Napfelkelte a pusztán I.

Napfelkelte a pusztán I.
Jókai Mór: A sárga Rózsa /Részlet/

A piktor híres tájképfestő volt Bécsből, aki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét. Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal percent. A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a csillag ott a magasban a “bujdosók lámpása”, ehhez szoktak a “szegénylegények” felpillantani, s ha felsóhajtottak: “Isten segíts”, nem fogták el őket a marhalopásnál. A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: “shakespeare-i gondolat!” Még jobban meghatotta aztán e végtelen puszta képe, amikor fél óra múlva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, ahol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhangúságot.

– Milyen hangulat! Milyen színegység! Mily felséges harmónia az ellentétekben! – rajongott a művészet fölkentje.

– Még mostan megjárja – mondá rá a gazda -, amíg a bögölyök és szúnyogok elő nem támadnak.

– Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!

– “Tocsogó”-nak híják azokat erre mifelénk. – Eközben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.

– Még mostan soványak, de majd ha a búza érik!

– Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták! – Lassanként megvirrad; az ég bíborszíne aranysárgába megy át: a látóhatár felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag, a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az úttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A láthatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő: az első akácpagony a fátalan pusztán, s egyes kék púpok domborodnak elő.

– Azok ott a zámi határhalmok – magyarázza a debreceni polgár az útitársának. – Valaha falu volt ott, a tatárok elpusztították. A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

– Hát az ottan miféle Golgota?

– Az nem a Golgota, hanem a csordakút hármas kútgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Egy jó hajtás után eljutnak a “nagy gulyához”. Ez a hortobágyi puszta nevezetessége. Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számú bikákkal. Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e, nem tudni, mert még behunyt szemmel, földre tett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: “tán még álmodni is”.

– Ez aztán a nagyszerű kép! – kiált fel a piktor elragadtatással. – Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika kormos fejével, púpot vető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd, abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni. – A festő leszáll a szekérről. – Csak tessék a többiek után menni, látom már a karámot, odatalálok. – S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját, s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a színvázlatot. A szekér a gazdával továbbgördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén, s jön nagy ugatással rohanva felé. A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzátartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk. S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? Leülnek eléje a farkukra, s kíváncsian nyújtogatják a fejeiket a skicces-album felé: mit csinál ez itten? – A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. A kutyáknak tetszik az enyelgés, amíg hízelkedésszámba megy. Hanem aztán amint egymásra tekintenek, s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; nekiesnek egymásnak, s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a “taligás”. Így hívják az ifjabb gulyásnövendéket, kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után, s összegyűjti az “árva tőzeget”, amit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgált tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának. A taligás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, amitől azok szétriadnak: aztán megkergeti őket a taligával: “csiba te!” Bottól nem fél a komondor, de a taligától nagyon fél.

A taligás helyes kis suhanc kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, amit az urak küldtek a festő úrnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való. A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst húszasért?

– Ó, uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjút is, mint az úr. Csak tessék beleülni.

S ezzel az ügyes találmánnyal eléri a festő mind a két célt. A karámhoz is eljut, s útközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

 

Tovább a Napfelkelte a Pusztán második részéhez >>>

 

Forrás: Jókai Mór: Sárga rózsa
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva

Hozzászólások