti felkészülését Anglia legnagyobb lovas versenyére.

Itt megnézheted a teljes filmet magyarul:

Lovas Világjátékok – Beszámoló a tizenharmadik napról

Írta:

Lovasok.hu

Lovas Világjátékok –
Beszámoló a tizenharmadik napról

2010.10.07. – Nem csak az időjárás, de a hangulat is felforrósodott az Alltech FEI Lovas Világjátékok 13. napján, hiszen a szakágak között utolsóként kezdetét vette a Fogathajtó Világbajnokság is. A Világjátékokra ezen a napon 27.419 érdeklődő látogatott el.

A díjhajtás első napján Hollandia az első, az USA a második és Németország a harmadik helyezett. Az amerikai Chester Weber és a holland Ijsbrand Chardon is kiváló teljesítményt nyújtottak, és a fogathajtásban igencsak szokatlanul mindketten egyaránt 35,97 ponttal osztoznak az elsőségen, Theo Timmerman pedig harmadik. A mezőny másik fele pénteken mutatja majd be programját.

A para-díjlovaglás a még hátralévő kategóriák egyéni megmérettetéseivel folytatódott, illetve végéhez ért a csapatverseny. Az aranyat az angolok, az ezüstöt a németek, a bronzérmet pedig a dánok vihették haza.

Az Ia kategóriában három angol versenyző állhatott a dobogóra: Sophie Christiansen lett az első, második Anne Dunham, míg a harmadik helyezést Emma Sheardown szerezte meg.

Taroltak az angolok az Ib kategóriában is, ahol Lee Pearson az első, Ricky Balshaw a második helyezést szerezte meg, míg a dobogó harmadik fokára a norvég Jens Lasse Dokkan állhatott fel.

A II kategóriában a holland Petra Van De Sande kapta az aranyat, a német a Britta Napel-é az ezüst, és a dán Caroline Cecilie Nielsen-é a bronz.

A lovastorna világbajnokság csütörtökön az egyéni kűrökkel folytatódott. A férfi és a női kategória legjobb 15-15 indulója mutathatja majd be technikai kűrjét.
A férfiak között svájci Patric Looser-é, a női mezőnyben pedig a német Simone Wiegele-é volt a nap legmagasabb pontszámmal értékelt teljesítménye.

Ijsbrand Chardon és Chester Weber megosztott első helye

A díjhajtás első napjával megkezdődött a Négyesfogathajtó Világbajnokság Kentuckyban, az Alltech FEI Lovas Világjátékokon. Az indulók között ott vannak a szakág legnagyobbjai.

A holland Ijsbrand Chardon másodikként hajtott a pályára fogatával, teljesítményét a bírók 35,97 ponttal jutalmazták. Utolsó előttiként az amerikai Chester Weber mutatta be programját, mellyel szintén 35,97 pontot ért el, így Ijsbrand Chardonnal kell osztoznia az első helyen.

Chardon szakágának egyik legendája. 21 alkalommal volt holland bajnok, a Világjátékokon négy alkalommal nyert érmet. Weber nyolc egymást követő amerikai bajnokságot nyert, és tagja volt az ezüstérmes csapatnak a Jerezi Világjátékok alkalmával.

„Jól mentek a lovak, jó volt a talaj. Lépésben volt egy kis hibánk, de hát ilyen a verseny” mondta Chardon a verseny után. „Jók a lovaim. Hetente háromszor lovagoljuk őket, ez nagyon fontos része az edzésüknek. Nagyon elégedett vagyok a díjhajtással és várom a maratont. A pálya nagyon technikás és hosszú, hosszú vágtaszakaszokkal. Érdekes küzdelemnek nézünk elébe.”

„Ijsbrand nagyon jól, harmonikusan, rizikómentesen hajtott, ami meg is hozta a gyümölcsét” mondta Weber. „A szövetségi kapitánnyal együtt hoztuk azt a döntést korábban, hogy idén nyáron csak itthon versenyzem és nem leszek ott a jelentősebb Európai versenyeken sem. Nagyon kíváncsi voltam a díjhajtásra. A nyújtott ügetést különösen szépen sikerült bemutatnunk. A lovaim fantasztikusan mozogtak, „felébredtek” az arénában. Jó formában vannak és elégedett vagyok velük. Nagyon jó volt a talaj, locsolták, így jobban megfogja a kocsit és a lovakat. A maraton nem lesz egyszerű, sok benne a donbra fel–dombról le szakasz. Azok a csapatok kerülhetnek ki győztesen, ahol a lovak még a pálya végére sem fáradnak el.”

A díjhajtás első napja után a harmadik helyen a holland Theo Timmermann áll 40,19 ponttal. Timmermann nagyon fiatal fogattal érkezett a Világjátékokra: legidősebb lova 9 éves, a négyből kettővel pedig kevesebb, mint egy éve dolgozik együtt. „Nagyon elégedett vagyok a lovaimmal és kíváncsian várom a holnapi eredményeket” mondta Timmermann.

A csapatversenyt Hollandia vezeti 76,16-tal, második az amerikai csapt 87,94-gyel, harmadik Németország 103,04-gyel.

Az angoloké az arany para-díjlovaglásban

Az angol csapat szinte mindent vitt a para-díjlovaglásban, összesen hét érmet sikerült begyűjteniük: csapat arany, három egyéni érem Ia, egyéni arany és ezüst Ib kategóriában, Sophie Wells aranyérme IV kategóriában.

A 22 éves Sophie Christiansen Ia kategóriában elért 76,1%-os teljesítménye döntő jelentőségű volt a csapat számára. „Ez a legmagasabb pontszám, amit valaha elértem egyéni versenyzőként, annyira csodálatos!”

Anne Dunham 73,2%-kal a második, Emma Sheardown 71,9%-kal a harmadik helyet szerezte meg.

„Nagyon elégedett vagyok” mondta a 61 éves Dunham. „Nagyon jól sikerült a programom. A lovam sokkal jobban ment ma, mint korábban, szabadabban mozgott, jobban ment előre.”

„Nagyon boldog vagyok. Ez az első ilyen versenyem, minden annyira fantasztikus” mondta a 25 éves Sheardown.

Az Ib-ben versenyző Lee Pearson Gentleman nyergében 76,435-ös eredménnyel nyerte kategóriáját, míg a második helyezett honfitársa, Ricky Belshaw lett (72,870). A 12 éve csapatban versenyző Pearson maga is meglepődött, mennyire ideges volt. „Lehet, hogy azért, mert 10 perccel rövidebb volt a bemelegítés, mint kellett volna.”

Dunham, Pearson, Christiansen és a II kategóriában versenyző Jo Pitt járultak hozzá pontjaikkal (395,456) az angol csapat győzelméhez. 390,227-tel a németeké az ezüst, Dániáé a bronz (418,389). Hollandia 417,480-al éppen csak lecsúszott a dobogóról.

Wiegele és Looser, valamint a lovastorna új mércéje

A lovastorna egyéni kűrjeivel folytatódott a verseny, a legjobb 15 férfi és 15 női versenyző juthatott tovább, hogy bemutassa technikai kűrjét.

A nők között a német Simone Wiegele, a 2006-os győztes csapat tagja, míg a férfiaknál a svájci Patrick Looser áll a lista élén.

A csütörtöki kűrökhöz – melyek maximum 60 másodperc hosszúak lehettek – a versenyzők maguk választottak zenét.

A 24 éves Wiegele, aki a szerdai kötelezők után a második helyen állt, bevallása szerint elég ideges volt programja elején. „Az elején kicsit furcsa volt az egész: a rengeteg ember, a fantasztikus hangulat és a hatalmas aréna.” Lova, a 12 éves Arkansas kiváló egyenletes vágtájával sokat segített a versenyzőnek. Wiegele így összesen 8,344 ponttal áll a lista élén.

A női mezőny második helyezettje jelenleg az angol Joanne Eccles 8,274 ponttal. Őt a német Antje Hill (8.121), az osztrák Christa Kristofics-Binder (8.050) és az amerikai Mary McCormick (8.050) követik.

A férfiak versenyében a 26 éves Looser asztronautaként, NASA űrruhában, ezüst hajjal és kiegészítőkkel futott a pályára, programjához a Tansformers c. film zenéjét választotta. „Az elsők között mutattam be a programomat, ilyenkor fontos a jó teljesítmény, hogy nagyobb legyen a nyomás az utánad következőkön” – mondta.

Lova a 18 éves hannoveri mén, Record RS von der Wintermühle volt. Két napi összesített eredménye 8,524 pont.

Az első ötbe még a következő versenyzők kerültek be: Nicolas Andreani (FRA) (8.405), Kai Vorberg (GER) (8.366), Gero Meyer (GER) (8.288) és Stefan Csandl (AUT) (8.264).

Frissítve: 2023.07.05.
Fotók: Canva

Krúdy Gyula – A futtatás

Írta:

Lovasok.hu

Krúdy Gyula – A futtatás
(1910)

A gomblyukában nagy, fehér virág, a fején szürke kalap, amely olyan finom és olyan különös formájú, hogy a párját nem találni Budapesten (mert nincsen is párja), lila vagy kék ruha a testén, és szakállas arca – amely talán az Attiláéhoz, vagy valamely régi-régi hun vezéréhez hasonlatos – egykedvű, szinte fáradt nyugalom: ez a turfkirály messziről.

A lépése csöndes, egyformán ringatózó, és a legnagyobb tolongásban is olyan nyugodtan és lassan lépked, mintha egymaga járkálna a gyepen, sohasem taszítja meg senki, a nyugalmában nem zavarják a játék izgalmában félig önkívületben lévő, tántorgó, kapkodó emberek körülötte. A “ring” forrong, hullámzik, és lázas izgalom pirítja az arcokat.

A tőzsde karzatáról látni ilyenféle képeket izgalmas napokon. Itt negyedóránkint ismétlődik a forrongó izgalom: minden futam előtt. A turfkirály egykedvű csöndes léptekkel megy keresztül a tömegen. A tömeg utat nyit neki, és ismét bezárul mögötte, hogy azután lépésről lépésre kísérje az alig néhány négyszögölnyi területen, ahol a lóversenyjáték üzleti részét lebonyolítják. A “ring” aszfaltján mozdulnak meg a legnagyobb bugyellárisok, születnek és eltűnnek a vagyonok, az élet verejtékes szagát vélnéd érezni a lengő levegőben, kétségbeesés, öröm és feszült izgalom kúszik az arcok hideg lárvája alatt, amelyek pedig gőgösek és nyugodtak óhajtanának maradni a künn tolongó publikum előtt. Némely szem mögött bizonyosan látszanak az odabent kavargó gondolatok foszlányai: az otthon síró asszony, a szigorú főnök és a törvényszék képei. Itt-ott a revolver füstjének árnyéka rajzolódik egy-egy homlokra, máshol gőgös és büszke urak láthatók, most még a ring aszfaltján, de egy-két óra múlva odahaza, homályos szobában, kétségbeeséstől meggörnyedten.

A képet betetőzik a megjelenő és eltűnő bankjegycsomagok. Könnyedén, szinte játszi kedvvel járnak-kelnek a bankócsomók kézről kézre, mintha értéktelen papírdarabok volnának. Csak odabenn szorul össze vagy dobban a szív… És az emberek azt hiszik, hogy csak a másikon látszik a kárörömet keltő kétségbeesés vagy a naiv öröm. Pedig senki se tud itt eltitkolni semmit, csak egyetlenegy: a turfkirály.

A szakállas, sápatag arc egykedvűségében, csöndes, szinte unott mozdulatlanságában hiába kutat a leskelődő tekintet. Örömet, szomorúságot, de még csak futó bosszúságot sem árul el soha ez az arc. Szinte hipnotikus nyugalom árad a csöndes lépésű ember környékén. Amerre megy (ahogy megy), az izgalomtól feldúlt arcok szégyenkezve igyekeznek hétköznapi formájukat magukra ölteni. Mintha röstelkednének az emberek a megjelenő turfkirály előtt. Ah, bolondság volt a fejet elveszíteni! Íme, itt jön a turfkirály, ő még sohasem vesztette el a fejét! Vegyünk példát róla, és játsszunk utána… A könyvesek pedig a rossz külsejű bécsi emberek – a fiákeresek modorában lekapják a kalapjukat a turfkirály előtt, az arcuk nyájas és alázatos, csak a szemük villog, mint a farkasé a szelídítő előtt:

– Befehlen, Euer Gnaden!

***

A csengők megszólalnak. A lovak futnak. A turfkirály a szeméhez emeli a hatalmas látcsövet… A tömeg már csöndesen morajlik, a lovak közelednek. A tompa zúgás most hatalmas, szinte dörrenésszerű kiáltássá erősbült, a lovak hátán puffog a vessző – tíz méter még a célig… A turfkirály ilyenkor elveszi a látócsövet a szemétől. És ebben az egyetlen pillanatban egy futó másodpercig még az addig eltakart szemekben azt az érzést, amelyet a verseny lefolyása keltett a turfkirály szívében: örömet-e vagy bosszúságot. A szemek mosolyognak – vagy haragos pír lappan el az arcon… Mire a másodperc elmúlott, a turfkirály arca megint mozdulatlan, egykedvű, csöndes. Lent azt kérdezik:

– Vajon nyert-e? Vajon vesztett-e? – Már senki sem tudja teljes bizonyossággal.

Forrás: vmek.oszk.hu
Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva

A szabatoni lovas

Írta:

Lovasok.hu

Lázár Ervin:
A szabatoni lovas I.

Az arcán mindig éjszaka volt. Csillagtalan, holdtalan.

Még emlékeztek a nehéz, langyos éjszakára, amikor a mént hazahozták Szabatonra. Tizenkét igás fogat nyekergett a hepehupás erdei úton, a baljós nyikkanások, a kerekek, lőcsök száraz reccsenései egy idegennek kísértetiesnek tűntek volna, de a kocsisoknak meg talán a lovaknak is békével kecsegtető hazatérés muzsikája volt ez a lassan szivárgó, ritmustalan zaj. A mént az első kocsi saroglyájához kötötték, egyszerűen csak kötőfékkel, szelídnek látszott a ló, bárányszelídnek.
Miféle csődör az ilyen – kérdezték az emberek, amikor először szemügyre vették –, birkákat nemz ez, nem csikókat. A mén kezes volt, egyszeriben engedelmeskedett a parancsszavaknak, szelídségéből még egy véletlenül ráhullott ostorcsapás sem tudta kibillenteni. Talán csak akkor változott meg egy pillanatra, amikor kötőfékét a saroglyához bogozták, ingerülten hátralépett, a fejét fölkapta, a csodálkozva rápillantó kocsis látta kivillanni szeme fehérjét.

A csillagtalan arcú ember messzire eléjük jött, még jó óra járásra lehettek a pusztától, amikor a bárányszelíd mén nyugtalankodni kezdett. „Hé, te!”, szólt rá a kocsis, az éles kiáltás, mint az ostor csattant a bóbiskoló kocsisor fölött, innen is, onnan is hangok érkeztek, az éjszaka megváltoztatta a hangszíneket és a távolságokat is, az első kocsis úgy érezte, valamennyien közvetlenül a füle mellett dünnyögnek, megrémült, s akkor már észrevette az út világosabb sávjában előtte sötétlő árnyat. Egy ember. Megállította a lovakat, a karaván azonnal mozdulatlanná dermedt, a hirtelen rájuk zuhanó csend félelmet ébresztett bennük, nem hallatszott semmi, csak néha-néha egy-egy tompa dobbanás, az idegesebb lovak gyors patacsapásai.

– Hé, ki az? – kérdezte az első kocsis, és már el is szégyellte magát, ugyan miféle félsz fogta el egy éjszakai járókelőtől.

– Én vagyok – mondta halkan a csillagtalan arcú ember, ja, a földesúr, ismerte meg a kocsis és a sötétben önkéntelenül leemelte a kalapját. A mén meg, mint akit ostorcsapás ért, táncolni, hörögni kezdett, táguló orrlyukai, mint a rekedt trombiták, a kocsis látni vélte világító szeme fehérjét és kivillanó fogsorát. A földesúr közelebb lépett a tomboló lóhoz, az első kocsis már-már rá akart szólni, de nem jött hang a torkára, még a mént csillapító szavak is a tüdejébe szorultak. A nyugtalanság szétáradt a levegőben, a szelíd, fáradt igáslovak is kapkodni kezdték a fejüket, némelyik ficánkolt, a meg-megránduló kocsik, suttyanó farkok, döndülő paták kísértetzajai elöntötték az erdőt.

S ekkor a csillagtalan arcú ember fölnevetett, közvetlenül a tomboló mén feléje csapkodó patái előtt, éles, száraz nevetés volt, gonosz, diadalmas nevetés, állatok, emberek lecsendesültek, a csillagtalan arcút még soha nem hallották nevetni, mosolyogni se, reszkető csend lett, s akkor a földesúr szó nélkül megfordult, beváltott az erdőbe, egy gyalogösvényre, hangtalanul, macskaléptekkel indult haza. A kocsisor nekilendült, a mén most már egész úton nyugtalanul kapkodta a fejét, de otthon szelíden követte az első kocsist az istállóba, a vizet és az abrakot azonban nem fogadta el.

Másnap a csillagtalanarcú már kora hajnalban talpon volt, a puszta népe nem tudta mire vélni ezt a sietséget, hiszen hétalvónak tartották a fekete embert, jószerivel átaludta azt a hónapot, amit a pusztán töltött, egy hónapja már, hogy megvette a birtokot, de levegőn is alig volt azóta, aludt meg gunnyasztott bent a kastélyban, az eget nézte az ablakon át, mintha valami csodás jelre várna, hogy végre futhasson, ugorhasson, robbanhasson. Nem érdekelte az új birtok se, nem járta végig a földeket, nem kocsizott ki az erdőből kihasított ezer holdra, az istállók se érdekelték, nem sétált végig a tisztára söpört placcon az esti fejés szívvidító idején, nem hallgatta a zabot őrlő lófogak monoton, békéltető zenéjét.

De most ezen a reggelen már kora hajnalban lovaglóruhát öltött, fürgén mozgott, mint a sokra hivatottak, csak éjarca marad a régi mozdulatlan, csillagtalan, holdtalan. Az istálló felé sietett, és már léptei rémisztők voltak, elfordulásra késztetők, a cselédasszonyok eltakarták arcukat.

Még be sem lépett az ajtón, a mén már nyihogott és kapált, fantomtáncot lejtett a strájfák között, felsírtak az oldalához ütődő gerendák láncai. Ember, állat mozdulatlanná dermedve figyelt, csak ők mozogtak, a vadságában megvaskosodó mén és az éjfekete ember. Úgy nyergelte meg a toporzékoló lovat, hogy minden pillanatban attól lehetett tartani, meghal, a mén agyonrúgja vagy nekilapítja a jászolnak. Még bent az istállóban nyeregbe ugrott, a ló vágtában vette célba az ajtót, s amikor az ember a szemöldökfa alatt a mén nyakához simult, abban volt valami megejtően szeretetteli.

De kint már újra gyűlölték egymást, nagy, fekete gomolygás, a ló ágaskodva forgott körbe, meg akart szabadulni lovasától, vad, rövid vágtákba fogott, a végén előrefeszített első lábaival fékezett; tomporát földobta, a lovas megemelkedett a nyeregben, de sosem zuhant le, lába biztosan feszült a kengyelben, s bár egy hangot se hallatott, a kocsisok hallani vélték éjszaki nevetését.

Délig tartott az iszonytató lovaglás, gőzölgött a ló, gőzölgött az ember, fehér tajték kente össze mindkettejüket. A kastély elé kormányozta a fekete ember a lovat, leugrott róla, a mén vágtázott az istálló felé, az ember meg lassú, fáradt lépésekkel beballagott a bukszusokkal körülbástyázott vaskapun.

Az eszelős lovaglás aztán mindennap megismétlődött. A két gyűlölködő test végigviharzott a pusztán, a mén gonosz fortélyokat eszelt ki, mintha emberi értelemmel ruházta volna fel a harag, a kútba akarta belehajítani lovasát, nekidöntötte a rozoga faszerkezetnek, néha már-már mindketten belezuhantak, ócska vasak, ekék, lókapák közt vágta magát földhöz, saját testi épségét is kockáztatva, de a fekete ember mindig idejében lépett le róla – könnyed, szinte balett mozdulattal –, s fel is, a ló nem tudott olyan gyorsan felpattanni, hogy lovasa közben ne ugrott volna a hátára.

A szabatoni lovas híre elterjedt a környéken, az őrült ló és az őrült ember, de megnézni senkinek sem volt mersze, csak a puszta népe látta a szabatoni lovaglásokat. Meg akarják egymást ölni – mondták, s alig-alig mertek közeledni az emberhez is, a lóhoz is, pedig az ember soha egy rossz szót sem szólt senkinek, s a mén kezesbárány szelíd maradt mindenki máshoz.

>> Tovább a második részhez

Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva

Nicholas Evans: A suttogó (részlet)

Írta:

Lovasok.hu

Nicholas Evans: A suttogó (részlet)

Zarándok

Zarándok úgy robbant be az arénába, mintha puskából lőtték volna ki. Elrobogott egészen a túlsó kerítésig, s ott nagy vörös porfelhőt kavarva megállt. Idegesen rángatózó farkát behúzta, füleit előre-hátra tekergette. Vad tekintetét a nyitott kapura szegezte, amelyen bejött, és ahol – tudta jól – hamarosan megjelenik a férfi is.

Tom most gyalog volt, egyik kezében narancssárga zászlóval felszerelt rudat, a másikban kötéltekercset tartott. Miután belépett, bezárta maga mögött a kaput, és az aréna közepére sétált. Az égen kisebb fehér felhők száguldottak, így hol ragyogóan sütött a nap, hol pedig beborult. Csaknem egy percig állt így, mozdulatlanul a ló és az ember, mindketten a másikat méregették. Elsőként Zarándok mozdult meg. Felhorkant, leeresztette a fejét, és hátrált néhány apró lépést.

Tom szobormereven állt, a zászló hegye a homokon nyugodott. Aztán tett egy lépést Zarándok felé, s hirtelen felemelte a zászlót, hogy az csattant egyet. A ló azonnal balra vetette magát, és futni kezdett. Körbe-körbe rohant az arénában, nyomában szállt a homok, közben nagyokat horkantott és ide-oda kapkodta a fejét. Loboncos farka vadul repkedett mögötte a szélben. Futás közben a farát állandóan befelé tartotta, minden izmát megfeszítette, és a férfin kívül semmi másra nem figyelt. Mivel a fejét is ferdén tartotta, bal szemével állandóan hátrafelé kancsalított, hogy lássa az embert az aréna közepén.
De egy pillanatra sem vette le róla tekintetét, melyet olyan erős félelem vonzott oda, hogy a másik szeme előtt elsuhanó világból csak összemosódó, körbe-körbe száguldó foltokat látott.

Az oldala hamarosan fényleni kezdett a verítéktől s szája sarkából habfoszlányok szakadtak le. A férfi azonban egyre csak hajtotta, s valahányszor Zarándok lassított, a zászló hangos csattanással a magasba emelkedett, újra és újra futásra kényszerítve őt. Grace mindezt egy padon ülve szemlélte, amit Tom állított fel neki az aréna kerítésén kívül. A lány most látta először Rimrock nélkül dolgozni. Ezen a napon csak úgy áradt belőle valami különleges, feszült kisugárzás, amit a lány rögtön megérzett, amikor Tom pontban két órakor beállított érte, hogy a Chevyvel levigye az istállókhoz. Mindketten tudták, hogy ez lesz az a nap, amikor Zarándokkal megkezdődik az igazi munka.

A ló lábizmai a sok úszástól visszanyerték erejüket, orrán és mellkasán pedig napról napra szebben néztek ki a sebhelyek. Elkezdhették a lelkében lévő sebek kezelését. Tom az istálló előtt állította le az autót, és hagyta, hogy Grace menjen elöl a bokszok hosszú sora előtt, az utolsó, legnagyobb állásig, ahol most Zarándok lakott. Az ajtó felső részének rácsain át látták, hogy a ló végig szemmel kíséri őket. Amint odaértek, szokása szerint elhátrált a boksz sarkába, előrenyújtotta a fejét, és lelapította a füleit. De már nem rontott rájuk, amikor beléptek hozzá, és Tom az utóbbi időben azt is megengedte, hogy Grace vigye be a takarmányát és a vizet. Szőre csimbókokba tapadt össze, sörénye és farka csupa piszok és gubanc volt, és Grace nagyon szerette volna lekefélni.

A boksz hátsó falán volt egy tolóajtó, amely egy kopár betontérségre nyílt. Innen ajtók vezettek az úszómedencéhez és az arénába. Ha ki akarták vinni, csak kinyitották a megfelelő ajtót, és elindultak Zarándok felé, aki ijedtében kirohant. Ma azonban, mintha csak valami cselt szimatolt volna, meg sem moccant, így Tom kénytelen volt odamenni hozzá és tenyerével rásózni a farára.

Most, hogy Zarándok talán már századszor futott körbe, Grace észrevette, hogy a ló befelé fordítja a fejét, egyenesen Tomra néz, és nyilván azon gondolkozik, miért nem csapkod a zászló, amikor ő lassít. Tom hagyta, hogy lépésre váltson, majd megálljon. A ló csak állt, nézelődött és fújtatott. Nem tudta, mi történt. Kis idő múlva Tom elindult felé.

Zarándok fülei nyomban előrefordultak, aztán hátra, majd ismét előre. Oldalának izmai görcsösen hullámzottak.

– Látod ezt, Grace? Látod, hogy az összes izma teljesen begörcsölt? Mondhatom, pokoli elszánt egy ló ez. Jó ideig főzhetünk téged öregfiú, igaz?

A lány tudta, mire gondol Tom. Néhány nappal korábban a férfi mesélt neki egy öregemberről, aki Oregon állam Wallowa megyéjében, egy Dorrance nevű településen élt, s Tom szerint a legnagyszerűbb lovas volt, akivel valaha is találkozott. Ez az ember, ha fel akarta oldani egy ló feszültségét, az ujjával az izmaiba bökött, mondván, szeretné ellenőrizni, megfőtt-e már a krumpli. Grace azonban azt is látta, hogy Zarándok még semmi ilyesmit nem engedne meg. Fejét félrehajtotta, és rettegő szemmel figyelte a férfi közeledését, s amikor az már csak ötméternyire volt, kitört ugyanabban az irányban, mint korábban. Csakhogy Tom a zászlóval elzárta az útját. A ló szinte csúszva fékezett a homokban, és rögtön jobbra vetette magát. Kifelé fordult, el Tomtól, ám amikor a fara elsuhant mellette, a férfi ügyesen közelebb lépett és rásuhintott a zászlórúddal. Zarándok előrelendült. Most az óramutató járásával megegyező irányban körözött, és minden kezdődött elölről.

– Szeretne megnyugodni – magyarázta Tom -, csak nem mer.

És ha valaha is megnyugszik, gondolta Grace, akkor mi lesz? Tom semmit nem mondott arról, hová vezet ez az egész. Minden napot úgy fogadott el, ahogy jött, nem erőltette a dolgokat, hagyta, hogy Zarándok mindent a maga tempójában csináljon, maga döntsön. De mi lesz később? Ha Zarándok tényleg jobban lesz, vajon azt várják, hogy ő lovagoljon rajta?

Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva

Lev Tolsztoj – Holsztomer, egy ló története 4.

Írta:

Lovasok.hu

Lev Tolsztoj
Holsztomer, egy ló története 4.

Öreg volt, amazok pedig fiatalok. Sovány volt, amazok pedig jóllakottak; szomorú volt, ők pedig mulatósak. Következésképpen a tarka az ő szemükben egészen másféle, idegen lénynek tetszett, és nem számíthatott könyörületre. A lovak csak saját magukat sajnálják, és nagy ritkán azt, akinek bőrébe könnyen bele tudják magukat képzelni.

De hiszen a tarka nem tehetett róla, hogy öreg, sovány és rút!

Az ember azt hinné, hogy nem; de a lovak felfogása szerint a tarka vétkes volt, és igaza mindig annak van, aki erős, fiatal és boldog, aki előtt ott áll még az egész élet, akinek minden izma remeg a benső erők feszítésétől, és farka büszke bóbitaként emelkedik a magasba. Lehet, hogy maga a tarka ló is megértette ezt, és nyugodt pillanataiban beismerte: igen, vétkes benne, hogy az életét leélte, és most fizetnie kell ezért az életért. De mégiscsak ló volt, és gyakran elragadta őt a sértődöttség, a bánat és a felháborodás, amikor látta, hogy ezek a fiatalok azért büntetik őt, ami valamennyiüket utoléri majd életük végén. A lovak kegyetlenségét ezenfelül még arisztokratikus gőgjük is okozta. Valamennyien apai vagy anyai ágon a híres Szmetankától vezették le családfájukat; a tarka pedig ismeretlen származású volt, jövevény, akit három évvel ezelőtt nyolcvan papírrubelért vettek a vásáron.

A sötétpej fiatal kanca, mintha csak sétálna, odaállt a tarka ló orra alá, és meglökte. A tarka már tudta, hogy ez mit jelent; ki nem nyitotta szemét, csupán fülét hegyezte, és fogát vicsorította. A kanca most farral fordult feléje, és úgy tett, mintha meg akarná rúgni. A tarka kinyitotta szemét, és arrább ment. Már kialudta magát, és nekifogott az evésnek. A csintalan kanca barátnői kíséretében ismét odament hozzá. Egy kétéves, hókás kanca, aki nagyon ostoba volt, és mindig majmolta a sötétpej társnőjét, most is követte, és az utánzók rendes szokása szerint, túl akart tenni példaképén. A sötétpej kanca rendesen úgy tett, mintha a maga dolga után járna; még akkor sem nézett a vén tarkára, ha az orra előtt ugrált, úgyhogy végül a tarka nem tudta, megharagudjék-e rá vagy sem; és ez határozottan nevetséges volt. A csintalan kanca most is így cselekedett; a hóka, aki követte, és különösen jól mulatott a játékon, valóban mellbe rúgta a tarkát. A tarka ismét vicsorgott, nyüszített, és olyan fürgeséggel, amilyet senki sem várt volna tőle, rávetette magát, és megharapta. A hóka most már teljes erejéből felvágott, és csúnyán belerúgott a vén tarka sovány, csupasz bordáiba. Az öreg felhördült, rá akarta vetni magát a hókára, de azután meggondolta; mélyet sóhajtott, és félrevonult.

Úgy látszik, a ménes fiatalabbjai valamennyien személyes sértésnek vették a vakmerőséget, amelyet a tarka ló a hókás kancával szemben megengedett magának. A nap hátralévő részében még enni sem engedték, egyetlen pillanatig sem hagyták nyugton. A csikós többször is igyekezett őket csillapítani, és sehogy sem értette, mi történt velük.

A tarka annyira meg volt bántva, hogy maga ment oda Nyesztyorhoz, amikor az öreg hazafelé készülődött: boldogabbnak, nyugodtabbnak érezte magát, amikor Nyesztyor megnyergelte, és felült a hátára. Isten tudja, mire gondolt a vén méneshajtó, miközben hazafelé vitte Nyesztyort. Vajon keserűséggel gondolt-e a tolakodó és kegyetlen fiatalságra, vagy pedig azzal a megvető és hallgatag büszkeséggel, amely csak az öregek sajátja, megbocsátott-e bántalmazóinak? Hazáig semmivel sem árulta el gondolatait.

Ezen az estén Nyesztyorhoz komája érkezett látogatóba. Amikor a vén csikós elhajtotta a ménest a cselédházak mellett, meglátta a szekeret meg a lovat, amely az ő ajtaja előtt állt. Annyira sietett a ménest behajtani, hogy a tarkát nyergestül engedte be a karámba, csak Vaszkának kiáltott oda, hogy nyergelje le. Azután bezárta a kaput, és sietett a komájához. Nem lehet tudni, mi volt az oka: a sértés-e, amelyet az a “rühös senki”, az a lóvásáron vett jöttment, akinek apját-anyját senki sem ismeri, merészelt elkövetni a hókás kanca, Szmetanka dédunokája ellen, és amely fölkeltette az egész ménes nagyúri gőgjét, vagy pedig csak annyi-e, hogy a tarka, magas nyergével, de lovas nélkül, különös és fantasztikus látványt nyújtott, amely megijesztette a lovakat? – elég az hozzá, hogy a karámban ezen az éjszakán szokatlan dolgok történtek. Az egész ménes fiatalja és öregje, fogait vicsorítva űzte, hajszolta, kergette a tarka lovat; sovány horpaszán rúgások dobbantak, fájdalmas nyögés hallatszott. Már nem bírta tovább, már nem próbált menekülni a rúgások elől. Megállt az udvar közepén; arcán az erőtlen öregség utálatos, tehetetlen felháborodása, majd kétségbeesése türköződött. Hátraszegte fülét… és akkor valami történt, amitől a lovak egyszerre elcsendesedtek. A tarkához odalépett Vjazopuriha, a legöregebb kanca, megszagolta és felsóhajtott.

Felsóhajtott a tarka ló is…

Folytatása következik…

Frissítve: 2023.04.28.
Fotó: Canva

Jókai Mór – A testvérek (A magyar nép élce)

Írta:

Lovasok.hu

Jókai Mór – A magyar nép élce
A testvérek

Volt egyszer egy vidéki városban két testvér: Duska Mihály és Duska Pál. Mind a kettő baromorvos volt és egy házban lakott. Hivataluk tudatása végett festettek házuk elé egy címert; hogy a parasztok, akik olvasni nem tudnak is, megértsék. Egy beteg lovat, meg egy beteg tinót, s illendően a nevüket hozzá: Duska Mihály, Duska Pál baromorvos testvérek.

Amint kiakasztották a címert, másnap beállít hozzájuk egy vidéki atyafi szűrben, tarisznyában.

– Hát mi a belépés?

– Micsoda belépés?

– No, hogy mit kell fizetni az embernek, amiért megmutatják azt a csudát?

– Miféle csudát?

– Hát ami itt van a címeren hirdetve.

– Hát mi van ott a címeren hirdetve?

– No ott az van hirdetve, hogy egy ökör meg egy ló testvérek, egy anyátul valók. Én azt szeretném látni, ha öt garasba kerül is.

Duska Mihály és Duska Pál mindjárt letöröltették a címerről azt az ökröt, meg a lovat.

Forrás: vmek.oszk.hu
Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva

A fehér ló mondája

Írta:

Lovasok.hu

Lengyel Dénes: Régi Magyar Mondák

A FEHÉR LÓ MONDÁJA

– A Képes Krónika nyomán –

Árpád vezér és nemesei hallottak Pannónia gazdagságáról, hogy legjobb folyó a Duna, és jobb föld a világon sehol sincsen, ezért közös elhatározással elküldtek egy hírszerzőt, név szerint Kusidot, hogy az egész földet szemlélje meg, és a föld lakóit kérdezze ki.

Amikor Kusid Magyarország közepébe eljött, és a Duna menti részekre leszállott, azt látta, hogy a táj kellemes, körös-körül a föld jó és termékeny, a folyó jó és füves – mindez tetszett neki. Ezután elment a tartomány fejedelméhez, aki Attila után ott uralkodott; a fejedelmet Szvatopluknak hívták.

Kusid köszöntötte népe nevében, és az ügyet, amiért odament, előadta.

Amikor Szvatopluk a magyarok szándékát meghallotta, nagy örömmel örvendezett, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért jöttek, hogy az ő földjét megműveljék. Örömében a követet kegyelmesen elbocsátotta.
Kusid pedig a Duna vizéből kulacsát megtöltötte, perje fűvel tömlőjét megrakta, aztán a fekete földből rögöket vett fel, azzal az övéihez visszatért.

Amikor elmondotta mindazt, amit látott és hallott, és a kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta, a magyarok nagy örömmel örvendeztek. Mindjárt felismerték, hogy a föld igen jó, a víz édes, és a mező füve hasonlatos ahhoz, amit Kusid nekik elbeszélt.

Ezután közös határozattal Kusidot a fejedelemhez visszaküldték, és Szvatopluk fejedelemnek egy nagy fehér arabs paripát, arábiai arannyal aranyozott nyereggel, aranyos fékkel a földért elküldöttek. Amikor Szvatopluk fejedelem az ajándékot meglátta, még jobban megörült, mert azt hitte, hogy ezt földjéért mint telepesek küldték.

Ekkor Kusid a fejedelemtől azt kérte, hogy földet, füvet és vizet adjon. A fejedelem pedig mosolyogva így szólt:
– Legyen nekik ezért az ajándékért annyi, amennyit akarnak. Kusid pedig ezzel a hírrel az övéihez visszatért.
Árpád vezér ezalatt a hét vezérrel Pannóniába bejött, de nem mint vendég, hanem mint a föld jogos örököse és birtokosa.

Ekkor a magyarok egy másik követet küldtek Szvatoplukhoz, és ilyen üzenetet bíztak rá:
– Árpád és vitézei neked azt mondják, hogy azon a földön, amelyet tőled megvettek, tovább semmiképpen se maradj. A földedet lovon, a füvedet féken, a vizedet nyergen megvették, és te szegénységed meg kapzsiságod miatt a földet, a füvet és a vizet nekik átadtad.

Amikor a fejedelemnek ezt az üzenetet átadták, mosolyogva így szólt:
– Azt a lovat bunkósbottal agyonüssék, a féket a mezőre kivessék, az aranyos nyerget a Duna vizébe hajítsák!

Erre a követ így szólt:
– És ebből, uram, a magyaroknak mi kára lesz? Ha a lovat megütteted, az ő kutyáiknak adsz eleséget, ha a féket a fűbe kiveted, az ő embereik, akik a füvet kaszálják, az aranyát megtalálják; ha pedig a nyerget a Dunába hajítod, halászaik az aranyos nyerget a partra kiteszik és hazaviszik. Ha a föld, a fű és a víz az övék, akkor minden az övék!

Amikor ezt a fejedelem meghallotta, gyorsan sereget gyűjtött, mert félt a magyaroktól. Szövetségeseitől is segítséget kért, majd a csapatokat egyesítette, és a magyarok elé vonult.

A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme velük volt: színük elől Szvatopluk fejedelem futásnak eredt.

A magyarok egészen a Dunáig üldözték. Ott Szvatopluk ijedtében a folyóba beleugratott, és a sebes vízbe belefulladt.

Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva

1...818283...699 82. oldal a 699-ból

Ezeket a szálastakarmányokat ehetik a lovak!

Nagy István: pályázat lovas létesítményekre

Lócsontkovácsolás

Vedd kezedbe lovad egészségét!

Jakob Streit: Louis Braille – Végzetes Játék I.

Jakob Streit: Louis Braille
Végzetes Játék I.

A nagy derby

Lovas Világjátékok – Beszámoló a tizenharmadik napról